Megjelenik: KAPU, 2000/11-12, december

Grandpierre Attila:
A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

AZ ÉLET CSODÁINAK FELFEDEZÉSE és a természetes közösségek

Kiindulópontunk

Életünket a mai világ elszakította természetes alapjától, az egységes, nemzeti szellemiségtől, természetes, közösségi érzésvilágunktól. Szellemiségünk kibontakozása nem képzelhető el anyanyelvünk elsajátítása nélkül. Anyanyelvünk szavainak jelentésudvarai sűrített jelentésű, iránymutató értelmű kincsek, csodaerejű szellemi zászlóként segítő erő-központok szellemünk tájékozódásához. Szavaink jelentésének mélyrétegei eredeti világlátásunk szellemi segítőerői, az egykori nyelvalkotó közösség szellemi erőinek, élményvilágának sűrített üzenő-csomagjai. Az embert létrehozó természeti erő ugyanúgy ápolja a természetes emberi szellem kibontakozását, ahogy szüleink ápoltak minket, tanítottak beszédre, szóra. Az ember természetes szellemi ereje a természeti alkotóerő folytatása, azé a természeti alkotóerőé, aminek látóköre a Világegyetem minden titkát saját léte adottságaként őrzi. Innen származik eredeti, természetes érdeklődésünk és az értelmes élet vágya. Őseink ezzel a természeti alkotóerővel élve hozták létre gondolkodásunk sűrített erejű megtestesülését, anyanyelvünket. Amikor kisgyermekkorunkban anyanyelvünkön feléled szellemünk, ebben közvetlenül őseink szellemi alkotóerői segítenek bennünket. Nyelvünk mellett népszokásaink, népmeséink, népköltészetünk is csodamód őrzik az évezredeken átívelve, ha mára rejtetten is, az egykori természetes, manipulálatlan életlátás üzeneteit. Legszemélyesebb alkotóerőnk, életlátásunk közvetlen szülő és ápoló tényezője a népi, nemzeti alkotóerő évezredeket átvilágító, máig és minden időkig ható segítő ereje.

Természetes tehát, ha az ember saját eredeti indíttatásai kibontakozásában a szellemét életre segítő erők szellemi irányában lát és cselekszik. A modernitás többezer éves eszméje azonban jelentős részben a szellemi talajvesztésre építi erejét. A haszonlesés, kihasználás, a hatalmi alárendelés korszakának megszületése párezer évvel ezelőtt szükségképpen a természetes szellemiséggel szemben építette fel erősségeit. Az “új”, mint önmagában vett érték, akkor válhat hamissá, amikor megtagadja az eredeti, természetes szellemiséget, folytonosságot saját önazonosságunkkal. Ha nem akarunk a bennünket kihasználni és alávetni akaró erők játékszerévé, haszonállataivá válni, szembe kell néznünk a mai, világ-kifordító szellemiséggel. Egy ilyen korban újra kell kezdenünk természetes szellemiségünk feltárását és megalapozását. De honnan induljunk?

