Megjelent: Harmadik Szem 1993 november, 12-13. o. # 28.

A gondolkodás pillérei

Ahhoz, hogy életünk egészének erejével élhessünk, belső világunk legmélyével kell istenigazából kapcsolatot tartanunk.

Ahhoz, hogy életünk egészének erejével élhessünk, belső világunk legmélyével kell istenigazából kapcsolatot tartanunk. Az ilyen kapcsolattartás nyitottságot, fogékonyságot, érzékenységet igényel, és belső életünk eseményeinek életközpontú megítélését. A nyitottság kockázatot is jelent, ezzel olyan ismeretlen tényezők felfogását, átélését is, amelyek nem életközpontúak, amelyek merényletek személyes legbensőbb életélményünk ellen, hiszen az ismeretlen attól ismeretlen, hogy még nem tudjuk róla, mit is hordoz. Ha már belevágtunk ebbe a játszmába, ami életünknek egy végső természeti megfelelést akar adni, számolnunk kell a veszélyekkel, csapdákkal, és ehhez sokszor gondolkodnunk is kell.

Belső látás

A gondolkodás egyfajta belső látást jelent, tájékozódást egy olyan világban, amely nem a konvencionális külső világban zajlik, amely nem egyezményesen szentesített. Ez a megfoghatatlan világ az egyetlen, amelyre személyes életünk felépítésében támaszkodhatunk. Az egyetlen pillér, amely sajátos módon megfoghatatlan, de talán nem felfoghatatlan. Felfoghatjuk, hogy mit jelent az, hogy gondolkodunk? Amikor elgondolunk valamit, a Világegyetem egy folyamatának képzeljük magunkat, átélünk valamit, aminek párja a külső Világegyetemben térben és időben nem feltétlenül közeli. Amikor elgondolunk valamit, tulajdonképpen egy forrássá változunk, amiből a Világegyetem egy tetszőleges pontján, amit mi választunk ki, újra felfakad az élet, képzeletünkben megtapasztaljuk, mit is jelent mindez, miféle környezetbe kerültünk, miféle visszajelzéseket kapunk, és friss tapasztalatainkat összevetjük eddigi ismereteinkkel, értékrendszerünkkel, személyiségünkkel. Gondolkodásunk a képzeletre épül, erre a bennünk élő teremtő kozmikus erőre. Gondolkodásunk, gondolatunk tudósítása viszont a bennünk tudatosított világgal való összeegyeztetést jelenti, annak igényét, hogy egységes szerves egészként éljük át a világot. És ez a nagyszerű, természetadta törekvés itt újabb buktatókkal kerül szembe.

Életünk ezen megfoghatatlan pillére itt maga is pillérekre, támaszokra szorul. Hiszen eddigi ismereteink végesek, értékrendszerünk esetenként maga is megalapozásra szorul, személyiségünk akkor ép, ha folytonos továbbfejlődésre képes, és mindezekre a tudatos gondolkodás mint eleve adottakra igyekszik támaszkodni. Úgy tűnik, ennek a láncolatnak talán nincs is vége, minden pillér attól pillér, hogy maga mögött feltételez egy igazi pillért. Hogy ez létezzen, ahhoz minden szükséges ismerettel rendelkeznünk kéne, végső soron ismernünk kéne a Világegyetem egészét és minden tartományát. De lehetséges-e valamit teljes egészében ismerni? Az önmagát megalapozni igyekvő gondolkodás így mint egy világprobléma áll elénk. Lehetséges-e valamit igazán elgondolni a Mindenség nélkül? A külső világból nyert ismeretekkel való összevetés során így óhatatlanul ismét egy belső kozmikus tényezőre kell támaszkodnunk, amellyel ismereteinket csoportosítjuk, rendezzük, amellyel képesek vagyunk megkülönböztetni és azonosítani az átélt valóság tulajdonságait. Ismereteinket elemezzük, azaz elemeire szedjük szét, ezeket az elemeket belső teremtő erőnk megforgatja, sokoldalúan megtapasztalja, próbára teszi, ízlelgeti, hogy megtudja, mi rejlik benne, és ami benne rejlik, az más, szükséges, kívánt összefüggések közé kerülve miféle módon tud majd megfelelni céljainknak. Az elemekre, ízekre szedést így a szintézis, az újra felépítés követi, mint a mesékben, ahol a világgá indult hőst először ízekre szedik, majd segítőtársai újra összerakják, és forrasztófűvel, az élet vizével újra életre keltik, hogy hétszer szebben, hétszer erősebben szülessen újjá. Az ész, az értelem az értelmezés során így tulajdonképpen lelket lehet az ismeretek általa rendezett egységébe, tehát nem pusztán formális művelet, sőt, nem is kizárólagosan tudatos, működése során láthatatlan segítőtársak játszanak közre, olyan segítőtársak, amelyek a közvetlen tudatnál mélyebb régiókból valók, ahonnan a teremtőerő fakad.

