Megjelent: Harmadik Szem 1994. december, #. 41, 18-20.

A tudat filozófiája

Valóságvarázslás és Közös Tudatmező

Világ és valóság

Tisztázásra szorul, miféle tényezők hatnak az emberi elmére hipnotikus hatással. Ha a párhipnózis különösen alkalmas a valóságvarázslásra (lásd G. A.: Valóságvarázslás, Harmadik Szem, 1994. November), még hatékonyabb lehet a kollektív hipnózis! A valóság alaptermészetét módosíthatják az emberiség elképzelései a valóságról. Magát a valóságot is éppen elképzeléseink, tudatosított és nem tudatosított képzeteink formálhatják, alakíthatják (G. A. : A valóság születése, Harmadik Szem, 1993. október). És ezzel maguk teremtik meg a valóság valóságát. különbséget teszünk a világ és a valóság között. Azzal, hogy az egész világot valóságosnak tételezzük, a mai világfelfogás igyekszik kisajátitani a valóságot, kizárólagosan a mai tudattartalmakat igyekszik valóságosnak feltüntetni, mintha soha nem is léteztek, sőt, nem is létezhettek volna más alaptermészetű valóságok. Pedig ősrégi meséink, mondáink megőrizték másfajta valóságaink emlékeit, a mágikus kor mélyen bennünk élő világát (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világ- korszak- a mágikus kor, Harmadik Szem, 1992 március). Maga a magyar nyelv is ebben az ősrégi korban született. Ezért van, hogy megkülönbözteti nyelvünk -a mai kor felfogásától eltérően- a “világ” és a “valóság” fogalmait. A “világ” átfogóbb fogalom a “valóság”-énál. A világ mint a lehetséges valóságok univerzuma áll elénk, amelyben a kozmikus valóságok, egyfajta legyezőszerű szerkezetben, egymásba rejtetten, rétegesen egymásba hajtogatva, csírázásra váró valóságmagok, melyek minden rétege egy-egy világ, és ezek mind egyszerre valóságosak, valójában utak és kapuk a különböző valóságok felé. A mai kor valósága csak egy ezen végtelen lehetőséguniverzum atomjai – vagy inkább monászai, azaz lélekkel, akarattal és tevékenységgel bíró, pontszerű atomjai-közül. A valóság szó eredete pedig a való-ság bontásból ismerhető fel. Való az, ami illik, ami szokásos, ami az udvariassági illemszabályok előirásai szerint szentesitett, felkent és formalizált. A valóság tehát udvariassági eredetű?

Való ilyet mondani? Való, mert ez a való, mert ez az igazság, ez az, ami valamire való, ami nem semmire kellő, ez az, ami valójában belevaló, ami tényleg való valamire, ez az, ami kell, a kellő, az istenigazából való. A valóság tehát valami, amit az embereknek kell kitalálniuk, felépiteniük és megvalósítaniuk. Az a valóság, amire szüksége van a világnak, amit csak az emberek adhatnak neki, az ÖRÖKKÉVALÓSÁG. Az emberiségnek az a kozmikus küldetése, hogy föllelje az ÖRÖKKÉVALÓSÁG törvényeit és életével, tetteivel, igazságával, érzéseivel kigyújtsa az ÖRÖKKÉVALÓSÁG fényeit. Hogy kikutassa a világ méhéből, káprázatos Mindenvalóságából az ÖRÖKKÉVALÓSÁG varázslatos birodalmát. Ezzel kellene valójában foglalkoznia az emberiségnek. Az az emberiség, amely elvész a mindennapi csatározásokban, a puszta létfenntartásban, ahelyett, hogy a lét legmélyebb természetének kifejeződése lenne, nem valóságos emberiség. Az az emberiség, amely egy mechanikus világképet , egy materialista, élettelenség-vallású világszemléletet szentesit, nem valóságos valóságot vall, hanem álságosat, nem valóságot épit, hanem álságot. A valóságot éhező emberiségre ez az álság nem véletlen épitett éppen mechanikus, gépies, élettelen maszkot. Egyedül ez az a páncél, amely nem leplezi le feltalálóját, mert a gépnek nincsenek erkölcsei. Ez az a falanxter pajzs, amelyet az álságos erők az emberiség és a menny, az emberiség és az élet, saját legigazabb legbelsőbb valóságunk közé kifeszítettek.

