Megjelent: Harmadik Szem 1996. május, #58.

Világlogikák – 5. Rész

Mi a filozófiai megismerés célja? A “filozófia” szó a bölcsesség szeretetét jelenti az ógörögben. A bölcsesség maga azonban rendkívül sokféle lehet, és ezek legtöbbje számunkra nem lényegében, egyetemességében, világlényeggel való kapcsolatában jelentkezik. Bölcs lehet a kereskedő, ha nagy hasznot hajtó vállalkozást ötlik ki, bölcs lehet a focista, ha jól helyezkedik, a bérgyilkos, ha jól dönt, – a bölcsesség annyiféle, ahány színtere adódik az életnek. Az én számomra azonban nem a bölcsesség szeretete az irányadó, nem az adott életkeretek közti machiavellisztikus bölcsesség elérése érdekel. Ezért javítsuk ki első kérdésünket, így: mi a megismerés célja? Nyilvánvaló, hogy a kérdést egy ember kérdezi, és nem mint egyén, hanem mint ember akar választ kapni. Mire akar választ kapni? Mindenre, a lehetőségek teljes tárát meg akarja ismerni. Amit a legfontosabb tudni, az épp az Egész ismerete, az Egész természetének mibenléte, hiszen rész-cselekvéseinkben épp az Egész kéne legyen az irányadó. Nem élhetünk értelmes életet, ha nem tudjuk, merre tart a világfolyamat, amely létrehozott minket. A gondolkodás, mint irányadó tényező, tehát a világfolyamat egészének természetére irányul, és ezt a természetet az ember számára fontos, lényegi oldalakról kell megvilágítsa. A megismerés célja tehát az ember és a Világegyetem természetének megismerése, megvilágítása, hogy életünk során ez a megismerés irányadó lehessen életünk feladatának megtalálásában és sikeres megvalósításában. Nem valamiféle bölcsesség puszta kedveléséről, egyfajta kedvtelésről, hobbiról kéne itt szó legyen, filozófiáról, hanem ennél lényegesen többről, lényegbevágóbb, életbevágóbb életfeladatról, a legalapvetőbb, legelső életfeladatról: sorsunk alakításáról, sorsunk megtalálásáról, fölfedezéséről és kiteljesítéséről. A megismerés létfeladatunk megvilágítására kellene irányuljon. A bölcsesség egy tulajdonság, javarészt veleszületett, olyan, mint hogy magas vagy kedves valaki. Azzal, hogy az élet és a világ megismerésének életbevágó feladata helyére a görögök a műkedvelő, szakállpödörgető filozófiát állították, kivonták az embereket, az emberiséget a léttörvények érvénye alól. Egyfajta élet-felfüggesztett, tetszhalott állapot az eredmény, életünk többezer éve tartó gúzsbakötése. Attól vagyunk emberek, és nem puszta törmelék-lények, a Kozmosz akaratával szemben közömbös, tunya, önös érdekeikbe fulladó korcsok, hogy kozmikus létfeladatunk él bennünk, és ez a vágy értelmet, mélyebb, emberi értelmet akar adni életünknek. Félre tehát a filozófiával, a jellegtelenség, életünk alakítása és a Világegyetem iránt tanúsított közömbösség, a kisszerűség, a törpeség, az embernélkülivé tevés műfajával, ezzel az önmagát elnevezésével is kifejező és leleplező kategóriával, és kezdjük elölről a megismerés világraszóló feladatát!

