Megjelent KAPU, 2003.02, 36-38.

A Kozmosz fogalmának rejtélye – 2. rész

Úgy tűnik, az ókori görög társadalom a történelemben valóban addig páratlan “sorozást” kapott, amitől elkábult, elfelejtette eszményeit, és nem tudta visszanyerni eredeti méltóságát. Így ebben a társadalmi környezetben a kultúra is lezüllött, elanyagiasodott. Az első görög filozófusok (i.e. 600-400) éppen abban tűnnek ki, hogy a világot nem egységes, élő egészként, hanem egy anyagi tényező (szubsztancia) anyagi változásaiként fogják fel. Az ión bölcselők azonban az őket megelőző szkíta-káldeus kultúrából még sokat megőriztek, így szellemi erejük jelentős volt. Újdonságuk abban állt, hogy ezt a más kultúrából kölcsönvett szellemi erőt az anyagelvűség szolgálatába állították. Ennek legjobb példája, hogy az akkori világban közismert végső elvek (arché) helyébe anyagi testet állítottak, Thalész (~i.e. 580) például a vizet tette meg az egyetlen archénak. Csakhogy egy elv mindig szellemi természetű, az anyagi test pedig mindig anyagi, és így a “görög gondolat” a szellemi anyagival felcserélésén alapszik. Anyaggal ugyan nem lehet megmagyarázni semmit, hiszen a víz maga nem bír magyarázó erővel, de ezt a beszűkülő, elanyagiasodó görög látás már nem érzékelte, hiszen csakis az anyagit volt képes felfogni. Nem csoda, hogy a szellemi létkör, a lélek is háttérbe szorult.

A homéroszi alapállásban csak az evilági lét valós, minden földi dolog csak átmeneti, a lélek az élet után az alvilágba kerül, de annak már nincs semmi jelentősége (Zeller, 1963). Fontos azt is látnunk, hogy Homérosz – legalábbis műveinek írásban rögzített változataiban – az olümposzi istenek mitológiájának megfogalmazásakor a görög társadalom válságos sorsfordulóiban mindig következetesen és egyértelműen a kalóz-kereskedő újgazdagok oldalára állt. Gilbert Murray (1917-1925) megfogalmazásában “A legtöbb nép istenei azt állítják magukról, hogy ők teremtették a világot; az olümposziak legfeljebb csak azt, hogy meghódították…És mivel foglalkoznak hódításuk után? Támogatják talán a kormányzatot, segítik a földművelést vagy kereskedelemmel, iparral foglalkoznak? Egyiket sem teszik. Miért is végeznének valamilyen tisztességes munkát, amikor könnyebben megélnek a jövedelmeikből, és egyszerűen lesújtanak villámaikkal azokra az emberekre, akik nem fizetnek. Ők hódító törzsfők, királyi kalózok. Harcolnak, ünnepelnek, tivornyázás közben mennydörgő kacajjal gúnyolódnak a nekik felszolgáló sánta kovácson.” Talán nem merő véletlen, hogy éppen Homérosz effajta költeményei váltak általánosan ismertté a görögség és a nyugati civilizáció részére. Amíg a görög kultúrát megelőző (és környező) magaskultúrák vívmányait tűzzel-vassal pusztították, a görögséget mint az emberi kultúra megteremtőjét, egyedüli letéteményesét ünnepelték. Minden valószínűség szerint az eredeti, hagyományos emberi kultúra fennmaradásában ellenérdekelt görög újgazdagok gondoskodtak Homérosz költeményeinek társadalmi szintű elfogadtatásáról, jelentősége, társadalmi súlya mesterséges megnöveléséről, és a megelőző kultúra egyidejű kiirtásáról, hogy az összehasonlítási alap eltűnjék. Úgy tudjuk, hogy a hellén civilizáció első nevezetes terméke Homérosz volt. Az athéni ifjúság könyv nélkül tanulta Homéroszt, s ez alkotta nevelése fő részét. Felmerül a kérdés: vajon a Homérosz szerzőségével kapcsolatos kételyek és viták nem amiatt támadtak-e, hogy az eredeti Homéroszt később meghamisították, az uralkodó hatalmasok érdekei szerintivé írták át, és csak ezután rögzítették írásban és tették társadalmi szinten kötelezővé? A homéroszi vallás isteneiről írja Russell: “Morális értelemben aligha lehet bármit is felhozni mentségükre”. “A vak poéta álláspontja: a kor nagyhatalmú vezető emberei isteni eredetűek. Homérosz a gazdag földtulajdonosok érdekeinek szószólója…a korabeli világnézetet megfosztja emberiesítő-torz vonásaitól” – számol be Pais István több mint 2000 év távolából, lelkesen. De mióta tekinthető éppen az emberi – torznak? Miféle eszményváltás zajlott itt le? Talán az emberivel szemben éppen az embertelen állítandó az ép és szép, követendő mintának?

