Megjelent: Forrás, 1988/2

És: Csaplár Vilmos: Vágy a róka vére után c. könyvének Függelékeként

Grandpierre Attila

Élő Világegyetem

– Az Én lehetőségei a ma kultúrájában –
– Az élet hordereje –

Az emberi élet alapvető törekvése sorsunk alakítása, létünk puszta meghatározottságainak meghaladása. De vajon lehetséges-e sorsunk szuverén, öntörvényű formálása, és ha igen, hogyan? Miért elemi erejű, leküzdhetetlen szükségszerűség ez, aminek elbukása életünk értelmének elvesztését jelenti? Miféle törvény, a létezés természetének mely alapvető tényezője jut érvényre a többet akarásban, a szinte parttalan kiteljesedés igénylésében? Hogyan kaphat értelmet az emberi élet, és mi jelentheti ennek tartalmát, szerepét a világegyetem szinte beláthatatlan színpadán? Hol és hogyan érvényesülnek ezek a meghatározó erők a ma kultúrájában?

Lassan 2000 éve, hogy a görög-római civilizáció romjain kifejlődött az európai civilizáció. A hódító anyagi-technikai fejlődést azonban nem a világ egyre emberibb birtokbavétele kísérte, mert megbomlott a kultúra szerves egysége. Kezdetben ez a kereszténység evilág-tagadásában, evilág-undorában jelentkezett, és abban, hogy az ember és a természet viszonyát az intézményesített vallás csakis közvetítőkön – saját hatalmi apparátusán – keresztül írta elő megélhetőnek, s próbálta meg szabályozni. Ezt a törést erősítette végső soron a külső világ megismerésének egyoldalú fejlődése, mert nem követte a belső világról alkotott elképzelések megalapozott rendszerbe való foglalása. A tudományos eredmények így szükségképpen adtak kopernikuszi fordulatokat világlátásunk kereteihez. Ebben a kifordult, atomizálódott világban az élet lényegtelen és jelentéktelen mellékjelenség csupán, ez a kifordultság teszi az emberi életet egyre külsődlegesebbé, személytelenebbé. Az ember egyéni életének alkotásában tőle független, idegen természeti és társadalmi erők játszanak döntő szerepet. A belső világ értékei feltáratlanul szorultak háttérbe, vesztették el valódi jelentőségüket, váltak magánérdekűvé. A meghasonlott világban lassan magától értetődővé vált, hogy az emberiség egyre nagyobb része képtelen megfelelő, önálló tájékozódásra, valódi céljainak, lehetőségeinek felismerésére, s e “végső soron értelmetlen” világban szinte törvényszerű, hogy le is mondjanak saját életük értelmének kereséséről is – így önmagukból kitépve, meghámozva, talajuktól megfosztva váljanak öncélúan fogyasztó és termelő, vegetáló lényekké. Ez a szemlélet a külső világban megismert törvényeket tartja egyedül illetékesnek az emberi belső világban is, az emberit az emberen kívülire próbálja visszavezetni, a személyest a személytelenre, s ezzel lefokozza, elmerevíti, életteleníti magát az élet emberi tartalmát. A belső világgal való kapcsolatteremtés képességét, az alkotó erők működési feltételeinek megismerését, mint fölösleges, elérhetetlen vagy kétséges törekvést nem hagyományozta az európai civilizáció. Az ember mint személyes lény, fokozatosan kiszorult a történelem színpadáról, alakításában, formálódásában már részt sem vállal s önmagát, a személytelen világ tárgyi adottságaihoz illeszkedésében látja és véli megtalálni.

Akármennyire is a tudományosság mezében jelentkezzen ez az egyoldalú világkép, mégsem tarthat igényt a teljességre, nem szoríthatja perifériára, peremlétre az önmagának megfelelni akaró embert. Fel kell tárnunk a teremtő ember belső világát, létünk legátfogóbb adottságait, ha lehetővé akarjuk tenni, hogy civilizációnk és az ember újra egymásra találjon.

A világ megismerése ezen világkép kialakulása után sem állt meg, sőt, egyre mélyebbre hatolva egyre lényegesebb eredményeket tudott felmutatni. Éppen, mert a külső világ nem idegen a belső világtól, éppen, mert a két világ a legmélyebb szinten lényegi egyezéseket mutat, jutott a tudományos megismerés a XX. századra odáig, hogy az ember, az élet szerepét a kozmoszban újra gyökeresen más megvilágításba kellett helyeznie. Ez az élet, az emberi felé mutató kopernikuszi fordulat a kvantummechanika, az elméleti biológia és az antropikus kozmológia kifejlődésével vált napjainkra lehetségessé. A külső és a belső világ természetének, egymáshoz való viszonyuk tudományos feltárásának elérésével vált elérhetővé egy az eddigieknél mélyebb szintű, emberközéppontú világszemlélet kialakítása.

A belső és a külső világfolyamat

Mi alkotja létünk belső meghatározottságát? Mi ad lehetőséget arra, hogy gondolatainkban, cselekvéseinkben meg tudjunk felelni az alakulóban lévő valóságnak, hogy saját magunk számára is új felfedezéseket tehessünk? Mitől lehet az ember több, mint önmaga?

Létünk legalapvetőbb ténye, hogy képesek vagyunk az ismeretlen kihívására bármikor megfelelő energiákat mozgósítani magunkban, hogy nyitottak vagyunk nemcsak a külső és belső világunk feltárt, megismert tartományaira, de állandó készenlétben tartunk kapcsolatot az ismeretlen forrásaival, birodalmaival, és ez a végső nyitottság, az együttélés az ismeretlennel az, ami az embert környezetének közvetlenségéből a világegész közvetlenségébe emeli. Minden emberben minden pillanatban korlátlan intenzitással beláthatatlan síkokon zajlik legvégső biológiai meghatározottságunk tartalma, természeti lény mivoltunk folyamatosan megvalósul személyes életünk legmélyebb szintjein, ahol lényünk, mint a természeti erők hordozója, közvetlen megjelenítője bontja ki a végletekig önmagát – és ebben áll a belső világfolyamat. Bennünk él és lüktet, folyamatosan bomlik ki egy ismeretlen világ, talál magára, s megvalósulása által halad túl magán létünk legbensőbb tartalma, úgy hogy közben személyes lényünket állandóan előreláthatatlan folyamatokba viszi, megrázza, megrendíti s megtisztítja; felkavar, magunkra ébreszt, élesebbé s teljesebbé tesz. Ösztönvilágunk, belső késztetéseink óriásai a génjeinkben hordozott csodás hatalmú világban énünk szelepén közlekednek a külvilág erőivel, hogy az élet folyamatában a külső és belső világfolyamat saját természetét rajtunk át felszínre hozva, megismerve és megvalósítva nyerjen új lendületet, új lehetőségeket, végletesebb kiteljesedést.

A belső világfolyamatot kívülről és belülről is a külső világfolyamat határolja (lásd az ábrán). A külső világfolyamatot kívülről és belülről is a belső világfolyamat határolja. A belsővé tett (a személyiségünk által észlelt és érzékletekké átalakított külvilág) az Énnel középpontjában és a belső világfolyamattal mint talapzattal együtt alkotja a belső világot, ennek héja és magja a külső világfolyamat.

A világ mozgása az újat teremtésben, a külső világfolyamat belsővé és a belső világfolyamat külsővé tevésében áll – így és csak így változtatja a világ határait, fennállását (lásd az ábrán).

A végtelen külvilág végtelen síkon, végtelenféle hatást gyakorol az élő szervezetre, s a legélőbb szervezetben, a külső és belső világ felé nyitott emberi szervezetben a külvilág ingereinek ez a szakadatlan áradata, ez az “előre láthatatlan struktúrájú meglepetéstér” (A. Gehlen) a leggazdagabb módon végigáramolva végtelen belső jelet vált ki. Az emberi szervezet az a legérzékenyebb műszer, mely szerkezetében egybefoglalva dekódolja az univerzum teljességét, s így bennünk a végtelen külső világfolyamat is végtelen belső világot épít föl, mert a legapróbb, legközvetlenebb ingerek is rezonanciára találnak. Hiszen például vannak olyan ingerek, amelyek látszólag semlegesek, közömbösek, szinte észrevehetetlenek, (pl. pár porszem esik a bőrünkre), mégis ezek olyan külön kategóriát képviselnek, amelyek ténylegesen alapvető szerepet játszanak az élet fenntartásában, s az ember éppen ezekre való reagálási képességével került totális viszonyba környezetével (Kardos Lajos: A neuropszichikus információ eredete, 1976). Életünk folyamán tehát biológiailag adott végtelen belső világfolyamatunk folyamatosan, közvetlenül érintkezik a végtelen külső világfolyamattal belső világunkban, felfrissül, gazdagodik, jelentést kap és tartalmat ad egymásnak személyes életünk ezen két pólusa.