A legelső gondolat

A gondolkodás legelső állomása soha nem tudatos. Érzékelünk valamit a külvilágból, vagy felmerül bennünk egy indíttatás, egy szempont, egy érzés, egy emlék, egy ösztökélő impulzus. Ahogy a tudat maga feltételez egy létező szellemi folyamatot, amely önmagában érzékel, tájékozódik, szervezi és feldolgozza az információkat, de még nem tudatosítja tevékenységét, még egy öntudatlan, természeti erő, amelyből csak azáltal válik önmagáról tudó tényező, hogy figyelmét önmagára irányítja, önmaga egy tartományára, amit ezáltal kiemel az Egészből, úgy ez a legelső gondolati lépés maga még nem tudatos, még csak megszületett, még csak él, de még nem beszél, röpül, de még nem tudja, hogy repül, csak érzi. Még annyira összekapcsolódik feltételeivel, olyan szervesen egybenőtt a Mindenséggel, amelyet csak az érzés ellenőrizhetetlen, meg nem zabolázott képessége tud követni, ahol még nincsenek szabályok, előírások, fékek, ahol még csak a maga törvényeit követi a vágy, a belső érzékelés. Érzékelni, látni is évmilliók alatt tanultak meg az élőlények, az ember is évek alatt tanul meg külső szemeivel úgy látni, hogy társaival képes legyen ezt egyeztetni. Ez egy idő múlva már annyira önállósul, automatizálódik, gépiesedik, hogy természetesnek tűnik. Valójában ilyenkor a beidegződött sémákra, mintákra támaszkodunk, és ha mindenki ugyanazokra a sémákra támaszkodva lát, akkor ezt egyezményesen tudjuk kicserélni, közvetíteni egymásnak, s ebben bizonyítékot vélünk felfedezni arra, hogy a választott séma igaz volt. De nem biztos, hogy a gépies pillér a végső pillér, hogy a gyakorlat mindent szentesít. A tudat létrejöttében kifejezésre jutó kozmikus akarat így szembe kell nézzen a gyakorlati élet kihívásaival.

Nem baj, ha az embernek vannak segítőtársai, de nem árt tudni, mikor és miben számíthatunk rájuk. A sémákban gondolkodás kész elképzelésekkel fogadja az ismeretlent, ezért tévedhet is. A gondolkodással világutazásra vállalkozunk, amelyben a kaland, az ismeretlen varázsa adja az igazi élményt, tehát nem feltétlenül előnyös betonbunkerbe falazva indulni kirándulásra, akármennyire is lecsökkenti is ez a védőburok a lehetséges kockázatokat. Ebben a világgá indulásban mi magunk, személyiségünk és belső világunk a hajó, az űrhajó. Sorsunk, rendeltetésünk az, hogy ebben a kozmikus röpülésben átéljük, megérezzük a világ lényét, és a bennünk öntudatlanul működő teremtő erőt ne háttérbe szorítsuk, hanem élettel ruházzuk fel, hogy a tudat fényére kapva irányítsa, hajtsa életünket. Azonban a történelmi idők során tudatunkba sok olyan pillér épült fel, amelyek felemás természetűek, vagy egyenesen arra alkalmasak, hogy gondolatunkat, emberré válásunkat lehetetlenné tegyék. Ide tartoznak az olyan bevett szokások, elfogadott normák vagy társadalmi elvárások, mint a sémákban gondolkodás, a gondolkodás kizárólagosan tudati jellegének igénye, és ezzel összefüggésben a gondolat teljes, minden lépésre kiterjedő ellenőrzésének elvárása, előítéletek tízezreinek beépítése, életidegen, közös cél nélkül értékrendszerek terjesztése, a távlatok letakarása, az információk elhallgatása és manipulálása, a világlefedés, az eszmék hiteltelenítése, lefokozása.