Megdöbbentő, de hasonló nézetek maradtak fenn a Homérosz utáni jelentős költő, Hésziodosz (i.e. 7. szd.) művében is. Hésziodosz “Munkák és napok” című munkájában a hitvilág és értékrendszer központjában az agathos (hatalom) és az arete (az anyagi jólét, a szabadidő, a társadalmi helyzet) áll (Adkins,1985). Sajátos jelenség, amiről jó, ha tudunk, hogy a következő korok több bölcselője (köztük Platón, aki szintén mágusoknál tanult) elkeseredett harcot vív Homérosz és Hésziodosz gondolatvilága ellen.

Fordulat a görög gondolkodásban

Ráadásul itt egy még alapvetőbb kérdés: Ha a görög gondolatvilág alapjában ennyire materialista, lélektelen, erkölcstelen, és a hatalom gátlástalan kiszolgálására irányuló, akkor hogyan tudott később olyan értékeket felmutatni, amik – Homérosz és Hésziodosz műveinek szükségszerű átértékelése után – ma is alapvető szellemi vívmányokat jelentenek? Induljunk el a görög fordulat felderítésére!

Dodds (1951) alapvető művében a szkítáknak tulajdonítja a lélek erkölcsi fontosságának eszméjét. Bizonyítékai alapján “Szkítiából a Helleszpontoszon át jutott (a lélek erkölcsi lényegének) puritán eszméje az ázsiai Görögországba, talán a Krétában túlélő minószi kultúra maradványaival egyesülve, majd a messzi Nyugatra Püthagorász közvetítésével”. De hogyan jutott Püthagorász a szkíta lélek-eszme ismeretéhez? Hérodotosz (szül. i. e. 484) szerint a görög kultúrára jelentős hatást gyakorolt a tőlük északra elterülő Szkítia kultúrája. Talán a “hüperboreus” (a görögökhöz képest északi) Apollón (a bölcsesség, a Nap, a fény istene, az Élet Forrása) is a szkíták révén került a görög mitológiába. Szkítia az i.e. 7. századtól került közvetlen kapcsolatba Görögországgal. “A Fekete-tenger megnyitása a görög kereskedelem előtt az i. e. 7. században Görögországot először ismertette meg egy sámánizmuson alapuló kultúrával” (Dodds, 1951, 142). A sámánizmus említése ebben az összefüggésben félrevezető. Nem kőkorszaki körülmények között élő népek hiedelmeirő1 van itt szó, hanem az ókor legmagasabb kultúrájáról, a mágusokéról. A sámánizmus kifejezést csak több mint 2000 évvel később hozták létre német tudósok a szibériai népek gondolatkörének jellemzésére. Itt tehát helyesebben egy eddig kellőképpen fel nem ismert jelentőségű, történetesen éppen magyar mágikus kultúra lép a görög történelem színpadára! Milétosz, a görög filozófia és tudomány bölcsője, terjeszkedése során érintkezésbe került a Fekete-tengerrel, az ott lakó szkítákkal és a szkíta kultúrával. “Ez teszi érthetővé, miért alakult ki a görög köztudatban az a vélekedés, hogy a hellének számára korábban >>barátságtalan<>barátságos<< (euxeniosz) tengerré” (Pais, 1982, 20). Így tehát könnyen lehet, hogy a görög írásbeliség újjászületése a szkíta magaskultúrával érintkezés hatására alakult ki.