Ma egy olyan materialista világban élünk, ami egy ember-ellenes háborút indított az ellen az élet ellen, amire születtünk, a társadalmi nemes erkölcs ellen, jövőnk és a jövő alakítását illető felelősségünk ellen, a család, a természetes közösségek, a nemzetek, az emberiség, a Természet és a Világegyetem ellen. Egy következetes materialista számára az emberi cselekedeteket objektív, vagyis tudatunktól független folyamatok határozzák meg, tehát senki sem lehet felelős tetteiért. Ezzel szemben mindannyian arra születtünk, hogy életünk emberi képességeit valóra váltsuk, hogy értelmes életet éljünk. Életünk értelme nem merülhet ki anyagi javakban. Az értelem eleve szellemi természetű, életünk értelme, életünk ügye tehát szellemi lényegű. És ha életünknek képesek vagyunk valódi értelmet adni, arról is gondoskodnunk kell, hogy életünk ügye halálunk után is tovább éljen. Így tehát az értelmes emberi élet vágya kikerülhetetlenül szükségessé teszi egy olyan szellemi közösség létét, amihez életünk ügye kapcsolódhat, ami életünk ügyét továbbviszi életünk vége után is. Ilyen természetes szellemi közösség pedig természetszerűen az anyanyelvi, a közös hagyományt továbbvivő közösség lehet és kell legyen: vagyis a nemzet. Életünk legszemélyesebb és legfontosabb ügye tehát kikerülhetetlenül a nemzet ügye kell legyen. Ez a Természet törvénye. Ez ellen akarnak hatni azok a társadalmi hatalmasságok, akik minket saját éltető, szellemünk, érzésvilágunk szülő tényezőivel akarnak szembefordítani. A nyugati civilizáció kezdeteitől fogva szembefordult a Természettel, és a Természet leigázását, lefokozását tette meg legfőbb céljául, az emberi természet leigázásával egyetemben. Mi viszont mindannyian eredeti emberi természetünk közösségi létünk általi kiteljesítésére születtünk. Így tehát mindannyiunknak felelősen kell cselekednünk, meg kell teremtenünk, megszilárdítanunk és társadalmi szinten érvényre juttatnunk természetes életünk emberi feltételeit. Hogy ezt megtehessük, felelősen kell gondolkoznunk. De hogyan tehetjük képessé gondolkodásunkat arra, hogy társadalmi szinten is felelősen cselekedhessünk?

E feladatok végrehajtására életünk végső valóságáról és értelméről kell felelősen gondolkodnunk, amit két szempontból világíthatunk meg, amiket Alfa és Omega Nézőpontoknak nevezek. Az Alfa Nézőpont onnan indul, ahonnan személyi felelősségünk ered. Először is személyes életünkért vagyunk felelősek, hogy beteljesítsük életünk eredeti értelmét. Továbbá, felelősségünk kiterjed családunkra, hozzákapcsolódik természetes közösségeinkhez, nemzetünkhöz, és az emberiség sorsához. Nemcsak az emberi jogokról kell gondolkodnunk, gondoskodnunk kell a magunk módján az élet emberi feltételeinek társadalmi szintű megteremtéséről. Továbbá, felelősek vagyunk környezetünkért, a Természet és a Világegyetem biológiai és szellemi értelméért. Életünk természetes módon összekapcsolódik a Természet és a Világegyetem élettevékenységével és szellemi tevékenységével. Életünk, aminek megvalósítására születtünk, megköveteli, hogy részt vegyünk a személyiségünket létrehozó teremtő kozmikus szervező elv ügyének valóra váltásában. Ez a természeti-kozmikus szervező erő hozta létre személyisünk alapjait azzal, hogy a szüleink génjeit egyedi módon kapcsolta össze fogantatásunkkor, és ez a természeti szervező erő serkenti a gyermeket a járás, a beszéd elsajátítására, a kamaszkorban önálló személyisége, szellemisége megalapozására. Az így nyert nézőpont a személyes felelősség nézőpontja, a végső valóság és értelem Alfa Nézőpontja.

