Lozan, M. 1986: Rókaélet, rókabaj…IPM 1986. december, 31-35.

IPM 1986, December

Ugyan kinek nincs elszámolnivalója a rókával? A farkasok azért neheztelnek rá, mert az orruk elől viszi el a kiszemelt nyulat. A hiúzok azzal nem tudnak kibékülni, hogy a róka okosabb és ügyesebb náluk. Az egyre több kóbor kutya mind öt akarja kitúrni a házóból. Az emberek sem éppen baráti érzelmeket táplálnak iránta: egyszer a szép vörös bundájára fáj a foguk, máskor meg mindenféle betegségek terjesztésével vádolják, mintha az egereknek és patkányoknak a dologhoz semmi közük sem volna. Hát csoda, ha ezek után ravaszdi a róka?

A népi bölcsesség úgy tartja, hogy a farkas okos, a róka meg csak ravasz. Ez azonban nem így van. Szerintem a róka ravasz is, és értelmes is. Természetesen a maga módján . . .

TETTETÉS ÉS SZAGFELVÉTEL

Erdei kutatóállomásunkon élt egy Nyuska nevezetű kísérleti róka. Rendkívül kedves és barátságos állat volt; és nemcsak hozzám, hanem mindenkihez. Ha találkoztunk, mindig boldogan „mosolygott”: szélesre tátotta száját és hátralapította fülét. Szeretetét úgy fejezte ki, hogy hozzám dörgölte hosszú, keskeny pofácskáját, közben halkan és elnyújtott hangon nyüszített, s mintha csak szenderegne, lehunyta a szemét.

Ha az erdőt jártuk, és ő is velünk volt, hamar kiderült, hogy nem mi vezetjük őt, hanem ő minket. Mi még fel sem ocsúdtunk, amikor Nyuska már üldözte is a felriasztott madarat és jó étvággyal nyeldeste a ki tudja, milyen fiókákat. Nagy sebesen túrta szét a földet és kapta be az egeret, vagy lelapult, mozdulatlanná dermedt, hogy aztán, mint akit puskából lőttek ki, egy rémült nyúl után vesse magát, majd pedig lógó orral, bosszúsan tért vissza és úgy nézett ránk, mint aki ezt mondja: meglógott a nyavalyás. A kudarcok azonban csak rövid időre törték le . . .

A róka kisebb és gyöngébb a házőrző ebeknél. Ennek dacára esze ágában sincs félni tőlük. Neki még a leghatalmasabb kutya is semmiség. Erdei sétáinkra eleinte elkísért bennünket okos, fajtiszta kutyám. A rókának ő lett az örökös szálka a szemében: a gyűlölet hullámai öntötték el, ha megsimogattam a kutyát és kedveskedő szavakat mondtam neki. Ha csak alkalma nyílt rá, éles fogait rögtön belemélyesztette a kutya hátsó lábába. Bátran támadott, hátracsapott fülekkel és pofáján őrjöngő kifejezéssel. Ha rárontott a kutyára, igyekezett minél magasabban megharapni, ezért sokszor két lábra ágaskodott, mellső lábaival pedig fenyegetően hadonászott a levegőben.

A kutya megértette, hogy a róka sajá­ tos kiváltságokat élvez, ezért kerülte az összeütközéseket. Egyszer mégis nagyon elfajult egy verekedés: a kutya torkon ragadta a rókát, leszorította a földre és rám szögezte a szemét, várva a parancsot. Csakhogy az én parancsom így szólt; „Engedd-el!” A kutya eleresztette a rókát és elégedetlen pofával odébbállt. Nyuska mindebből teljesen logikus következtetésre jutott: rájött, hogy a gazda megvédi őt. És attól kezdve olyan agresszíven viselkedett, hogy a kutya egyszerűen nem volt hajlandó velünk együtt az erdőbe jönni.

A róka nagyszerűen egyezteti sokirányú ténykedését a biztonsági intézkedésekkel. Bármekkora is elfoglaltsága – s ez az elfoglaltság egyetlen percre sem szünetel, azonnal reagál a kutyaugatásra, az emberi hangra, a madarak énekére, még akkor is, ha a hangforrás nagy távolságban van. Fülét előrefordítja, mozdulatlanná dermed, veszély esetén pedig azonnal eltűnik a bozótban, vagy elnyúlik a földön.