Egyedül maga az ember képes a végtelen külső világfolyamatra a teljesség jegyében reagálni, s ezt éppen belső teljességünk, belső végtelenségünk, alapvető nyitottságunk teszi lehetővé. Érzékenységünk végletes felfokozottsága, a külvilággal annak váratlanságában, előreláthatatlanságában, állandó meglepetésterében való egybenövésünk egyben azt is jelenti, hogy belső világfolyamatunk lényegében azonos elveken, adottságokon teremtődik és teremt a külső világfolyamattal; a két világfolyamat a közvetlen kapcsolatba kerülésen, megfelelésen túli, mélyebb megegyezést is magába foglalja.

Gyakorlatilag a világ olyan folyamatok, cselekvések színtere, ahol a cselekvés, a folyamat a lényeg, az eleven mozgatóerők egymásra találása, kapcsolatba kerülése, párviadala, amit mi nem közvetlenül látunk, csak a külvilág tárgyi adottságainak folyamatos változásait követve, összefüggésrendszereinek alakulását követve láthatunk, s amikor látjuk, az átláthatatlan tárgyakon mint ablakokon át látjuk a világot a maga kavargásában, füstölgő folyamatos megvalósulásában, folytonos előrehaladásában s többé már véglegesnek nem tekinthetően, hiszen minden pillanatban úgy valósul meg végletesen, hogy a “következő” pillanatban az előző már érvényét veszti, már kihull a mozgatóerők átlelkesítő szorításából, s megmerevedve önmaga ellentétévé tűnik válni, véglegesen tárgyilag adottá, késszé, lényegében már nem alakulóvá, kellékké, amely belátható időkig fölöslegessé vált. Elvonult a vihar, a csata lezajlott s a jelent tárgyi adottságában utólag kutató elme élők helyett csak holttetemeket talál, s holttetemekből próbálja rekonstruálni a csata lefolyását. Ez a szemlélet az idők folyamán megmerevedett, lezárt, kész tényeket ismer csak el, a kézzelfoghatóság követelménye így válik egyre egyoldalúbb, hamisabb vezetővé. Fogalmaink amúgy is az állandót igyekeznek megragadni, s a pontos tárgyi behatárolás igénye egyben valós összességeik teljes rendszeréből ki is szakítja a fogalmak jelöltjét s így válik alapvetően félrevezetővé s élettől egyre elfordulóbbá az így kialakított világkép. És amikor valósnak, anyaginak ez a szemlélet már csak a mozgatóerőkből kizuhant tárgyi adottságot tekinti, módszertani eljárást vesz tárgyi megismerésnek, s az így szerzett “tudás” hagyományozása beláthatatlan pusztításokat végzett és végez a történelmi időkben. Az a látásmód viszont, ami civilizációnkból mindinkább kiszorulni látszik, amely a külvilágot mint végsőkig dinamikus, keletkező, fejlődő és lényegében változó egységnek látja, közelebb hozza világunkat is valódi mozgatóerőihez, s ebben a képben a külvilág mint egységes, szinte áttekinthetetlen horderejű, a teljességet kifeszítő folyamatok, cselekvések együttese áll elénk.

Habár a belső világfolyamat teljességében bennünk él s legszemélyesebb létünk talapzatát alkotja, éppen kimeríthetetlensége, szüntelen változása, végletes dinamikája, és természeti hatóerőként cselekvése az, ami megnehezíti tudatos feltárását, lényegének konkrét feltárását, percről percre követését. Szavainkkal, fogalmainkkal csak egy-egy oldalát ragadhatjuk meg, s mire ez megtörténik, mire tudatos énünk egy villanásnyi időre áttételesen kapcsolatot tud teremteni belső világfolyamatunkkal, mire belső világaink mint új, sosemvolt, most született világok elénk tárulnak szédítő jelentésmezőben, addigra belső világfolyamatunk már rég továbbillant, őserőként beleveszve egy kivehetetlen gazdagság ragyogó fényébe, amibe nem ajánlatos közvetlenül, csupasz szemmel tekinteni. Az éber tudati állapot a belső világnak csak az a keskeny kúpja, ami önmagára is vonatkoztatott, ami önmagát is érzékeli, kiemeli a végtelen belső világfolyamatból, megkülönbözteti és képlékeny alakulását, mindennel összefüggését lezárva fogalmakba öltözteti. De a belső világunk tevékenysége a tudati tevékenységnél hihetetlenül gazdagabb. Minden pillanatban olyan problémákat oldunk meg, amik zömének még létéről sem tudunk, mert az emberi agy egyszerűen nem képes mindent egyszerre feldolgozni és a tudat számára felhasználhatóvá, hozzáférhetővé, kezelhetővé tenni. Gyulai Elemér zenepszichológiai kísérleteiben fény derül arra, hogy lelki életünk belső dinamikája éber állapotban is hihetetlenül intenzívebb, mint sejthetnénk, csak a tudatba kerülés megfelelő gátlásait kell kiiktatni, például olyan zenehallgatással, melyben feladatunknak elvállaljuk, hogy zene hatására támadó vizuális élményeinkre figyelünk. Így pár perc alatt egész kozmikus korok is átélhetőeknek bizonyultak (Gyulai Elemér: A látható zene,1986). Egy hallgatója így számolt be egy zongoradarab hallgatása közben szerzett élményeiről:

“Derült, napsütéses égből hirtelen villámok csapnak le. A föld színe elüvegesedik. A sűrű villámlás alatt az üvegfelület apró darabokra törik szét. A villámlás abbamarad. Egy helyen a föld színe hirtelen kipúposodik és az üvegdarabok csörömpölve csúsznak le. Ragyogó napsütés. A púp lassan elenyészik a lecsúszott üvegtáblák helyén. A törmelékek közül kisarjad a fű. Egyre sűrűbb. Már bokrok, majd fák is vannak. Aztán szinte szemlátomást hatalmas őserdő nő ki liánokkal, páfrányokkal…” és így tovább. Hallgatóm azután leírta a föld benépesedését, az állatvilág megjelenését, majd az embert a maga erőfeszítéseivel, ahogy baltával, majd később gépekkel megműveli a vadont. Titok, hogyan láthatott ennyi mindent a kompozíció 3 percnyi időtartama alatt” Belső világfolyamatunkkal fenntartott kapcsolatunk nyilatkozik meg olyan cselekvéseinkben, mint a felfedező, teremtő, alkotó gondolkodás, az intuitív felismerés, az álom, az álmodozás; vagy az átélés olyan hirtelen, nagy intenzitású kiterjedése, mint pl. az a jelenség, hogy vészhelyzetben, nagy megrázkódtatáskor egész életünket képesek vagyunk másodpercek alatt újra látni, újraélni, új összefüggésrendszerben értelmére, törvényeire ráébredni. E jelenségekben a belső világfolyamat szerepe csak hangsúlyozottabb, de végeredményben megismerő tevékenységünk minden formája a belső világfolyamaton és felszínre jutásán alapszik.

Tudjuk, hogy az ember az egyedüli élőlény, amely sorsát alakítani képes – az emberi tevékenység, a kitörés sorsunk puszta külső meghatározottságaiból azonban végső soron önmagára visszakapcsoláson, a belső jelek akarati, spontán létrehozásán, megragadásán alapszik. Mindenféle alkotás lapvető feltétele az elemi erővel, természeti erőként adott belső világfolyamat számunkra felhasználhatóvá tétele, ami természetszerűleg csak képzeletünk megfeszített, következetesen dinamikus működésével közelíthető meg. Az alkotás legelső fázisa mindig a képzelet kiterjedése, ugrása az ismeretlenbe. Csak a képzelet tudja, hogyan lehet, hogyan kell kapcsolatot teremteni az ismeretlennel.