Ugyanakkor mi nemcsak személyes, egyedi lények vagyunk. Személyiségünk csakis átfogóbb létmódok személyes részvételével jöhetett létre. Gondolkodásunk létfeltétele a nemzeti kultúra, talaja a társadalmi környezet. De személyünk egyben az Ember eszméjének is hordozója, sőt egyben az Élet, az Élővilág képviselője, és a végső szinten a Létezés világának megnyilvánulása. Ezek a természetes közösségek felbecsülhetetlen kincsekkel ajándékoztak meg bennünket: génjeink kincstárával, belső késztetésünkkel: az értelmes élet vágyával, azzal a világgal, ami életünk színtere, ami egyben személyiségünk másik, külső fele, azokkal a képességekkel, hogy létezhetünk, hogy élünk, érzünk, gondolkodunk és cselekszünk. Erkölcsi alapon tehát felelősek vagyunk azért, hogy ezeknek a tényezőknek viszonozzuk, amit tőlük kaptunk, hogy életünkkel hasonló értékű ajándékot, kincset adjunk a nemzetnek, az emberiségnek, a Természetnek és a Kozmosznak. Csak ha ezekkel az életadó, jelentés-adó tényezőkkel összefüggésben teljesítjük ki életünket, akkor lehetünk részei a kölcsönösségre és erkölcsi felelősségre épülő természeti-kozmikus kapcsolatnak. Továbbá, személyes, egyéni ittlétünk önmagában csak viszonylagos jelentőséggel bír. Életünk és életünk ügye végső jelentőséget és értelmet csak a végső valósággal és értelemmel kapcsolatban szerezhet. Tudnunk kell, miféle jelentőség tartozik életünkhöz, nemzetünk létéhez, az emberiség létéhez, a Természet és a Világegyetem létéhez. Bizonyára jelentőségteljes különbség áll fenn létünk és nem-létünk, nemzetünk léte és nemléte, az emberiség léte és nemléte, a Világegyetem léte és nemléte között. Ezek érzékeléséhez látnunk kell életünk, a nemzet, a Természet, a Világegyetem szemével is, hiszen mi az ő kifejeződésük, élethordozójuk is vagyunk. Ahhoz, hogy az emberiség sorsával együttműködhessünk, meg kell értenünk az emberiség létének miértjét, rendeltetését, eredeti, természetes létirányát a kezdettől a távoli jövőig. Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a mai civilizációz egyszer és mindkorra valakik természetellenes kényszerpályájára állították és most már ezen se isten, se ember nem változtathat. A civilizációt mi, emberek tartjuk fenn és hajtjuk előre. Nem emberi sors, ha vak és értelmetlen lényekként évezredeken át eltűrnénk, hogy a civilizáció a más civilizációk könyveinek felégetése után a külső és belső természetet is kiirtsa. Részt kell vállalnunk, bármilyen parányit is, a civilizáció új irányba állításának feladatában, természetes élet- és tudat-adó tényezőinkkel, a Természettel és a Világegyetemmel összhangba hozatalának feladatában. Ezt a nézőpontot hívom Omega Nézőpontnak – ez életünk azon végső nézőpontja, ami a végső távlatokat világítja meg 100 éves időskálájú életünk értelmének kialakításához és érvényre juttatásához.

