Megjelent: KAPU, 2001/02

A Varázserejű Világegyetem és az őstudás

Grandpierre Attila

“Haj, végtelen tér,
haj, végtelen láng!
Gyújt vérig a kép!
Hajt égig a vágy!”

Élő Világegyetem

(Vágtázó Halottkémek szöveg, 1988)

Élni a világ ügyéért

A világért se! Mondják gyakran, ha valamit semmiképpen sem vagyunk hajlandók megtenni. Vagyis tetteink végső hajtóereje és a legfelsőbb erkölcsi szempont a világ érdekének szempontja volt. Sok olyan feladat állt előttünk, aminek elvégzése nehezünkre esett, aminek elvégzéséhez áldozatot kellett hoznunk, de meghoztuk az áldozatot. S hogy miért? A világért!
Tudtuk, hogy a világért cselekszünk, és ez erőt adott nekünk ahhoz, hogy megtegyük, véghezvigyük azt is, amire önmagunkban nem lettünk volna képesek. És ehhez tudnunk kellett, miféle tettünk szolgálja a világot! Valamikor, e szólás születése korában még tudtuk, mi az, amit tennünk kell a világ ügyének elősegítésére.

Ma már legtöbben azt se tudjuk igazán, mi is a világ. Azt se tudjuk, mi közünk van hozzá. Mint egy idegen, aki betévedt átmenetileg vendégségbe, úgy járunk-kelünk ezen a földön, mintha nem is erről a világról valók lennénk, mint akinek tulajdonképpen semmi köze ahhoz, ami itt folyik. Csakhogy ami itt folyik, az az életünk! Honnan ez a kozmikus elidegenedés? Mi fordított ki bennünket nemcsak magunkból? Mi húzta ki alólunk a talajt?

Vajon miféle természetű a zivatar? Mit látunk, mit élünk át, mit gondolunk, érzünk egy nyári zivatar közepén? A korszerű természettudományos, fizikai világnézetű embernek ilyenkor is kéznél van készen kapott világnézete, és ahelyett, hogy önállóan, saját életével élné a zivatart, a készen kapott dogmákkal hozakodik elő. Egy szakbarbár fizikus például ilyenkor nyomáskülönbségekre gondol, vagy a leeső csapadék mennyiségét próbálja felbecsülni. Munkatársának leírhatja a zivatar fizikai jellemzőit: a szél sebességét, a páratartalmat, az esőcseppek számát és méretét. De vajon ennyi a zivatar? A materialista számára lényegében nem több. De mit ad a zivatar egy zeneszerzőnek? A zivatar egy felröppenő, önállósuló érzés-örvény, az ég és a föld összevillanása, összetorlódó érzés-zápor, melegség, fülledtség és megkönnyebbülés. Melyik zivatar az igazi? Menj ki a szabadba, és tudd meg magad! A zivatar zihál, lélegzik, csapkod. A zivatar érződik. A zivatart érzed, mint saját érzésedet. A zivatar az ellentétek végletes összekapaszkodása, tombolása, kiteljesedése és megtisztulása, és a zivatar után gyógyító tisztaság önti el a tájat. Képes-e meglátni ezt a gyógyító, üdítő érzést egy dogmák szemüvegén keresztül élő, agymosott mű-ember?

A manipuláció szemüveget kölcsönöz Neked, hogy azon keresztül nézd a világot. A manipuláció nagyvonalú, kidolgozott és készséges. Csakhogy a szemüvegén keresztül látható világ hivalkodó csillogása mögött anyagi ellenérdekek lapulnak, rá akarnak szedni, mint az üveggyöngyökkel a bennszülötteket. De nem aranyat kérnek érte cserébe, hanem még fontosabbat, még nagyobb kincset: szívedet, elmédet, gondolataidat, legszentebb meggyőződéseidet, életedet. A fogyasztói szemlélet szemüvegén keresztül nem lehet látni a világot, csak azt a műtermet, amit a világ letakarására készítettek. A fogyasztói szemlélet szemüvegén keresztül nem a valóságot, hanem a hamisságot lehet csak látni. És mivel a manipuláció lépten-nyomon elárasztja a modern világot, ezért alattomosan szűrődik be tudatod küszöbe alatt, egyre ismétlődve a valóság látszatát kelti és lassan elfedi előtted a világot, és abból is elsősorban azt az életet, aminek megvalósítására ide születtél. De van-e ellenszere a világot elárasztó agymosásnak?

