vágtázó csodaszarvas @ zajlik.hu

Forum

2006. december 4.

bojan

VÉGRE!!!!!!!!

HIHETETLEN VOLT AZ EGÉSZ!!!

5 éve vártunk már erre!!!

gyulladok-gyulladtam- bennem van, bennem is van, mindenhol van, te VÉGTELEN ÉLET, köszönöm, köszönöm, éledezek, mert élek, élek!!!!!!!! HEJJ!

ez valami eszméletlen jó volt! hej, hej! Attila és társai igen nagyot alkottak..

noir7

Hátborzongató volt ahogy üldögéltünk sörözve a büfében, és akkor egy hangos kiáltással elkezdődött az egész, szinte egy emberként rohant be a tömeg, és ami utána volt az csak valami varázslattal átszőtt utazáshoz fogható. Évezredeken, és különös időkön át.

A közönség meg mint valami rég elfeledett törzs tagjai adta át magát a ZENÉNEK.

Nem térek magamhoz.

„Istenem, jobban hiányzik a VHK, mint a távoli kedves…” (koncertnovella – 273.) És a távoli kedves nem haragszik, hiszen ő is tudja, több mint öt éve már, hogy nem hallottam élőben a Vágtázókat. Első koncertet nem szabad kihagyni. Az utolsót igen. Az megismételhető. Minden első egyben az utolsó is.

Régen nem voltam már a PeCsában, a lepusztult szocreál csarnok ridegségével megijeszt. De muszáj menni, hívnak a belső hangok. A büfé nem olcsó, (ez Budapest), de van hagymás-zsíros kenyér. És gyülekeznek furcsa népek, varázslók, öltönyös menedzserek, halottkémrajongó családok gyerekekkel, és Anginaphi is velem van. A régi vásárcsarnok monumentális belsőterét ki tudja milyen okból csendes-ülősre rendezték, széksorok indulnak a színpadtól pár méterre, szorgos, ámde tapasztalatlan diesel pólós pancserek már foglalják az első sorokat. A dobok dübörgése még a büfében ér, berontunk, és ahogyan vártam a szabadcsapatok beözönlenek a színpad elé, mi is, érezhető a várakozás. Tizenegy ember, tizenegy zenész, ismerkedünk, egymással, az ősi hangszereken megszólaló távoli, ám mégis ismerős hangzással, a mélyen belülről szóló dobok ritmusával. Csak Csillagásszal nem ismerkedünk, őt mindenki ismeri. Mellettem Anginaphi táncol, szemeiben az idő, szemeiben a csillagos ég, ősasszonyok termékenységi tánca a tűz körül. Az érthető varázslat. A harmadik számra már lebontjuk az első széksorokat, és a régi VHK számok, még csak most jönnek. Azt nem látom, hogy mi lehet méterekkel hátrébb, sokan vagyunk, hallani a közönség morajlását, de elől beindul az őserő, a teremtő áradat, sodor, magával ragad, mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a víz. Mindent ledöntünk, lépések nélkül métereket repülünk, szállunk boldogan a felfoghatatlan zenén túli csoda ritmusára, szívünkben a duda, szívünkben a dobok, ismerjük ezeket a dalokat, együtt kiáltjuk bele hangjait az esőtől fáradt pesti éjszakába. Csapzottak és büdösek vagyunk, tapossuk egymást, öleljük egymást. A Csodaszarvas mutatja az utat, a színpadon fehér ruhába öltözött sámán tolmácsol piros csíkos puma edzőcipőben. Minden a helyén van, minden a helyére kerül. A fáklya nyugaton ragyog, de mi mind keletről jöttünk. A Csodaszarvas is mi vagyunk, mi mutatjuk az utat magunknak, mi indulunk el rajta, a végtelenben utazunk, a mindenséggel szeretkezünk.

Koboz, dec. 4, 22:31

szóval azt lehetett sejteni, hogy népi hangszerekkel és magyar népzenével mit lehet elérni, no de ez minden képzeletet felülmúlt. Nem hiszem, hogy csak a jó öreg vhk-s dalok jellemzik a tegnap este hangulatát. Ez VHK volt ízig vérig. Meg valami több. Grandpierre azt adta és úgy, ahogy az az ő elméjében már nagyon régóta lobogott. Őserők. Talán nevetséges, de tényleg őserők tomboltak a hangszerekből.
Amint Grandpierre kiugrott az emberek elé, ahogy csak ő tud, már érezhető volt a gerinc vonalában a torokban, mindenhol, hogy beléptünk egy olyan állapotba, amit nem csak egy magyar érezhet át, hanem mindenki, akiben vér folyik. Ez a zene már-már kémiailag és fizikailag hat a vérre.
Azért én felfedeztem némi megdöbbenést, persze az emberek nem tudták biztosan, mit kapnak attól az estétől. Sokáig álltak csak, nekem zubogott a könnyem. Olyan hatása volt, mintha az embert sokk éri, legalábbis szerintem. Kicsit sajnáltam, hogy sokan színtiszta VHK- t vártak, kutatták az ismerős dobbanásokat. Nem tagadom, én is őrjöngtem a Halló mindenségre, a Hunok csatájára (áááá!), az Aláírhatatlan történelemre meg mittomén, de hadd kérdem meg azoktól, akik ott voltak, nem hatotta meg őket a cimbalom, a koboz, az az őrjítő hegedű, az autentikus dob? …Aki nem volt ott, legközelebb használja ki a nem mindennapi lehetőséget, hogy ember lehessen ebben a sárban!

Életzene, dec. 10

Emberek!!! Hát mi ez? mi ez a Zene? Úristen! Hát kellett a szünet, kellett ez a négy év, jobban kellett, mint bármi a földön, hogy azután ilyen csoda bontakozhasson ki számunkra, egy üzenet mely olyan titkos világokba olyan végső birodalmakba röpít amiről csak remegve, félve írhat minden kéz és beleremeg a szív is, ha elér odáig. éreztél már lázas borzongást mely szűnni nem akar? hát most érezhetsz!!! százezer évet is megérte volna várni erre a Zenére, s talán az emberiség várt is már annyit, s mi, mi csak a “vak szerencsének és véletlennek” köszönhetően kaptuk most ölünkbe hulló ajándékát a mindenségnek! talán millió éves sivatagok kérges, aszott teste várja ennyi őrülettel az életéhez nélkülözhetetlen esőt mint…, mint ezt a Zenét kellene várnia hasonló féktelen őrülettel az emberiségnek…!

Noir7, dec. 10

Szinte érezni az univerzum áramló magasztosságát, ahogy fodrozódva örvénylő lángok tüzeként lobog Grandpierre Attila körül, tökéletesen megragadja az elfeledett ősi tikok lényegét, és felénk nyújtja egy velőt rázóan borzongató, mindenhova kúszó kiáltás kíséretében.

Valóban ajándéknak tartom, hogy ott lehettem 2000-ben egy VHK koncerten, és ugyan ez az érzés kúszott elő tombolva mikor hallottam a Vágtázó Csodaszarvas zenéjében értelmezve a Világmindenség szivárványszínben ragyogó kincseit.

Zubogó Ősfolyam, amire cserepes ajakkal vártunk, és fantasztikus átélni minden egyes cseppjét ennek a Mindennek!