Az Alfa Nézőpont alkalmas arra, hogy felismerjük életünk vezérlő elvét. Így jöttem rá, hogy életem vezérlő elve a belső érdeklődés követése. A belső érdeklődés követése egy cikkírás közben is átláthatatlan, előreláthatatlan fejleményekre vezet. Számomra így a cikkírás is mindig meglepetésekkel jár, és életszagot hordoz. Gondolom, hogy sokan a cikkíráshoz is először anyagot gyűjtenek, és amint a szükséges mennyiség előállt, megírják azt. A belső érdeklődés logikájának követése azonban csak ezután kezdődik, és menetközben újabb és újabb kérdéseket vet fel. Így talán nehezebb alkotni, gondolhatnánk. Tapasztalataim szerint valóban sokszor így van, de még többször mintha magától állna össze menetközben az anyag, váratlan egybeesésekkel menetközben nyerné el előre nem látott átfogó értelmét, és mindezt lázas sietséggel, követve az élet szagát, amit oly gyorsan hajt a belső vihar, a felismerések láncolata, hogy követni kell tudni. Visszatérve életünk vezérlő elvéhez, bár a belső érdeklődés követésének elve általános elv is lehet sok ember életvezetése számára, ugyanakkor figyelnünk kell arra, maga az élet miféle vezérlő elvek vonzását érezteti belülről. Életem ügyének, értelmének ki kell rajzolódnia, ha figyelmem kiterjed a belső vonzás szimatának követésére. De honnan ered a belső késztetés? Honnan ered, ha már megszületésemkor is jelen volt bennem, és ha szellemem nyiladozásakor és érésekor is ez a belső késztetés serkentette szellememet szinte biológiai parancsként? Ez a belső késztetés nem eredhet máshonnan, mint a Természetből, az életlátó szellemiséggel rendelkező Természetből. Ha a Természet alatt az Élővilágot értem, akkor végső soron a szellemem vezérlő elvét szülő tényező a Világegyetem és a Világegyetemet teremtő erő kell legyen. Értelmem és a világteremtő erő tehát egylényegű. Ez a belső késztetés, nógatás, sürgetés, sarkallás tehát a bennem élő, élni akaró természeti teremtő erő, a Világegyetem létét megelőző természeti alkotóerő forrásából ered. Értelmem, érzésvilágom tehát akkor lehet egész, ha eljut forrásáig, ha átlátja, átéli saját természetének egészét. Hogyan lennénk képesek életünket alakítani, ha csak egy napra terjedhetne ki emlékezetünk? Hogyan tudnánk dönteni a pályaválasztásról, ha szellemi látókörünk csak egy napra terjed ki, ma reggeltől ma estig? Ha csak annyit tudunk magunkról, hogy ma reggel felébredtünk, és dolgoznunk kell menni? Életünk egészéről egynapos láthatárral nem lehet dönteni. Életünk a miénk, jogunk van hozzá, hogy száznapos, százéves távlatokban érzékeljük életünk hívó szavát. És a százéves hívó szó mellett személyes életünk a még átfogóbb távlatokban nyerheti el végső önazonosságának tudatát, emberhez méltó eszmélkedését. Életünk csodamód személyes módon kötődik az emberi eszmélkedéshez, az állati, növényi virágzás hajtóerejének borzongató érzésvilágához, a Világegyetem sarjadásának, titokzatos időtlenségének, az Örökkévalóság bennünk élő sejt-eszméletének sürgető sugallatához, ős-tudásához. Úgy látom, ha átéreznénk az emberi élet belső hajtóerejének eszméltető csoda-erejét, ha figyelnénk életünk saját, személyes, mégis átfogó, mindannyiunkat összekötő, sorsközösségbe állító ösztönzőire, ez megnyithatná az utat afelé, hogy közösen megvédjük saját emberi természetünket a mai civilizáció mind kérlelhetetlenebb fojtogatásából. Életünk vezérlő elveit felismerve mélyebben is egymásra érezhetünk, és így emberi kultúrát alakíthatnánk ki a mai, egyre alacsonyabbra, alantasabbra züllő civilizációs ál-kultúra helyett. Mint csoda-ajándékot, életet, értelmet kapott lények, felelősséggel tartozunk önmagunknak, barátainknak, családunknak, nemzetünknek, és a Természetnek saját életünk alakításában. Az emberiség életvezetése a Természet, a Világegyetem vezérlő elveit fel kell tárja ahhoz, hogy önmaga belső természetének, természetes késztetéseinek megfelelhessen. Az emberiség életvezetése tehát a természeti-kozmikus életadó alkotóerő adott körülmények közötti érvényre juttatására, kifejlesztésére kell épüljön. Fel kell ismernünk, hogy életünk révén felelősséggel tartozunk a végső hatóerőknek, a Világegyetem életelvének is.