A végső kérdések

A végső kérdések tehát:
A Világegyetem természete. Élő vagy élettelen a Világegyetem? Ha a Világegyetem élettelen, nyilván nem lehet kozmikus életfeladatunk, örüljünk, hogy élünk egyáltalán, és egyfajta kozmikus leszigeteltségben, közömbösségben élhetjük le csak életünket. Ha viszont a Világegyetem élő természetű, akkor életének mi adhatunk egyfajta kiteljesülést, kibontakozást. Ha a Világegyetem tudatossággal bíró élő rendszer, akkor ismernünk kell a Világegyetem célját, szándékait, létfeladatát, hogy ezen belül saját létfeladatunkat megtalálhassuk és megvalósíthassuk. Minden megismerésre irányuló gondolati rendszernek tehát legelső és központi kérdése a Világegyetem természetének megvilágítása, a Világegyetem rendeltetésének logikai lehetőségeinek feltérképezése, logikai-tudományos vizsgálata kell legyen. Ha most ebből a szempontból megvizsgáljuk a materialista filozófiát, erre a központi végső kérdésre a materializmus válasza: a Világegyetem mint egész nem lehet tudományos vizsgálat tárgya, filozófiai szinten pedig a Világegyetem anyagi, azaz élettelen természetű. A materializmus bölcsesség-kedvelése annyira műkedvelő jellegű, hogy még saját központi kategóriáját, az anyagfogalmat sem dolgozta ki, nem határozta meg világosan. Így fordulhat elő, hogy egyes materialista filozófusok az anyag fogalmába beleértenek egyfajta “önmozgást”. Ez a rejtélyes, magábanvaló önmozgás, amelyet egy élettelen anyag tanúsít, ellentmondást jelent, hiszen élettelen anyag nem kezd magától mozogni. Ha mégis feltesszük ezt a képtelenséget, a materialista “önmozgás” lényege egyfajta vak, céltalan, véletlenszerű, gépies önmozgás. Ezzel pedig választ kapunk a központi világkérdésre: élettelen, vak világban élünk. Egy ilyen világfelfogás természetszerűleg vezet a praktikus, gyakorlati szempontú életvezetésre, olyan életre, amely világ-idegen, élet-idegen, ember-idegen, a fogyasztói életvezetésre, lealacsonyodásra, elembertelenedésre. Az idealizmusban a Világegyetem fogalma szintén periférikus, kizuhant a központból. Kizuhant a lét központjából a Világegyetem, e lét szülője, talaja és fenntartója. És a világlogika működik akkor is, ha működését tagadják: a materialista anti-kozmikus, Világegyetem-ellenes szemlélet következménye az Egész föladása, a Rész abszolút egyeduralkodóvá tevése, a Természet, a társadalom és az emberi belső világ részekre szabdalása, atomizálása, tehát a Kozmoszt tagadó világkép is a (szétszabdalt) Kozmosz mintájára építi fel társadalmi, tudományos és pszichológiai programját. Sorozatunk eddigi részeiben ismertettük a materializmus, az idealizmus, a teizmus, a táltoshit, a fenomenológia világlogikáit. A végső kérdésekre mindezen rendszerek válaszai a fentiekből kikövetkeztethetők. De az, hogy a Világegyetem természetének és létfeladatának megismerése az emberi megismerés legelső és legfontosabb kérdése, nem jelenti, hogy a többi végső kérdés ne lenne szintén lényeges, létfontosságú saját életfeladatunk kialakításában.
Az Ember természete. Tulajdonképpen az Ember és a Világegyetem közti szférák – a Tejútrendszer, a Naprendszer, a Nap, a Föld, a Természet, az élővilág megismerése is hozzávehető a Világegyetem megismeréséhez. Ezek adják az emberiség, és a közvetlenül együttcselekvő közösség, a nép létfeladatának talaját, hordozóját. Mi az emberiség rendeltetése, mindannyiunk közös létfeladata? Hogyan alakult ki az emberiség? Hogyan fejlődtek ki az egyes népek, és milyen természeti törvényszerűségek alakították ki sajátosságaikat? Mi az ember természeti lényege, legmélyebb természete? Mi adhat értelmet az életnek? Milyen sajátos létfeladatot hordoz az ember a Természetben, a Világegyetemben?
