Megjelent: Harmadik Szem 1994. november, 16-17. o. # 40.

Valóságvarázslás
A tudat filozófiája

Kísérletek pszichológushallgatókkal

A hatvanas években Amerika a tudattágítás, a Nyugat és a Kelet, a filozófiák találkozásának korszakát élte. Így merült föl a kérdés, hogy materialista módszerekkel tetten lehet-e érni a tudatműködést, megtudhatunk-e valamit arról, mi is van “belül”.

Egyetemi pszichológushallgatókat kértek föl egy újszerű kísérletben való részvételre. A hallgatók bevonultak egy börtönbe, és egyik részük cellába zárva, “börtöntöltelékként” kellett viselkedjen, másik részük pedig börtönőrként. A kísérlet egy hétig tartott. Az első napokban sokszor csattant fel a nevetés egy-egy élethűen előadott börtönőr szokás vagy rab-jellegzetesség eljátszásakor, előadásakor. A hallgatók élcelődtek egymással, és a börtönviszonyok nyelvét használva roppant jól szórakoztak. A kísérlet csak a hét második felében vett fordulatot. Az ugratások, heccelődések kezdtek elmérgesedni, a valóság talaja kezdett kimozdulni, elbizonytalanodni, és a játék valóságos valóságként kezdett föltűnni, akkor is, amikor ez éles és embertelen ellentétben volt a mindkét “fél” által tudatosan tudott “tényleges” valósággal, egyetemi hallgatói és kísérleti alanyi mivoltukkal. A diákok egyre inkább kezdték úgy látni, a börtönőrök túlontúl jól játsszák a börtönőr szerepét, az őrök szerint pedig a cellalakók mennek túl a sértegetésekben a börtönrend szokásos normáin, sőt a kísérletben elvárható határokon is. Mindkét tábort erősen megviselte a kísérlet vége is, a felismerés, hogy pár napig eleve nyilvánvalóan hibásan és torzan élték bele magukat egy hamis valóságba, amiről pedig tudták, hogy csak látszólagos.

Mennyivel jobban képes befolyásolni bennünket egy olyan látszólagos valóság, amelynek látszólagosságát nem ismerjük, nem is sejtjük? Mennyire érvényesül életünk alakításában a körülmények hatalma, és mennyire saját vágyaink, saját életérzékelésünk, saját belső élettervünk?

Hipnózis otthon

Magunk is próbára tehetjük hipnotizálhatóságunkat házi körülmények között. Ehhez nem kell más, mint egy tíz méter hosszan egyenes terep és egy gyufásskatulya. A kísérletre jelentkezőknek vízszintesen föl kell emelni egyik karjukat, és be kell célozni a tíz méter távolságban, vállmagasságban legkisebb területű lapjára állított gyufásskatulyát. Ezután erősen a vízszintes kartartásra és a végrehajtandó műveletre kell koncentrálniuk. Ez pedig abból áll, hogy előre kell sétálniuk kinyújtott karral és a skatulya fölött kell egész idő alatt pöckölésre feszített gyűrűsujjukkal elpöckölniük, majd visszasétálniuk a kiindulási helyre.

Mindezt kilencszer kell megismételniük egymás után, tudva azt, hogy tizedszer már lepöckölhetik a skatulyát, de ez valószínűleg – megdöbbentő módon – nem fog sikerülni. Persze, az alanyok éppúgy, mint az amerikai börtönkísérlet alanyai, azt hiszik, ők éppen kivételek az efféle hatások alól, és játszi könnyedséggel teszik túl magukat a körülmények hatalmán. A meglepő az egészben éppen az, milyen kevesen és csak jelentős erőfeszítéssel képesek lepöckölni akaratuk szerint az orruk előtt álló gyufásskatulyát!

De ha éber, tudatos állapotban egy orrunk előtt álló skatulyát nem vagyunk képesek lepöckölni, hogyan lehetünk képesek érvényesíteni saját belső természetünket? Úgy tűnik, valóságérzékelésünket alapvetően befolyásolják a ránk hipnotikusan ható tényezők. Hipnózisban a valóság egyébként megrendíthetetlennek látszó elemei is játszi könnyedséggel tűnnek el vagy alakulnak át tetszőleges formába. Közismert, hogy hipnózisban előfordulhat, hogy egy normál golyóstoll egy égő cigaretta szerepében képes égési sérüléseket okozni. Erre sokan azt mondják, hogy mindez a szervezeten belüli tényezőkre vezethető vissza, a szervezet képes önmagát hatékonyan hipnotizálni, de mindez semmiféle következtetésre nem ad alapot a külső valóságra vonatkozóan, ami természetesen tökéletesen változatlan és független a belsőtől és mindenféle hipnotikus kísérlettől. Haladjunk tehát tovább.