Ha a rókát nagy testű kutya üldözi, a ravaszdi úgy szalad, hogy közben könnyed fejmozdulatokkal hol jobbra, hol balra tekint és széles ívben lengeti bozontos farkát. Az ide-oda lengő farok kizökkenti a kerékvágásból az üldözőt. De mi van akkor, ha látja, hogy nincs menekvés? Ilyenkor a róka elterül a földön, és holtnak tetteti magát, ügyesen adja elő ezt a mutatványt, lábát­-farkát szanaszét hányja; a vak is láthatja, hogy tényleg megdöglött. A büszke vadászkutya döghöz nem nyúl, a tapasztalatlan vadász pedig hamar leteszi a puskát. A rőt bundájú szimuláns éppen erre vár: fölpattan helyéről, s már el is tűnik a legközelebbi bozótosban.

A róka fáradhatatlan. Gyorsan, fürgén, ritmikusan mozog, hol erre, hol arra kanyarodik, gyakran szimatol bele a levegőbe, forgatja a fejét, és fülét beállítja a feltételezett zsákmány irányába. Ha lopakodik, teste hosszan megnyúlik, szinte hozzátapad a földhöz, majd ugrik egy nagyot, és fogaival-mancsaival egyszerre igyekszik elkapni a zsákmányt. Ha elvétette, utánaveti magát, s a második próbálkozás legtöbbször meghozza a sikert. Nem minden nyúl tudja megverni futásban. Mindezen kívül van egy különösen ravasz fogása: fölveszi más állatok szagát. Ha ráakad a vaddisznó vagy egy kóbor kutya búvóhelyére, a róka egész hosszában végignyúlik rajta, meghempergeti magát benne, s így idegen szagok ragadnak meg rajta. Abban a szent meggyőződésben, hogy ezzel a manőverrel végérvényesen  elaltatta lehetséges áldozatai éberségét, a róka remekül kiagyalt, nagy körvadászatokat rendez.

A TITOKZATOS TÁRGY

De nemcsak gondokkal és kötelességekkel van tele az élete: szeret játszani és szereti a vidámságot. S ebben talán nincs is párja. Önfeledten játszanak a rókakölykök és a fiatalabb állatok, de éppoly szenvedélyes játékosok a felnőttek is. Játszanak hajnalban, játszanak estefelé, hiszen a játék nemcsak szórakozás, komoly gyakorlatozás is egyben.

A rókacsaládban rendszerint akad egy kezdeményező, egy játékmester, a bolondozás „értelmi szerzője”. Minden azzal kezdődik, hogy a játékmester a többiek szeme láttára fölrohan egy kis dombocskára, s ott bámultatja magát egy darabig. Miután megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lóba, végigméri a többieket és ismét futásnak ered.

Ez az a jel, amelyre általában nagy lelkesedéssel reagál a család többi tagja. Amint bekapcsolódnak a játékba, az első többször átugrál a partnerek fö!ött, fölfelé görbítve hátát. Az eksztázisba hajszolt társaság ekkor leírhatatIan fölfordulást produkál: némelyek menekülnek, mások hajkurásszák őket, megint mások egyszerre négy lábból szökkennek a magasba, vagy a hátsó lábukon ugrálnak, szétterítve farkukat a földön. Aztán az ugrabugrálás átváltozik fogócskává és bújócskává. A játék közepén a játékmester ,,térdre ereszkedik”, és hol jobbra, hol balra ugrál valamelyik társa mellett.

Amikor a hancúrozás a tetőfokára érkezik, a játék új formát ölt. A játékmester a többiek szeme láttára elkezd gyorsan egy helyben forogni, igyekezve e!kapni a saját farkát, ez a birkózás kezdetét jelzi: mindegyik választ magának egy ellenfelet és rángatja a farkát, fülét, mancsát, harapdálja, ahol éri, lökdösi vállával vagy törzsével. Aztán futásnak ered. Végül a játék elcsendesedik, a játékmester szójába vesz egy ott hányódó ágacskát vagy más alkalmatos tárgyat, azt mintegy bemutatja a többieknek —majd elszaggatja, leteszi a földre és továbbkotorja mellső lábaival. Ezután mindegyik lefekszik és békésen pihen.