Úgy gondolom, a mai Magyarországban mindannyiunk személyes felelőssége, hogy megteremtsük egyéni életünk értelmének közös és ezért közösségi feltételeit. Közösen kell cselekednünk, és legszemélyesebb magánügyünk, életünk értelmének ügye mindannyiunkat összeköt. A közös anyanyelv, néphagyományok, népszokások, a közös szülőföld érzésvilága, eszméltető életereje ugyanúgy összeköt bennünket, mint az országos szinten átfogott és megcsapolt gazdasági tevékenység. Kimutattam, hogy a magyar nemzetgazdaság 60%-át tüntetik el országos szinten, azaz minden tényleges kereső havonta 50 000 Ft-ot veszít el amiatt, hogy nem figyelünk oda az országos szinten történő, meghatározó eseményekre (Magyar Nemzet, 1996 augusztus 2, grandpierre.hu/). Nem fogadhatjuk érzéketlen véglényekként, hogy havonta eltüntetik fizetésünk felét. Azért vagyunk emberek, mert képesek vagyunk megtalálni a megoldást az előttünk álló feladatokra. Ha úgy viselkedünk, mint az egyszeri légy, aki napjait azzal tölti, hogy újra meg újra nekiröpül az ablaküvegnek, a szabadságot keresve, és nem ismeri fel, hogy az ablak nyitva áll, vagy legalábbis időnként szükségszerűen kinyílik, és akkor ki lehet röpülni a szabadba, akkor nem viselkedünk emberi természetünkhöz méltóan. A légy sem arra született, hogy ablaküvegnek röpüljön. A legtöbb légy képes előbb-utóbb kiröpülni, megtalálni a kiutat. Nem lehet igaz, hogy csak az emberi lény nem képes megtalálni a kiutat. Mindannyian embernek születtünk, feladatmegoldásra képes lényekként, értelmi felismerésekre és ezek megvalósítására képes lényekként. Emberi lényegünket, bármennyire is igyekszik ebben megtéveszteni bennünket a mai civilizáció, éppen előrelátási, problémafelismerő, feladatmegoldó képességünk, vagyis értelmünk adja. Értelmünkre számíthatunk, ha bajba kerülünk. Ha mi magunk nem hagyjuk cserben természetes értelmünket, ha hallgatunk józan eszünkre, életünk alakításában visszaszerezhetjük az önálló kezdeményezést. Korunk egyik legelső parancsa az önálló életvezetés kialakítása, társadalmi méretű újjászületése. Ez pedig nem történhet csakis magánúton, nem cselekedhetünk ebben kizárólag magunkra utalva, hiszen problémáink nem természeti, hanem társadalmi gyökerűek. Nem a Természet változott meg, és fordult szembe önmagával, hanem a társadalom fordult szembe a Természettel és az emberi természettel. A társadalom viszont nem más, mint mi magunk, pontosabban: közös életünk és ennek szerveződése. A társadalmat mi, emberek alkotjuk. Jogunk és kötelességünk, hogy a társadalmat saját képünkre formáljuk. A társadalom elembertelenedése, a társadalmi méretű elidegenedés, elidegenedés önmagunktól és embertársainktól, az atomizálódás a társadalmat manipuláló erők tevékenységének eredménye. A társadalom elembertelendése csakis annak lehet következménye, hogy az emberek magára hagyták a társadalmat, nem követték figyelemmel, hova vezetnek a társadalmi folyamatok. Nem hagyhatjuk magára a társadalmat, az irányítására alakult érdekszövetségek kénye-kedvének kiszolgáltatva. Nem hagyhatjuk magára közös sorsunk közös feltételeinek alakulását. A társadalom, mint az egyéni életnél átfogóbb szerveződési szint, szintén rendelkezik olyan elvekkel, amik viselkedését meghatározzák. Ezek a társadalmi szintű életvezetési elvek társadalmilag adott módon kell világosak legyenek számunkra. Amíg saját életvezetésünk elveinek meglátása és érvényre juttatása mindannyiunk saját felelőssége, addig a társadalmi életvezetés elveinek megvilágítása és érvényre juttatása a társadalom felelőssége. Ha ezt a feladatot a társadalom nem látja el, akkor felelőtlen társadalommá válik. Ha mi ebbe belenyugszunk, belőlünk is felelőtlen lények válnak. Életünk alapvető szellemi-gazdasági sorsközössége, személyes életünk és családunk iránti hosszútávú felelősségünk megköveteli, hogy visszaszerezzük a felelős társadalmat országunkban. Ehhez pedig mindannyiunknak saját gondolatainkkal és tetteinkkel kell hozzájáruljunk. Hozzájáruljunk, de hova? Hova ajánljuk fel tetteinket, gondolatainkat? Hol lehet ennek megfelelő helye egy felelőtlen társadalomban? Úgy látom, ennek helyét is magunknak kell megteremtenünk, meglátnunk, felismernünk.

