Megjelent: Harmadik Szem 1995. május, # 46, 24-26.

Közös Tudatmező
Szellemi Valóságépítés

A Valóság hordereje

Amikor a mai filozófiák a “valóság” fogalma alatt valami tőlünk feltétlen, abszolút független gondolattartalmat értenek (minden személyünktől nem függő gondolattartalom összességét), valami olyasmit akarnak elszakítani tőlünk, amire életünk egésze épül. Hogy lehet az, hogy az a nyugati civilizáció, ami mindent feltétlen uralma alá akar hajtani, a Természetet éppúgy, mint az emberek belső világát, egyszercsak előáll egy ilyen tabu-fogalommal? Egy olyan fogalommal, ami kizárja, hogy elménkkel valóságos hatást gyakorolhatunk a valóság természetére? Miért nem akar élni egy ilyen lehetőséggel a nyugati civilizáció?

Ennek több oka is lehet. Az egyik, hogy a nyugati civilizáció saját talaja végső soron épp egy objektivitást jelent, a külvilág tudat-talanítását. A régi korokban ugyanis a mágikus ember még gyakorolta szellemi hatalmát, azt a szellemi hatalmat, ami egy a Természetével, a Kozmoszéval, és ami épp ezért nem fordítható a Természet ellen, a Természet leigázására. A Természet nem természetellenes, és a mágikus erő a bennünk élő természeti erő. Az angol összehasonlító vallástörténeti szótár (A dictionary of comparative religion, ed. By S. G. F. Brandon, Weidenfeld & Nicholson, London, 1970, 417. old.) azt írja: “A mágikus szemlélet a szellemi, természeti és emberi szférák szoros kölcsönhatásán alapszik. Kiterjeszti az emberi hatalmat az itteni és a halál utáni létben, keresve az ellenőrzést a természeti események, az istenek és a szellemek felett.” “Az ember a tudatosság hajnalán magát a Természet részének érezve képesnek érezte magát arra, hogy kölcsönhatásba lépjen a Természettel vágyainak elérésére”(Dictionary of Philosophy and Psychology, ed. J. M. Baldwin, MacMillan Co. NY, 1902, Vol. II). Attól, hogy az embert átjárta a természeti erő, amely összekötötte a Természettel, a Világmindenséggel, attól érezte magát az ember képesnek a Természet teljes jogú tagjaként a Természet befolyásolására.

A Természet meghallgatta a természeti erőtől feltöltött ember akaratát, vágyait, és ezekre hallgatva társként, testvérként hozta elé a megoldást vagy a megoldás lehetőségét. Ez a mesebeli egymásra-figyelés (jó tett helyébe jót várj) a mágikus kor valóságának, megnyilvánulásának természetét. A Természet, az “anyag” képlékeny volt, érzékszervei élesek, az emberi belső világra fogékonyak, azzal lényegileg egyek. A nyugati ember a Természettel szembehelyezkedve, az “anyag”-ot lealacsonyítva ezt a természeti erőt tartotta fő ellenségének. És mivel kiszakadva a Természetből, a külvilág idegenbe szakadt egykori honfitársunkká süllyedt, az egységes világ kettészakadt, egy elidegenített és ellenségesnek beállított külvilággá és egy alantasnak és alárendeltnek beállított belső világgá, ahol az alantas ösztönök bújnak meg és felettük a külvilágnak teljes mértékben alárendelt tudat. Ez a kozmikus tudathasadás aztán már a külvilág sziklaszilárd biztonságához akar menekülni, hogy bebizonyítsa önmagának, hogy tehetetlen a külvilág élettelenségének eluralkodása ellen, ugyanis egyedül ez a tény mentené fel, a kozmikus tudathasadás elkendőzését egyedül ez tehetné tökéletessé. Így függ össze a kozmikus társviszony, a kozmikus testvériség elhagyása és eltemetése az uralom alá hajtás kényszeres túltengésével. Egy kiegyensúlyozott, boldog ember nem szorul rá, hogy anyagi javak felhalmozásával, hatalmi tényezők megkaparintásával igazolja önmaga előtt viselkedésének jogosultságát vagy legalább érvényrejutási képességét. És mivel egy ilyen érvényrejutás sohasem igazolhatja elégképpen az igazolásra szorulót, ami épp azért szorul igazolásra, mert elkövetője érzi igazolhatatlanságát, ezért az uralom- és hatalomvágy sohasem csillapodhat. Ezért a külvilág objektivitását a nyugati civilizáció feltétlennek, abszolútnak és öröknek igyekszik beállítani. És amíg a belső világ kozmikus hatalmainak puszta létét sem fogadta el, addig ezek csak passzívan szenvedték el az ellenségessé hipnotizált tudat zsarnokságát. De amikor a meghasonlott tudat erőre kapva igyekszik hatalmát kiterjeszteni a mélyvilág felé, a két világ, a külső és a belső újra érintkezik. A kérdés csak az, hogy az érintkezés kozmikus leszámolássá vagy kozmikus egymásratalálássá válik.