A hamis látszattal eltakart való világ magára marad nélkülünk. És a magára maradt világ nélkül mi is magunkra maradunk, és egymást is elveszítjük. A világ közös életünk színtere. Ha fontosak vagyunk egymásnak, ha kedves nekünk az életünk, akkor meg kell küzdenünk a világot meghamisító látszattal, hogy ne üresedjen ki érzésvilágunk, eszünk, és szemünk pillantása. Ehhez pedig meg kell látnunk szemléletünk korlátait. De ki képes meglátni saját látóhatárát? Első pillantásra lehetetlennek tűnik, hogy meglássuk azt, ami kívül áll látókörünkön, ami látókörünk határát adja. De ez csak hozzáállás kérdése. Ha kíváncsiak vagyunk arra, ami most éppen kívül esik látókörünkön, vessünk egy pillantást mostani látókörünk határaira! Látásunkat alapjában megszokásaink, alapvető beidegződéseink határozzák meg. Ezek a megszokások, beidegződések egy egységes egészt, rendszert alkotnak, amiből többnyire nincs rálátás más rendszerek igazsága felé. Van, aki mindenben csak a jót, a szépet látja, Van, aki mindenben a hasznot lesi. Van, aki csak a mennyiségek létéről tud, csak a mérhetőt és kézzelfoghatót ismeri el valósnak. Van, aki mindent kilóban számol. És van, aki értékeket lát, keres és teremt. Mitől vagyunk ilyen különbözőek? Ez az egységes látás-meghatározó rendszer világlátásunkon alapszik.

Vannak, akik úgy hiszik, nem érdekes a világlátással foglalkozni. Úgy gondolják, nincs abban semmi vonzó. A világ alapjai számukra szürke, egymásradobált lemezek, olyanformán, mint egy MÉH-telepen. A világ már leszerepelt, gondolják. Meghalt a világ, gondolják egykedvűen, és tovább kell menni – teszik hozzá. De ha megnézzük, életük nem megy tovább, nem épül egészségessé, vonzóvá – egy kiürült, elfásult lélek nem tud otthonosan ragyogó házat építeni életéből. De vannak mások, akik számára a törmelékek alatt itt-ott minden letakarás, minden mesterkedés dacára ki-kiviláglik egy-egy gyémántragyogású fény, valami, ami vonzza a figyelmet, ami minden törmeléknél vonzóbb. És van, akik számára kiviláglik a világ a rádobált törmelékek alól, az élet minden gyémántnál melegebb, emberibb érzéssel sütő fénye, átvilágít a gigantikus hazugság-halmokon. És ha így van, induljunk mi is életet építeni, emberi fényű életet építeni, induljunk a világ ragyogó, tündöklő erőinek meglátása felé!

Hogy mi a világ lényege, azt nem tudhatjuk meg minden erőfeszítés nélkül, ehhez cselekednünk kell. Cselekednünk kell, részt kell vegyünk a világ lényegének feltérképezésében. És ha a világ lényege tündöklő erőként vonzza életünket, akkor a világ lényege életakaratunkban, életszeretetünkben, családszeretetünkben, hazaszeretetünkben, és világszeretetünkben áll. Világszerelem! Csodálatos, világító erejű szó, hátborzongató, mert az életünk és halálunk előtti, alatti és utáni világhoz kötődésünket szerelemnek nevezi. De hát ha szerelmesek vagyunk, akkor szerelmünket soha nem múlónak érezzük. Tudjuk, érezzük, hogy a szerelem nem elmúlásra termett. Az igaz szerelemnek köze van az örökkévalósághoz. A világszerelem érzése pedig életünk értékeinek halhatatlanná válására irányul, nemcsak azokra az értékekre, amiket életünk hordoz, képvisel, hanem minden lényeges értékét, amit életünkben szentnek és igaznak tartunk. Honnan ez a világszerelem bennünk? Honnan, ha nem a világtól? Ha nem egy borzongatóan átkaroló, átfogóbb, érzésekkel telített világtól? Hát lehet a világ ilyen? Világszerelem adó? Világszerelem-éltető? Világszerelem-nevelő? Hát miféle természetű a világ?

Induljunk el a világ fogalmának feltérképezésére, régi fénye visszaszerzésére! Tegyük ezt legjobb gondolataink, érzéseink, élményeink, eszményeink, sajgató sejtéseink legbensőbb, legnemesebb igazlátásra segítő erejével!