A róka kíváncsi, értelmes, jó a hallása és a szaglása. Elfojthatatlan vonzódás él benne a felfedezések iránt. Nem hiányzik belőle a fantázia sem. Saját szűkebb otthona környékén mindaddig meg nem nyugszik, amíg végig nem kutatott minden tárgyat. De alighogy megjelenik valami újdonság a látóterében, máris beleveti magát az újabb vizsgálódásba.

Először a „hát-ez-meg-mi” pózt veszi föl: megáll és összes érzékszervével az illető tárgy felé fordul. Ám többnyire ez nem sok eredményt hoz, közelebb kell tehát mennie. De hátha veszélyes . . . Az ősök tapasztalatai és az egyéni emlékek mind azt súgják: körbe-körbe kell járni, meg kell figyelni minden oldalról a titokzatos tárgyat, és csak fokozatosan szabad közeledni hozzá. Nézegetésre, szaglászásra és töprengésre nem szabad sajnálni oz időt. Ha pedig a tárgy valóban veszélyes, akkor egyetlen nagy  ugrással el kell távolodni tőle.

Közeledik a sorsdöntő pillanat: az ismeretlen tárgy már egészen közel van. Csakhogy a róka,, amíg meg nem érintette, nem hisz semminek. Mellső lábain negtámaszkodik, hátsó lábait messze hátul hagyja, s így közelíti orra fekete – hegyét a titokzatos valamihez. Egy-két másodperc múlva megérinti. A kételkedés elszáll, a tárgy nem veszéályes. A róka láthatóan megnyugszik, s kezd ismerkedni a tárgy külső tulajdonságaival: forgatja, tapogatja, szaglássza, nyalogatja, szájába veszi.

De mi lehet benne? Ez a kérdések kérdése! Hátha valami ehető rejtőzik ott! A róka a szájába veszi tehát a tárgyat és fejének heves mozdulataival rázza, rázza, amíg csak bírja szusszal. Azután mellső lábával a földre szorítva fogaival miszlikbe szaggatja. Ami ehetőt talál, azt ott helyben el is tünteti.

Maga a játék természetesen nem bizonyítja kellő mértékben a róka intelligenciáját. Jól kimutatható viszont ez a képesség kísérlett eszközökkel.

AZ IFJAK VILÁGGÁ MENNEK

A laboratóriumban egyszer olyan zárt helyiségbe tettük Nyuskát, amelynek csak egy bejárata volt. Gondoltuk, adunk neki egy lehetőséget, hogy mutassa meg, mit tud. Legnagyobb csodálkozásunkra Nyuska első dolga az volt, hogy lefeküdt a helyiség közepére. Bámultunk: mi ez? Közöny, beletörődés? Kiderült, hogy nem, hanem észszerű cselekedet: az állat figyelmesen körbekémlelt mindent. Azután fölállt, végigszagolgatta és végigtapogatta a falakat, egy-egy részhez gyakran vísszatért, hogy megbízhatóbban ellenőrizze a tapasztaltakat. Végül megtalálta a kijárathoz vezető utat! Ekkor már semmi más nem érdekelte. De a szabadba vezető szellőzőablak túlságosan magasan volt. Megpróbálta elérni, de eredménytelenül. Ekkor ismét lefekiidi a szoba közepére, szemét lehunjyta, mintha csak összpontosított volna. Aztán fölállt, elhátrált az ablakkal szemközti falig és nekifutásból rugaszkodott neki, mind a négy lábával nekiugrott az oldalfalnak is, hogy mintegy ugródeszkának használva azt, magasabbra lendülhessen. Elérte a nyitott ablak keretét, fogaival meg is ragadta, de nem tudott megkapaszkodni, és visszazuhant a padlóra. A kudarc nem törte meg. Ismét és ismét nem járt szerencsével. Végül mégiscsak meg tudott kapaszkodni és ki is jutott az ablakon.

A róka-intellígenciaszint meghatározásának céljából több kísérletsorozatot hajtottak végre munkatársaim. Kiderült, hogy a róka jól felismeri az ok—okozati kapcsolatokat, kitaláilja, hová tűnik el a mozgó tárgy, s ha kell, kerülő úton elébe is megy. Nagy akváriumban élő halakkal é közönséges horgászbottal végzett kísérleteink azt mutatták, hogy a róka nem is olyan rossz horgász. Ahogy meglátta, hogy egy kis kárász akadt a horogra, azonnal elkezdte fogaival kifelé rángatni a zsinórt, és ki is húzta a halat a vízből.

