Rovat: Újdonságok
Várható megjelenés: Természetgyógyász Magazin, 1998 december
A Hold életjelenségei

A Hold keletkezésének megértéséhez az űrszondák vizsgálatától reméltünk választ. A Luna-automaták és az Apolló-expedíciók olyan kőzetmintákat hoztak a Holdról, amelyek összetétele erősen eltér a földi kőzetekétől, és így a Holdat inkább önálló bolygóként kéne elképzelnünk, amelyet csak később fogott be a Föld. Más mérések viszont ennek ellenkezőjét sejtetik. A Hold hőmérséklete ugyanis az utóbbi kétmilliárd évben olyan mértékben csökken, ami arra utal, hogy a Hold egykor a Föld része volt, és még a Föld izzó állapotában szakadt ki a Földből. A Hold anyagának vastartalma olyan magas, amely a Föld keletkezésekor jellemezte a földi kőzeteket. Később a Föld lehűlt, az olvadt vas lesüllyedt a Föld magjába, és így ha a Hold később szakadt volna ki a földkéregből, a mértnél kevesebb vasat tartalmazna. Lehet, hogy az ellentmondást a Hold önálló életjelenségeinek figyelembevételével oldhatjuk fel? Ha ugyanis a Holdon sajátos, a Földön elő nem forduló kőzetek képződnek, és kerülnek ki a Hold magjából a felszínre, akkor bizonyos holdkőzetek jelentősen eltérhetnek a földiektől, mégis a Hold és a Föld egyszerre keletkezhettek – akár szétvált sziámi ikreknek is tekinthetjük őket.

A Hold őstörténetének fontos oldalait a Földből olvashatjuk ki. Az őstengerek korall- és kagylóvilágának lerakódása a tengerfenéken az apály és dagály ritmusát követi. Az árapály váltakozási ritmusa viszont a Föld tengely körüli forgásától, a nap hosszától, és a Hold Föld körüli keringésétől, a holdhónap (és a napév) hosszától függ. A korall-lerakódások elemzésével G. Panella, a Yale egyetem kutatója arra a következtetésre jutott, hogy a földtörténeti őskorban a holdhónap a mainál rövidebb volt. Ehhez a Holdnak a Földhöz közelebb kellett keringenie! 600 millió éve a Hold még csak 340 000 kilométerre keringett a Földtől (ma 384 000 km-re található), 2 800 millió éve pedig csak 60 000 km-re! Kísérőnk jelenleg is távolodik Földünktől, százmillió évenként párezer kilométerrel, távolodása tehát egyre lassul.

Mindkét elmélet – a Holdat önálló vagy a Földből kiszakadt bolygónak tekintő – szerint a Hold, kis égitest lévén, már régen kihűlt, a Hold-vulkánosság már nagyon régen kihunyt. Igen ám, csakhogy tények egész sora mutatja, hogy a Hold vulkánjai ma is tevékenyek! Sok amatőr csillagász észrevette már, hogy a Hold felszínének egyes helyein időnként ködök, felhők tűnnek fel, a terület elhomályosodik. Híres csillagászok, W. Herschel, O. Struve, E. Barnard is beszámoltak hasonló megfigyelésekről. 1956-ban egy angol csillagász a Cavendish kráterben felvillanásokat észlelt, amit mások is megerősítettek. Kozirjev orosz csillagász 1958 november 3.-án az Alphonsus kráter központi csúcsának elhomályosodását, vörösessé válását, majd kifényesedését figyelte meg. A színképfelvételek széntartalmú gázkitörésről tanúskodtak! Pár nappal később a központi csúcs szomszédságában új, vöröses, három kilométer átmérőjű folt tűnt fel, és több hónapon át fennmaradt.

Eleinte ezeket a megfigyeléseket sokáig kétségbe vonták. A halmozódó megfigyelések hatására azonban új kutatóprogramba fogtak. Rendszeresen figyelni kezdték a Hold felszínén jelentkező gyors változásokat (angolul: lunar transient phenomena, LTP). Ezek egy része fény-árnyék hatás, de mintegy 40%-uk fizikai anyagáramlást jelez. Erre utal, hogy eloszlásuk nem véletlenszerű, egyes területeken különösen gyakran fordulnak elő, például épp az Alphonsus kráter környékén, más helyeken pedig sohasem. Még fontosabb, hogy leggyakrabban épp akkor, amikor a Föld által a Holdon előidézett árapály a legerősebb!