Nemcsak az ókori hét bölcs egyike, Anacharsis volt szkíta származású, de egy egész sor látnok, vallási tanító tűnt fel Északról, Szkítiából, köztük is az egyik legjelentősebb Abarisz (mivel a görög nyelvben uralkodó szokás szerint a nevekhez, ha kell, magánhangzó közvetítésével, -sz végződést ragasztanak, az eredeti alak “Abar” lehetett). Abar a szkíta Apollón mágus papja volt. Neve alatt sok jóslat és bűvös mondás keringett a görögök között. Suidas görög krónikaíró (Adler, 1971, 22) szerint Püthagorász Abar tanítványa volt. Burnet (1908, 94) megállapítja, hogy a legrégibb és legújabb beszámolók megegyeznek abban, hogy Püthagorászt…egyfajta “orvosságos embernek” fogják föl. Ha pedig ehhez hozzátesszük, hogy az “orvosságos ember” az angolban másnéven sámánt, illetve mágust jelöl (Burnet idézett könyvében Abariszt és Ariszteászt is különös orvosságos embereknek nevezi (1908, 87); ugyanőket a legtöbb szerző mágusként említi meg), előáll a kép: Püthagorászt kortársai és utódai mágusnak tartották. Ennek egyik oka, hogy Püthagorász felfogásában a fő isten Apollón volt. Apollón pedig a Nap istenének görög neve. A Napisten azonban olyannyira idegen a görögségtől, hogy Apollónt inkább “a mértékletesség jellegzetesen görög isteneként” emlegették. De miért lett a Napisten a mértékletesség istene? Ezt is könnyen megérthetjük a görög hagyományból. Az Ikarosz-monda ugyanis arról szól, hogy ha a Napisten kissé közelebb kerülne a Földhöz, megégnénk, ha kissé távolabb kerülne, megfagynánk. Így tehát a mértékletesség görög istene mögött egy nem-görög Napisten bújik meg. Burnet (1908, 97) megemlíti, hogy Krotoniates Püthagorászt a hiperboreus Apollóval azonosította. A hiperboreusok elnevezés a görögöktól északi népekre, elsősorban a magyarokra, szkítákra vonatkozik. Valóban, a magyarok a Napot élőlénynek tartották, valósággal isteni lénynek, és így a napistenhit a magyar kultúra kisugárzásaként kerülhetett a görögséghez. Burnet még hozzáteszi (1908, 97): “Abarisz és Ariszteász nevei egy misztikus mozgalomra utalnak, amely párhuzamos az orfikussal, de Apolló kultuszán alapszik. A későbbi hagyomány őket teszi meg Püthagorász elődeinek; és hogy ennek van történelmi alapja, az kitűnik Herodotosz (IV, 13 skk)-ből, de mindenekelőtt abból az állításból, hogy Ariszteásznak szobrot emeltek Metapontionban, abban a városban, ahol Püthagorász meghalt”. Ez a “misztikus mozgalom”, amit Burnet már felfedezett, valójában egyáltalán nem misztikus volt, ahogy azt nemcsak Püthagorász nézeteinek valódi értelme megmutatja, de az a tény is, hogy az ókori magyarságot a világ a mágusok napistenhívő népeként ismerte (ld. pl. Bakay,1999, 5; Fehér, 1999, 66). Ha pedig itt egy nem misztikus, hanem mágikus mozgalomról van szó, akkor a görög, anyagias-szemléletű kultúrában jelen levő élet-szemlélet, a világban az életet és az értelmet az élettelen anyagnál fontosabb és alapvetőbb jelenségként felfogó mágikus szemlélet forrása is a szkíta-magyar kultúra lehetett. Mattéi (1992, l: 300) a francia filozófiai enciklopédia “Püthagorász” címszavának első mondatában azt írja, hogy a dokumentumok alapján Püthagorászt, ahogy gyakran felfogják, keleti sámánnak kell tartani. Persze az ókori Keleten nem voltak sámánok, csak éppen a francia nyelvben a “sámán” szót használják a “mágus” helyett. Miért gondolják, hogy Püthagorász inkább keleti, mint szkíta-magyar mágus? Ennek fő oka abban rejlik, hogy a szkíta-magyar magaskultúra igazi jelentőségét nem ismerték fel a nyugati, indoeurópai szemléletű tudományok. Másrészt, ebben közrejátszik az is, hogy a görögségnek nemcsak a Fekete-tengerrel, hanem Közép-Ázsiával is megerősödtek kapcsolatai.