A külvilágra irányuló emberi cselekvés közvetlenül – cselekvő részvételünk érzékelése – és közvetve – a külvilág megváltoztatása – által is alakítja az ember. Belső világfolyamatunk léte, elemi erejű működése azonban megteremti a lehetőséget arra, hogy a külvilág által kiváltott bármely jelet közvetlenül magunk is kiváltsuk, ha tudatos cselekvésünk nem a külvilágra, de belső világunkra irányul, vagy belső viszonyulásunk lehetővé teszi hajszálcsatornák kiépítését, melyeken belső világfolyamatunk éltető hatása bármely tájunkat benépesíti, feleleveníti. Mivel a belső és a külső világfolyamat is a végtelennek minden lehetséges skáláját, szintjét betölti, ezért minden olyan jel, ami az emberi szervezetben külső hatásra létrejön, akarati vagy akaratlan belső cselekvéssel közvetlenül, külső hatás nélkül is létrehozható. Tudatos vagy tudattalan akaratunk belső világunkban mindenhatóvá válhat ha fel tudja használni céljaihoz belső világfolyamatunk természeti erőit. Ezen a képességen alapszik a placebo effektus, amelyet úgy figyeltek meg, hogy új gyógyszer bevezetésekor ellenőrizni akarták a gyógyító hatás felléptét, s ezért egy csoport tagjainak a valódi gyógyszert, egy másik próbacsoportnak pedig egy hatóanyagot egyáltalán nem tartalmazó gyógyszert adtak be, hogy a valódi hatóanyagot tartalmazó tabletta hatását minden kétséget kizárólag kimutassák. Amikor a hatóanyagot nem tartalmazó “gyógyszert” kapó személyek nem tudták, hogy ők a valódi vagy helyettesítő tablettát kapták, megdöbbentő módon ugrásszerűen megnőtt a gyógyulások száma, más szóval spontán gyógyulás állt be, melyet egy valótlan információ váltott ki. Kézenfekvő feltételezni, hogy ez az információ olyan belső viszonyulási rendszert hozott létre, amely a valódi gyógyszer bevételekor lép fel, s ez már magában képes azokat a belső folyamatokat aktivizálni, amelyek kitermelik a gyógyuláshoz szükséges hatóanyagot. Akaratátvitelkor teljesen hasonló folyamat zajlik le, amikor a hipnotizált a puszta információra, hogy izzó anyagot tart a kezében, egy szobahőmérsékletű ceruzától is szabályos égési sérüléseket szenved.

Kimeríthetetlen belső világfolyamatunkhoz való viszonyunk hangsúlyozottan cselekvővé, ezen cselekvésben teremtő jellegűvé, ezen teremtésben szinte korlátlanná, mindenhatóvá is tehető. – Így például egyetlen ember sem ítélhető meg teljes mértékben végérvényesen, mert pusztán ez a megítélés maga elég lehet ahhoz, ha az egyént elég mélyen érinti, hogy a megítélt személy megváltozva az ítélet érvénye alól kikerüljön. Hogyan lehetséges ez?

Belső világunk legalább három szférában, tevékenységi körben elvileg korlátlan. Ha az akarati szférában kapcsolunk vissza önmagunkra, akarhatjuk azt, hogy jobban akarjunk. Kellő eltökéltséggel, odafigyeléssel bármely alacsony kezdőértéktől tetszőleges felső értékig fokozható tehát akaratunk erőssége – eközben a tapasztalatok szerint egy bizonyos határon túljutva már több energiát kapunk vissza a befektetettnél, a belső munka energia-felszabaduláshoz vezet, egész belső világunk megelevenedik, kibontakozik, élesebbé, jelenlevőbbé válik.

Ugyanígy érvényes az a tétel is, hogy az ember vágyhat arra is, hogy erősebben vágyjon, s így vágyai általa mozgósíthatók, kontúrjaikból kiemelhetők. Az ember e belső képességei így általunk felfokozhatók, s e törvény felismerése, tudatosítása olyan fegyverré válhat önmagunk alakításában, kiteljesítésében, amely horderejének csak lelkesedésünk, személyiségünk egész rendszerének érdekeltsége szab határt.

Harmadik korlátlan tevékenységi körünk a gondolati szféra. Vizsgáljuk meg, hogy a gondolkodás szerve, az emberi agy ad-e tényleg lehetőséget arra, hogy mindenre gondoljunk, vagy fordítva, gondolkodásunk az agy anyagi jellemzői által véglegesen korlátozott, s ezért a világ bizonyos oldalai, területei szükségszerűen megismerhetetlenek kell maradjanak az emberi egyed számára!

Az alábbiak szerint az emberi gondolkodás sohasem lesz leutánozható semmiféle számítógéppel, mert az emberi agy olyan elven működik, olyan adottságok alapján, amelyek magában az emberi létben, az ember biológiai, társadalmi, népi, kozmikus és egyéni meghatározottságain alapulnak.

Az ember kitüntetett helyen áll a kozmoszban, ott, ahol a legtöbb, legkülönbözőbb szférák torlódnak, kapcsolódnak egymásba (elemi fizikai, biológiai-ösztönszféra, indulati, érzelmi, akarati, gondolati szférák, egyéni, népi társadalmi-erkölcsi, jogi, tudományos, gazdasági, művészi stb., általános emberi(emberiség), bioszféra, geoszféra, kozmikus szféra), és ezért az ember képes minden élőlény közül a legdinamikusabb gondolkodásra. Ezért képes a legvalósabban ütköztetni, egymásra vonatkoztatni a különböző szférák jeleit, információit. Az emberben kapcsolódnak össze a világ legkülönbözőbb oldalai, szintjei, ezek emelik az embert a kozmosz középpontjába, ahonnan a rálátás az egészre a leggrandiózusabb, s ezért van az, hogy az emberi gondolkodás eleve elsajátította a legkülönbözőbb természetű szférák közti közlekedést, hogy a legkülönbözőbb síkokat súrolva kitörhessen a felszínből, hogy a leghatalmasabb egészet körbejárva tapasztalja ki a mélység erővonalait.

A különböző szférák csak megismerésünk részekre szakosodásával tagolódtak szét, de még látszólag egymástól legfüggetlenebbek is összecsatoltak. Íme egy példa Neumann Jánostól, a kibernetika megalapozójától, aki meteorológiai előrejelzések megbízhatóságának növelésével foglalkozva bukkant a problémára. A fizika, meteorológia egyenletei a világszerte egyre jobban megfigyelt meteorológiai adatokkal együtt elvileg lehetővé tehetnék az adott pontosságú, megbízható jóslást. Az igazi problémát itt az okozza, hogy a meteorológián kívüli, s így meteorológiai egyenletekkel figyelembe nem vehető tényezők is lényeges szerepet játszhatnak az időjárás alakulásában, például, hogy sztrájkoljanak-e a Ruhr-vidéki munkások. Ha sztrájkolnak, kevesebb szennyező anyag jut a légkörbe, s így a felhő, amely képződött volna, nem képződik. A teljes áramlási kép megváltozhat az adott környezetben, s a meteorológus előrejelzése szükségképp csődöt mond, hiszen nem képes számításba venni a Ruhr-vidéki munkások anyagi, gazdasági, szakszervezeti viszonyait, lelkiállapotát, különös tekintettel a szakszervezeti vezetők szónoki képességeinek alakulására az adott időszakban, amely utóbbi maga is rendkívül összetett kapcsolatban állhat az időjárással, a Nap-viharokkal vagy a meteorológia tegnapi előrejelzésének kudarcával. A két szféra (a közgazdasági és a meteorológiai) kölcsönhatása így okoz előreláthatatlan váratlan jelenségeket, a spontaneitás így juthat a legkifejezettebben érvényre s vezethet beláthatatlan következményekhez.

Az ember a kozmikus és földi szférák gyújtópontjában eleve olyan eleven működő aggyal rendelkezik, mely különböző létsíkok közötti dinamikus kapcsolatteremtésen alapulva hatványozza meg hatóképességét. Ezt a tételt most matematikailag részletesen igazolom, kipróbálva, vajon ez a hatványozóképesség lehetővé teszi-e agyunk számára, hogy minden, a világegyetemben előforduló lehetséges állapotnak meg tudjon felelni számosságában, azaz gondolhatunk-e mindenre?

