Az okság elve. (2000. március – Harmadik Szem)

Az okság elve. (2000. március – Harmadik Szem)

Megjelenik: Harmadik Szem-2000-március

Tudományfilozófia Új Tudomány
Természetbölcselet

A fizikai törvények természete

Az okság elve

A közös világ (elidegenítő műszóval: külvilág) a jelenségek azon osztályát alkotja, amelyekben az emberi időskálán felismerhető szabályszerűségek jelentkeznek.

A közös világ így belső világunk viszonylag állandóbb, olyan tartománya, melyet másokkal is meg akartunk osztani, és amely másokkal éppen azért osztható meg, mert jelenségei felfoghatók, létezőknek minősíthetők. Belső világunk legnagyobb része olyan villámgyorsan változik, hogy mi magunk se tudjuk felfogni, állandósítani, és így tudatosítani sem tudjuk. A tudat sajátos képessége, hogy a belső világóceán hullámainak egyes részeit képes fontosnak tartani, kiemelni, és a fontosnak tartás egyben a meg-tartást is előidézi. Olyan, mintha egy arc hajolna a hullámzó tenger fölé, és amikor egy-egy hullám kirajzol valami érdekeset, hopp! elteszi gyűjteményébe. Később ezt a hullám-rajzolat gyűjteményt rendszerezi, értelmezi, kapcsolatokat alakít ki a gyűjtemény többi tagjával, és végül egységes rendszerbe szervezi az összes többi elemmel. Ezt a folyamatot hívjuk mi értelmezésnek – hiszen az értelmezés nem más, mint egy “talált elem” rajzolatának, hullámverésének, mintázatának elemzése, a többi, megfejtett tudat-elem áramába bekapcsolása, megfelelő helyre illesztése. Amíg ez nem történik meg – addig a világ-elem kinyújtott karjaival, vegyértékeivel röpül a világ őserdei, őseredeti folyamában. Amint beépül a tudatvilág folyamába, karjaival összekapaszkodik a jelentésmezőből kinyúló karokkal, szabad vegyértékekkel, és egyfajta kristály-szerkezetet alkot.

Ha a közös világ eleve a szabályszerűségek világa, ez végre megmagyarázhatja, miért tudja az emberi értelem a külvilág jelenségeit értelmezni. Mindmáig egyetemes világrejtélynek számít ugyanis, hogy honnan tudja a külvilág, miféle törvényeket “kell” követnie, és hogyan képes az emberi elme éppen olyan képességekre rábukkanni, amelyek segítségével megragadhatja a jelenségek mögötti, láthatatlan mozgatórugók szabályszerűségeit. Minden egyetemes összefüggés egyik legalapvetőbbje az okság törvénye. De mi az oka az okság fennállásának? Valóban egyetemesen jellemzi a világ jelenségei közötti kapcsolatot? Tulajdonképpen mit is értünk az okság alatt?

Vegyünk néhány példát. Mivel a lángok mindig égési sérülést okoznak a bőrön, ezért a láng az égési sérülés okának tekinthető. Ez megfelel az okság tulajdonságának: ugyanaz az ok azonos körülmények között mindig ugyanazt az okozatot idézi elő. Ez a megfogalmazás az okság tulajdonságát állítja a központba. A fizikában azonban nem az okság tulajdonságai, hanem az események lefolyása a fontos. A fizikában leggyakrabban előforduló kapcsolat az, aminek során az egyik pillanat mennyiségi viszonyai törvényszerűen vezetnek el a következő időpont mennyiségi viszonyainak meghatározásához. Ez a mennyiségi ön-meghatározás esete. Példája egy ágyúgolyó röppályájának meghatározása: ha ismerjük a golyó sebességét, tömegét, kiszámíthatjuk, hogy 1, 2, 3 másodperc múlva hol található. A golyó helyzete és sebessége egy adott pillanatban törvényszerű kapcsolatban áll a golyó más időpontokban elfoglalt helyzete és sebessége között. Mondhatjuk, hogy az előző állapot “okozza” a jelen állapotot. Kimondott okozati viszony azonban inkább akkor áll fenn, ha egy esemény egy másfajta eseményt vált ki, például, ha a golyó egy ablaküvegbe ütközik, és betöri.