A gondolkodás ellenőrzése

Sokszor szembesülünk az elvárással, hogy tényszerűen, tárgyilagosan, szubjektív szempontoktól mentesen gondolkodjunk. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ha minden személyes érdekeltséget, vonatkozást sikerülne kiölni gondolkodásunkból, akkor számunkra az semmit nem jelenthetne. Az embernek tisztában kell lennie személyes indíttatásaival, és ezt megvalósítva utólag közölhetjük élményeinket mások számára felfogható alakban, utólag ellenőrizhetjük le, helyesen gondoltuk-e el azt, amit szubjektíven gondoltunk el. Az alkotó gondolkodás természetszerűleg mindig személyes gyökerű. Érthető a tudományos életben a gondolatok logikai formába öntésének követelménye – ez sokszor még mélyebben is megalapozza az ösztönös sugallatokat – és a rendszerezett, világos, teljes leellenőrizhetőség igénye. De megdöbbentő, ha a művészet előfeltételeit egy alapvető enciklopédia úgy határozza meg, hogy az a “mesterségbeli fölényben, az uralomban, az ellenőrzésben, a kezelésben és a (többé-kevésbé) tudatos alakításban áll”. Ez a szakmai, céhbeli szemlélet, amely a művészetet kizárólagosan mesterségnek tekinti ( a kifejezés is ezt sugallja: mű-vészet, mester-séges, azaz nem természetes) az üres virtuozitást művészetnek minősíti, de a siratóéneket vagy az elragadtatásban, tudati ellenőrzés nélkül született műveket száműzi a művészet birodalmából. És ha az ellenőrzést komolyan vesszük, ha kizárólagossá tesszük, ezzel meg is fojtjuk a bennünk élő teremtő erőt. Az ellenőrzésnek ugyanis különböző fokozatai léteznek. Egyfelől végrehajtjuk a gondolati világutazást, és utána leellenőrizhetjük, oda jutottunk-e, ahová akartunk. Másfelől a cselekvés minden egyes lépését menet közben ellenőrizhetjük, mintegy szótagolva. Harmadrészt megtehető, hogy eleve leellenőrzött célok, szempontok, módszerek szerint cselekszünk, csakis a külső elvárások szerint. Ez kiváló ideológia lenne egy rabszolgafarmon, egy rabszolgatartó társadalomban. Ezek a társadalmak állítólag már a múltéi. Legyenek is azok. Ez a teljes ellenőrzés azt jelenti, hogy nem a saját hajónkban indulunk útnak, és nem mi vagyunk a kapitány az úton.

A szikrázó illúziók könyve

Másfajta veszélyt hordoznak az előítéletek. Nehéz előítélet-mentesen gondolkozni, hiszen ezek egész szövevényes rendszert alkotnak, egyik a másikra épül, és egy-két, éppen téves előítélet megingatása az egész épületet rombadőléssel fenyegeti. Amúgy is közismert az új gondolatoktól való irtózás: az idegen hajón idegenül hajózó joggal fél minden újabb fordulattól, ha eddig csak rosszat kapott. Az előítéletekre legalább úgy tekinthet, mint mások által is elfogadott bójákra az idegen tengeren, bójákra, amelyeket ki tudja mikor már elfoglaltak, de hát az idegen térképen ezek szerepelnek. És mi a cél? Merre hajózunk? Ha az élet – ahogy azt a mai számkivetett ember megkapja – értelmetlen, abszurd, ha az ember belső világa az élettelen anyag egy lényegtelen mellékterméke csupán, akkor túl sok keresnivalónk személyes életünkben nemigen marad, tehát jobb, ha azt csináljuk, amit mondanak, ha a külső elvárásokhoz igazítjuk életünket. Tájékozódni – úgymond – amúgy is egyre nehezebb, egyre többet kéne tudni, és ez egyre kevésbé megy. A világutazásban így lefedődik a világ igazi arca, mesterséges táj díszletei emelkednek a kavargó ősóceán fölé, idegenné válik a hajó, és maga a kapitány is, az élő szervezet, amelyet végképp és legbiztonságosabban a belső értékei felől való bizonyosság elvesztése mérgez meg. Ha saját magad vagy, ha spontán viselkedsz, ösztönösen érzed, mit kell tenned, a tudatosságot kérik számon, hiszen azzal lehet legjobban elszámoltatni. Öntörvényű viselkedés, fenség, vágyteljesülés, másfajta tudatállapotok, kozmikus csúcsélmények, végleges kibomlás – értékek, amelyek szinte kipusztultak a mai civilizációból, de amelyek az Új Világkorszakban ismét egyre inkább előtérbe kerülnek. Meg kéne írni a Szikrázó Illúziók Könyvét. Illúziókét, amikért érdemes élni, amiket meg kéne valósítani. “Ábrándozás az élet megrontója / mi kancsalul festett egekbe néz” – írta Vörösmarty. Czakó József “Hülyekamasz” című novellájában így válaszolt erre: “Tizenhat évemmel azt üzenem vissza: az élet az ábrándozás megrontója!” Eszmék: a Jövő! Amire még gyermekkorban vágytunk. Röpül a meghasonlott világ egy meghasonlott pályán, milliárdnyi meghasonlott kapitánnyal. Az egyetlen iránytű, a tudat, ott pörög tízezer pilléren, mint egy bűvös pörgettyű, amelyet pörgésének sebessége, tehetetlensége tart fenn. A pillérek rengenek, az iránytű remegve elfordul. Másféle táj közelít.
(folytatjuk)

Grandpierre Attila