Hány különböző síkja lehet gondolkodásunknak? A világ minden egyes oldalának, szintjének gondolkodásunkban új fogalmi szint felel meg. Ezek számosságára nem ismeretes becslés, egyesek szerint szinte végtelen, mások szerint számuk tetszés szerint szaporítható; a szintek mégis többé-kevésbé katalogizálhatók, s így tudásunk szélesség és mélységbeli tagozódási sorát tekintve elgondolhatjuk, hogy fogalmi megközelítéseink száma milliónyi, de legalábbis ezernyi. Itt most csak az agy működési elvének meghatványozódó kibontakozódását szeretném szemléltetni – ehhez elegendő akár tíz szint felvétele is.

Számoljuk ki most, hány gondolatot képes létrehozni az agy, azon feltevés alapján – ami elvünk szempontjából teljességgel közömbös – hogy az agy által létrehozható gondolatok számát az agyban található idegsejtek, neuronok kapcsolódási lehetőségeinek száma adja meg. A Homo Sapiens átlag agytérfogata 1300-1500 cm3, ami azt jelenti, hogy körülbelül 1010-1012 neuront tartalmaz; ha ezek a gondolkodásnak csak egy szintjét képviselnék, egymáshoz kapcsolódás csak a szomszédos neuronok között lenne lehetséges. Kísérleti tény, hogy a majom agyában némely területen minden egyes neuron tízezrével létesít szinapszisokat, kapcsolódásokat szomszédaival, 1012 neuronra így 1016 szinaptikus kapcsolódási lehetőség jutna.

A megfigyelhető világegyetem mai tudásunk szerint 1078-1080 elemi részt, protont tartalmaz. A létezés fizikai síkján, ezen atomok közvetlenül csak szomszédaikkal kapcsolódhatnak, s így egy atomra egymillió kapcsolódást véve – ami nyilvánvalóan rendkívül nagyvonalú becslés – a lehetséges atomi együttállások számára a világegyetemben 1084-1086 adódik. Kérdés, képes-e az emberi agy a világkonstellációk ezen óriási számának megfelelő számosságú gondolatot létrehozni? Képes-e az agyunk 1086 gondolat kitermelésére, azaz gondolhatunk-e mindenre, minden olyan gondolatra, amelynek megfelel valami a világegyetemben?

Ha az emberi agy gondolati tevékenysége egysíkú, egy szinten lezajló, ez a gondolatuniverzum mindössze 1016 elemű. Ha viszont az agy tíz különböző szinten tevékeny, a helyzet gyökeresen megváltozik. Amíg egy-egy szint elemei, neuronjai egymással csak mint szomszédosok kapcsolódhatnak, a különböző szintek neuronjai között bármelyik összekapcsolódás előfordulhat, és az ilyen típusú kapcsolódás egyben felfokozza a spontaneitást, a kapcsolat létrejötte erőteljesen megrázza az egész szintet, átalakítja, nyitottan tartja. Mit jelent ez? A 1012 neuron tíz szinten – tegyük fel – egyenlően oszlik meg; akkor az egyes szintek mind a 1011 neuronja képes a többi kilenc szint 1011 neuronjával kapcsolódni, azaz a kapcsolódások száma az egyes szintek között összeszorzódik, arányos a neuronok számával, míg a kapcsolódások száma az egyes szintek között összeszorzódik, arányos az egyes szinteken levő neuronok számának (ismételt) szorzatával, vagyis a lehetséges kombinációk száma igy1011x1011x1011x … x1011=1011×10=10110, tehát túláradó bőségben haladja meg az univerzum atomjai kombinációjának számát. A szintek számának növelésével az előálló agyi kombinációk száma hatványozottan nő, tehát határozottan alsó becslés. Újabb eredmények szerint a gondolatok nem lokalizálhatók, nem köthetők helyhez vagy neuronhoz, szinapszishoz – ez azonban az agy működési elve szempontjából lényegében közömbös. Szentgyörgyi Albert elképzelése szerint csak az elektronok jöhetnek szóba mint gondolathordozók, mert csak az elektronok gyorsak eléggé az élőlények fennmaradásának biztosításához; ekkor a 1012 neuron helyett 1028 elektron áll rendelkezésünkre a különböző szintek benépesítésében.

Agyunk önmegsokszorozó, önbővítő, önmaga képességeit meghatványozó képessége így lehetővé teszi számunkra, hogy mindenre gondolhassunk, ha gondolkodásunk nem egysíkú, mindent egy szempontból megközelítő, látó de cikcakkozó, kanyargó, a különböző ágak között összeköttetést létesítve a maga erejétől folyton megbizonyosodó, a síkokat benépesítő, egyetemes jellegű, s a szintek torlódási pontja felé a legtávolabbról a legközelebbre hatolva jut lényegi felismerésekre. Minden egyes szint hiánya, melyet nem ismertünk meg, hatványozottan jelentkezik, s az új megközelítések ezért is jelentenek egyben fokozott termékenységet. Maga az új szempontok felvetésének képessége is fejleszthető, s így egyre alapvetőbb felfedezésekhez juthatunk.

A specializálódott, szakosodott tudományok minden részeredménye csak még jobban kiemeli az egységes tudással hatványozottabb hatékonysággal elérhető eredményeket.

Gondolataink tehát a kozmoszban betöltött helyük révén eleve korlátlanok. Mi saját magunk vagyunk az a varázsgömb, ami mindent megmutat a világon, csak használni kell tudnunk, hozzáférhetővé kell tenni magunk számára magunkat. Rajtunk áll, átemeljük-e a lehetőségek világát a legizzóbb, legvalóságosabb világban, vagy hagyjuk elsikkadni, elvetélni, jeltelenül elbukni énünk lehetséges tartalmát.