A Világegyetem fogalmi térképe

Induljunk ki a mai világban közkeletű jelentésből, és próbáljuk meg a szemléletünket befolyásoló tényezőt, a mögöttes szempontot megtalálni. Vizsgáljuk meg, egyet tudunk-e érteni a közkeletű nézettel! Eszerint “a világegyetem az anyagi létezők összessége”. Ez a nézet nem teljesen valótlan. Vannak olyanok, akik számára ennyi a világegyetem. De milyen szempontból?
A kérdés az: milyen szempontból mondható, hogy a világegyetem az anyagi létezők összessége? Próbáljuk meglátni a látóhatárt behatároló tényezőt, vagyis a látást meghatározó szempontot! A világegyetem abból a szempontból az anyagi létezők összessége, amiből csak anyagi létezők léteznek. Egy ilyen szempontból a zivatar anyagszemcsék kavargása. Egy zenemű hallgatása anyagszemcsék hullámzása által kiváltott agyi eufória. A társas kapcsolatok anyagcsomók közötti objektív viszonyok. A szerelem feromonok indukálta vegyi-biológiai folyamat, ami időnként a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodni jobban tudó anyagcsomókat a túlélésre irányuló nemi aktusokra kényszerít. Egy ilyen valaki soha nem fog cselekedni anyagi érdekei ellen, nincs az a szépség, nemesség, igazság, érték, nincs az a világ sem, hiszen a világegyetem csakis az anyagi létezők összessége. Tehát a világegyetem fogalmának ma közkeletű jelentése az anyagi szempont egyeduralmát jelenti minden más szempont felett. Ez a meghatározás ugyanakkor hiányosnak is tekinthető, amíg nem adja meg, mit is ért “anyagi” alatt. E hiány betöltése azonban nem filozófiai elmélkedést igényel, mert természetszerűen az “anyagi” a ma közkeletű jelentéssel adott. Az “anyagi” a korszerű fizikai világképben a fizikait, az élettelent, a tehetetlent, a téridőben kiterjedt, fizikai mérőműszerekkel mérhető tulajdonságú létezőket jelenti. Ha ezt a lépést megtettük, és konkretizáltuk, mi is az anyagi, rögtön szembeötlik, hogy az anyagi nem minden, hogy nem minden létező anyagi, hogy vannak olyan létezők, amik nem anyagiak. Ilyenek például az élőlényeket élővé tevő szervezőerő, az érzés, a gondolat. Ezek a létezők a fenti meghatározás szerint nem tartoznak a világegyetemhez. De akkor hol léteznek? A világegyetemen kívül? És hol létezik a világegyetem? Ha a téridő létezik, akkor a világegyetemhez tartozik, a világegyetem mint egész, az egész téridőt is magában foglalva tehát nem létezhet a téridőben. A világegyetem tehát a téridőn kívül létezik! Ott, ahol a kozmikus szervezőerő, az érzés és a gondolat! De ez nem jelenti azt, hogy a világegyetem, az életerő, az érzés, a gondolat nem léteznek. Léteznek, csak a téridőn kívül, de a téridőbeli létezőkkel közvetlen kölcsönhatásban. Pontosabban: az élőlények belső világában. Létezik téridőn kívüli létező, és az ilyen létezők az élőlényeken belül léteznek. Az életerő, az érzés, a gondolat az élőlények belső világában léteznek, pontosabban nemcsak léteznek, hanem ott élnek, hiszen ott születnek, tájékozódnak, összekapcsolódnak teremtenek, cselekednek, belső törvényeinek, vonzásaiknak, eredeti létfeladatuknak igyekeznek megfelelni. A világegyetem pedig egylényegű az életerővel, az érzéssel, a gondolattal. A világegyetem tehát élet-lényegű, érzés-lényegű, gondolat-lényegű! Ez a világegyetem lényegében eltér az élettelen-lényegű, tehetetlen-lényegű világegyetemtől, egységes belső önállósággal és létfeladattal rendelkező élőlényként áll elénk. Ezt az élő világegyetemet pedig nagybetűvel írjuk, ahogy a Napot és a Holdat, a Tejutat, és az olyan lényeket írjuk, akiket tisztelünk, akikben létük önállóságát és felelősségét tiszteljük. Az életerővel, érzéssel, gondolattal egylényegű Világegyetem tehát ugyanabban a