Vizibolha-telepek matematikája

Mindez – bár nyelvünk tanúsága félreérthetetlenül bizonyítja -a mai nyugati civilizációban nevelkedett, civilizált elmék számára kétségtelenül kihívó, hiszen túlmegy annak iratlanul is meghatározott és szokásossá tett keretein. Éppen ezért nem érdektelen egyéb tanúságtételeket is teritékre keriteni.

Egy figyelemreméltó biológiai méréssorozat bizonyitékokat szerzett arra, hogy a biológiai rendszerekben az együtt élő állati kollektívák, az úgynevezett szuperorganizmusok biológiai terei egy kritikus határ felett dominálni kezdenek az egyes organizmusok terei fölött. Ehhez persze mérni kell valahogy a biológiai tereket. Sőt, nem ártana a biológiai erőterek világos meghatározását és leirását is megadni. De mielőtt ez megtörténne, vessünk egy pillantást a vizibolhák változatos életének egy apró részletére, hogy okosabbak lehessünk.

Fritz-Albert Popp, a most kifejlődő biogyógyászat egyik jelentős alakja, évtizedes tevékenysége során mutatta ki, hogy az élő szervezetek egyedi módon állapotukra jellemző fényt bocsájtanak ki, amelyet biofoton-sugárzásnak nevezett el. Tudjuk, hogy a szervetlen és szerves anyagok bizonyos fajtái is bocsájtanak ki fényt magukból, ez a kémiai fotolumineszcencia. Ezt a kémiai foszforeszkálást jobbára véletlen jellegűnek ismerjük. A kémiai lumineszcencia mellett ismeretes a biolumineszcencia jelensége is, amelyet enzimek által katalizált oxidáció okoz. Sok baktérium, gomba, rovar (ilyen például a szentjánosbogár), hal képes saját fénykibocsájtásra, világitásra, de a magasabb rendű növényeknél és az emlősöknél ilyen, szemmel jól látható ön-világitás nem fordul elő. A kémiai és a biolumineszcencia mellett azonban létezik egy sokkal-sokkal gyengébb biológiai fénykibocsájtás, az ultragyenge foton-emisszió.Ez többszázszor-többezerszer gyengébb a biolumineszcenciánál, tíz-száz-ezer fotont bocsájtanak ki a szervezetek másodpercenként. Ez olyan gyenge sugárzás, hogy detektorokkal. Sokáig nem tudták kimutatni, csak “élő detektorokkal”, élő sejtekre gyakorolt hatásuk révén. A. G. Gurvics a huszas években fedezte fel ezt a “mitogenetikus sugárzás”-t ( a mitogenetikus sugárzásról részletesen egy következő cikkemben fogok írni). A nagyérzékenységű fotonsokszorozók megjelenésével ez az ultragyenge biosugárzás is könnyebben kimutathatóvá vált. Popp megfigyelte, hogy a vizibolha-telepek biofoton-kibocsátása a telepek nagyságával változik. Elvileg azt várhatnánk, minél több vizibolha alkotja a telepet, annál nagyobb a biofoton-kibocsátás. Persze a telep nagyságának növekedésével az önabszorpció, a telep biofoton-elnyelése is nőhet, ami ezt a várható egyenes arányosságot módosíthatja. A ténylegesen mért összefüggés azonban minimumokat és maximumokat mutat, hullámzó változást, amelynek alapszintje nem nagyon változik, csak a hullámtaraj alakja. Ez viszont azt jelenti, hogy a vizibolhák új és új szinten hangolják össze alapvető élettevékenységüket a telep nagyságától függően. A telepet alkotó vizibolhák száma tehát valahogy visszahat a bolhák élettevékenységére, és ez a biológiai erő egy határon túl felülmúlja a vizibolha saját irányító rendszerének hatását.