Kérdés, hogy leáll-e egy ilyen okozati viszony az egylépéses okozatiságban? A golyó betöri az üveget – és ezzel a vizsgálatot a fizika be is fejezi. Nem követi tovább, mi történik. Nyilvánvaló, hogy nehéz lenne követni, mi történik a golyóval, az üvegtörmelékekkel, mondjuk százezer éven át. A gyakorlati üvegrombolók számára a további kérdések már nem érdekesek. Betörték az üveget, elérték az elérni kívánt eredményt, az ablak szétesett. De nem biztos, hogy mi mindannyian erre törekszünk. Nem vagyunk rossz gyerekek, akik az üvegbetörésben és hasonlókban látnánk tevékenységünk egyetlen célját. Milyenek vagyunk? Tegyük fel, hogy bennünket épp a természet egészének viselkedése érdekel. Tegyük fel, hogy bennünket az érdekel, az oksági elv milyen mélységig hatja át a természetet, és kizárólagos-e az oksági kapcsolat a világban! Hogyan tudnánk egy ilyen kérdésre választ találni?

Arisztotelész négyféle oksági kapcsolatot látott: 1. ) a materiális ok, a többi ok hatásának passzív befogadója. 2.) A formális ok, amely a szóban forgó dolog lényegét, ideáját vagy minőségét meghatározza, 3.) a mozgatóerő, a hatóok, az a külső kényszer, aminek a testek engedelmeskednek, és 4.) a cél-ok, az a cél, ami felé minden létező törekszik. Hogyan lássuk mi az oksági kapcsolatokat? Ha az anyag alatt a tehetetlen anyagot értjük, ahogy Arisztotelész és nyomán a modern tudomány, akkor az első arisztotelészi ok maga inkább következmény, a világ változásait hajtó, a világot hajtó erő okozata. De miféle erő hajtja a világot? A világ nem merül ki a tehetetlen anyag lecsengő hullámzásában, az ablaküveget betörő golyók leesésében. A világ gőzerővel tovább hajt, és átfogóbb létkörök szabják meg az események menetét. Vegyünk fel ezért egy, a világot belülről hajtó okot, azt az okot, ami bennünket és a világ változásait hajtja. Ha a világ csak a belső okok állandósulásából kirajzolódó váz, akkor a világ változásai végső soron a belső világ mozgására, változásaira vezethetők vissza. Az okság feltérképezéséhez tehát szükségünk van a belső világ változásainak oksági áttekintésére.

A belső okság persze elvezet a cél-okokhoz, hiszen belső vágyaink irányulása, amikor kirajzolódik előttünk, mit is akarunk, cél-okká képes válni. De még azelőtt, hogy világos céllá formálódna, belső mozgatóerőink óriás erővel hajtanak bennünket. Az egész Természetet, az élet létrejöttét a Világegyetemben, az élővilág kialakulását, a tudat megjelenését, és végül a világosabb, szavakba önthető célok világát belülről hajtja belső világunk mindmáig feltáratlan, kozmikus ereje. Anélkül, hogy mindezek a fejlődési irányok, következetes lépések céltudatosak lennének, határozott fejlődési irányulást ismerhetünk fel a Természet fejlődésében. Ebből pedig magunkra ismerhetünk, hiszen a Természet nem más, mint belső világunk állandósult, közös színtere, egyeztetett világa, a közös világ, a közös színtér. És ha nem ismerjük belső világunk hajtóerőit, akkor a Természet megfigyelésével következtethetünk arra, kik is vagyunk mi, miféle erők is élnek bennünk, mi hajt bennünket az életre, a tettekre, életünk alakítására. Nem zárhatjuk ki a világból a belső okokat, az eszmélő akaratot, az öntudatlan teremtő, alakító erőt, hiszen cél-okaink is ebből az ős-óceánból rajzolódnak ki. Ahogy az öntudatot megelőzte a Természet fejlődésében az öntudatlan – de tudatos, vagyis értelemmel rendelkező alakítóerő, a tudat, úgy az életvilágot létrehozó természeti alakítóerő, a kozmikus szervezőerő hozta létre. És mivel a kozmikus szervezőerő végső soron a bennünk élő ősvilág másokéval összecsengő, másokéval egyeztetett világa, ezért a világ végső mozgatóereje egybeesik a bennünk élő mélyvilág hajtóerőivel. A valóság, a világ belőlünk, belső világunk mélytartományaiból született. Ennek átgondolásakor új kép rajzolódik ki bennünk saját leglényegibb mivoltunkról. Belső világunk forrásai személyes létünk előtti világba nyúlnak vissza, olyan mély tartományokba, amiből az ősvilág, az Őskozmosz megformálódott, állandósult. Mi voltunk azok, ha nem is mai alakunkban, akik fölé hajoltunk a belső világóceán fölé, és gondolataink számára fontos, eszméink számára lényeges hullámait kiemeltük, gondolataink erejével fenntartottunk. A gondolataink, elménk erejével fenntartott ősvilágból egymás felé fordulva, egymással megosztva élményeinket, létrejött bennünk egy egységes elképzelés arról, mi is a számunkra fontos a világban. Így jöttek létre az ősvalóság első elemei, és ezekből indult tovább a valóság a megvalósulás útjára. Rajtunk állt a világ sorsa, belőlünk született, és egyesített elme-mezőnkben közösen tartjuk fenn a valóságot.