világban kell éljen, ahol az életerő, az érzés, a gondolat. A Világegyetem tehát belső világunkban él! Ha pedig belső világunkban él, akkor bennünk él a Világegyetem! Mindannyian a belső Világegyetemet hordozzuk magunkban! A belső Világegyetem téridőbeli elágazásai, téridőbeli formái, alakzatai vagyunk! És mivel ez az élő Világegyetem nem téridőbeli, ezért nem véges, hanem végtelen természetű. Mi tehát a végtelen élő Világegyetem, a végtelen életerő, a végtelen érzés, a végtelen gondolat véges világbeli megnyilvánulásai vagyunk! És evilágbeli, téridőbeli létünk lényege, oka és hajtóereje a végtelen élő Világegyetem, a végtelen érzés és a végtelen gondolat! Miért születtünk? A világért, a végtelen élő Világegyetem továbbvivéséért, a végtelen érzés, a végtelen gondolat megvalósulásáért! És ahhoz, hogy a végtelen élő Világegyetem hajtóerejét felfogjuk, annak értelmét megérezzük, meglássuk, belső világunk mélyére kell ereszkedjünk, legmélyebb, természeti érzéseink eredendő értelmet és tudást hordozó birodalmába. A Világegyetem a végtelenből jött, velünk együtt, és ahogy nekünk szükségünk van itteni, földi életünkre, úgy a Világegyetemnek is szüksége van a téridőbeli, véges lét korlátaira. Csak a véges lét adhatja meg a végtelennek az öntisztulás képességét, a választás, az erkölcsi tisztaság örökérvényű megalapozását. A végtelen, ha összekapcsolódik, párba áll a végessel, választásra kényszerít, a végtelennek választania kell, mit visz át a végesbe. És a végesnek meg kell küzdenie végességével, és szülő tényezőjének, a végtelennek eredeti értelmét neki kell felragyogtatnia, mert ilyenkor a véges nem kevesebb, hanem több, mint a végtelen: a véges így válhat összpontosított végtelenné. A végtelen végtelenül elosztva végtelenül sebezhető, végtelenül gyenge és végtelenül erős. A véges pedig képes olyan végvárrá erősödni, ha a belső végtelen feléleszti végtelen erejét, és ezzel élteti, amit semmiféle erő nem képes megingatni. A végtelen-lényegű végesben a végtelen végtelenül összpontosul, a végtelen fénye végtelenül megerősödik. A végesnek léteznie kell, mert a véges tudja egyedül végtelenül megtisztítani, megerősíteni és megvédeni a végtelen eredeti létfeladatát. Életünk, és a Világegyetem élete tehát végső szinten erkölcsi és értelmi természetű. A legteljesebb érzés és gondolatvilággal kell kutatnunk a világ eredeti értelmét, és életünkben a nemes, az erkölcsi tisztaság, szépség és igazság végvárait kell megerősítenünk, ez életünk igazi és végső tétje. A Világegyetem tehát nemcsak anyagi-élő-tudati, hanem elsősorban erkölcsi lényegű. És azzal, hogy a Világegyetem fogalmát vizsgáljuk, eljutottunk saját életünk feladatának megközelítéséhez, megvilágításához is. A Világegyetem szemmel láthatóan segít ebben bennünket. A Világegyetem fogalmának felfogása segít életünk megalapozásában, belső személyes erőként segít, ha odafigyelünk Rá. És ebben egy ismert mondásra ismerhetünk: segíts magadon, és az Isten is megsegít. A legfőbb lény neve a magyarban: Isten, írja Ipolyi Arnold Magyar Mitológiájában. Ha az Isten fogalma alatt a magyar nép istenfogalmát értjük, a Legfőbb Lényt, akkor azt is láthatjuk, hogy ez a legfőbb lény az Élő Világegyetem, és akkor segít, és úgy segít, ha odafigyelünk rá, ha belső érzésvilágunkkal, gondolatvilágunkkal, értő, igazságkereső figyelmünkkel felé fordulunk. Figyelmünk nem más, mint belső világunk Napja, életadó tényezője. Figyelmünk nélkül belső világunk kietlenné válik, gépiessé, üressé szikkad. Az odaadó, alkotó figyelem varázserejétől belső világunk növényzete, élővilága feléled, megelevenedik, rátalál saját igazi természetére, és már tudja, mit kell tennie.