Hogyan tudja az árapály a Holdat vulkáni tevékenységre bírni? A Föld árapály-ereje a Hold szilárd anyagában feszültségeket vált ki. De hogyan alakulnak ezek a feszültségek forró anyaggá? Hogyan hoznak létre olyan forró anyagot, amely képes az évmilliárdok óta kihűlt holdkőzeteken átvándorolni, kijutni a felszínre, és felvillanást, kifényesedést okozni? Egyáltalán, milyen mélységben keletkezik a forró vulkáni anyag? A Hold középpontja 1700 km-re található a holdfelszín alatt. Mérésekkel kimutatták, hogy ha a Napból erős mágneses terű anyagcsomó dobódik ki, és ez megközelíti a Holdat, mágneses tér keletkezik a Holdon. A mágneses tér tulajdonságaiból következtetni lehetett a felszín alatti rétegek elektromos vezetőképességére, ami pedig függ a hőmérséklettől. Ezek szerint a Hold felszíne alatt 200 km-rel a hőmérséklet 1000 fokot érhet el!

Hasonló jelenség a Földön is ismert, és itt alaposabban tanulmányozható. A Földön nemcsak a Hold, de a Nap is árapályhullámokat kelt, bár a Nap hatása a Holdénak kevesebb, mint a fele. És itt egy érdekes jelenségre bukkanunk. A Föld vulkánjainak egy része ugyanis a földmag határáról, több mint 2000 km-es mélységből (az ún. D” rétegből) ered! Ezek a vulkánok a Föld felszínén megfigyelhető “forró foltok”-ba torkollnak, és a földfelszín mozgásaiban, a kontinensvándorlásban alig vesznek csak részt. A D” réteg mindössze 100 km vastag, és tevékenysége olyan eleven, hogy változásai a földfelszín változásainál jóval hevesebbek! A D” réteg megolvadásában valószínűleg a Hold árapályhatása játssza a legnagyobb szerepet. A megolvadt kőzetek olyan forróvá válnak, hogy tágulni kezdenek, és amikor környezetüknél jóval könnyebbé válnak, emelkedni kezdenek, vulkáni kürtőt hoznak létre, megcsapolva a D” réteget. P. R. Vogt kimutatta, hogy a forró foltok vulkánossága a Föld felszínének csak bizonyos körzeteiben jelentkezik, ezekben viszont egyidejűleg. Így például elég a Hawaii szigetek vulkántevékenységi változásait összevetni az izlandiakkal ahhoz, hogy a párhuzam szembetűnő legyen. A forró foltok elsősorban ott jelentkeznek, ahol a Föld alakja (a geoid) kidudorodik – ezt is valószínűleg a földmag feláramlásai idézik elő. A Föld 130 forró folt körzete messze elkerüli a geoid belapult körzeteit.

Mindezek a változások alapjában érintik a földi élővilágot. Nemcsak a vulkáni tevékenység és a földrengések révén, hanem az élővilág nagy kihalásainak 20-30 millió éves ritmusa is kapcsolatban állhat a földmag változásaival. Ráadásul a D” réteg lehet a Föld mágneses terének, a dinamó-mechanizmusnak is székhelye. A földmag hőáramlásai közvetlen összefüggésben állnak a klímával, a hőmérséklet hosszútávú alakulásával, a mágneses tér megfordulásaival is.

Az alapkérdés tehát: mi hozza létre a földmag forró foltjait? Miért lesz egyes helyeken a környezeténél jóval magasabb a földmag hőmérséklete? Talán létezik egy tényező, amely képes az árapály-fűtésből eredő parányi hőmérséklet-eltéréseket felerősíteni? De ahhoz, hogy a pár fokos hőmérséklet-különbséget párezer-fokos, tartós fűtéssé erősítse egy egész körzetben, gigantikus erősítésre lenne szükség! Ilyen érzékenységű erősítő létét eddig csak a napmagban tételezték fel. Ott ugyanis az energiatermelés hőmérséklet-érzékenysége egy önerősítő folyamatot képes beindítani. Ha az árapályfűtéstől egy parányi körzet felmelegszik, gyorsabban zajlanak a magreakciók, és még több energia termelődik, amíg be nem indul az a hőáramlás, ami elszállítja a megtermelt hőt. Ilyen energiaforrásról azonban a Föld és különösen a Hold magjában nem tudunk. A tények azonban – a fentiek szerint – megkövetelik egy rendkívüli érzékenységű önerősítő folyamat létét mindkét égitestnél. Ez a rendkívüli érzékenységű, önerősítő folyamat, amely olyan alapvető életjelenséggel állítható párhuzamba, mint az ingerlékenység, az égitestek közti kapcsolat eddig nem sejtett finomságú természetére világít rá.

Grandpierre Attila