Részemről azt javaslom, hogy mindenki vegye komolyan baráti köreit. A baráti körök ugyanis nemcsak arra valók, hogy a felelőtlen társadalom eszméi körül vigadozzanak. Baráti köreink többek annál, hogy a mai fordított értékrendű, fordított megbecsülést kifejező társadalmi berendezkedést kiszolgáló nézetek szempontjait átvegyék, és ennek adjanak életet. Baráti köreink többek annál, mint hogy csakis belenyugvással alkalmazkodjanak a mai viszonyokhoz. Az emberi kapcsolatok, a személyes érdeklődés mélyebb annál, minthogy megmaradjon a külsődlegességben, a külső hatások átvételében és belsővé tételében. Az emberi kapcsolatok igazi belsőségességüket személyes, életfontosságú belső érzékelésünkből merítik. Az élet élménye, az ember szeretete, a külső és belső Természet szerelmes átélése, átélésének nemessége felemelő érzés. Legjobb meggyőződéseink, legszebb érzéseink kikívánkoznak, az öröm természetes módon arra hajt bennünket, hogy megosszuk örömünket másokkal. Többet kéne törődnünk örömteli beszélgetéseinkkel, távlatokra eszmélő emberi mivoltunk megnyilatkozásaival. Érdemes lenne ilyen élményeinket megőrizni, akár fel is jegyezni őket későbbi életünk számára, hogy minél kevésbé enyésszen el az idő múlásával. Azt hiszem, összes életreszóló élményünket, gondolatunkat, érzésünket meg kell ajándékoznunk figyelmünkkel. Különösen azokat jó figyelmünkben megőriznünk, amik megvilágító erejűek, amik fontosak, hasznosak lehetnek a jövőben, ezeket jó és fontos éltetnünk, követnünk, fontos, hogy jelentésüket keressük és megtaláljuk. Érdemes életreszóló élményeinknek megadni életreszóló erejét, hiszen ezt csak mi adhatjuk meg nekik, csak a mi életadó erőnk viheti át őket a jövőbe, saját jövőnkbe és gyermekeink életébe. Érdemes összegyűjtenünk életreszóló élményeinket. Talán mindannyian tartozunk azzal magunknak, életünknek, életadó tényezőinknek, hogy törődjünk önmagunkkal, önmagunk legszebb, legnemesebb érzéseivel, drámai felismeréseivel. Ne csak a külvilággal törődjünk! Ne essünk foglyul a külső csatatéren, ne áldozzuk fel életünket a külső erők kénye-kedvére. Nem erre születtünk.

Mindannyiunkban él egy természetes érdeklődés életünk szépsége, jó érzése felől, mintha hallottunk volna erről valamit harangozni egykor, valamikor, fiatal korunkban, gyermekkorunkban, gyermeki eszmélésünkkor, amikor még nem annyira az elidegenítő társadalom, mint inkább az élet-szerető család légkörében cseperedtünk fel. Mindannyiunk felelőssége, hogy megőrizzük ezt a természetes érdeklődést életünk eredeti szépsége, jósága iránt, és a felnőtté válás során megtanuljuk ezeket az eszméinket megvédeni és érvényre juttatni. Ha nem megy egyedül, majd megy segítséggel, majd megy közösen. Az országos szintű pusztítással nem vehetjük fel egymagunkban a küzdelmet. Össze kell fognunk. Baráti köreinkben nyilván sokan foglalkozunk ilyen gondolatokkal. Azt javaslom, foglalkozzunk még többet életreszóló eszméinkkel, próbáljunk kialakítani erről egy képet baráti köreinkben is. Talán baráti köreink képesek túljutni sokszor esetleges mivoltukon, és olyan belső megbecsülést, figyelmet kiváltani, ami őket éretté, érettebbé teheti, olyanná, ami valódi segítséget ad számunkra életünk alapvető kérdéseiben. Hiszen a barát eleve jóbarát, eleve jóságra születik. A jó barát nem hagyhat minket segítség nélkül, és mi sem hagyhatjuk jóbarátainkat segítség nélkül. Ahhoz, hogy valóban jók lehessünk, ahhoz viszont foglalkoznunk kell barátunkkal, barátunk sorsával, és a mi sorsunkkal is, annál is inkább, mert a barátok sorsa már magától a barátságtól is közösebbé válik.