Valóságmódosítások

Michael Talbot The Holographic Universe (A holografikus világegyetem, Grafton Books, 1991) című könyvében leírja, hogy érzékleteink nem kizárólag az öt, külvilágra irányuló érzékszervünk (látás, hallás, ízlelés, tapintás, szaglás) által beszerzett információn alapulhatnak. A hetvenes években egy társasághoz édesapja egy hivatásos hipnotizőrt hívott. A hipnotizőr gyorsan meghatározta, hogy a hipnotizálhatóság, fogékonyság alapján Tomot választja kísérletéhez alanynak. Tomnak ez volt a legelső találkozása hipnotizőrrel.

Tom jó kísérleti alany akart lenni, és másodperceken belül mély transzba esett. A hipnotizőr a szokásos módon meggyőzte Tomot, hogy zsiráf van a szobában. Tom szájtátva, csodálkozva bámulta a zsiráfot. Aztán egy krumplit adva Tom kezébe, a hipnotizőr almának mondta azt, s Tom látható élvezettel fogyasztotta el a társaság szeme láttára a nyers krumplit. Az est fénypontja azonban mégis az a kísérlet lett, amelyben Tom azt a hipnotikus utasítást kapta, hogy miután kijön a transzból, húga, Laura, tökéletesen láthatatlan lesz számára. Ezután Laura közvetlenül Tom széke elé állt. A hipnotizőr fölébresztette Tomot, és megkérdezte, látja-e valahol Laurát. Tom körülnézett a szobában, és eközben átsiklott tekintete azon a helyen, ahol Laura kuncogva állt. “Nem” – felelte. Ezután a hipnotizőr megkérdezte, hogy biztos-e abban, hogy sehol sem látja húgát, és Tom, Laura egyre erősödő kuncogása közben, újra alaposan körülnézve ismét “nem”-mel felelt. Eztán a hipnotizőr Laura háta mögé állt, úgy, hogy Tom felé teljesen takarva legyen, és zsebéből elővett egy tárgyat. A tárgyat körbefedve tartotta, hogy senki se láthassa, és Laura hátához nyomta. Felkérte Tomot, azonosítsa a tárgyat. Tom előrehajolt, mintha egyenesen keresztülbámulna Laura gyomrán és azt felelte, az bizony egy óra. A hipnotizőr bólintott és megkérdezte Tomot, el tudja-e olvasni, mi áll az óralapon. Tom hunyorogva kiolvasta mind az óra tulajdonosának nevét (aki történetesen a szobában tartózkodók mindegyike számára ismeretlen volt), mind pedig az óralapon álló jelmondatot. Ezután fedte fel a hipnotizőr, hogy a tárgy tényleg egy óra, és körbeadta a szobában, hogy mindenki láthassa, Tom helyesen olvasta el az óra feliratát.

Nyilvánvaló, írja Tabot, hogy Tom nem szerezhette be információját a külvilágra irányuló öt érzékszervével. De akkor honnan szerezte? Egy lehetőség, hogy telepatikus úton, mondjuk a hipnotizőr elméjéből. Több szerző beszámolt olyan esetekről, amikor egy személy “megdézsmálta” más személyek érzékszerveit, és sajátjaként használta fel. Sir William Barrett brit fizikus is bizonyítékot talált erre a jelenségre. Egy hipnotizált lánynak azt az utasítást adta, hogy minden ízt érzékelnie kell, amit ő, a hipnotizőr érzékel. Eztán a bekötött szemű lány háta mögé állt, és sót tett a nyelvére. Erre a lány rögtön fölkiáltott: miért teszel sót a számba? Aztán cukor következett, ami jobban ízlett a lánynak, és így tovább, mustárral, borssal, gyömbérrel stb. Kísérletek tanúsága szerint hipnózis nélkül is kimutatható, hogy az elektromos sokkot kapó személlyel szomszédos szobában lévő alanyon gyakran elektromos ugrás lép fel. Hirtelen fényfelvillanás is kimutatható az EEG-ben, akkor is, ha ezt nem maga az EEG-elektródákra kapcsolt személy, hanem egy szomszédos szobában lévő alany érzékeli, ha mindkét személy igyekszik telepatikus adóvevőként működni.

Egymást létesítő valóságok

Úgy tűnik, belső világainkon keresztül is összeköttetésben állunk. Ráadásul feltűnően erős az a képességünk, hogy anélkül, hogy tudnánk, teljesen meggyőző valóságokat kreáljunk az ilyen belső összeköttetéseken át nyert információkból. Charles Tart, a kaliforniai egyetem pszichológia professzora arra volt kíváncsi, mi történik, ha több hipotizált egyén próbál meg egyazon képzeletbeli valóságot felépíteni. Talált is erre a kísérletre vállalkozókat, két frissen végzett hallgatót, Anne-t és Billt. Mindketten könnyen kerültek mély transzba és mindketten képzett hipnotizőröknek számítottak. A professzor rávette Anne-t, hipnotizálja Billt, s miután ez megtörtént, rávette a hipnotizált Billt, hipnotizálja Anne-t. Tart elgondolása szerint az amúgy is erős hipnotikus kapcsolat (rapport) a hipnotizőr és alanya között ezzel a szokatlan eljárással tovább erősíthető.