Rá kell ébredjünk, tennünk, cselekednünk kell a bennünk élő világért, legnemesebb eszményeinkért, velünk született életakaratunkért.

Az anyagin túli világba tett rövid kirándulásunk után haladjunk tovább a világegyetem (az anyagi) ma közkeletű meghatározásának, és az ezt vezető szemlélet feltárásának munkájában. Az anyagiság mellett ez a meghatározás még azt is fontosnak tartja, hogy egy egyszerű “összesség”-ről lehet csak szó, vagyis merő halmozódásról, anyagcsomók egymás hegyén-hátán, ez a világegyetem, itt egy, ott egy, és kész. Az anyagcsomók tehát úgy tűnik, egymással nem is állnak semmiféle különösebb, említésre, figyelemre méltó kapcsolatban. Ez az anyagias szemlélet tehát egyben atomizált, minden létezőt elszigetelten látni igyekvő látásmód.

Sőt, egy harmadik ismertetőjegyét is felfedezhetjük ennek a szemléletnek. A világegyetemről adott meghatározása ugyanis az anyagi létezők egymás mellettisége mellett még egyet tart fontosnak közölni: azt, hogy léteznek, és így kell tudomásul venni őket, egyszer s mindenkorra. Ezzel tehát fény derül a meghatározás mögötti szempont merev, külsődleges látásmódjára is. Ez a szemlélet minden belsőt kizár. A világegyetem alkotórészei ugyanis eszerint egyszerűen csak “léteznek”, vagyis puszta létükön túl semmi más nem jellemzi őket. Léteznek, és kész, anélkül, hogy bármi említésre méltó történhetne velük, anélkül, hogy ők maguk részt vehetnének e történésekben, anélkül, hogy cselekvő részesei lehetnének a világegyetem folyamatainak. Léteznek, sterilen, mindenféle egyéb tulajdonság nélkül, léteznek a létezésben, lecsupaszítva, minden egyéb tulajdonságtól megfosztva, csupaszon, anyagian, csupán léteznek, és kész.

Ezzel teljes képet rajzolhatunk a ma közkeletű szemléletről: a mai köztudatra kényszerített szemlélet anyagias, elszigetelt, és a külsődleges, kész adottságok elfogadását sugallja. Más szóval: a mai világszemlélet arra buzdít, hogy legyünk anyagiasak, szemléletünk legyen a lehető legelszigeteltebb, és merüljön ki a külső, kívülről adott, kész adottságok elfogadásában.
Igen, most már látszik, hogy mire jó ez a szemlélet: a szemellenzősen anyagias, a kész adottságokat feltétel nélkül elfogadó szemlélet nyilván a fogyasztói szemléletet kívánja megalapozni.
Ez a fogyasztói szemlélet irányít, orientál: ne gondoljunk másra, mint az anyagi javakra, csak ezek lebegjenek a szemünk előtt életünk minden pillanatában. Ne hagyjuk magunkat eltéríteni, nincs semmi bonyodalom, szerveződés, másokra gondolás, mindenki csak kis elszigetelt atom, és az is marad, örökre elszigetelt. És ha vásárolni megyünk, vagy az anyagi javak másfajta elsajátítására, vegyünk mindent készpénznek, olyannak, amilyen. Nem a mi dolgunk, hogy beleszóljunk abba, mi van, és mi legyen. Fogadjunk el mindent úgy, ahogy van. Kész!

Miért, talán lehetne másképp is? Talán a Világegyetem alkotó részei részt vehetnének valahogyan a Világegyetem folyamataiban? Nem, ez nem lehetséges, legalábbis, amíg elfogadjuk a merev, kész adottságokban kimerülő, anyagias látásmódot. Ehhez már szemléletet kell váltani! De miféle szemléletek lehetségesek? Hogy ezt megvilágítsuk egy térképet teszünk most az Olvasó elé. Hogy lássuk, miféle egyéb szemléletek, szempontok lehetségesek.

Őrizzük meg az eddigi vizsgálat fő tanulságát: a világ természetének vizsgálatához három fő szempontra bukkantunk.

1.Miből áll a Világegyetem?

2.Milyen kapcsolat áll fenn a Világegyetem lényegi alkotó tényezői között?

3.Miféle természetűek a Világegyetem alkotó tényezői: létezők, résztvevők, vagy cselekvők?

1.Miből áll a Világegyetem?

Ez a kérdés kezdetektől foglalkoztatja az emberiséget. Ha az anyagi alatt a külső érzékszervekkel érzékelhetőt értjük, akkor az anyagi létezők kétségtelenül hozzátartoznak a létezők világához. De a világ nemcsak kül-világ, sőt nem is kül-világ, inkább közös világ, közös életünk közösen kidolgozott színtere. És akkor a belső világ is hozzá kell tartozzon a létezők birodalmához. Nemcsak a mi belső világunk, de minden létezőé. Így például az a megelevenítő erő, amitől az élők élni képesek, az életerő, szintén létezik, a legvalóságosabban létezik, tehát szintén a világhoz tartozik, bár egy másik dimenziójához, egy mélyebb, rejtettebb, de lényegesebb birodalmához. És mivel az élőlények viselkedése alapvetően különbözik az élettelenekétől, az életerő nem lehet az anyagi világ része, hanem egy attól függetlenül létező új birodalmat kell alkosson. Ráadásul viselkedésünkért mindannyian magunk vagyunk felelősek. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy döntési szabadsággal rendelkezünk viselkedésünk alakításában, vagyis öntudati erőnk lényegi önállósággal rendelkezik. Így egycsapásra (a teljesség és szigorú rendszeresség igénye nélkül) három világlényeget térképeztünk fel: az anyag, az élet és az öntudat a világegyetem három alapvető, lényegi önállósággal rendelkező tényezője.