A harmadik lényegi világkérdés: az Ember és a Világegyetem kapcsolata. Miféle kapcsolat áll fenn vagy létesíthető az ember és a Világegyetem között? A materializmus szerint ez a kapcsolat elsősorban azt jelenti, hogy testünk anyaga, molekulái a csillagokban, szupernóvákban keletkeztek (itt a hidrogénnél nehezebb anyagokra, a szénre, oxigénre gondolnak). Ez a kapcsolat miféle útmutatást ad életünk alakítása számára? Erre a kérdésre materialista tudós nem adott még választ, tudomásom szerint. De nem is lehet kérdés ez a kérdés a materialisták szerint, hiszen kész, adott a helyzet, nekünk embereknek, nincs és nem is lehet ezen a téren teendőnk. Nyilvánvaló, hogy ezen a “kapcsolat” -on túl a Nap hatása alapvető az élet kifejlődéséhez. A Tejút, a Világegyetem hatása a kozmikus sugárzásokban jelentkezik. De hogy mi miféle visszajelzést adhatnánk, azt egy materialista tudós elképzelni sem tudja, vagy kereken nevetségesnek tarthatja. A materialista világképben tehát az ember fölösleges melléklétező, kiváló alany a törmelék-lét számára, tehát az emberek elidegenítése a Természettől tudományos bizonyítékot, támaszt kapott. A gondolkodás világrendszerei, A Közös Tudatmező, Kvantumbiológia, Kozmobiológia, Kozmopszichológia című sorozataimban azt igyekeztem és igyekszem a továbbiakban is megmutatni, hogy ez a materialista tudományos világkép alapvetően, elsősorban mint világkép – hiányos, és tények sora bizonyítja (gondoljunk itt elsősorban az élőlények és a kozmikus rendszerek elektromágneses és kvantum-vákuum kölcsönhatásaira), hogy az ember és a Világegyetem között nemcsak konkrét kölcsönös pszichikai, hanem fizikai kapcsolat, kölcsönhatás is létezik, és hogy az emberiség rendeltetése a Világegyetem alaptermészetének felfedezése, az Örökkévalóság kigyújtása. Az emberi lét a materializmus szerint tehát eleve értelmetlen, abszurd, érdekeltsége legfeljebb az önzésig terjedhet ki, a hatalom megszerzésében, a státusz-szimbólumok, a fogyasztói javak felhalmozásában. Bár a fejlődő anyagi világegyetem koncepciója adhatna kapaszkodót egyfajta kozmikus életvezetés számára, a materialista világkép lényegében idegenkedik a Kozmosztól mint egésztől, hiszen nem annyira világkép, mint inkább szemellenző, a kész helyzetek feltétel nélküli elfogadásának hitvallása. A teizmusban az ember nem képes magát a világrendbe helyezni, az ember evilági szerepe csak annyi lehet, hogy magát alázatosan alávetve a jámbor önalárendelést előíróknak, bízzon egy egészen más természetű, jobb világban, amiről csak egy a biztos, hogy nem itt a Földön jön el.
A világ és a valóság viszonya. Minden világrendszernek számot kell adnia a valóság természetéről. A valóság természetének érzékelése közvetlenül lényegi módon beleépül személyiségünkbe, mint cselekvéseinknek, a közös színtér érzékelésének alaphangja, alap-hangszíne. Érezhetjük mindennél erősebben, hogy mindenkivel szemben nekünk van igazunk-de hozzátartozik érzésünk természetéhez, hogy azt szeretnénk, ha igazunkat minél többen elfogadnák tőlünk. A materializmus szerint a valóság legfőbb tulajdonsága, hogy objektív, tőlünk független. Persze, ez magával vonja azt az önkirekesztő tételt, hogy – ezek szerint – gondolkodásunk annyiban nem valóságos, amennyiben tőlünk függ, és csak annyiban valóságos, amennyiben nem tőlünk függ – vagyis minél kevésbé eredeti, minél kevésbé önálló, minél kevésbé a mi gondolatunk az, amit gondolunk, annál valóságosabb. A valóság természetének vizsgálata engem a Közös Tudatmezőhöz vezetett el (Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995 május).