Az élet hordereje

Miként ad a gondolkodás kiterjedésbeli és intenzitásbeli mindenhatósága lehetőséget a gyakorlati cselekvés mindenhatóságához? Ha kötődnek belső késztetéseinkhez, legsajátabb adottságainkhoz, életünk legbensőbb meghatározottságához és életünk jellegét véglegesen kiemelik. Mitől lesz élő az élőlény, s mitől a leginkább élő? Hogyan lehet bebizonyítani, hogy létezünk, hogy nem a társadalom vagy a természet vak gépei vagyunk? Milyen viselkedés, milyen tulajdonság előtérbe kerülésekor ismerjük fel csalhatatlanul, igen, most aztán élőlénnyel találtuk magunkat szembe? Ez a kérdés az élőlények felfokozott belső és külső érzékenységét hozza elő, mert ezen is alapszik képességünk a mindig új, a külső tényezőkből nem levezethető válaszra, hiszen megvan bennünk életünk alakítására a végső mozgatórugó. Az érzékenység felfokozottsága ahhoz kell, hogy képesek legyünk bennünk gyökeresen átszervezni a külvilágot, hogy akár a legparányibb, legjelentéktelenebbnek látszó külső ingert is a legjelentősebbként kezelhessük, amikor aztán ez a végletekig parányi jel felfokozódva, megsokszorozódva, egyre erősebbé válva egész valónkat megrázza, hogy bennünket előre nem sejtett elhatározásokra serkentsen, magunk számára sem ismert világokat megnyitva, belső valónkat átformálva, áthasonítva, átlelkesítve mozgatni, hatni késztessen. Pontosan az élő rendszerek, az élőlények rendelkeznek azzal képességgel, hogy bennük egy minimális hatás ennél nagyságrendekkel nagyobb, szervezett és időben kibomló hatást váltson ki. A jel és a kiváltott hatás energiájának aránya jellemzi a cselekvés áttételét. Cselekvésünk horderejét a végrehajtott tett és következményeik aránya jellemzi, így például az emberiség legnagyobb horderejű cselekvései voltak a tűz felfedezése, a kerék feltalálása, az írás kifejlődése. A cselekvések áttétele az embernél nagy horderejű tettekhez vezethet el – de a puszta áttétel fogalmának a megvilágítása megér egy példát. Suetonius így írja le Caligula jellemző tetteit (Caesarok élete, Európa Könyvkiadó, Budapest 1968, 173. o.): “Caligula…mindig olyasmit akart, amit mindenki lehetetlennek tartott. Ezért a tenger haragos, mély vizén gátat építtetett, kivájatta a legkeményebb kősziklát, síkságon hegyeket emelt, ásóval-kapával hegygerinceket hordatott el, lapályt varázsolva helyükbe – és mindezt hihetetlen gyorsasággal, mert a legkisebb késlekedés fejvesztéssel járt.” Amikor Caligula ezekre az elhatározásokra jutott – valószínűleg nem csupán gazdasági, társadalmi kényszerűségektől hajtva -, minimális energiaváltozás ment végbe agyában, amivel önmagában bizony nem lehetne túl sok tárgyat megmozgatni, tenger vizén gátat építeni vagy ásóval-kapával hegygerinceket elhordani, mégis, abban a pillanatban, ahogy tudatossá vált benne az elhatározás, és csakis ezen tudatossá válás által, a terv elindult megvalósítása útján. Létezésünk során magunk is jutunk életre szóló elhatározásokra, s egész életünk legfontosabb energiáit egy bennünk kifejlődött eszme szolgálatába állítjuk; hegyeket hordunk el puszta kezünkkel és tavakat varázsolunk a sivatagba, madárhoz hasonlóan röpülünk a szélben és ismeretlen tájakat fedezünk fel, megírjuk az Isteni Színjátékot, vagy a Carmina Buraná-t. Érdekes és tanulságos lenne kiszámolni, vajon mekkora kezdeti energiájú bioáram indította el az emberiség legnagyobb alkotásait, hogy az élet képességeiről megfelelőbb képet alkothassunk. De a végleges képet csak úgy alakíthatjuk ki, hogy a cselekvési áttétel mellé a megvalósulási áttételt, cselekvéseink eredményeinek arányát az eseményláncot elindító cselekvéshez is figyelembe vesszük; a tudatosodástól a cselekvéshez vezető folyamat bennünk zajlik le, míg a cselekvéstől a megvalósulásig a világban. Az élet jellegéből fakadó előreláthatatlanul nagy áttétel elvének akkor felelünk meg, ha cselekvéseink intenzívek, célra irányulók és a legszélesebb skálájúak egyrészt a cselekvésig tartó folyamatban; másrészt a folyamat második állomását tekintve, olyan cselekvésekre szánjuk el eleve magunkat, melyek megvalósulási áttétele a lehető legnagyobb. Az élet jellegéből fakadó áttétel-növelési alapelvnek tehát akkor felelünk meg leginkább, ha a legnagyobb horderejű cselekvést hajtjuk végre -, ehhez meg kell ismernünk a külvilág egészét is, hogy eldönthessük, melyik téren ad számunkra lehetőséget a lehető legnagyobb, legteljesebb megvalósuláshoz, melyek a világ azon erővonalai, melyek mentén az általunk létrehozott hatások a legjobban felerősödnek.

Élőlény-e a világegyetem mint egész?

A külvilág, a világegyetem megismerése tehát létünk kibontakoztatásának, rendeltetésünk betöltésének alapvető feltétele; elsősorban a világegyetem és az élet természete és viszonya egymáshoz, valamint a világegyetem és az emberi lét kapcsolatainak megismerése alapvető fontosságúak számunkra.

Az ókortól a középkorig a ptolemaioszi földközéppontú – tehát mechanikusan ember-központú – tudományos igényű világkép uralkodott. Az élet valódi kozmikus szerepének megfogalmazása helyett ez a világkép egyszerűen abban a – később hamisnak bizonyult – állításban merült ki, hogy a Föld az ismert világ geometriai középpontja; s ezzel e világkép keretei között az élet kozmikusan központi szerepe látszólag megnyugtatóan, a puszta látszat abszolutizálásával adott egy lezárt s földi cselekedeteinkkel mindörökre befolyásolhatatlan világképet. Éppen ez a befolyásolhatatlanság vált egyre tarthatatlanabbá. A tudomány fejlődése csak a középkorra tette lehetővé ezen geometrikusan emberközéppontú világkép túlhaladását a kopernikuszi fordulattal: itt a geometrikus emberközpontúság helyébe az a mechanikus világkép lépett, ami egyszersmind az emberközéppontúsággal is leszámolt. A mechanikus, majd a fizikai világkép sikerei aztán így vezettek egy olyan tévhit rendszerhez, mely a mai kultúra világképében ilyen alapvető állítások elfogadását igyekezett széles körökben elfogadtatni: az emberi egyed jelentéktelen szerepet játszik a kozmoszban, “jelentéktelen porszem csupán egy jelentéktelen bolygón valahol a tér roppant tágasságában”, lényegtelen szerepet játszik e világkép szerint az emberi egyed a társadalomban is, ahol helyét bárki bármikor lényegében kielégítően betöltheti, bármilyen jelentős szerep legyen is ez. Sőt, ez az életidegen, emberidegen világkép az, amely attól sem riad vissza, hogy hirdesse, az ember nemcsak a természetben és a társadalomban játszik lényegtelen szerepet, de saját életének alakításában is, mivel életét döntő mértékben tőle független, személyes részvételét, számára lényeges tartalmait nem igénylő természeti és társadalmi erők határozzák meg. Így tehát a tudomány előrehaladását kísérő egyoldalú abszolutizálási tendencia teret adott egy mélységesen embernélküli világképnek, de, mint rövidesen látni fogjuk, a tudomány továbbfejlődése megnyitotta az utat egy nem mechanikus, a világ és az élet teljességére nyílt világképnek, ahogy a fizika mellett önálló elméleti tudományként kifejlődött a biológia és a csillagászat tudománya.

Bauer Ervin elméleti biológiája a csillagászat új forradalmasító elvével, az antropikus kozmológiai elvvel új kopernikuszi fordulatot hozott századunkban. Az elméleti biológia jelentőségét mindmáig nem ismerték fel kellőképpen – ebben sorsa is hasonló Kopernikusz főművéhez, amit ugyanis megjelenése után két emberöltőn keresztül néhány szakasztronómus kivételével érdektelennek, figyelmen kívül hagyhatónak tartott a tudományos világ. Bauer Ervin 1920-ban publikálta első könyvét az általa megalapozott elméleti biológiáról Berlinben, német nyelven, majd 1935-ben jelent meg főműve, az “Elméleti Biológia”, oroszul. Emlékét és munkásságát P. B. Tokin hívta életre a feledésből 1963-ban. Ennek nyomán az “Elméleti Biológia” magyarul is napvilágot látott 1967-ben, az elméleti biológia azon törvényeinek származtatásával, bemutatásával, amelyek nem vezethetők le fizikai, kémiai törvényekből, mert tartalmazzák azokat a leglényegesebb többletinformációkat, amelyek csakis az élő rendszerek sajátjai. Az élet alapkritériumát megfogalmazó Bauer-elv kimondja, hogy az élő rendszerek a munkaerő képességet magának a munkavégző képességnek növelése érdekében használják fel, “az élő rendszer munkája, bármilyenek is legyenek a környezeti feltételek, annak az egyensúlynak a bekövetkezése ellen irányul, amelynek az adott környezetben és az adott rendszer kezdeti állapota alapján fel kell lépnie”. Bauer ebből az elvből levezette a növekedés, anyagcsere, szaporodás, alkalmazkodás, ingerlékenység matematikai törvényszerűségeit, megállapította a növekedés határát megszabó összefüggést, s ezekből mint törvényszerű következményt származtatni tudta az összes alapvető életjelenséget. Hogy mégis némi fogalmat alkothassunk az elv egy leegyszerűsített alkalmazásáról, álljon itt egy példa. Newton második törvénye kimondja, hogy erő = tömeg x gyorsulás, azaz, ha adott fizikai rendszerre “F” nagyságú erővel hatunk, a rendszer “a” gyorsulásra tesz szert arányosan a test “m” tömegével. Tehát ha F erővel belerúgunk egy kőbe, a kő tömegének megfelelően gyorsulásra tesz szert. Mi történik azonban, ha nem fizikai, hanem egy élő rendszerbe rúgunk bele ugyanazzal az “F” erővel? Az élő rendszert nem fogja az jellemezni, hogy meghatározott gyorsulásra tesz szert, hanem pontosan egy olyan változás fog beállni, ami a lehető legmeghökkentőbb módon, akár a legváratlanabb módon is ezen hatás ellen cselekszik. Az elméleti biológia az antropikus, emberközpontú kozmológiai elv csillagászati világképével együtt válik a megismerés még hatásosabb világképformáló erejévé. Az antropikus kozmológiai elvhez vezető csillagászati eredmények szerint az élet puszta léte a kozmosz struktúrájának legfontosabb tényezője, s így nemcsak az élet alkalmazkodott a világhoz, hanem a világ egésze is eleve életre szabott. Az alapvető fizikai atomi állandók azt a végtelenül speciális, valószínűtlen értéket veszik fel, amelyek végtelen lehetséges értékhalmazából azon a rendkívül keskeny sávon belül helyezkednek el, ahol a periódusos rendszer elemei felépülhetnek, amiben szerves anyagok jöhetnek létre, ahol éppen lehetséges a fotoszintézis – s ha az alapvető fizikai állandók (pl. a proton vagy a neutron tömege) bármelyike értékének egy töredékével történetesen más lett volna, az egész világegyetemben sehol nem jöhetne létre élet. Az élet azonban létezik – és ez a tény önmagában így kozmológiai kérdéseket vet fel. Mi az élet szerepe a kozmosz kialakulásában? Újra kell-e értelmeznünk a létezés abszolutizált fogalmát? A fizikai törvények téren és időn kívüliek, s mint ilyenek érvényesülnek a konkrét anyagon – vagy fordítva: maga a világegyetem állapota hordozza magában kifejlődésének törvényszerűségeit, érvényesülésének állandóan új és új feltételeit? Ilyen kérdéseket vet föl ez az új emberközpontú természettudományos világkép, azáltal, hogy újra az életet, az embert állítja világképünk középpontjába, s bizonyítja, hogy az élet adottságainak, törvényeinek megismerése, természetének kutatása hihetetlenül gazdag ismeretforrást ad a kozmosz egészére vonatkozóan. Így most az emberidegen, életidegen fizikai világképet felváltja egy olyan, megalapozottabb világkép, mely nem hagy magunkra bennünket a létünk legvégsőbb kérdésire adandó válasz keresésében. S máris gyökeresen új szemléletű tudományos eredmények születtek ezen a téren, nem kevésbé hajmeresztőek, mint az emberiség eddigi legalapvetőbb felfedezései. Csak abban eltérőek, hogy ezúttal az emberi cselekvés, az életünkben, létezésünkben való aktív, tevékeny részvétel, a teljességre nyitottság jelentőségét hangsúlyozzák.