2.) A világelemek kapcsolata

A ma közkeletű, anyagias szemléletben a világelemek között nincs semmiféle lényegi kapcsolat. Az anyagcsomók elszigetelt, atomizált létmódot folytatnak. Nemcsak az atomok, hanem minden létező, vagyis minden anyagcsomó, hiszen minden létező anyagcsomók összessége, a világegyetem is csak ezek összessége. Próbáljuk feltérképezni, milyen egyéb lehetőség jönne itt számításba, ha levetjük az anyagias szemellenzőket!

a.Atomizált szemlélet: a létezők elszigeteltek, nem áll fenn közöttük említésre méltó kapcsolat

b.Egy-egy létező között szórványosan egy-egy véletlenszerű kapcsolat alakulhat ki, de rövidesen elenyészik

c.Néhány létező között néha tartósabb kapcsolat alakulhat ki, majd elenyészik

d.Minden létező között fennáll valamiféle kapcsolat, de ez nem lényeges

e.Fizikai szemlélet: Minden létező között fennáll sok kapcsolat, de ezek anyagi, külsődleges természetűek, amiket a fizikai törvények írnak le

f.Pánvitalizmus: Minden létező minden létezővel biológiai kapcsolatban áll

g.Pánpszichizmus: Minden létező minden létezővel pszichológiai kapcsolatban áll

h.Többszintű szemlélet: Minden létező között egyidejűleg sok-sok kapcsolat áll fenn, és ezek a kapcsolatok egy mélyebb szervezőerő megnyilvánulásai. Minden létező minden létezővel fizikai-biológiai-pszichikai kapcsolatban áll

i.mágikus szemlélet: Minden mindennel összefügg, úgy, hogy ebben az összefüggésben belső lényege és értelme is megvalósulhat.

Úgy tűnik, ezek a lehetőségek elkerülték a materialisták figyelmét, vagy éppen ezeket nem tartották elfogadhatóknak. Mi azonban tartsuk észben őket, mert a materialista meghatározás ezekről nem nagyon akar tudomást se venni, igyekszik kiszorítani, kirekeszteni őket.

3.A világlényegek természete

A materializmus burkolt szemlélet-befolyásolása abban is tetten érhető, hogy a világlétezőt merőben külsődlegesnek, késznek, változatlannak, adottnak tünteti fel. Akkor minek az egész?

Ha minden kész, miért létezik a világegyetem? Valamire való a világ, de ezt materialista tudós soha nem fogja kideríteni, ha következetesen elveihez hűen viselkedik. A világlétezők azonban – az anyag, az élet, az öntudat – nemcsak léteznek, nem merülnek ki a puszta létezésben, hanem valamiért léteznek. Nem véletlenül születtek, ahogy azt a materializmus sugallja. Létük nem merül ki puszta létükben. A kő, úgy tűnik, pusztán létezik, másra nem képes. De ez hamis látszat. A kő nemcsak létezik. A kő látszik, sőt hallatszik is, ha közel hajolunk hozzá, ha felerősítjük belső folyamatainak hangját. A kő változik, és a maga módján cselekszik is. Látványát létrehozza, hangját, a földhöz tapadásában részt vesz, ahogy részt vesz a természet körforgásában is.
Hogyan folytatható az egyre teljesebb lényeg-megvalósítás a létezéstől a cselekvésen át? A létezésen, a cselekvésen túl találjuk az életadó, éltető cselekvést. Az életadó cselekvés az utódlást, érzés-szülő, gondolat-szülő cselekvést jelenti. Az életadó cselekvés az utód élőlény, érzés és gondolat megszületésével maga is cselekvések elindítójává válhat. Csakhogy itt felmerül egy gond: mivégre a cselekvés, és mivégre a cselekvés átadása, továbbadása? Nem félő, hogy ha csak ezt látjuk, az értelmes cselekvés csak egyre elodázódik? Gondoskodnunk kell tehát cselekvésünk értelmének megvalósításáról is. Meg kell teremtenünk azt az értelmet, amit csak mi teremthetünk meg, amit magunkban hordozunk, aminek megvalósítására megszülettünk. Az életadó cselekvésen túl az életadó cselekvést létrehozó, teremtő cselekvést. A teremtő cselekvés lényege szerint az élet belső lényegének megvalósításában érheti el teljességét. És mivel a belső képességeket megvalósító cselekvés a varázslatos, mágikus megtáltosodás, a cselekvés legmagasabb formája a mágikus megtáltosodás. A fogalmi logika lánca tehát: létezés-cselekvés-életadás-teremtés-mágikus megtáltosodás. És ha életünk eredeti értelme saját belső természetének teremtő megvalósítására, mágikus, alkotó kiteljesedésére irányul, akkor életünk lényege egy teremtő varázserővel áll kapcsolatban. És mivel életünk eredeti értelmének, világfeladatának kiteljesítésére az ösztönzést belső világunk mélyéről, a bennünk élő kozmikus-természeti alkotóerőtől kapjuk, ezért ez a varázserő a kozmikus életerőből kell eredjen, vagyis a varázserő a Világegyetem lényegéhez tartozik!