Azt gondolom, hogy a baráti körök egy jó része a természetes érdeklődés alapján jön létre. Akiket hasonló kérdések izgatnak, azok szeretnek egymással beszélgetni. Az emberek pedig igencsak szeretnek egymással beszélgetni. Így szükségképpen társra kell találjanak, beszélgető-társra. Amikor a beszélgetés során fény derül az érdeklődés közös, belső szálaira, és ez együtt-rezdülés elér egy átfogó, meghatározó élményű szintet, létrejöhet a barátság. Amikor a baráti érzés elmélyül, alkalmassá válhat egymás életének kölcsönös megvilágítására, segítésére, jobbra fordítására. A barátság léte, maga az, hogy természet szerint, természetes módon létezik barátság, emberi mivoltunkból fakadóan, bizonyítja, hogy bennünk egy olyan természetes érdeklődés munkál, ami az egymásra-utaltság szépségének, jobbító, nemesítő célra valóságának érvényre jutását segíti. A barátság egyetemes léte az emberi természet nemes és közösségi távlatainak valóságát tanúsítja. A Természet tehát gondoskodik arról, hogy ne maradjunk egyedül, érzésvilágaink legalább néhány emberrel összeérjenek.

Azt gondolom, meg kéne becsüljük a Természettől kapott baráti érzést, és mintegy gondolatban érzékelnünk kell a Természet iránt is egy baráti érzést, magáért azért is, hogy a barátság nemesítő eszméjével megajándékoz bennünket. De nem lehetünk pusztán olyan lények, akik csak kapni szeretnek, adni nem. Nem követelhetjük az ajándékot akkor, ha mi magunk nem viszonozzuk azt a magunk módján. Ha nem érezzük azt, hogy viszonzással tartozunk mindazért a szépért és jóért, amit az élettől, a barátságtól kapunk, életünk és barátságunk előbb-utóbb megromlik, megkeseredik, márcsak azért is, mert ilyen esetben figyelmünk is meggyengül barátunk iránt, és ezt barátunk bizonyára előbb-utóbb megérzi, és eltávolodik tőlünk. Ha képesek vagyunk felfogni, hogy a barátság nemesítő, szépségre, jóságra, vidámságra, örömre született eszméjét a Természettől kaptuk, akkor, ha munkál bennünk a baráti érzés, felmerülhet a viszonzás kérdése. Azt gondolom, úgy viszonozhatjuk a Természet nemes, baráti érzéssel táplálását, ha mi magunk is nemes és baráti érzéseket táplálunk az iránt a Természet iránt, akitől a barátság felé indíttatást ajándékba kaptuk. Azt gondolom, hogy élnünk kell a Természettől kapott érzésvilágunkkal, elménkkel, értelmünkkel, és emberi módon meg kell érlelnünk érzésvilágunkat, gondolatainkat, és ha ezt megtesszük, azzal kicsit viszonoztuk is a Természetnek ajándékait. És ha a természet a baráti kapcsolatokba, baráti körökbe vonz, és ezt felismerjük, kereshetjük e vonzás természeti és emberi értelmét. Miért teszi ezt a Természet? Miért vonz bennünket barátságok létesítésére, ápolására, baráti körök létesítésére? Úgy gondolom, hogy folytatva a Természet gondolatmenetét, nekünk, érlelődő embereknek az a feladatunk, hogy emberi mivoltunkkal még átfogóbb emberi közösségeket hozzunk létre a természetes érdeklődés alapján. Olyan természetes közösségeket, amelyek fő feladata a bennünk élő természetes érdeklődés követése és társasági megvitatása, közösségi megvilágítása és továbbvitele. A közösségi visszajelzések ugyanis rendkívüli mértékben alkalmasak egymás megerősítésére, véleményünk megvilágítására, tisztázására és megerősítésére. Ilyenkor érezhetjük azt, hogy legbensőbb érdeklődésünkkel, indíttatásainkkal nem vagyunk egyedül, és ez felemelő élmény, sőt több ennél: segítő, élet-segítő, élet-kibontakoztatóan csodálatos, távlatokat nyitó élmény.

