Újra megjelent Grandpierre K. Endre zseniális történelmi regénye, Az ördög apostolai!

Egy perces videó:

Itt megrendelhető: http://www.grandpierre.hu/site/termek/grandpierre-k-endre-az-ordog-apostolai/

43 év elteltével újra napvilágot látott Grandpierre K. Endre legendás történelmi regénye Gróf Zrínyi Miklós ifjúságáról!

„Mióta az ág megcserdült s kizöldült a mező, nemcsak Zrínyi vitézei járták és bújták a környező nádasokat és erdőségeket a törökre lesve, hanem a kanizsai török vitézek is ott lappangtak a magyarok utait, mozdulásait fürkészve, s törököt, magyart egyaránt áthatott a vágyakozás és reménység, hogy előbb-utóbb sikerül lecsapni az ellenségre. Már hetek óta folyt ez a fortélyos bújósdi, ez az izgató harci játék…”—Grandpierre K. Endre nagysikerű történelmi regényének főhőse a fiatal Zrínyi Miklós,—aki állandó harcban áll a törökkel, s egyre inkább megérti, hogy nem csupán a maga birtokait, a maga várait kell megvédenie, hanem az egész országot. A végvári élet soha nyugtot nem adó hétköznapjait, Zrínyinek és mindenre elszánt hajdú vitézeinek, „az ördög apostolainak” életét nagy megjelenítő erővel, szép költői nyelven mutatja be Grandpierre K. Endre. A kritikák szerint: „Az ördög apostolai minden ízében felülmúlja a hasonló témájú alkotásokat”, „a legjobb magyar történelmi regények közé tartozik”, „kötelező olvasmány kellene legyen”, „a három legzseniálisabb magyar történelmi regény egyike”. A könyvet szinte nem lehet letenni, és többször is elfogja az embert az érzés: ilyen könyv csak egyszer születik egy évszázadban!

A könyvet terjeszti a Pult Kft, lásd animakonyv.hu – megrendelhető itt: http://www.grandpierre.hu/site/termek/grandpierre-k-endre-az-ordog-apostolai/