Általánosságban képes érzékelni és felfogni a világ dolgait, de arra nem képes, hogy átalakítsa. Meghaladja például képességeit az, hogy tárgyak átrendezésével elérje a magasban függő, kívánatos csemegét. Ebben a vonatkozásban a majmok megelőzik.

Még a zoológusok is elhitték, hogy a róka magányos életmódot folytat. Ennek a ragadozónak ugyanis tágas vadászterületre van szüksége, nem szereti, ha fajtársai zavarják. Ez aztán bekerült a rókáról szóló cikkekbe és monográfiákba. Csakhogy szinte minden állat valamiféle közösségben él. A rókák többféle módon élhetnek: családi csoportban, egyszerű családban, magányos nőstényekként, illetve magányos hímekként. Az életben természetesen minden átmeneti: a magányos hímek és nőstények előbb-utóbb családot alapítanak, idővel pedig családi csoportot is létrehozhatnak. A róka társas szervezetének legmagasabb formája a családi  csoport. Ennek összetétele: a hím (a csoport­ alapító), az anya-nőstény, két-három egyesztendős nőstény (az előbbiek süldői) és végül, természetesen, a legutóbbi szaporulat.

De hol vannak az előző évben született hímek? Az oktatásukra-nevelésükre fordított idő letelte után a fiatal hímeket elverik a szülői alomtól. Mehetnek világgá, szerencsét próbálni. Egy részük elpusztul, mert tapasztalatlan, de ez nem nagy baj, úgyis fölösleg van belőlük a rókatársadalomban.

Késő ősszel tehát az idei hímek elmennek, és megpróbálnak más rókák által még el nem foglalt területet keresni. Télen, a rókanász időszakában ezek a „legények” megkísérlik a családalapítást ís. Rendszerint ez még nem sikerül: ott vannak a régiek, a felnőtt kanok, amelyeknek ráadásul „hozományuk” is van: egy jókora saját felségterületté nyilvánított földdarab.

EGYSZERŰ LABIRINTUS

De mi lehet az oka ennek az igazságtalanságnak, hogy a fiatal nőstények otthon maradhatnak? Valójában nincs itt semmiféle igazságtalanság, hanem teljesen ésszerű megoldás. Mint fiatal nőstényeknek több gyakorlati tudnivaIót kell elsajátítaniuk, és ezenkívül még segíteniük is kell anyjuknak az új generáció nevelésében, gondozásában. Odohaza afféle „háziasszony-tanfolyamot” járnak ki. Ezek a fiatal egyedek a leggyöngédebb gondoskodással viseltetnek – „nagynéniként” – az újabb kölykök iránt, miközben még nem vesznek részt a szaporodásban.

A második év végén azonban már ezek is kezdik szűknek érezni a szülői odút. Önállóságra vágynak, elkezdik árasztani az ivarérett nőstény csábos illatait, elbúcsúznak az otthoniaktól és nekivágnak a világnak. Alig lépik át azonban valamelyik hím felségterületének határát, az rögtön eléjük szalad és megpróbálja maradásra bírni. Táncot lejt a fiatal nőstény előtt, akrobatikus mutatványokat ad elő. Ha valahonnan még egy hím keveredik oda, összecsapnak. A nősténynek ez persze különösen tetszik, ösztöne azt súgja, hogy az erősebbet és az ügyesebbet kell választania.

Amikor tavasszal megszületnek a kölykök, a nőstény az első napokban nem jár élelem után, ez a hím dolga, amely éjt nappallá téve portyázik erdőn és mezőn. Mindent, ami ehető, hazacipel a lyukba. Nyakon csípi a bámészkodó nyulat, kilesi a hörcsögöt, kiássa a vakondot, s ha szerencséje van, ellop egy szép tyúkot a tanyáról. Mindezek persze csak ritkán adódó ínyencfalatok. A róka hétköznapi étrendje általában egyszerűbb fogásokból áll : pockokból és egerekből, szárazföldi és vízi patkányokból, ürgékből és mindenféle egyéb rágcsálókból. Egy róka naponta általában tizenöt-húsz kis rágcsálót pusztít el. Minden családi csoport átlagosan kétszáz hektár nagyságú területet birtokol, ezek között semleges zónák vannak, ahová komolyabb következmények nélkül bemehetnek az összes környékbeli rókák. A családi területen belül minden egyednek megvan a saját magánterülete, amely ötven-hatvan hektár nagyságú. A lyuk közelében e magánterületek határai összegabalyodnak, távolabb vi­zont meglehetősen jól kirajzolhatók. A közösnek mondható területen a rókák az egymás közti hierarchiához tartják magukat anélkül, hogy agresszív viselkedést mutatnának. A családfők — a hím és a nőstény — ugyanazt a területet használják, csak éppen más-más időpontokban.