A valóság megfellebbezhetetlensége, egy-igaz mivolta adja az egyetlen biztosítékot, lehetőséget életünk kozmikus-természeti-egyéni talajának megtartásához és visszaszerzéséhez. Amíg a valóság természete függ tudatvilágunktól, az adott folyamatok tudati szakadékaink vízesései, addig az egyes tudati szakadékok között lezajló folyamatok és a lezajlott folyamatokat utólag szemlélő tudat számára egyértelműen adottak, függetlenek, hűek születési világállapotukhoz. Az ilyen objektivitás, amely nem kozmikus-filozófia természetű, hanem a tárgyi hűséget jelenti, amely az események egyszeriségének adott mivoltát, ennek az adottságnak a lehető legteljesebb feltárását, összefüggéseinek lehető legteljesebb kibontását jelenti, beleértve akár a tudati világállapotok feltérképezését is, az ilyen objektivitást nevezzük inkább tárgyi hűségnek, az igazság feltárásának, egyediségének egyszeri, utólag meg nem másíthatóságának. Ez az egyszeriség a valóság egyik leglényegibb alkotóeleme, és mivel végső soron a kozmikus tudatállapotok között zajlanak az események, az egyszeriség kibomlásának gazdagsága az adott kozmikus tudatviszonyok egyszeriséhez vezet vissza.

A valóság a kozmikus tudatvilágból épül fel a tudati törvények szerint (lásd G. A.: A Közös Tudatmező, Harmadik Szem, 1995. Január). Mik ezek a kozmikus tudati törvények?

A szellemi valóságépítés alapjai

Hogy elméletemet tisztán kifejtsem, szükségem van az eddigi elméletekkel való összevetésre. Így a Berkeley püspök által felvetett “immaterializmus”-t és a mágikus szolipszizmust meg kell itt említenem. Berkeley munkásságát szokták szubjektív idealizmusnak titulálni, arra utalva, hogy Berkeley filozófiája csak az egyéni szubjektumok létére épül, s ebből származtatja le az anyag létét. Ez a minősítés azonban félreértésre épül, felszínes ismeretekre, hiszen aki csak futólag is elmélyedt Berkeley írásaiban, tudhatja, hogy Berkeley-nél minden szellemi tényező, így az emberek és ezen túl a Kormányzó Szellem az, amelyeknek képzelete előidézi az általunk objektívnek érzékelt képzeteket. Berkeley tehát nem szolipszista, amivel szintén gyanúsítják a feltűnően gyakran téves értelmezést kínáló filozófiatörténeti könyvek. Berkeley ugyanis nem állítja, hogy az “esse est percepii” elv – miszerint csakis érzetek, képzetek léteznek – kizárólag egy szubjektív alany létét engedné meg. Berkeleynél a léteztető hatalom a képzelet, az emberek és a Természet Alkotójának képzelete. A szolipszizmus vallja, hogy csak Én létezem, s az összes többi Én csak az Én énem kivetülése, érzete, képzete. A szolipszizmus mágikus válfaja – amit hazánkban manapság László András előadásaiból lehet megismerni – azt vallja, hogy a tudat nemcsak a létezők értelmezése fölött rendelkezhet, hanem a létezők teremtése is a tudattól függ, és ez a korlátlan léteztető hatalom az, ami a mágikus erőket jelenti. A mágikus szolipszizmusban a létezésnek egyetlen Alanya van. Magam személyként kitüntetett személy vagyok, mert alanyhordozóként közvetlenül csak magam élhetem át az Alanyt, ilymódon én vagyok a lét egyetlen alanya mint Alany.