Próbáljunk akkor most választ keresni arra a kérdésre, miféle természetű objektum a világegyetem mint egész? Ha örök idők óta létezik, akkor az Univerzum az egyetlen, de a lehető legvalóságosabban működő örökmozgó, mert külső energia felhasználása nélkül képes végtelen időkig hihetetlen intenzitású munkavégzésre. Ha viszont a minden anyagit magába ölelő világegyetem véges idők óta létezik, akkor a semmiből kellett keletkeznie, azaz mindkét esetben képes maga energiát termelni, csak az előbbi esetben ezt folyamatosan kell tudnia, míg az utóbbi esetben elég lehet, ha csak születésekor termel energiát. E tulajdonságával az univerzum meglehetősen egyedülálló viselkedést tanúsít. Ki lehetne számítani, mennyi munkát végez az univerzum egy másodperc alatt (átlagban) – erre joggal mondhatnák a panteisták, hogy ez a természet hatóképességét jellemzi, s mint ilyen, lehetne az Isten mértékegysége.

Ha a világegyetem változásának oka – nem lévén rajta kívül semmi anyagi – önmagában van, ez az élő rendszerekkel és csakis azokkal rokonítja. Az elméleti biológia szerint ugyanis “csak az élő rendszerek mutathatnak olyan változásokat is, amelyek nem vezethetők le az adott anyagi rendszerben uralkodó kezdeti feltételekből a fizika és kémia törvényszerűségei által, amelyek már nemcsak külső változások nyilvánvaló hatására jönnek létre magának a rendszernek “aktív” közreműködése nélkül, de érvényesülnek más, nem mechanikai, fizikai, kémiai tényezők is”. “Valamennyi élőlényre jellemző mindenekelőtt, hogy állapotukban spontán változások következnek be, olyan állapotváltozások, amelyeket tehát nem az élőlényen kívüli, külső okok idéznek elő.” A biológia egyetemes törvényét a Bauer-elv így mondja ki: “Az élő és csakis az élő rendszerek soha sincsenek egyensúlyban, és szabad energiatartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak a beállta ellenében, amelyek az adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie”.

A világegyetem mint egész, tehát élő rendszer? El lehet ezt a kérdést tudományos vizsgálattal dönteni? Igen, egyetlenegy módon, az elméleti biológia alaptörvénye segítségével. Közelítsük meg a kérdést akkor erről az oldalról!

Felismerve, hogy a világegyetem milyen sajátos tárgya figyelmünknek, hogy adottságaiban különbözik minden élettelen rendszertől, hajtsunk végre most egy logikai kísérletet, éljünk bizonyos indokolt feltevésekkel, és próbáljuk ki az elméleti biológia hatékonyságát a világegyetemre vonatkozóan. Ehhez abból a szempontból közelítjük meg a feladatot, mintha nem az elméleti biológia, de az elméleti fizika lenne értelmezendő, magyarázatra szoruló számunkra, és nézzük meg, levezethető-e így a nagyobb egységből a kisebb, az egészből a rész! Van-e számunkra következtetésre módot adó kapcsolat az elméleti biológiából az elméleti fizikára, tud-e újat mondani számunkra a fizika törvényeiről a biológia?

Fogalmazzuk át ehhez az elméleti biológia alaptörvényét úgy, hogy a világegyetem mint egész, akkor élő rendszer, ha külső hatásokra mindenkor ezekkel szemben álló hatást eredményez. Ehhez azonban szükségesek a világegyetemen kívüli hatások. De vajon vannak-e, lehetnek-e ilyenek? Mi van kívül a világegyetemen mint egészen, ha maga a fogalom eleve minden hatást magába foglal?

Mindenekelőtt lássuk tisztán, hogy a világegyetem mint egész, az a sajátos adottság, az a sajátos működés, ami egységes egésszé szervezi a világegyetem elemeit, elemi folyamatait. A világegyetem nem lehet pusztán elemeinek merő halmaza, hiszen ha nem lennének ezen elemek között kapcsolatok, maguk az elemek nem létezhetnének, hiszen minden elem csak megnyilvánulásában, hatást gyakorlásában, kapcsolatrendszerében létezik.

A fizika tudományának szemléletmódja érdekes és kellőképpen fel nem ismert kettősséget mutat. Amíg a fizikai világkép elemei zárt rendszerek, csakis önmagukban létezők, teljességgel elvonatkoztathatók külső kapcsolat-rendszereiktől, addig összefüggéseikből teljességgel kizárhatók, s mint ilyenek, külső szemlélő számára nem létezők. Hogyan kezeli azonban a fizika ilyen zárt rendszerek egymásra hatását? Nem valóságosan, nem valóságában, hanem elvi, módszertani megközelítésben. Eszerint – amennyiben egy fizikai rendszer csakis egy másikra hat, minden további összefüggésből kiszakítottként kezelhető, azaz magához a világegyetemhez már nem tartozik hozzá, csak a hatása. Képzeleti kísérlet ez, gondolatkísérlet, a fizika szemléletmódjából, megközelítéséből adódó elvonatkoztatás, ami nélkül módszeres megismerés meg nem születhetne. Hiszen nem kezdhetjük a megismerést azzal a tényleges esettel, amiben egy, a világegyetem egészébe ágyazott, teljes végtelen kapcsolatrendszerű egyik test hat a másik, folyamatosan változó, végtelen összefüggésrendszerű testre, mert a végtelenek ilyen visszacsatolása már önmagában is csak a világegyetem egészének megismerése után lesz kezelhető. S így szükséges egy olyan absztrakció, olyan leegyszerűsítés, amely ha elvonatkoztatás árán is, de lehetővé teszi számunkra a kezdő lépést. Ki kell indulni abból a csak gondolatilag elképzelhető legegyszerűbb esetből, amikor egy, teljes kapcsolatrendszeréből kiszakított test kezd hatni egy másik testre, s meg kell nézni, hogy ez a szükségszerű kompromisszum vezethet-e gyakorlatilag használható tudásra. Ehhez a leegyszerűsítő fizikai szemléletmódhoz az a lényeges, hogy a hatás egyértelműen jellemezhető, kiszakított, élesen egyedi legyen. A világegyetembe ágyazott két test kölcsönhatását tehát a fizika úgy írja le, mint amely egy összefüggéseiből kiszakított, azaz a világegyetemen kívüli test aktivitásának eredményeképp fellépő hatás által kezdődik meg.