A világrendszerek jellemzői

A végső kérdések tükrében a gondolkodás világrendszerei meglehetősen sajátos megvilágítást kapnak. Nem foglalkoznak szinte egyáltalán a Világegyetem természetének, rendeltetésének, sem a világfejlődés, a világfeladat kérdésével. Ez vagy nem érdekes számukra, vagy képtelenek ilyen átfogó gondolatra jutni, vagy hallani se szívesen hallanak róla. Ha ez az utóbbi eset áll fenn, ennek csak az lehet az oka, hogy valójában nem a megismerést akarják szolgálni, a teljes megismerést, hanem csakis és kizárólag a részleges megismerést, és ezzel a megismerés hatókörét leszűkítik úgy, hogy a megoldás kulcsát rejtő területet nemlétezőnek vagy tabunak tekintik. A gondolkodás döntő kérdése tehát a gondolkodás hatókörével, erejével függ össze. A gondolkodási rendszerek első és legfontosabb tulajdonsága a gondolkodás hatókörének kijelölése. Az egyes gondolatrendszerek ugyanis váltakozó mértékben tanúsítanak szimpátiát a kozmikus, a szellemi vagy a földi létkörrel. Amíg a legtöbb filozófia kikerüli a központi létproblémát, az Univerzum természetének és világfeladatának kérdését, addig egyes filozófiák a Világegyetem szerepének hangsúlyozásától is óvakodnak, vagy egyenesen anti-kozmikus, Világegyetem-ellenes magatartást tanúsítanak. Ez utóbbi a meghatározója a ma létező világállapotoknak, filozófiai és tudományos kutatásoknak. És itt rögtön rábukkantunk a gondolkodási rendszerek második tulajdonságára, a racionalizmus és a megismerhetőség problémájára, az elme és a hatókörébe eső birodalom viszonyába. A Világegyetem természetének megismerésére irányuló elme gondolatrendszere a kozmikus racionalizmus. Az elme megismerő képességének egyetemességét valló racionalizmus, ha maga nem vizsgálja meg a gondolkodás központi kérdését, a Világegyetem természetét és világfeladatát, akkor lemond az egyetemességről, és csak a lefejezett, szűken értelmezett, szűklátókörű gondolkodást kultiválja. Ez is racionalizmus, de Világegyetem-ellenes, szűken értelmezett változatban, ez a ma elterjedt szűkített racionalizmus. Az irracionalizmus pedig ahelyett hogy a maga eszközeivel, a közvetlen intuícióval, a szabad képzelettel próbálna eljutni az élet, a lét központjába, feladja mindkét megismerési módszerét, és a hit készen kapott malasztjára, önállótlanságára támaszkodik. És ott van még a szkepticizmus és az agnoszticizmus, a megismerhetetlenség racionálisnak álcázott vallása, hiszen ezek alaptétele, hogy nincsenek végső kérdések, se végső válaszok, csak a szűk keretek között feltett kérdésekre adható szabatos válasz. Harmadik szempont a gondolkodási rendszer statikus vagy dinamikus mivolta. A statikus gondolatrendszer a világfejlődést statikusnak mutatja, ebben tehát senkinek és semminek sem lehet létfeladata, mert minden mindig lényegében változatlan. A dinamikus gondolatrendszer teret ad az emberi és a kozmikus fejlődés számára. Negyedik szempont, hogy hány alapvalóságot ismer el vagy foglal magába egyenrangú valóságként a gondolatrendszer, és hány alapvalóságot zár ki, tekint nemlétezőnek vagy alárendeltnek.

Lehetséges gondolatrendszerek kaleidoszkópja

Ezek a jellemzők elvileg tetszés szerint kombinálhatók. Így kifejleszthető anti-kozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszer, mint a materializmus. Kifejleszthető anti-kozmikus, egy-valóságú, statikus, irracionális gondolatrendszer, pl. a keresztény vallás. A misztika felfogható kozmikus, egy-valóságú, dinamikus, irracionális gondolatrendszerként. Létezik kozmikus, több-valóságú, statikus, részben racionális gondolatrendszer, pl. a pánpszichizmus. De akinek kedve van, kifejleszthet kozmikus, egy-valóságú, statikus, racionális gondolatrendszert, vagy kozmikus, több-valóságú, racionális, dinamikus gondolatrendszert, mint pl. az animizmus, vagy a mágikus világlátás. Érdemes játszani, kipróbálni, miféle gondolatrendszereket építhetünk otthon, házilag – és megfigyelni, melyik milyen művészi élményt ad, belső logikájának feltárulásával, szféráinak zsugorodásával-kitágulásával-összekapcsolódásával.

(folyt. köv.) Grandpierre Attila
7.8 oldal