1. fejezet – részlet:
Grandpierre K. Endre

Az ördög apostolai
Titokfejtő Könyvkiadó 2014

HAZATÉRÉS

Bogárhátú főúri kocsi bukdácsolt 1637 kora tavaszának egy hűvös napján a kursaneci erdő zsongózöld folyosóin. Az oldalára ezüsttel rótt kétszárnyas, hárombástyás Zrínyi-címert csaknem teljesen elfedték a ráfröcskölt sárrétegek. Panaszosan hintázó féderes ülésének hangját elnyelte a kocsit kísérő fegyveresek lovainak cuppogása, s a megrakott, sátorponyvával letakart málhásszekerek nyikorgása. Első pillantásra látni lehetett, hosszú utat hagytak maguk mögött: a lovak sörénye besározódott, lábukra harisnyát húzott a sár; a kenőcs után síró kerekekre vaskos avar-kucsma göngyölődött. A lovak hátán zötykölődő fegyveres katonákat – mintegy húszan lehettek; olaszok, horvátok, magyarok vegyesen – külsejükből ítélve inkább holmi kóbor szegénylegényeknek lehetett vélni, semmint egy utazó főúr kíséretének: arcukat torzonborz szakáll fedte, ruhájukat elnyűtte a nap, az eső, cafrangossá tépte az erdő, s durva posztóból varrt kabátjukon jókora pörzsölések, fekete foltok éktelenkedtek: a rőzsetűz melletti éjszakai virrasztások nyomai.
A fegyvereseknek mintegy kétharmada elöl és a kocsi oldalánál haladt, a többiek – utóvédként – a málhásszekereket követték. Fegyveres kíséret nélkül csöppet sem volt tanácsos utazgatni ekkoriban. Még egyik várostól a másikig, egyik falutól a másikig sem volt biztonságban az ember élete, hát ilyen irdatlan nagy úton, amilyent ők tettek meg vad hegyvidékeken, rengetegeken át. Prédára leső német zsoldosok, portyázó törökök, könyörtelenségükért és garázda életükért az „ördögök apostolai” néven emlegetett szabad hajdúk, földjüktől futott, kiéhezett jobbágyok, martalócok csellengtek mindenfelé, akik csak egyféle jogot ismertek: az erőszak jogát, és egyféle igazságot: a fegyverekét.
A kocsiban, mely csigamódra vánszorgott előre a hepehupás erdei úton – ha ugyan útnak lehet nevezni azt a vízmosásokon, szurdokokon kanyargó, régi patak~ és keréknyomoktól tarjagos csapást, melyet mindegyre szem elől vesztettek – az olaszországi tanulmányútjáról megtérő fiatal Zrínyi Miklós ült.
Boltozatos homloka alatt nyugtalan tűzű, nagy szemek lobogtak. Csontos arcát, melyet az olasz nap csaknem feketére cserzett, sűrű barna haj keretezte, mely hullámosan omlott le szélesgallérú, fekete köpenyére. Nem kényelemszeretetből rázatta magát a kocsival, de nyitott könyvet tartott: Torquato Tasso, a nagy olasz költő Megszabadított Jeruzsálem című eposzának egy bőrbe kötött, olasz nyelvű példányát. Miklós szenvedélyesen bújta a könyveket; minden érdekelte, amiből meríthetett, amivel tudását gyarapíthatta, ha olvasott, rendszerint annyira belemélyedt, hogy minden másról megfeledkezett.
Ezúttal azonban, bármennyire is érdekelte olvasmánya, sehogy sem haladt előre vele. Minduntalan letette a könyvet, és tekintete elkalandozott. Nem a tavaszodó táj terelte el a figyelmét – saját jövőjének bonyolult kérdései foglalkoztatták. Élete nagy és válságos fordulóponthoz érkezett. Eddig mások rendelkeztek fölötte. Idejének zömét nevelők – gyámok, papok, professzorok és iskolamesterek – felügyelete mellett az iskolapadban töltötte. Apjának korai, váratlan halála után apró gyerekként került el otthonról és – tanulmányainak befejeztével – mint serdülő ifjú, független férfi tért haza. Úgy érezte, mintha kitárulna előtte a világ, mintha a gráci és nagyszombati jezsuita iskolák szigorú kötöttségéből – ahol előzetes engedély nélkül szólniok, mozdulniok sem lehetett – a cselekvés korlátlan szabadságának mámorító világába lépne; a gyermekkorból egyenesen a férfikor küszöbére… A szárnyait bontogató fiatal madár érezhet ilyesfélét mikor először szánja magát repülésre, hogy szárnyaival magához ölelje a teret – a magasságot és a távolságot.
Zúgtak, susogtak az erdő fái, mintha őt üdvözölnék. Homályos emlékek rajzottak fel; egy elsüllyedt világ, a kisgyermekkor emlékei, de Zrínyi elhessegette őket: a jelen és a jövő nagy kérdései izgatták. Egyre az előtte álló feladatokat próbálta felmérni, s alig várta, hogy hazaérjenek.
Mikor a ritkuló fák lombjai fölött feltűnt a távolból a csáktornyai vár, fehéren, mint csontból faragott játékszer, s parányian, hogy elfért volna az ember tenyerén, úgy érezte, nem bírja ki tovább a kocsiban.
Szólt lovászának, kilépett a kocsiból, és nyeregbe szállt.
A vár bástyái fölé babszem nagyságú fehéres füstgomolyok emelkedtek: a vár falán elhelyezett mozsárágyúk füstje. Nemsokára tompa morajlás reszkettette meg a levegőt.
– Ez nekünk szól! – mosolyodott el Zrínyi.
– Nekünk? – csóválta meg a fejét Spira György, a lovasok vezetője. – Sasszeme legyen, aki eddig ellát.
– Hát kinek? – ütődött meg Zrínyi.
Spira nem felelt, csak a vállát vonogatta.
Valóban hihetetlennek látszott, hogy ilyen messziről észrevegyék őket. A szemerkélő esőben, mely lassan záporrá sűrűsödött, ügetésre fogták a lovakat. Mikor a vár falai alá értek, különösképpen ismét felmorrant egy-két mozsár. (…)