Azt a testet azonban, amelyre ez a világegyetemen kívüli test hatást gyakorol, már a fizika tapasztalati adottságaiban, azaz a világegyetembe ágyazottan, belső tárgyként vizsgálja. Az az elvonatkoztatás, amely ilyen külső testre szorul, mégis feloldódik azáltal, hogy ismét egy logikai ugrást téve, de a tapasztalati adottság felé – a fizika egyúttal megengedi: párhuzamosan a hatást elszenvedő test is fellépjen mint külső, hatást gyakorló test, zárt fizikai rendszer, amely az előbbi testre mint már a világba ágyazott belső testre visszahat, s így a kölcsönhatás folyamata két szimultán, párhuzamos folyamat, amelyeket a fizikai világkép egy időben szemlél, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézőpontból. Van-e valami alapja ennek a logikai bakugrás-párnak, vagy azt kell mondanunk, hogy ez az önmagának ellentmondó megközelítés csakis illuzórikus eredményekhez vezethet? A fizika története messzemenően bebizonyította, hogy ez a megközelítési mód a tapasztalati valóság megismerésében gyakori sikerekre vezet, érvényes tudást ad. Így tehát a gyakorlati tapasztalat egyszerre azt is bizonyítja: a kölcsönhatás felfogható úgy, hogy egy, a világegyetemen kívüli test – amely csak hatást gyakorlásban nem külső – hat egy belső testre, azzal a kiegészítéssel, hogy a szerepek felcserélhetők.

A következő a gondolatsor: egy, a világegyetemen kívüli test – valami közelebbről meg nem határozott és meg nem határozható ok alapján – hatást kezd gyakorolni egy, a világegyetemen belüli testre, s ezzel párhuzamosan a hatást elszenvedő test is a világegyetemen kívüliként lesz kezelhető – a tapasztalatok bizonysága szerint – s mint ilyen, hat az előbbi testre, ami most már a világegyetemen belüliként kezelt. A fizika elemi egységei tehát az emberiség felhalmozott gyakorlati tapasztalatai szerint kölcsönhatásaikban úgy viselkednek, mint amik egyszerre vannak a világegyetemen kívül is és belül is; amennyiben hatást gyakorolnak, kívüliek, amennyiben hatást szenvednek el, belüliek.

Térjünk most vissza e kerülő után az elméleti biológiára. A világegyetem mint egész, akkor és csak akkor élő rendszer, ha egy hatást gyakorló eleme – mely, mint ilyen, a világegyetemre nézve külső – hatást gyakorlása közben olyan hatást szenved el, mely hatása ellen irányul. Jellemző-e a világegyetemre olyan életműködés, melyben minden hatás felléptekor egy ezzel ellentétes hatású, irányultságú hatás a világegyetem válasza? Létezik-e olyan általános törvény a világegyetemben, amely kimondja, hogy a tárgyak hatást gyakorlásakor egy ezzel ellentétes hatás is mindig szükségszerűen fellép? Igen, létezik, ez a számunkra jól ismert hatás-ellenhatás törvénye. Ez mondja ki, hogy ha egy test hatást gyakorol egy másik testre, mindig fellép egy olyan ellenhatás, ami ezzel a hatással egyező nagyságú és ellentétes irányú, amellyel a hatást elszenvedett test hat vissza a hatást gyakorló testre. Nyilvánvaló, hogy ilyen hatás-ellenhatás törvény nélkül, a világegyetem mint egész merőben passzív rendszerként viselkedne a vele szemben fellépő külső hatásokkal szemben, és az élőlényekre éppen a belső aktivitás jellemző. Másképp megközelítve: az ellenhatás fellépése teszi lehetővé a hatás folyamatosságát, azaz a hatás által végzett munkára a hatást elszenvedő világegyetem munkavégző képessége növekszik. A hatás által tehát az önmagában létező úgy rázza meg az univerzum teljes kapcsolatrendszerét alkotó háló csomópontját, hogy az önmagában létező a kapcsolataiban létezővel folyamatosan cserél szerepet. Közben a hatás megelevenedik, megkettőződik, s többé el nem hal – s ezen érvelés helyességét, mely maga is már a létezés teljességének problematikáját tartalmazza, a tapasztalat, a gyakorlat igazolja.

Így tehát, ha feltesszük, hogy a világegyetem élő, levezethetjük a hatás-ellenhatás törvényét egy átfogóbb, többlettartalmat hordozó összefüggésrendszerben – s fordítva, a hatás-ellenhatás törvényének tapasztalati kimutatása újabb érv a világegyetem élő mivolta mellett. Elképzelhető, hogy a fizika legáltalánosabb egyenletei, a megmaradási tételeket magába foglaló variációs elv, a legkisebb hatás tétele is levezethető az elméleti biológia alaptörvényeiből és fölfogható úgy mint az univerzum olyan életjelensége, ami gazdaságosságra, maximális hatásfokra tör.

Vegyük át most még egyszer a fenti érvelést megismerésünk, a belső és külső világfolyamat összekapcsolódásának szempontjából. Mi van túl, kívül a rajtunk kívül eső külső világfolyamaton? Kézenfekvő: azon kívül, ami rajtunk kívül van, semmi más nincs, csak ami belül van. A külső világfolyamaton kívül semmi más nincs, csak a mi belső világfolyamataink. Belső világaink alkotják tehát egyben a világegyetem peremét is, amiket közvetlen közelről érzékel a világegyetem egésze, mint rajta kívül eső világot, mi pedig a világmindenséget érzékeljük, észleljük, mint rajtunk kívül eső világot. A kozmosz mint egész tehát közvetlen kölcsönhatásban, alapvető meghatározottságban, élő kapcsolatban áll belső világfolyamatunkkal, és ez az a tényező, ami a szubjektumok teljességre törését, hódító kiteljesedését kozmikus viszonyba vonzza. Ahogy a valami hivja ki a semmit, úgy érezzük, hogy bennünket a világegyetem egésze hív ki, mégpedig legmélyebben, egzisztenciálisan, létünk legelemibb adottságában. És fordítva: azzal, hogy belső világaink a kozmosz mint egész élő határait alkotják, végsőkig realizálják, konkretizálják a világegyetem mint egész létét, a két világ szimbiózisban élve kívülről és belülről egyszerre határolva egymást egyszerre teszi lehetségessé önmaga létét, léte elvének megvalósulását a legvégletesebb ellentétben és kölcsönös feltételezettségben.

Láthatunk-e mindebből saját magunk, saját szemünkkel valamit? A legvalóságosabban, amikor belső világfolyamatunk lüktető hatalmát érezve egy másik lüktető belső világfolyamat ablakába – egy szembe nézünk. Tulajdonképpen mi is történik akkor, amikor egy szembe nézünk? Hiszen amikor egy tárgyat nézünk, csak a tárgy felszínét nézzük – ha kívülről nézzük – de amikor egy szembe nézünk, hova nézünk? A szem felszínét nézzük? A szem szivárványhártyáját, vagy a pupilla külső felszíni rétegét nézzük? Jól ismert tapasztalat, hogy attól függően, milyen viszonyban vagyunk azzal, akinek a szemébe nézünk, pupillánk kitágul vagy összehúzódik, úgy érezzük, hogy ha valakit nem kedvelünk, ösztönösen szúrósan nézünk, szinte szeme felszínére összpontosítunk, míg ha kedvesünk szemébe nézünk, nézésünk fókusza kinyílik, egyre távolodik, s kedvesünk szemébe nézve általunk nem ismert világ tárul fel, megragad, van úgy, hogy egész életre szóló erővel, s képesek vagyunk órákig csak nézni kedvesünk szemébe, mélyen elmerülve, közvetlen, semmi máshoz nem hasonlítható bensőséges kapcsolatban, lehető legszemélyesebb érzéseink tengerében fürödve tárul fel előttünk a szem-égbolt, az írisz-menyország, olvasunk a szemben, gyönyörködünk hosszan, gazdagon. S ilyenkor találnánk a leghamisabbnak, ha valaki azt vélné, kedvesünk szemének felszínét tanulmányozzuk csupán, hisz bizonyára nem véletlen nyelvünk ösztönös fogalmazása sem, a szembe nézünk, s nem a szemet nézzük, mélyen elmerülve nézi egymást a két egymásra nyíló világ, át az anyagi burkon, hihetetlen gazdagságban egymás előtt feltárulva nézi egymást a lehetőségek két világa. Minden szem a világ egyik végéből a másikba tekint, a lehetőségek egyik világából a megvalósulás ablakán keresztül az élő, teljességében kibomló, csak számunkra lehetséges világba – csak a teljesség létezik, a megvalósulás csak ablak a mindenségre.