Úgy gondolom, tartozunk annyival a Természetnek, hogy megbecsüljük a bennünk élő természetes érdeklődést, és a mégoly elidegenedett, eldurvuló, alantas irányba haladó külvilágban megteremtsük azt az ellen-áramlatot, ami a szépre, jóra, emberi otthonosságra, értelmi közelségre született, sorsunk jobbra fordítására. Szükségünk van barátainkra, hogy az élet nagy feladataiban társakra, valóban olyan társakra találjunk, akik életünk ügyét is képesek elősegíteni, nemcsak a külvilág elvárásainak megfelelésben segítenek, mert ez az út az önmagunktól elidegenedéshez vezet. Nagy szükség van a barátság szépre, jóra, nemesre vezérlő eszméjére, egyre szükségesebb, égetőbb az igény a barátságra a mai világ egyre közönségesebbé, anyagiasabbá, durvábban kényszerítővé válásával. Egyre nagyobb szükség van a barátságra, igazi barátokra, akik az élet csodájának felfedezésére szövetkeznek. És ha a baráti körök az élet csodáinak felfedezésére szövetkeznek, ha bennük a természetes érdeklődés elevenedik fel, és válik közösségivé, akkor az ország minden embere baráttá válik. Baráttá válik, hiszen maga is barátságra lépett barátaival. És mivel minden embernek rendszerint több barátja is van, a barátság eszméje mint egy természetes lavina, törvényszerűen kiterjed és megsokszorozódik, és így olyan eldugott zugokba is eljut, amik egyébként elszigeteltek maradnának. A Természet tőle telhetően igencsak kifejezetten gondoskodik arról, hogy minden mégoly elszigetelt embert is elérjenek a barátság egyre terjedő körei. Persze ebben nekünk is részt kell vállalnunk, ebben is a Természet oldalára kell álljunk. És ha minden egyes ember, vagy a legtöbb ember, vagy legalább egyre több ember a barátság nemes eszméjének tevékeny építője, akkor mindannyian egy közös alapon állunk, egy közös, természeti érdeklődés alapján tevékenyen építjük a barátság világát. És ebben már talán nemcsak társakká válunk, a hasonló szellemi irányultság, érdeklődés és élet-tevékenység révén, hanem olyan sorsközösség tagjaivá is válunk, amelyik alapjában baráti érzéseket táplál az emberi lények iránt. Ha felelősen, természet-barát módon gondolkodunk és élünk, elindíthatjuk a barátság lavináját, hiszen még az is igaz lehet, hogy a barátom barátja az én barátom is. Milyen közel kerülhet hozzánk az égbolt! Milyen közel kerülhet hozzánk az élet! Milyen közel kerülhet hozzánk barátunk, és családunk milyen barátivá válhat! Hát létezhet tényleg baráti társadalom is, az atyaúristen se gondolhatja másképp! Szép is igaz is lehet az élet, és nekünk tudnunk kell, hogy csak így lehet igazán a miénk hiszen mi magunk, eredetileg, természet szerint, szépre és jóra, örömre és igazságra születtünk.

Ha mindezt végiggondoljuk majd mindennapi életünk szorításának állapotából, azt hiszem, kérdések ezrei röpülnek majd föl. Ezek a kérdések válaszra várnak, választ igényelnek. Ezek a kérdések, ha életünk egészéhez kapcsolódnak, magával a kérdésfelvetéssel is felvetik a kérdések tisztázásnak feladatát, a válaszok létrehozását. Erre pedig készen kell állnunk, és együttesen meg kell találjuk a megoldást. Kérünk és az élet nevében felszólítunk mindenkit, hogy figyelmével ajándékozza meg ezeket a gondolatokat annyira, hogy közös sorsunk alakításáról gondolatok, javaslatok szülessenek meg benne. Szerkesztőségünkbe mindenkitől választ várunk, és gondoskodunk arról, hogy minden tőlünk telhető segítséget megadjunk közös sorsunk jobbra fordításának. Kérünk mindenkit, támogassa közös ügyünket, a magunkra találást. A támogatásokat, jelentkezéseket, javaslatokat “Természetes Közösségek” jeligével várjuk szerkesztőségünkbe. Köszönjük!

A KAPU Szerkesztősége

1062 Budapest, Nap u. 13.

Tel: +(36)-(1)-30 30 710

Fax: +(36)-(1)-30 30 712

Távlevél: Kapuszer@mail.datanet.hu