Burnet (1908, 85) a korai görögségről írt, széles körben alapvetőnek tekintett munkájának második fejezetét így kezdi: “Mostanáig (Püthagorász fellépéséig – G. A.) nem találkoztunk a tudomány és a néphit közötti éles antagonizmus semmiféle nyomával…de az i.e. 6. században vallási újjászületés söpört végig Hellászon. Ezen időszak filozófiai történelmének fő alakjai Püthagorász és Xenophanész…Herodotosznál látható, hogy a perzsák Kis-Ázsiába hatolása vándorlások sorozatát indította be…és ez, természetesen, jelentős változást okozott mind a filozófiában, mind a tudományban”. Tekintettel arra, hogy az első görög filozófus, Thalész i.e. 624-ben született, tevékenysége tehát az i.e. 6. században bontakozott ki, elmondhatjuk, hogy a görögség az i.e. 7.-6. században a magyar és a káldeus műveltség “harapófogójába” került. Mivel pedig a magyar műveltség ősműveltség (Herodotosz, i.e. 5. sz./1989, Negyedik Könyv; Grandpierre K. E., 1990), több tízezer évre nyúlik vissza (Grandpierre K. E., 1996, Varga, 2001), és kimutatható, hogy a káldeus őselvek párhuzamosak a magyar őselvekkel (Grandpierre, A. 2001 ), ezért következtetésünk az, hogy a görögség szellemi alapjainál és különösen egyik meghatározó forrásánál, az élet-közeliség világszemléleténél, a mágikus magyar világlátás hatása kimutatható.

Valóban, így Püthagorász nemcsak a lélek “a görög kultúrától teljesen idegen” erkölcsiségének eszméjét tanulhatta el Abartól, a szkíta mágustól, hanem a szkíta magaskultúra sok egyéb alapeszméjét is. Maga Dodds még úgy gondolja, hogy Püthagorász csak lélek-felfogását kölcsönözte a szkítáktól, de egyéb alapvető tanait, a számok természettudományos jelentőségéról és a kozmikus harmóniáról már magának Püthagorásznak tulajdonítja. Dodds szerint tehát Püthagorász három alapvető tantétele: l.) a lélek halhatatlan, és tetteink lényegi meghatározója az erkölcs kell legyen; 2.) a számok alapvető szerepet játszanak a Természet megismerésében; 3.) a kozmosz harmóniára törekszik. Fontos azonban tisztázni, hogy Püthagorász kozmosz-felfogása ismét alapvető szakítást jelent az addigi görög felfogással. Jaeger (Theology, 132, idézi Dodds, 1951, 146) megállapítja, hogy a kozmosz spirituális felfedezése radikális szakítást jelent az akkori vallásos hiedelmekkel. A kozmosz fogalmának megalkotása Platón szerint egy ismét csak mágikus, nem-görög eszméből ered, és ez a létezők társ-lényegűségének eszméje. A görögök magukat a Természet és az emberiség többi népe (a “barbárok”) fölé igyekeztek helyezni, és mint láttuk, a Természet előttük merőben anyaginak, tárgyinak tűnt fel, önálló lényegiség, szellemiség nélkül. Platón Gorgiasz-beli beszámolója (1984, l: 611) szerint “A bölcsek is azt mondják, hogy a közösség, a barátság, a rendezettség, a józan mérték és az igazságosság fűzik egybe az eget és a földet, az isteneket és az embereket. Ezért hívják a mindenséget (más fordításban: az Egészet, – G. A.) is világrendnek (más fordításban: kozmosz-nak – G. A.)”. Ahogy ma nem írhatja valaki egy könyvben, hogy a bölcsek ezt tartják, azt mondják, hiszen a megfogalmazással szemben elemi követelmény, hogy tudjuk, miről van szó, úgy Platónnál, különösen mint filozófusnál, a filozófusok egyik legnagyobbjánál is biztosra vehetjük, hogy olvasóit nem hagyta, nem hagyhatta bizonytalanságban, homályban, mert minden az ő korában minden olvasó egyértelműen tudhatta, kikre gondolt Platón az adott összefüggésben, amikor csak “bölcsek”-et említ. Az adott összefüggés a kozmosz eszméjével kapcsolatos. Amint láttuk, itt alapjában egy mágikus eszmérő1 van szó, a görög materiális gondolkodástól idegen fogalomról. A mágikus eszme pedig nem eredhet mástól, mint a mágusoktól. Valóban, a “bölcsek” kifejezést a régi világban elsősorban a mágusokra alkalmazták. Így például a magyarban a “három bölcs” (a napkeletiek) elnevezés az angolban “three Magi”-ként szerepel. Ha pedig a bölcseket a szövegösszefüggésnek egyébként is megfelelően a mágusokra vonatkoztatjuk, egyezésbe kerülünk a már eddig is alátámasztott értelmezéssel: a görögök a mágusok tanításából vették át a kozmosz eszméjét!