A Világegyetem tehát varázslatos természetű, varázs-lényegű! És ez a varázserő nem hókusz-pókuszra, szemfényvesztésre irányul, ahogy azt a külsődlegesség szemléletének hordozói felfogni képesek. Ez a varázserő a belső értelem kiteljesedésére irányul. Ezt a természetes varázserőt a belső, eredeti értelem kiteljesedésére irányuló figyelem “hozza működésbe”, hívja életre. Ez a varázserő az értelem varázsereje, az értelem teremtőereje, a természetes értelem mágikus megvalósító ereje. Milyen öröm, amikor beteljesül egy vágyunk! Az örömtől szinte táncra tudnánk perdülni. Hát még micsoda öröm egy szerelem kibontakozása, beteljesedése! Amikor szerelmesek leszünk, ez nem tudatos döntés kérdése. A szerelem ránktör, egy a tudatunknál átfogóbb birodalomból, egy átfogóbb létkör sajgatóbb erőforrásából. A szerelem magától jön, vagyis nem tőlünk, hanem a Természettől, a Világegyetemtől. Magától jön, mint minden mágikus hatás, mert minden mágikus hatás magától gyullad ki. A szerelem lelkünk kozmikus gyújtózsinórja, ami szellemünket valósággal tanítja, beavatja a lét legmélyebb titkaiba.
Az igaz szerelem személyes életerőként gyullad ki bennünk, lélekerőként. És szerelmesünk szépsége, külső vagy még inkább belső szépsége az, ami elvarázsol bennünket. Az a belső szépség, ami mint szépség tetszik meg, mint rejtett élet-értelem, amit éppen természeti értelme miatt a Természet ruházott fel belső ékességgel, belső szépséggel szólóvá, belső értelmet hordozóvá, és ennek a belső értelemnek megvalósítójává. A szerelem váratlanul érkezik, és hirtelen felragyog életünk egy nem sejtett, de belülről mindig érzett és várt értelme, kiteljesedése. A szerelem mágikus csodaerő, a Világegyetem élet-értelmének ránk eső darabkája. A szerelem kétségkívül hozzátartozik életünk eredeti, természeti értelméhez, a családi, közösségi, nemzeti, hivatásbeli, és kozmikus élet-értelem-sorozathoz.

Gondoljuk el, miféle öröm egy élet beteljesedése, egy élet értelmének elnyerése! Amikor életünk értelme kirajzolódik előttünk, egyszerre átrendeződnek a napi és a hosszútávú terveink, elképzeléseink, életvezetésünk. Ezt az átrendeződést életünk értelmének megsejtése irányítja hosszú távon, amikor még csak sejtjük életünk értelmét, éppúgy, mint amikor már kirajzolódnak előttünk a közelebbi feladatok. Életünk értelmében egy varázserő lappang, ez hív életünk értelmessé tételére, és ez a varázserő varázsolja életünket értelmessé, ha odafigyelünk belső hangjára. Ez az értelmi kiteljesedésre irányuló varázserő saját természetének kiteljesedésével képes megajándékozni bennünket, hiszen az alkotó, a természeti szellemiség felé forduló, a Természethez kötődő értelem bensőséges, értelemtől ragyogó világot képes teremteni, ahol megjelenik.