A kollektív biológiai erőtér tehát erősebben hat, mint a szervezet saját biológiai vezérlő tere! Az egyedeket összekötő, biológiai vonzóerő egy bizonyos egyedszámon felül legyőzi az egyes vizibolhák saját tereit és egy szuperorganizmus épül fel. A külön sugárforrások mind tudnak egymásról.Az egyes szervezeteken belüli vezérlésnek is persze összehangoltnak, globálisnak kell lennie, az egész szervezetet egységesen kell szabályoznia. A szervezet sejtjei között tehát eleve működnie kell egy információs hálózatnak, amely minden reakcióról tudósít és ráadásul képes arra, hogy a sejtekben végbemenő másodpercenként többszázer reakció mindegyikét a megfelelő helyen és időben indítsa be és a megfelelő energiával lássa el úgy, hogy ezek a reakciók a sejten belül milliószor-milliárdszor gyorsabban zajolhassanak le, mint a sejten kívül. Ehhez persze eleve a szervezet egészére kiterjedő sugárzási tér kell. Ez a biológiai erőtér ugyanakkor nem lehet csak fotonokkal, fénnyel közvetíthető. A mért biofotonsugárzás ugyanis többnyire az ultraibolya és a látható tartományba esik. Ezek a hullámhosszak azonban könnyen elnyelődnek az élő szervezetekben, így csak staféta-elven képes ez a sugárzás információs hálózatként működni. A staféta-rendszer viszont a lépésenként fokozódó késés miatt nem alkalmas a szervezet egészének egyidejű összehangolására. Ehhez még finomabb, még kisebb energiákkal dolgozó, még képlékenyebb, információhordozásra még alkalmasabb és a szervezet egészére folytonosan kiterjedő, azt átlátni azonnal képes eszköz kell: vagyis egy folytonos biológiai erőtér, ami képes gyakorlatilag azonnali távolbahatásra, áttekintésre. Elméletem szerint ez a biológiai erőtér tehát nem lehet más, mint egy skalárhullámokkal működő tér (lásd G. A.: A tudat kvantumbiológiája. Harmadik Szem, 1994. október). Egy ilyen távolbahatásra képes tudati erőtér viszont természetszerűleg képes kell legyen a különböző szervezetek közti kapcsolatteremtésre. A különösen megdöbbentő az, hogy ezek a tudati erőterek a fent ismertetett mérés szerint képesek valahogy egymás hatását erősíteni, hatásuk, ha nem is összeadódik, de egymás hatását is módosítva véve képes túlsúlyra, meghatározó szerepre jutni az élőlény saját szervezetével szemben! Ez viszont már felveti a természetes, biológiai távhipnózis problémáját. Ha a vizibolháknál működik ilyen hatás, lehet, hogy az emberi társadalmakban is ez a helyzet? Lehet, hogy csak azért gondoljuk, hogy önálló lények módjára önállóan érzünk, gondolkodunk és cselekszünk, mert a külső hatások eleve személyiségünk legmélyébe érkeznek és épülnek be? Ráadásul az emberi közösségekkel egy a vizibolhákéhoz hasonló mérést se lenne könnyű végrehajtani. A vizibolhákkal könnyen megtehetjük, hogy más és más egyedszámú telepeket hozunk létre , mig az emberi közösségeket, társadalmakat nem egykönnyen alakíthatjuk tetszésünk szerint. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan is működik ez a Közös Tudatmező, először azt kell megtudnunk, hogyan működik, miben is áll az egyéni tudat.

