Megjelent: Harmadik Szem 1995. július, # 48, 14-16.

Szellemi Valóságépítés
Társas kölcsönhatás és társas befolyásolás

A távolbahatás logikája

Ott állunk az Ősélet óceánjában, képzeletben most visszautazunk a mindenható tudatforrások érintetlen, képzeletbeli ősállapotába. Még nincs tér, nics idő, nincs meg semmiféle valaminek az eszméje, csak az önfeledt vágyak spontán kiteljesedése viharzik. Minden ősforrás érzékel mindent, önmaga rezdüléseit és a többiek sugallatait. Nincs semmi sem a tudati ősforrásokon kívül, még azt sem lehet tudni, hogy melyik tudati ősforrás az, amelyik a többieket képzeli, csak egy biztos: mindegyik ősforrás – bár éppúgy az Ősforrás egyik része, mint ahogy ő maga az Ősforrás – mindenható, azaz mindenre gondolhat. És “először” nem is gondol másra, csak mindenre, mindenségek özönére, világok hangulatainak varázslatos színjátszásában fürödve, hiszen mi másra gondolhatna, mint mindenre, mint hogy mindenségek szaga után vesse magát, korlátlan önfeledtségben, teljes felszabadultságban. És mindenségek eonjainak mindensége után, vagy mellett, mint egy kísérleti léggömböt, a Mindenségek Mindensége felbocsájtja a bármire gondolás űr-kapszuláját, aminek mélyén ott lappang a “valami” titokzatos eszméje, a bal agyfélteke nevű valami fura szerzeménye. A valami eszméje rianásként szeli ki a véges birodalmát a Végtelenség és a Semmi időtlen fenségéből. Az ősforrások féligáteresztő tükreikön érzékelik a valami világának láncreakcióját, az életre-halálra menő játszma hirtelen felforrósodását, a veszély és a peremvilág kísérleti laboratóriumának kiépülését. Megszületik annak a valóságnak bölcsője, amely majd egyszer képes lesz a Mindenség Mindenségének új, teljesebb, emberibb életet adni: a teret és időt játszó, méhében az Örökkévalóságot hordozó, egyszeri, esendő Felvilág eszméje.

Az Ősélet élethordozása egyben a szervezőerő létét is jelenti. Ez a szervezőerő az, amely később pajzsban, sisakban, kényszerzubbonyban, hadi egyenruhában áll elénk, mint az éber tudat, az eltorzult társadalom által eltorzítani szándékozott egyén felvilági őrtudata, egykori szervező erejének szinte idegen maradéka. A kozmikus szervezőerő tehát eleve képes önmaga érzékelésére, tetszés szerinti tájolására, tájékozódására, hiszen nincs még akadály előtte, mindenható, képes azonnal mindent elérni. A kozmikus szervezőerő – mai felvilági műszóval a tudati erő – tehát eleve “távol”-ba hat, hiszen képes saját mindenségeinek tetszés szerinti alakítására, tehát azonnali érzékelésére is. Ahogy az Ősélet szervezőereje saját logikájának kiterjedési folyamatában felfedezi a logikai gyújtópontokat, ott egy-egy önállósodó központ fejlődik ki, de eközben mindvégig az Ősélet viharzik önmagában, és bár az egyes őrközpontok egymástól fokozatosan elkülönülhetnek vagy közelíthetnek, csoportosulhatnak, figyelmük és tevékenységük szerveződésének logikája szerint, úgy eközben megmaradnak az Ősélet óceánjának hullámaként a közvetlen összeköttetésben a bennük élő és őket éltető Ősélettel. Képzeljünk el először csak két egyforma tudatot, két szerveződési forrást. Ha a tudat képes a másik tudat közvetlen érzékelésére (a Közös Szellemi Valóságépítés alaptételeit lásd G. A. : Szellemi Valóságépítés, Harmadik Szem, 1995. május), akkor épp azért, mert az esetleg másra gondoló másik tudat lényegében csak éppen másra gondolása által más, ezért éppen mássága által valóságos. Amíg a tudat érzékelésével szerzett információ nem sajátítódik ki, nem záródik el, tevődik kizárólagosan az adott egyes tudat számára elérhetővé, annak korlátlanul alávethetővé, a gondolat-elem önálló élettartalmának felfüggesztésével, önálló, öntörvényű életének további érzékelésével, addig az egyik és a másik tudat között teljes, szabad és azonnali az átjárás, azaz a távolbahatás egyetemes és mindenre kiterjedő. Minden gondolat további gondolatokat képes szülni, hiszen az Ősélet hordozója, és így az Ősélet gyújtózsinórként adódik tovább. Ha a tér a tudatviszonyok függvénye ( lásd a fent idézett cikket), akkor a távolbahatás a máig megőrződött elemi, kozmikus tudati működés, az Ősélet szervezőerejének maradványa, az Ősélet háttérbe, mélybe szorításának túlélője!