“Náluk jelenik meg a matematika és az erkölcs lényegi összefüggése”, mert a mágusok szerint a hasonlót a hasonló, a vele azonos lényegű képes megismerni. A kozmosz fogalma egyesíti magában a világ egészére kiterjedő rendet, elrendezettséget, szerkezeti tökéletességet a szépséggel – a kozmosz, a Világegyetem szembeötlő rendezettsége egyben legtündöklőbb ékessége, mert átfogó értelmet, jelentőséggel telítettséget hordoz. Püthagorász tehát a kozmosz fogalmának bevezetésével ugyanolyan lényegi újdonságot hozott be a görögségbe, mint amit a lélek erkölcsi szigorúságú felfogásával. A püthagorászi lélek-felfogásban az emberi lélek bensőséges kapcsolatban áll az élő és isteni természetű Világegyetemmel. Az embert az Isten tulajdonának tekintették, és ezért az élet rendkívüli jelentőségű, tehát a helyes életvezetés rendszeres képzést igényel.

Térjünk most már vissza az alapvető püthagorászi tanok elemzéséhez! A hasonlóság elve, ami szerint minden létező hasonló, pontosítva hasonló lényegűséget jelenthetett. De mi hasonló lényegű és mivel? Ha a hasonlóság elve egyetemes, ez azt kell jelentse, hogy az élővilág és a Világegyetem hasonló lényegűek. Más szóval: a hasonlóság a kozmikus színtéren jelentkezik. Mivel pedig az élővilág lényege az életerő, ezért a hasonlóság elvének mágikus eleme azt jelenti, hogy a Világegyetem élő természetű! Ez a felismerés tökéletesen megfelel azon logikának, amit “Az Élő Világegyetem Könyvé”-ben (2002) “A Világegyetem rejtélye” c. fejezetben fejtettem ki. Ebben a megközelítésben a püthagorászi hasonlóság elve azzal egyértelmű, hogy az életerő nemcsak az emberi, állati és növényi világban van jelen, hanem áthatja a kozmikus világot is.

Menjünk tovább, vizsgáljuk meg a lélek halhatatlanságának elvét. Ha az emberi elme olyan elváltozásaitól eltekintünk, mint amilyen a nyugati felfogásban már Epikurosznál, az egyik első materialistánál jelentkezett, akkor a lélek halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta el. De ha a lélek halhatatlansága tapasztalati, velünk született tudás által velünk közölt alaptény, hogyan tudjuk ezt a felfogást ésszel megvizsgálni, és a vizsgálat eredményeképpen elfogadni vagy elutasítani? Ha a lélek halhatatlan, akkor élete örök, tehát az örökké létezők világában a helye. Az örökké létezők világához pedig szemlátomást a csillagok világa áll legközelebb. A lélek tehát a csillagok világában kell gyökerezzen. Ha tehát a lélek halhatatlan, akkor a csillagvilág lényegében lelki lényegiséget is kell magában hordozzon. Más szóval: a csillagvilág egésze élő természetű kell legyen! Ha pedig a csillagvilágot átfogó, leginkább örök létezőig megyünk el, a Világegyetemig, akkor összefüggést találtunk lelki halhatatlanságunk és a Világegyetem élő természete között. Ha a lélek halhatatlan, akkor a Világegyetem élő és lelki természetű! Világos, hogy ha a Természet, a szervetlen világ lényegében élettelen lenne, a csillagok világával együtt, akkor a lélek nem tudná máshol megőrizni magát, csak az élővilágban, növényi vagy- állati formában. A lélekvándorlás szokásos, szűkebb értelmezése tehát már azt jelzi: a kultúra már szakított az ősi elképzeléssel, a Világegyetem élő természetének érzékelésével. Ez pedig döntő lépés a materializálódás felé.

Az alapvető püthagorászi tanok következő eleme: a rnúltbeli események ciklikus folyamatban ismétlik magukat. Vajon hogyan tudjuk felfogni ezt a mai, nyugati felfogás számára olyannyira lényegében idegen, szokatlan állítást? Ha el akarjuk kerülni a szokásos eljárást, azt, hogy minden más kultúrabeli állítást csakis a nyugati kultúra szűk keretein belül értelmezzünk, akkor meg kell próbálnunk az eredeti szempontok szerint gondolkodni. Ez pedig nem kis feladat az évszázados-évezredes anyag-közeli szemlélethez hozzáidomulás után.

(folyt. köv.)