Az egyéni tudat meghatározó tényezői: az álomparancs és az alapelv

Az egyéni tudatvilág legmélyén, akár a viszonylag élettelen anyagvilág mélyén, alapelvek rejlenek. Attól vagyunk emberek, személyiségek, hogy elveink vannak, amikhez tartjuk magunkat. Végső soron ezek az alapelvek azok, amelyek minden körülmények között számítanak, amelyek minősége és betartása, megvalósítása életünket minősíti. Ezek az alapelvek nagyrészt velünk születettek, de részben életünk során tudatosítjuk őket -illetve, ha a kollektív biológiai erőterek hatnak tudatvilágunkra, és esetleg döntően meghatározzák azt, – akkor ezek valójában külső, baráti vagy ellenséges , természetes vagy természetellenes tényezők. Másrészt ezek az alapelvek maguk csak keretet vagy inkább vázt adnak személyiségünknek. Az, hogy mit is teszünk, mire is tesszük föl egy-egy napunkat, vagy akár egész életünket, a bennünk megfogant eszméken, a belső mozgatórugókon, indíttatásokon múlik – ha a hipnózis szemszögéből nézzük, akkor az indító álomparancs a végső mozgatórugó. Az indító álomparancs, ha személyiségünk legmélyéről fakad, akkor egy természetes erő, épp az, amely minket magunkat létrehozott, ez a kozmikus teremtőerő (lásd G. A.: Kozmikus mozgatóerőnk: a Világösztön, Harmadik Szem, 1991. Október). A teremtőerő természetéhez tartozik az egyre alapvetőbb, egyre újabb megvalósulás, kibomlás keresése. Így tehát a kozmikus teremtőerő révén alapelveinket is egyre mélyebben alapozhatjuk meg, sőt, fogékonyságunkat a különböző természeti, kozmikus álomparancsokra is növelhetjük, változtathatjuk, tisztíthatjuk. Az álomparancs és az alapelv persze az adott körülmények között akar megvalósulni. Ehhez van szüksége az értelemre, az értelemszerű kivitelezésre. Nem annyira az értelem az, ami bennünket emberré tesz. Sokkal inkább az, miért élünk (a mai kor magaslatain ezt már lehet, hogy inkább úgy kell megkérdezni: élünk-e egyáltalán valami kozmikus eszméért). (Folyt. Köv.)

Grandpierre Attila

Grandpierre Attila:

A MINDENSÉG ŐRJÍTŐ VARÁZSA

-agyrakéták-

Grandpierre Attila első verseskötete egy tudati utazás a Semmi, a Valami és a Végtelen körvonalaitól befelé a tudat legmélyébe, ahol a Mindenség elemi erői hoznak törvényt. A szövegek kísérleti elme-járművek, szellemek hajtotta rakéták, szisztematikus erőfeszítések az olvasó szimultán megbabonázására és megőrjítésére. Grandpierre bemutatja, hogyan is függ össze minden mindennel, a Kozmosz a Szellemmel, a csillagászat a Vágtázó Halottkémek világával, az élet végső kérdéseivel.

“A kimondhatatlan kimondására törő verseket olvasva néha leküzdhetetlen az az érzés, hogy maga a gesztus megelevenedik.”

Csaplár Vilmos

“Grandpierre Attila valódi szakterülete az élet, pontosabban az a határterület, ahol a tudomány, a vallás és a művészet a szellemi-testi lényben, az emberben és minden elevenben, sőt nem-elevenben találkozik egymással.

Szilágyi Ákos

A verseskötetet a Seneca kiadó jelenteti meg. Megrendelhető:

Az álomparancs megőrzése

Az alapelv megalapozása-Az élet értelme

Értelem és alapelv

Játékelv és életelv

A Közös Tudatmező felépülése

Agykontroll és elmék viadala

Az emberi tudatmező és az állati, növényi tudatmező viszonya

—-tehenek tejelővé alakulása

—-állati és növényi tudat elsődlegessége

—petesejt szabadenergiatartalma az embernél nagyobb—irod.!

Erős és gyenge objektivitás

—mártír hadseregek

—Maharishi-effektus