Akkor tehát az ösztönök világában a távolbahatás természetes lenne. Sok jel mutatja, hogy elvileg így is van, így például az állatvilágban mintha erősebb lenne a megérző, távolba-érző képesség. De miért van akkor, hogy az úttesten átmenő kutya sokszor mintha nem is érzékelné a közelgő autó által számára közelgő veszélyt? Nyilván ösztöneinek belső érzékelésében nem fejlődött ki az autó “hullámhossza”, és így az elfoglalt kutya évezredeken, évmilliókon át megfelelő, beépült riasztórendszerei nem jelzik a veszélyt. Próbát is javaslok! Engedjük az úttesten átsétálni kutyánkat, miközben az úttesten nem autók, hanem teknősbékák, elefántok, oroszlánok vagy veszélyes vöröshangyák közelednek. A gondolatkísérlet, azt hiszem, jelzi az eredményt. A kutya tehát általában bizonyos frekvenciákra hangolt, az ottani történések különlegesen fontosak számára. De ezeken a frekvenciákon képes “megérezni” a távolból is, mikor indul haza gazdája. A tudati távolbahatás tehát az ősi, természetes kozmikus szervezőerő jellemzője! És így végső soron egyben egy bizonyíték is az Ősélet léte mellett, egy olyan tudati világról tanúskodva, amely még nem ismerte az akadályokat.

A társaslét rejtélye

Miért van az, hogy a csecsemő hirtelen izgatott és boldog lesz, amikor meglát egy új arcot? Miért lesz izgatott az iskolásfiú, ha új társaságba kerül? Miért kezdi el magát produkálni magát a kisgyerek, ahogy idegenek jönnek hozzánk? Miért tartjuk legnagyobb ünnepeinket együtt? Miért tartozik a nagy öröm természetéhez, hogy megosszuk egy embertársunkkal? Egyáltalán, honnan az öröm társas jellege? Miért képes egy társaság csak puszta jelenlétével egycsapásra felderíteni hangulatunkat? Ha az Ősélet végvára minden tudat, akkor a tudatok – kisgyereknél még ez nem feltétlenül megnevelt, idomított, társadalmilag elvárttá tenyésztett tudat! – találkozáskor jobban képesek egymás létére hangolódni, egymást távérzékeléssel is érzékelni, és így az egyesítő tudatban részesülni, s az ezzel járó feldobottság olykor már a hülyeség zsenialitását, az ősi rituálék elhatalmasodását, a bevadulást is előidézi. Bár azt gondolhatnánk, a metró közömbösen egymás mellett elbámuló utasait ismerve (mindig ugyanazt a dögunalmas lelkigyakorlatot tartják), hogy a dolgozó felnőttek már jórészt teljesen eltompultak az efféle örömök felé, mégis, a társaslét pszichológiája kimutatta a társaság előnyös hatását bizonyos cselekvéseinkre, szellemi műveleteinkre. 1898-ban a pszichológus Norman Triplett kerékpárversenyzők rekordjait vizsgálta, és észrevette, hogy sok kerékpáros nagyobb sebességet ér el, amikor versenyez, mint amikor csak az óra az ellenfele. Chen 1937-ben megfigyelte, hogy a dolgozó hangyák együtt cselekvő helyzetben hangyánként több mint háromszor annyi homokot ásnak ki, mint egyedül! Ráadásul passzív nézők jelenléte ugyanilyen módon növeli a teljesítményt (Dashiell, 1930). Újabban pszichológusok kimutatták (lásd Rita L. Atkinson és munkatársai: Pszichológia. Osiris-Századvég, Budapest, 1994, 539. old.), hogy a “társas hatás” -t más egyén puszta jelenléte is létrehozhatja, így például a kísérleti személynek háttal ülő, bekötött szemű, fejhallgatót viselő, más kísérletre várónak mondott személyé is.