És igaza lett. Amikor Anne és Bill kinyitották szemüket ebben a kölcsönösen hipnotizált állapotban, minden szürkének látszott. A szürkeséget azonban gyorsan élénk színek váltották fel és izzó, ragyogó fények. Pár percen belül egy földöntúli szépségű öbölben találták magukat. A homokszemek gyémántként csillogtak, a tenger telítve volt óriási, gyöngyöző buborékokkal, amelyek pezsegve csillámlottak, a tengerpartot áttetsző, belső fénytől lüktető kristálysziklák szegélyezték. Habár Tart nem láthatta, mit látott Anne és Bill, beszédükből felismerte, hogy mindketten ugyanazt a hallucinált valóságot élik át.

Ez persze Anne és Bill számára azonnal nyilvánvalóvá vált, és nekiláttak újonnan megtalált világuk felfedezésének, úszkáltak az óceánban és tanulmányozták a fénylő kristálysziklákat. Tart balszerencséjére, hamarosan abbahagyták a beszédet, legalábbis Tart számára. Amikor Tart megkérdezte őket, miért hallgattak el, azt felelték, hogy az ő közös álomvilágukban ők folytatták a beszélgetést. Tart ezt paranormális közlésmódnak tartotta.

Anne és Bill ülésről ülésre folytatták ennek és más valóságoknak a felépítését. Ezek mindegyike valóságos volt, valóságosnak, az öt érzék számára elérhetőnek tűnt, éppúgy mint bármi, amit normális, éber állapotunkban érzékelünk. Sőt, érdekes módon a felépített valóságok mindegyike valóságosabbnak tűnt, mint a valóságnak a számunkra éber állapotban tálalt sápadt, “holdbéli” változata. Anne és Bill úgy élték át tapasztalataikat, hogy eztán azt kellett gondolniuk, ők ténylegesen ott voltak ezeken a túlvilági helyeken. Azok a részletek, amelyekről egymásnak csak utólag számoltak be, csodálatra méltó módon egybevágónak bizonyultak.

Furcsa módon, bár mindkettőjük jelentős gyakorlatra tett szert rajtuk kívül álló valóságok felépítésében, gyakran elfelejtették saját testüket felépíteni, és egyre gyakrabban léteztek úszó arcokként, fejekként. Ahogy arról egyszer Anne beszámolt, egy alkalommal Bill arra kérte őt, adja kezét, s akkor érezte, ahogy egyfajta módon “felidézi” saját kezét.

Hogyan végződött ez a kölcsönös hipnóziskísérlet? Szomorú, és talán egy másik energiamező nem szűnő vonzhatásának köszönhető módon, azaz élmény, hogy ezek a tapasztalatok talán még a mindennapi valóságnál is valóságosabbak, egy idő után elrettentette Anne-t és Billt világaik továbbépítésétől. Abbahagyták felfedezéseiket, és egyikük, Bill a hipnózist is teljesen feladta.

Az álomvágy elillan

Talbot felveti könyvében: mi történt volna, ha a hipnotizőr apja lakásában mindenkit transzba visz a szobában? A fenti bizonyítékok fényében úgy tűnik, minden ok megvan arra, hogy azt gondoljuk, ha a rapport elég erős, Laura mindannyiuk számára láthatatlan lett volna. Talbot felveti, hogy ez a kísérlet a világegyetem hologram-jellegére hívja fel a figyelmet (lásd G.A.: Holografikus Világegyetem, Harmadik Szem, 1992 július). Talbot értelmezésében a kísérlet alanyai közösen teremtenék meg az óra valóságmezejét és olvasnák el az óralap feliratait, és eközben teljesen meg lennének győződve arról, hogy amit átéltek, az valóság. A valóságmező forrása persze az ójáról ismeretet szerzett elmék birodalma. És így, amikor egy új elme bekapcsolódik a közös elmefolyamba és valósággá tesz a maga számára egy tudatmezőt, elsősorban érzékelő szerepet játszik, teremtő tevékenysége egyszerre álomszerűen az elmebirodalom legtávolibb határára tolt és ugyanakkor evidens, nyilvánvaló. Az új elmék az elmemezőre érve összeegyeztetik állapotukat az adott mezőállapottal, mezőinformációval. Ez az egyeztetés maga és ennek eredménye a valóságteremtés és a valóság. A belső valóság közössé tételében tehát lényeges szerepet játszik egy álomszerű teremtő tevékenység, aminek forrása az álomparancs, az álomvágy. Ezért, az álomvágy hipnotikus természete miatt játszik szerepet épp a hipnózis a valóságérzékelésben. A külsővé válás folyamán elillan az álomparancs, saját álomvágyunk, s ott állunk egy kihűlt valóság teteménél. Ezért énekelhette Lou Reed a Velvet Underground-ban: „Száz álomban sem tudnék felébredni / Könnyek színözönében”.
(folytatjuk)

Grandpierre Attila