A Közös Szellemi Valóságépítés elmélete érinti mindkét fentebbi filozófiai irányzatot. Annyiban tér el ezektől, hogy egyrészt megengedi a többi ember létének teljes egyenrangúságát saját lényünkével, s ezzel egy közösségi tényezőt, az egyéni tudatok kiteljesedését és egymásrahatását is alapvetőnek tartja a valóság létrehozásában. Persze egy átfogóbb elmélet magábafoglalhatja az élővilág minden tagjának, sőt a kozmikus lét minden alanyának szerepét is az emberiségén kívül. Másrészt ahelyett, hogy feltételezne egy Kormányzó Szellemet az emberiség tudatmezején kívül, ettől függetlenül, első megközelítésben az egyéni és a közös tudati erőtereket és ezek hatásait vizsgálja, s egy hipotetikus Kormányzó Szellem ettől független mivoltát a vizsgálat eredménye teheti esetlegesen szükségessé. Mivel az emberi tudatok hatásai és egymásrahatásai képesek a valóságérzékelés alapjaiig hatóan befolyásolni beállítottságunkat és valóságalakításunkat, ezért a Közös Tudatmező mindenképpen lényeges alkotórésze a Kozmikus Tudatvilágnak, lehet, hogy domináló (vagy számunkra domináló, meghatározó) része. Azáltal, hogy általunk megismerhető, tapasztalható tényezőknek ad kozmikus szerepet, a Közös Szellemi Valóságépítés elmélete az idealista és materialista világszemlélettel szemben az értelemnek és az emberiségnek ad kozmikus jelentőséget. Amíg a vallások a Valóság természetét készen kapottnak mutatják, és a Világ végső alapjait, az Istent az értelem számára örökre megközelíthetetlennek tételezik, amit el kell fogadni mint hittételt, és így ebből a szférából, a világ és a valóság végső alapjaiból az embert végérvényesen kizárja és elutasítja, ettől elzárja, addig a Közös Szellemi Valóságépítés a tudatvilágoknak mágikus, világ- és valóságformáló szerepet ad, ráadásul mindezt logikailag és tapasztalatilag vizsgálhatóként rendelkezésünkre bocsájtja.

A Közös Szellemi Valóságépítés alaptételei

1.) A valami világának forrásai az ősforrások, kozmikus őslétezők, köztük egy lényeges tényező az emberi belső világ. A kozmikus őslétezők a vágyak, érzések korlátlan világóceánjának, az Őséletnek szerveződései. Az Ősélet a Mindenség Mindensége, a Valami előtti világ korlátlan természetű kibomlása, amiben minden vágy tökéletesen beteljesíti saját magát, s ami éppen korlátlansága miatt a Valamin túli, a Valami világát megelőző világ. Az Ősélet alapelve az önfenntartás és a különbre, jobbra, többre törekvés. Az önmagán túljutáshoz szüksége van a korlátokra, s ezzel a Valami világára, ahol tétje is van az életnek, és ez a tét maga az élet. A Valami világában belső világként utazva továbbra is jelen van a Mindenség világa, ez a korlátos élet fő hajtómotorja, és ez az erkölcs őstapasztalati alapja. A Valami világa a Mindenség Mindensége folyamának hajója. A Valami világa a teljességben rejtőző Ősélet nedves, eleven testének burka.

2.) A valóság a Valami világának standardizált, invariencia-tulajdonságokat mutató tartománya. Így amíg a világ képzetek és képzetek érzeteinek folyama, a valóság tartománya ezen az állandóság folyamatosan épülő szigete.

3.) A valóság teremtése a tudatok kölcsönhatásain alapszik. Az ősforrások képzeletének egyszeriséggel rendelkező formái, így a “valami” eszméje, a “mi történik itt tulajdonképpen?” típusú kérdésekre keresett válaszok, a valóság végső alapjait szolgáltató feltevések (lásd G. A.: A valóság születése. Harmadik Szem, 1993 október, A természetes gondolkodás, utolsó rész). Az ősforrások alapfeltevései mint képzelet teremtette képzetek az ősforrások közös mezőibe kijutva érzékelhetővé válnak és ezáltal közös természetűvé válhatnak. A szubjektív képzelet egyszeriséget tartalmazó működése így hajlamos az objektívvé válásra.

4.) A Közös Tudati Erőtér képzetei között a logika teremt kapcsolatot. A képzelet teremtette képzetek korlátlan kibomlása a képzelet önkiteljesedésén alapszik. A képzelet önkiteljesedése a vágy önérzékelésén, önmaga képi világba ugrásán, és önmaga képi megszülésének érzékelését jelenti, az így érzékelt kép összevetését a vágy teljességével, s az összevetés teljességének elvégzése után ennek egyszeri láncokba fejtését, lehetőségláncok következetes kibontását jelenti, olyan kibontást, amibe menetközben beavatkozhat a tudat. Ha a tudat nem érzékeli a vágykiteljesedést, beavatkozó szerepe előtérbe kerül, s ilyenkor az elveszett képzeletet a végsőkig következetes és a végső gyökerekig hatoló logika képes újra visszaszerezni. A logika mint a képzelet működési törvénye, a valóságteremtésben döntő szerepet játszik. Éppen ezért a logika a valóságfeltárás fő eszköze. Ezért törvényszerű, hogy a külvilág törvényei levezethetők a belső világ, a képzelet törvényeiből. A képzelet szabadsága és korlátlansága az Ősélet életadó és élettovábbvivő alapelveinek kifejeződése.

5.) A folytatódó valóságteremtést tagadó nézetek hatalomrajutásával törés állt be a valóságépítésben. A valóságépítés megszűnt nyilvános közös tevékenységként, mintha betiltották volna. A valóságteremtésből kivonuló tudat a Valóság élettelen és idegen voltának tételezésével tudja csak kivonultságát fenntartani.

(Folyt. Köv.) Grandpierre Attila