A családi csoport által elfoglalt terület tele van mindenféle jelekkel. Nincs is olyan szöglete, ahol ne lennének jelzések, figyelmeztető jelek, közlemények, megfigyelőpontok, útvonalak és búvóhelyek. A területet a család minden tagja, de legfőképpen a hím látja el jelzésekkel és ő védelmezi a betolakodóktól.

A családtagok rendszerint csak megerősítik a hím által ott hagyott szagjelzéseket. A rókák számunkra elképzelhetetlen szag- és hangvilágban élnek. Az egyes területeket úgy rendezik be, hogy minden pontján könnyű legyen megszerezni a biztonsághoz szükséges információkat. A területen központi helyet foglalnak el a rókatanyák, a lyukak.

A rókák nem különösebb mesterei az ásásnak-kaparásnak. A borzzal például nem vehetnék föl a versenyt, igy aztán a rókalyuk elég egyszerű labirintus, van néhány bejárata, ezek két-tizenkét méterre szoktak lenni egymástól. Rendszerint egy főbejárat van, a többi csak vészkijárat-bejárat. Vannak bonyolultabb, tizenöt-tizenhat nyílású rókavárak is, de az ilyenekben rendszerint azelőtt borz lakott, a róka csak elfoglalta és átalakította.

AKINEK BARÁTJA

A rókának jók a földrajzi és a helyrajzi ismeretei. Tanyája kiválasztásánál figyelembe veszi a hidrogeológiai viszonyokat, a növénytakarót, az égtáj szerinti fekvést és nem utolsósorban a környék nyugalmát.

Rendszerint meredek helyen ássa a lyukakat, valószínűleg azért, mert ott hamarabb tűnik el az esővíz. Sok tanya található magaslatokon, ahonnan szemmel tartható a vidék, s ahová könnyebben eljutnak a hang- és szagjelzések.

A lyuk bejáratát általában fagyökerek, bokrok vagy sziklák takarják, de a közelben feltétlenül kell lennie egy megfigyelőpontnak, amely mentes a növényzettől. A vadászterületen szintén található néhány megfigyelőpont, Ezek mintegy harminc centiméter magas halmok vagy tuskók. Az erdő közelében, a ritkás hegyoldalakon vagy a mezők közepén találjuk őket. Minden területen tizenöt-húsz ilyen megfigyelőpont van. A legfőbb kilátó az, amely a kotorék előtt emelkedik. Ez akár egy fatörzs-elágazás is lehet. A családi kotoréktól harminc-száz méterre további két-három megfigyelőpont van még. A hazafelé tartó róka ezeknél megáll és figyel, hogy otthon minden rendben van-e.

A kotorék körül terül el az említett ,,tranzit-zóna”, amelyen keresztül kijárnak a vadászterületre. A vadászterület gazdája a legapróbb részletekig ismeri a buckák, a tuskók és a kidőlt fák elhelyezkedését, tudja, hogy hol milyen madarak énekelnek és milyen időszakban, emlékszik, hogy melyik irányból milyen hangok jönnek, s hogy azok mit jelentenek. Ha valahol új szag vagy új hang jelenik meg, addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti az okát. A vadászterület nem állandó, évszakonként változik. Vándorolnak a rágcsálók, vándorolni kénytelen hát utánuk a róka is. S ha vannak olyan helyek, ahol ősszel gyümölcs terem, akkor ott feltétlenül megjelenik.

Bonyolult a rókaélet, teli családi meg területi problémákkal, rengeteg ellenséggel. A rókafaj mégis él és virul. És azt sem mondhatjuk, hogy egyáltalán nincsenek barátai. A gabonapusztító rágcsálók ritkításáért a földművesek a barátjuknak tekintik, s ebből az következik, hogy barátjának kellene tekintse a városi ember is.

M. LOZAN