Megjelent: Harmadik Szem 1996. szept., #62

Világlogikák – 9. Rész

A Valóságok működése

Sorozatom előző részében megadtam a valóságok kritériumait: valóságnak nevezzük a jelenségvilágok (létkörök) egyetemes rendszereit. Ez a meghatározás, éppen mert a lehető legpontosabb, a valóságok problematikáját is tartalmazza. Eszerint ugyanis nincs és nem is lehetséges egy abszolút valóság, csakis a valóságok egy rendszere, hiszen ha egy abszolút valóság létezhetne, akkor ez éppen abszolút egyetemességénél és önállóságánál fogva nem léphetne kölcsönhatásba semmi mással, tehát önmagában nemlétező lenne. A valóságok csak egymásra-épülésükkel alapozhatják meg létüket. Egy ilyen önmegalapozást önmagára viszakapcsolással érhetünk el, például az anyagi Univerzum – Galaxis – Naprendszer – Föld – Bioszféra – Emberiség – Nemzet – Család – Egyén – Tudat – Mélytudat – Genetikus Tudat – Belső Világfolyamat (I. Felosztás) lánccal, amelyben az anyagi Univerzum és a Belső Világfolyamat ugyanannak a létezőnek két megközelítésben tapasztalt oldala, a visszakapcsolódás láncszeme.

Ha viszont a valóságok nem abszolút természetűek, akkor az anyagi valóság sem abszolút. Nem abszolút azért, mert nem tartalmazza a tudati valóságokat, és főként mert egy eleve adott létkör abszolút változatlanságát sugallja, amennyiben az anyagi létkör nem függ vagy nem befolyásolható a tudati létkörök által. Ha viszont az anyagi létkör nem egy önmagába zárt és mindenre kiterjedő létkör, akkor érdemes feltárni, miféle önmagán túli eredőkre nyúlik vissza, hogyan keletkezett, hogyan változtatható – és ha változik, változik-e ezzel az anyag számunkra mutatott arca, természete?

A kettős világpiramis, a Közös Tudatmező és az Egyén

Racionálisan gondolkodó elménk a kettős világpiramist (Világegyetem – Ember – Belső Világfolyamat) mint függőleges elrendezést fogja fel. Valójában ez a hierarchia nem térbeli és nem hierarchia. Ha pontosabban megvizsgáljuk, és az egyén szerepét nem elsődlegesnek és másokat kizárónak tekintjük, akkor világos, hogy itt a valóságos létkörök egymást mind közvetlenül áthatják, a következő módon:

anyagi Univerzum – galaxisok – csillagok bolygórendszereikkel – az Univerzum bioszférái – az Univerzum emberiségei – az Univerzum emberiségének nemzetei, családjai, egyénei – az Univerzum tudati, mélytudati, genetikus tudati erőterei – az Univerzum belső világfolyamatai (II Felosztás).

Ebben a felosztásban világos, hogy végig minden láncszem ugyanannak létezőnek más szintje, más létköre, ugyanannak más oldala, miközben valójában ugyanaz, ahogy a Galaxis nem más, mint csillagok összessége, miközben önmaga is egységes rendszer. Ha szigorúan akarjuk venni a lánc elemeinek azonosságát, akkor a bioszférákba be kell vegyük a csillagokat bolygórendszereikkel együtt, azaz a bioszféráknak lényegi alkotóeleme a kozmikus létkör. Erre a következtetésre kell jutnunk az alapvalóságok felosztásának vizsgálatából, s ezt a kozmobiológia bizonyítja is. Hasonlóan, a nemzet, a család és az egyén tudati szférája is lényegi kölcsönhatásban áll a kozmikus erőterekkel. Figyelemreméltó, hogy az egyéntől mélyebbre haladva a belső tudati létkörök egyre átfogóbbak, és a belső világfolyamatoknál a kozmikus jelleg, az egyes egyénektől való nagymértékű függetlenség nyilvánvaló. Azt mondhatjuk, hogy valójában csak egy belső világfolyamat létezik, egy-ugyanazon belső világfolyam folyik mindannyiunk legvégső, legszemélyesebb szférájában. Ez a belső egyesülés az anyagi Univerzum külső egyesülésével összeköt bennünket, ugyanabba Kozmikus Közös Tudatmezőbe horgonyoz le mindannyiunkat, ahol épp olyan társviszonyban állunk egymással, ahogy a bolygók és csillagok egymás társai és nem ellenségei. Ez a kozmikus sorsközösség azonban ezen az összekötöttségen túl mindezt a közösséget egy pontban is megjeleníti, minden egyes pontjában, minden egyes rendszerében, s ez a legélesebb hajtóerőt a legvégletesebben egyéni létkörben kapja meg, az Ember és a Tudat létkörében. Ez a létkör arra hivatott, hogy a legparányibb rendszerben, az egyénben mutassa meg a kozmikus teljesség hajtóerőinek kifeszülését, s ez a legparányibb hangya legkozmikusabb kiteljesedésének elvét hordozza, azt ugyanis, hogy minél végesebb, parányibb egy rendszer, kozmikussága annál szorítóbb, annál esendőbb és ettől annál végzetesebb, lélekemelőbb. De hogyan tudja egy egyéni, parányi rendszer befolyásolni a világ sorsát?