Önmagára visszakapcsolás nyitja meg a világot

A bennünk élő természet önfelfokozó, önkiterjesztő, önmaga képességeit meghatványozó képessége csak önmagunk megismerésével, belső és külső világfolyamataink egymásra kapcsolásával, azaz – mivel a kettő lényegében egy – önmagára visszakapcsolódással érhető el. Csak akkor élünk rendeltetésünk szerint, ha az élet elvének megfelelően a legnagyobb horderejű cselekvéseket hajtjuk végre, s ez csak belső világunk teljes felelevenítésével s a külső világ minél teljesebb megismerésével lehetséges. Ha a világegyetem mint egész élő rendszer, akkor, mint minden élő rendszernek, rendkívül nagy horderővel, áttéttel kell működnie, amikor jelentéktelen erősségű külső hatás beláthatatlan erejű következményekhez vezet. Így viszont a hozzá hasonló lény, az emberi lény képes lehet felhasználni ezt a belső adottságot, s ezt tettekre váltva saját áttételét a világra kiterjesztheti, s így juthat el a legnagyobb horderejű cselekvésekhez. A csillagos ég látványa, a világegyetem kutatása, a világegyetem élőlény mivolta, adottságainak vizsgálata már önmagában is új, teljesebb, átfogóbb távlatba emel – s ezek azok a titkos szálak, amik a legbensőségesebben kötnek össze bennünket a világegyetemmel. Bennünk is hatva azt sugallják, hogy lényegi közünk van a legtávolabbi csillagrendszerekhez, a világegyetemhez.

Ha módszert akarunk eltanulni a világtól, nézzük meg, hogyan fejlődtek ki a lét különböző síkjai! A szervetlen természetből a bioszféra önfenntartó, önreprodukáló egyedeket hozott létre önvezérelt, öngyorsító (autokatalizáló) folyamatok segítségével (ld. Gánti Tibor: Az élet princípiuma). Az élet létrejötte csakis ilyen önvezérelt és öngyorsító folyamatokkal képzelhető el, hiszen csak egy fehérje száz aminosavat tartalmazó peptidlánca 10130 különböző lehetséges kombináció közül az egyetlen, mely lehetővé teszi az élethordozását, míg annak valószínűsége, hogy a 1078 hidrogénatomot tartalmazó univerzumban véletlenül pont az életet hordozó aminosavak jöjjenek létre, elképzelhetetlenül kicsi – az E. coli baktérium DNA lánca pedig az egyetlen helyes megoldás 102 000 000 lehetséges közül. Az ember az élővilágból önmagára visszakapcsolt cselekvéssel és önmagára visszakapcsolt tudattal, öntudattal emelkedett ki, hiszen az öntudat nem más, mint a külvilág érzékelése mellett saját tudati tartalmunk érzékelése. Annak érzékelése, tudása, hogy saját tudati tartalmunkat érzékeljük, tudjuk. A filozófia pedig nem más, mint a gondolkodásról való gondolkodás, az önmagára visszakapcsolása visszakapcsolás önmagára.

Így tehát jogosan mondhatjuk, hogy az önmagára visszakapcsolás egyfajta léteztetési hatalommal bír, a létezést élesítő, kontúrjait kiugrasztó, teremtő aktus, mely nem függetlenebbé, nem kiszakítottabbá, eltávolodottabbá tesz azoktól az összefüggésektől, amik összessége létezésünket kiteszi, de önkifejezőbbé, teljesebbé, belső tartalmainknak határozottabban megfelelővé tesz. Az önmagára visszakapcsolás különböző foka, módja, síkjai szerint különböznek a hierarchikusan egymásra épülő, egymásba ágyazott létezési szférák, ez az a mechanizmus, amely szerint szétválik a világ különböző létsíkokra, amelytől a világ gazdagabbá, teljesebbé, önmagában érvényesebbé válik.

Mi az alapja az önreflexió lehetségességének? Mit mond erről legszemélyesebb tapasztalatunk? Az egyetlen cselekvő alany, ami az önreflexiót végrehajtja, szervező központként lép fel, s maga köré szervezve élményeinket, érzékel, s érzékelését önmagára vonatkoztatva saját lényegét a felszínre hozza a megvalósulásra törekvésben: az Én. De mi ez az Én? Az Én nem más, mint a személyesség fókusza, a pont, ahol a lehetséges világok megvalósulásra készen belénk áradnak, ahol az önreflexió állandóan teremt, sütkérezik, forog villámló, forgó lapátok alatt, ahol gőzölög a föld, sül ki a levél, rekedten beszél a kerék, népét nézi, körbefolyja a mindent látó szem. A pont, ahol az önmagára visszakapcsolódás átbukik önmagán, és új testet ölt. Az Én a bukfenc, a szaltó a semmiből a valamibe, az Én a kés, amivel Isten megszegi a világot, és visítva, pörögve, lármásan hömpölyögve, hemperegve, hörögve kitódul zajongva, lökdösődve az élet hada; az Én az az elv, ami lehetségessé teszi a valóságot, hogy a legvégletesebb dimenziókban kibomolva a legkézenfoghatóbban váltsa valóra a lehetetlent.

Belső végtelen világfolyamatunkkal kapcsolatot tartva belső életünk közvetlenül részesül a világegész dinamikájában, a valóság és a lehetséges világok folyamatos egymást teremtésében, alakulásában, énünkön át belénk áramlik a létezést kozmikusan kifeszítő erők legvégletesebb egymást kihívása, így ajándékoznak meg bennünket az ismeretlennel. A külvilág végtelensége éppen folyamatában, dinamizmusában, élő mivoltában rejlik, s énünk birodalmát csak úgy terjeszthetjük ki, ha belső erőinket, képzeletünket állandó cselekvésbe vonva hozzuk létre a csak általunk létrehozható valóságot, hogy ezáltal új, lehetséges valóságok, új teljességre törő valóságok előtt nyissunk teret, mert a valóság önmagában soha nem teljes, tárgyi adottságaiban csak töredékeire esik szét. Mi töltjük meg, csak mi tölthetjük meg a világot emberi gazdagsággal, hogy kiugró, új szférákkal népesítsük be, emberi tevékenységünkkel feldíszítsük, ünnepivé tegyük, s természetének megnyilatkozásaivá válva tegyük megnyílóvá s ezáltal valóságosabbá, mint nélkülünk lehetne.

A világegyetem, mint élőlény az életek világában, az életek földjén él, életeink a Napok és csillagok számára – úgy vagyunk egymás feltételei, napjai, hogy a legvégletesebb, legteljesebb kifeszítettség vezet egyikőnktől a másikig. Az ember az összekötő híd a csillagok és a pillangók röpte, a tenger hullámzása és a tárnák megnyílása között; az ember az élettől megsebzett természet szemtanúja, poklok fölkavarója, a szenvedés, a sóvárgás, a végső megaláztatás alanya, s mint ilyen, egyáltalán nem jelentéktelen pont a természetben vagy a társadalomban, hanem az a pont, ami megnyitja az elemek csatornáit egymás felé, egymásban füröszti az eget s a földet. Az emberi cselekvés a természet közlekedő nyelve, a természet beszéde – ez az emberiség igazi perspektívája.

Budapest, 1986. április-augusztus