A csillagok világának megfigyelése, legbelsőbb érzékelése fogalmat adhat számunkra arról, miféle közünk van a csillagvilághoz, a Világegyetem életéhez, alakító erőihez. A csillagok, ahogy azt a manipulálatlan világban még nemrég érzékeltük, például az ősi népköltészetben, olyan élet-ősforrások, amiknek fénye a mi belső világunkból emelkedett ki. Ez egy közös világ, ami hozzánk tartozik, belőlünk fakad! A miénk! Miénk a világ, még ha mára el is fordult tőlünk. Olyan eszmék hatására fordult el tőlünk a világ, amiben mi magunk fordultunk el a világtól. Olyan eszméket tettünk a magunkévá, hogy az okság mindig csakis külső lehet, a világot a tehetetlen anyag kényszererői irányítják. Ezzel magunkat zártuk ki a világfejlődésből, a világ életének alakításából, saját legbelsőbb eszményeink világából mi tagadtuk ki magunkat.

Mari Bunge: Az okság című könyve az, ami a tudományfilozófia egyik legelismertebb mai állásfoglalása. Bunge az oksági elvet nem tartja kizárólagosnak! Szerinte “az oksági elv az általános determináltság (meghatározottság) elvének” csak egyik alesete, ami “lényegében csak akkor áll fenn, amikor a determináltság egyféle vagy egyértelmű módon érvényesül, külső feltételek által.” Bunge szerint a világban nem egyetemes az okság elve, mert egy általánosabb törvényszerűség érvényesül, amit Bunge az általános meghatározottság elvének nevezett el. A törvényszerűség elve azt jelenti, hogy semmi sem történik megfelelő feltételek nélkül, és teljesen szabálytalan módon, röviden törvény nélküli, önkényes formában. A fizikában is léteznek oksággal nehezen értelmezhető összefüggések, törvényszerűségek. Ilyen például a Föld forgástengelyének állása. Nem ismerünk olyan fizikai törvényt, ami megszabná, hogyan és miért kell a bolygórendszernek éppen olyan pályán mozognia, mint amit észlelünk. A fizika leírja és felhasználja kiinduló alapként a bolygópályák adatait, és nem vezeti ezeket le, legalábbis a mozgástanban. Más esete az okságon kívül eső törvényeknek például a Pauli-elv, ami kizárja azonos állapotú elektronok létét az elektronhéjban. Ezt a törvényt kikövetkeztette a fizika, anélkül, hogy magyarázatát tudná adni. Az okság elvének korlátozottságát Bunge abban látja, hogy az okság nem ismeri a magasabb rendű újdonságot. Az oksági elv egyirányú meghatározottságot fejez ki, amiben az ok teljesen meghatározza az okozatot, tehát abszolút és egyoldalú függés áll fenn, az okozat teljesen alárendelt az oknak. Ha ez így lenne, akkor az oksági lánc nem tudna gazdagodni, megmaradna egy szinten, hiszen nem tudna olyan feltételeket teremteni, amik által kitörhetne saját pillanatnyi állapotának végességéből. A fizikában ugyanis a testek meglehetősen vérszegény, egyszerű páriák, pár fizikai jellemzővel leírhatók. Ha az oksági elv szigorúan egyirányú, akkor minden létezés kimerülne a fizikai okságban, és soha nem jöhetne létre magasabb rendű újdonság, például élő organizmus. Ha az élő organizmus nem volt benne a fizikai világban, akkor nem is jöhet létre egyirányú alárendeltségi viszonyban.

(folyt. köv.) Grandpierre Attila

/ Természetfilozófia