A világpiramis megnyitása

Képzeljünk el egy méhecskét, ahogy szárnyait nyitogatva elröpül egy virágzó rét fölött. Hasonlíthatatlan egybezengés tölti ki, nem annyira elkülönült egyéniség ő, mint inkább egy kiteljesedett létező, aki képes egyszerre minden virág illatát, rezdülését, az ég beborulását-kiderülését érzékelni, és a Napnak táncolni, táncával jelezni valamit a földi parányok égi összhangja révén a Nap felé. Mi is történik ilyenkor a világpiramosokkal, nem tudjuk, de az biztos, hogy a földi méhecske-parányt egy ilyen tánc kitölti, belső világát kifeszíti, kozmikus összhang varázslatos zenéjébe sodorja.

Ha belegondolunk saját hasonló élményeinkbe, gyermekkori természet-érzékeléseink csodáiba, visszaemlékezhetünk, mennyivel közelebb éreztük magunkhoz a csillagokat. Valóban, miért került messzebb tőlünk az égi világ? És ha messzebb került, az azt jelenti, hogy a kettős világpiramis fölfelé megnyúlt, vagyis kicsit összezáródott, a csillagok eltávolodtak belső világunktól, és belső világunk is ezzel párhuzamosan eltávolodott tudatunk világától. Vagyis mindannyian átéltük már ennek a kettős világpiramisnak megnyílását-összezárulását, és azt is tudjuk, hogy a mai világban, a nyugati civilizációban a “külvilág”, az “elkülönült világ” elkülönülése abszolutizált. Ez az elkülönülés, ez az elidegenítő szemlélet elidegeníti tudatunkat saját természeti létalapjától, a Természettől, a Kozmosztól, a többi emberrel együttérzéstől, kozmikus sorsunk meglátásától. Fordítva, életünk nagy élményei megnyitják belső világunkat, belső világpiramisunkat, és ezzel csodamód egyszerre megnyílik az égi világpiramis is!

Így tehát létezik kölcsönhatás a különböző létkörök között, és ezen kölcsönhatás egy mozgatórugója számunkra is elérhető. Képesek vagyunk a világ kozmikus teljességét érzékelni, ennek mélyebb valóságát felfogni. A “külvilág” azonban ettől még nem feltétlenül változik meg mindenki számára érzékelhető módon. Ahhoz, hogy a világ így megváltozzon, ne csak egyéni világunk, bizonyos hangulataink számára, hanem összefüggően, átfogóan, mások számára is közvetlenül érzékelhetően, meg kell változtatnunk ezeket a másokat, embertársainkat. A példaadásnak már önmagában jelentős ereje van, és bolond, aki nem követi az emberibb, teljesebb életet, ha látja.

Belső világaink egy-egy élmény fénysugarára fölmelegedhetnek, és mint a Napot érző tavaszi talaj, megelevenednek, életre szökellnek. Csoda ez, valóságos csoda. Az egyik pillanatban még idegen, síri táj, rezzenéstelen arc, másikban mindent betölt egy addig nem ismert öröm. Figyelmünk átállításával, beidegződéseink megváltoztatásával egész belső valóságunkat átalakíthatjuk, és saját természetünknek megfelelővé tehetjük. Hogyan történhet meg ez a csoda? A példa is láttatja: az égi hatalmak beavatkozása, a Nap fénye, melege teszi ezt lehetővé. Vagyis az egyik létkör feloldozhatja a másik létkör bajait. A racionális tudat segíthet a mélytudaton, ha felé fordul, ha figyelmének égi ajándékával köszönti érzésvilágunkat. És erre nemcsak művészek képesek, hanem minden ember átél emberi, természetes érzéseket, hiszen minden ember képes érezni, érzékelni belső rezdüléseit, aki képes érzékelni a művészet, a Természet áldásait. És fordítva: érzéseink világa képes megelevenedve új irányt adni racionális elménknek.

Elménk működése tehát csodaszerű tevékenységen alapszik. Ez a csodaszerűség nem valami hasonlat, hanem ez adja lényegét az elme összekötő, valóságteremtő tevékenységének. Belső világunk legnagyobb átalakulásait a különböző belső létkörök, tudatszférák mágikus kölcsönhatása jellemzi. Mágikus kölcsönhatásnak éppen a különböző létkörök kölcsönhatását nevezem.