A Világegyetem életerejének legtisztább kifejeződése teremtő varázsereje, ami mintegy áttör a létezés egyedeket elválasztó falain, és eljut a lét eredendő, eredeti értelméhez, a Világegyetem rendeltetéséhez. A világot tehát két tartományra oszthatjuk fel. Az egyik a varázserő, a teremtőerő, az értelmi megvalósulás hajtóerejének birodalma. Idetartoznak a Világegyetem eredetének titkai. Hogyan volt képes a Világegyetem megszületni? Hogyan volt képes az anyagi világ létrejönni – a semmiből? Erre a kérdésre is innen kaphatunk választ. Mivel a Világegyetem nemcsak anyagi természetű, ezért az anyagi világegyetem nemcsak a semmiből születhetett, hiszen az anyagin kívül legalább ugyanolyan valóságosan létezik az életerő, az érzés, a gondolat. Nem annyira az Élő Világegyetem, mint inkább az anyagi világegyetem születése az, amire gondolunk, és aminek születése éppen a kozmikus életerőre, az időtlen, örökkévaló érzésekre és gondolatokra vezethető vissza. A világegyetem tehát nem a semmiből, hanem az őséletből, az érzésvilágból, a gondolatvilágból született! Hogyan képes a kozmikus életerő a véges létet életre hívni – erről már volt szó (lásd KAPU, 1998/3). A világegyetem születése egy bensőséges erő tevékenységének következménye! A bensőséges, személyes, végtelen alkotóerő varázslatos teremtő képessége az, ami az anyagi világegyetem belső magját, belső világát és értelmét hordozza. Ez az az erő, amit csodálunk, amikor felnézünk az égre. Ez az a meseszerű, a kezdetek bensőséges titkát hordozó erő az, amit ma is érzékelhetünk a csillagokat nézve. Ez a meseszerű csillagerő az, amit megláthatunk felettünk az égen, és bennünk, belső világunk mélyén. Ugyanaz a kozmikus varázserő eszmél bennünk, mint ami a csillagokból ránk ragyog. És ahogy a mesékben az igaz győz, úgy a Világegyetemben is az igaznak kell győznie. Ezért vagyunk mi itt a Földön, hogy erről gondoskodjunk.

Párhuzam az emberiség őstudásával

Talán az emberiség első nagy vallásalapítója Zaratusztra volt (lásd KAPU 2001/1, 1999/6-7). Az ő nevéhez fűződik az emberiség őstudásának háttérbe szorítása éppúgy, mint ennek az őstudásnak egyfajta megőrzése, hiszen nem lehetett abban az időben, 3 400 évvel ezelőtt széles körben elfogadtatni egy olyan vallást, ami semmiféle kapcsolatban nem áll az akkor elfogadott tudás rendszerével. Érdekes, hogy a zoroasztrizmusban a világ első időszakában (3 000 éven át) csak szellemi léttel rendelkezett. Ezután 3 000 évig tartott, míg a világ anyagi formát öltött, de még mindig szorosan kapcsolódott a szellemi léthez. A Legfelsőbb Bölcsesség azért teremtette a világot, hogy szembeszálljon a gonosszal. A gonosz mint lehetőség kezdettől fogva jelen volt a világban. Támadása az ember kifejlődése utáni korra tehető. A gonosz támadása minden életet ki akart irtani, de Ármány bármennyire is szerette volna, az élet őselvét nem tudta elpusztítani. A világ, amelyben az ember él, alapvetően jó, bár a gonosznak sikerül olykor megrontania. A hellenisztikus kultuszokkal szemben a zoroasztriánizmus nem beszél a szellemi felsőbbrendűségéről, mivel szerintük a szellem és az anyag tökéletes összhangjára van szükség az eszményi lét megvalósulásához Hinnels, 62. old.). A zoroasztriánizmus szerint amíg a gonosz csendben, de folyamatosan, és szemmel nem láthatóan működhet, addig minden útjába kerülőt elpusztít, de mihelyt nyílt ütközetre kényszerítik, és saját mivoltában kénytelen megmutatkozni, nem diadalmaskodhat (Hinnels, 59. old.).

Irodalom:

Grandpierre Attila: A Világmindenség mindannyiunkat érintő, megfejtetlen talányai. KAPU, 1999/6-7, 8.

Grandpierre Attila: Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai. KAPU, 1999/6-7, 8.

Hinnels, John R.: Perzsa mitológia. Corvina, 1992.

Ipolyi Arnold: Magyar mitológia. Pest, 1854, 1. old. Hasonmás kiadás, Európa Könyvkiadó, 1987.