De hogyan magyarázható ez a társas hatás? Pusztán a tudat, hogy egy másik, mással elfoglalt személy a közelben van, miért és hogyan növelhetné a teljesítményemet? A kísérletek szerint ez a teljesítménynövelő hatás csak az egyszerű feladatoknál jelentkezik, a bonyolultabb, önállóságot inkább igénylő feladatoknál a hatás fordított, a nehezebb feladatot társak jelenlétében lassabban képesek megoldani a kísérleti alanyok. Ez meg hogy állhat elő? Hogyan függhet a feladat bonyolultságától a másik személy jelenléte tudatának teljesítményre gyakorolt hatása? Képzeljük el ugyanezt a kísérletet hangyákkal! Ha a kísérleti alanyra egy közömbös, az eseményhez nem is kötődő személy puszta jelenlétének tudata gyakorolna hatást, akkor ilyen tartósan a figyelem központjában tartott, ésszel elvonatkoztatott, öntudati fokot elérő tudatosságot kell feltételeznünk a hangyáknál is. Márpedig éppen a hangyák azok a lények, amelyek öntudatos mivolta még a többi rovarénál is kevésbé képzelhető el (és az általános tudományos vélekedés szerint az élővilágban egyedül az ember tudata éri el az öntudat fokát), hiszen szinte abszolút módon alárendeltek a hangyaegyedek a hangyatársadalomnak. Ha ilymódon viszont a társ puszta jelenlétének teljesítménynövelő hatása csak a társ nem-tudatos érzékelésén alapulhat, ráadásul nem a külső érzékszervekkel, hiszen a kísérleti alany háta mögött ül a társ. A kísérlet tehát a másik tudat közvetlen érzékelésének izgalmat fokozó hatását mutatja! További javaslataim a kísérlet folytatására: tegyük fel, hogy a társ puszta jelenléte azért javítja az egyszerű feladatok megoldását, mert a kísérleti alany és a társ elméjének tudati erőtere kölcsönhatásuk során valahogy “átlagolódik”. Ha a társ elméjének tartalma valóban számít a kísérleti alany feladatmegoldó képességének javításában, akkor érdekes lenne megfigyelni, hogyan változik a kísérleti alany teljesítménye, ha a bekötött szemű társ az egyszerű vagy a bonyolult feladat megoldását sugallja a kísérleti alany elméje felé! Ezzel az egyszerű kísérletsorozattal lényeges ismereteket szerezhetnénk az emberi elme közvetlen elmeérzékelő és elmebefolyásoló képességének természetéről!

Társ-hatás és “érzelmi fertőzés”

Mindannyian ismerjük az ásítás ragadós természetét. Ha az osztályban egyvalaki ásítani kezd, hamarosan átragad az ásítás környezetének jelentős részére. Aztán itt a nevetés ragadós mivolta. Valaki előttünk érthetetlen módon elkezd nevetni valamin, amit mi nem is ismerünk, és egyszercsak egy idő múlva azon kapjuk magunkat, hogy mi is együtt nevetünk vele, anélkül, hogy tudnánk, min is nevetünk, és ezen most már még jobban nevetünk. G. Clauss, H. Hilbsch “Gyermekpszichológia” c. könyvükben pedig egyenesen a következőket írják: “Serdülőkorban gyakran egész osztályok ún. “tömeg-állapotba ” kerülnek. Ezen olyan magatartást értünk, mely kölcsönös érzelmi fertőzés (G. A. kiemelése) következtében jön létre. A prepubertás során különösen erős hajlam mutatkozik az ilyen értelmű “tömeggé válásra”. Világítsuk meg ezt a “zajmámor” példájával. Előfordul, hogy egy osztály egészen “kijön a sodrából”, hihetetlen lármát csapnak, vad táncokat lejtenek, ritmikus mozgásokat végeznek, vagy csak egyszerűen vad összevisszaságot produkálnak. Ilyenkor a felfordulás orgiájában minden tanuló részt vesz, még olyanok is, akik erre egyébként nem hajlamosak, és akik magatartásukat utána rögtön meg is bánják.” Létezik ez a jelenség, de mi a lappangó tömeggé válás iránti hajlam alapja? És miért éppen efféle zajmámorban, felfordulásban fejeződik ki? Úgy tűnik számomra, ez a lappangó vágy valahogy a dionüszoszi ünnepekre hajtó vággyal rokon, a közösségi szertartások, az általános újjászületés és az idő egyöntetű folyása elleni lázadás vágya hajtja. De akkor nem feltétlenül olyan alantas ez a vágy, mint ahogy a rendszerető pedellus hivatalnok-mentalitása ezt a fenti szövegben beállítja. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ez az archaikus vágy hogyan tud fertőző képességre szert tenni, hogyan, mi módon vándorol személyről személyre? A megújulás, a fojtogató keretekből kitörés utáni vágy szinte lebírhatatlan hatalommal terjed szét az osztályban. Kurt Teppenheim: A hipnózis magasiskolája c. könyvében ír hasonló tömeg-effektusról: “A csoportban alkalmazott hipnózis hatása nagyon megnő a “szellemi fertőzés” és a viselkedés “példakövetése” miatt.” Tehát ez a “fertőzés” szellemi, vagy érzelmi természetű! Ehhez a szellemi hatásnak vagy az érzelemnek képesnek kell lennie átterjedni egyik egyénről a másikra – ez pedig az elektromos vagy gravitációs erőtérben tovaterjedő hatásokra emlékeztet. Úgy tűnik, a tudati erőtér nyomaira bukkantunk, mégpedig különös módon épp a sokat csepült – de talán részben indokolatlan – tömeg-hatásban, és a társ-hatásban. Világos, hogy ha létezik egy közös tudati erőtér, annak mindannyiunk tudat forrása lehet, és az erőtér rezgései képesek a források között valóságos hatásokat közvetíteni.