Vizsgáljuk meg most közelebbről, miféle módon hat például racionális elménk érzésvilágunkra! Világos, hogy egy felismerésre jutva ezt mintegy kiterjeszti és vonatkoztatja az összes érintett tényezőre. Belső világunk tényezőinek mindegyike egy-egy önálló rendszer, önálló lény, maga is belső irányzékok együttese. A gondolkodás az áttekintés legnagyobb fokára törekvő tényező, tehát a legfinomabb erőterekkel és energiákkal dolgozik. A döntés végrehajtása viszont már mágikus befolyásolást jelent, energiaátrendezést, az orientáló hajlamok átszervezését, átrendezését, fogékonyság-módosítást, a lelki atomok jelentésmezejének átirányítását. Ezt a befolyásoló, irányadó hatást hipnotikus hatásnak nevezzük. Belső világpiramisunk szintjei között tehát kétféle kölcsönhatást találunk – mindkettő mágikus tényező. Az egyik a gondolkodás, amellyel a mélyebb tudatszint jelentéstartalma hozzáférhetővé tehető egy magasabb szint számára, végső soron a szabatos megfogalmazással élő racionális tudat számára. Ez a mágikus kölcsönhatás, a gondolkodás tehát a fölfelé járó lift belső világunkban. A lefelé járó lift pedig a hipnózis, az adott gondolat, gondolati rendszer kiterjesztése mélyebb világaink felé.

Így van ez a Természet – Ember kölcsönhatásban is. Amikor képesek vagyunk ráhangolódni a természetre, s bennünk miriádnyi rezdülés sajdul fel, átéljük ennek a mágikus kölcsönhatásnak csodálatos természetét. Ugyanúgy, ahogy a hipnózisnál, ennek szükséges feltétele a belső ráhangolódás, és a külső tényezőre történő belső ráhangolódás egy kritikus küszöbérték után minőségileg átalakul és átalakít bennünket, a külső táj felelevenedik bennünk, transzba kerülünk, s ebben hihetetlen finomsággal és élességgel érzékeljük a Természetet, mintha magunk lennénk a Természet, mert már nem belső világunk egy része hangolódott csak rá a külső Természetre, hanem belső világunk egészét hatása alá keríti a Természet lényének mágikus befolyása. Ez a megközelítés így módot ad a transzállapot megértésére, és ahelyett, hogy egyfajta önelhagyó egzaltált állapotnak mutatná, egy teljesebb érzékeléssel feltöltött, magasabb tudati állapotnak mutatja. Nyilván nem mindegy, hogy miféle külső vagy belső tényező hipnotizál bennünket. Eddig csak az ember általi hipnózis volt ismeretes, ez is csak mesterséges, külsődleges formájában, leszűkített értelmezésben. Az emberiség mai gondjainak egyik alapvető tényezője, hogy nem természeti, kozmikus, emberiség, nemzet és családközpontú, gondolat, érzés és sejtésközpontú hipnózis uralkodott el a világon, hanem anti-kozmikus, természet- és életellenes, emberellenes, nemzetellenes, családellenes, gondolatellenes, érzésellenes, sejtésellenes hatások dominálnak a társadalomban.

A lelki eredetű testi panaszok, a pszichoszomatikus betegségek ugyanígy a test és a megbetegedett lélek mágikus kölcsönhatásának következményei. Világos, hogy egy olyan óriási hatalom, mint a hipnózis nélkül, a parányi racionális tudat nem tarthatna lépést a többi szféra óriás hatalmaival, az ösztönök világával, az anyagi Univerzummal. Minden gondolat hipnotizáló hatású, és minden hipnotikusan kibomló létkör új alapot ad a gondolathoz. Az a tény, hogy hipnózisban az EEG agyhullámok mintázata változatlan marad, azt jelzi, hogy agytevékenységünk hipnózis eredménye. Az a tény pedig, hogy hipnózisban lecsökken az agy hosszútávú elektromos alappotenciálja, azt jelzi, hogy a mai mesterséges hipnózisok csökkentik az agytevékenységet. Ez persze felveti a lehetőséget, hogy az emberiség agytevékenysége társadalmilag hipnotizált és lefokozott. A hipnóziskutatás új alapra helyezése megnyithatja az utat az emberi teljesség elősegítésének orvosi segítése felé is. A társadalmi méretű összgondolkodás pedig a bajok okainak feltárásához és orvoslásához vezethet el bennünket.
(folyt. köv.) Grandpierre Attila

6.5 oldal