Szemléletünk önálló alapra helyezése, és az élet végső kérdései

☼ TITOKFEJTŐ-VHK KÖR, 2000. FEB. 16. szerda, ALMÁSSY TÉR ☼

GRANDPIERRE ATTILA: Szeretettel üdvözlök mindenkit. Amikor megbeszéltem a házzal ezt az időpontot, akkor a tizenhatodika valahogy tizenhetedikének hallatszott a telefonban, és a szerda csütörtöknek. Tizenhatodikán lett volna szabad terem, most viszont ez a terem csak úgy szabad, hogy közben behallatszik itt egy bizonyos mulatozás zaja, amit megpróbálhatunk fölfogni úgy, hogy emeli a hangulatunkat; remélem, nem fognak minden korlátot áthágni ezek az emberek mulatozás közben, és hagynak minket értelmes dolgokról beszélgetni. A múlt alkalommal arról volt szó, hogy milyen jó lenne az Éden visszahódításáért tenni valamit – ezt persze csak közösen lehet –, és hogy hogyan lehetne ezt megtenni. Akkor tettem egy javaslatot. Létezik egy-két alapfogalom, kulcsfogalom – ez az egy-kettő nem azt jelenti, hogy huszonkilenc, hanem hogy öt, bár bizonyos okokból néha inkább úgy hívom, hogy egy-kettő. Öt fogalom összesen, ami kulcsfontosságú az összes fogalom közül, tényleg annyira kulcsfogalom, hogy nyit valamit: a világnak bizonyos alapkérdéseit, és a világszemléletnek bizonyos alapkérdéseit – ami több, mint pusztán világnézet: az, hogy önállóan tudjunk tenni valamit a világszemléletünk kereteinek a tisztázásáért, és hogy áttekintést nyerjünk az emberiség által kialakított gondolkodási világrendszerek fölött, tehát például a materializmus vagy az idealizmus könnyen átláthatóvá váljon számunkra. Fontos sorsunk alakításához, hogy a világ kulcsfontosságú fogalmait tisztán lássuk; ahhoz is fontos, hogy gondolkodásunkat tisztán tudjuk alakítani, és így életvezetésünket olyan gondolkodás szerint tudjuk majd átalakítani, ami tisztább alapon áll. Tehát gondolkodásunk keretein kell dolgozni. Gondolkodásunk kereteinek tisztázása nem amolyan lehetetlen feladat, hogy huszonkilenc évig kellene tevékenykedni érte, és huszonkilenc év múlva, amikor már más élethelyzetben leszünk, majd akkor tudjuk fölhasználni. Szükség van az időtényező mérlegelésére – nem ártana valami olyan eredményt elérnünk, ami beláthatóbb időn belül megvalósítható. Azt gondolom, hogy egy pár alapfogalomnak a megvilágítása, ami nem tartana beláthatatlanul sok ideig, alapvető fontos a gondolkodásunkhoz, sőt gondolkodásunk kereteinek a megvilágításához, tehát szemléletünk megvilágításához.

Szemléletünk ugyanis szintén megvilágításra szorul. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy nagyjából helytállóan gondolkodik, mert érzi, hogy erről a tényről is meg arról az eseményről is van önálló képe, képet formál róla, véleményt alakít ki, és az élete folyamán olyan visszajelzéseket kap, hogy tudja, hogy többnyire a maga számára megfelelően gondolkodott és cselekedett. Csakhogy ebben a gondolkodásmódban van egy csapda, mégpedig az, hogy az ember bizonyos keretek között, bizonyos vonzásoknak engedelmeskedve alakítja a gondolkodását; vannak olyan tényezők, amik szinte észrevétlenül befolyásolják a gondolkodást, és az ember gondolkodása legtöbbször ezeknek engedve alakul önálló látszatúvá. Tehát akkor tudjuk igazán a magunk számára megfelelően alakítani a gondolkodásunkat, ha azt a szélesebb kört is látjuk, ami meghatározza, befolyásolja, irányítja, vonzza, bizonyos keretek közé tereli. Ezeket a kereteket meg lehet világítani, és így tulajdonképpen ezektől a nem-tudatos befolyásoktól – amennyiben nemkívánatosak – meg lehet szabadulni. Így saját kezünkbe vehetjük gondolkodásunk vezetését, és lehetőséget kapunk arra, hogy tisztábban, mélyebben, alapvetőbben át tudjuk látni azt, hogyan kellene gondolkodásunkat alakítani. Szabad kezet kaphatunk gondolkodásunk alakításában; segítséget kaphatunk ahhoz, hogy hogyan tudunk olyan dolgokat átlátni, mint például ezek a kulcsfogalmak, az élet végső kérdései.

Ezeket a kérdéseket, ha jól meggondoljuk, a filozófia az utóbbi kétezer évben elmulasztotta tisztázni. Ha megnézzük, hogy a filozófusok milyen kérdéseket vizsgálgatnak, túlnyomórészt azt találjuk, hogy az újabb meg újabb fogalmaknak az újabb meg újabb részletfogalmait vezetik be, és ezeken kizárólag akadémiai érdeklődésre számot tartó szőrszálhasogatásokat végeznek; majd monumentális művek megírása után olyan “eredmények” jönnek létre, amik távol állnak attól, hogy segítséget nyújtsanak a valódi embereknek, akik a Földön élnek és cselekedni akarnak. Ellenben arra kiválóan alkalmasak, hogy a filozófuskollégáknak, amikor a katedrát meg akarják hódítani, vagy állást akarnak szerezni, ezeket be kelljen magolniuk; valamint arra is, hogy a többi filozófus elismerését kivívják általuk. De arra, hogy valójában valamelyikünk életén lényegesen segítsenek, arra – ez a szomorú tény – nem alkalmasak. Nem is ez a céljuk. Egyszerűen nem is tudom, mi a céljuk. Hogy lehet más célja egy gondolkodásnak ahelyett, hogy az emberek túlnyomó részén segítsen? Hogyan tarthat igényt a “gondolkodás” elnevezésre, ha ezt szem elől téveszti, ha a legalapvetőbb kérdésben – abban, hogy kinek szól – már bizonyos értelemben elbukik, mert meg akar felelni olyan elvárásoknak, amiket a katedrákon alakítottak ki? Ez csapda, mert úgy nem tudja az ember az igazságot meglátni, ha azoknak az elvárásoknak akar megfelelni, amiket már előre kialakítottak. Ha egy filozófus így gondolkodik, akkor alapvető logikai hibát követ el, amikor magából ezeknek az elvárásoknak megfelelően “jó filozófust” képez, és semmi mást. Ebben tulajdonképpen az emberiség tragédiája is kifejeződik: azok az emberek, akik arra hivatottak, hogy a gondolkodásunkat segítsék, nem ezzel foglalkoznak, hanem a saját pecsenyéjüket sütögetik, saját állásuk, karrierjük érdekében öltik fel a gondolkodás álarcát, torzítják el a gondolkodás eredeti hivatását, saját “gondolkodásukat” finomítgatják úgy, hogy az éppen eladható legyen a “gondolkodás” piacán. Ezért tartom fontosnak azt, hogy lehetséges másképpen, tényleg bárki számára megközelíthető módon gondolkodni. Fontosnak látom ezt a felvetést; úgy gondolom, túl sok valódi lépés ebbe az irányba sajnos nem történt, viszont ez a feladat egyáltalán nem olyan elérhetetlen, mint amilyennek tűnhet: “ha kétezer év alatt nem tudták megoldani, akkor mi hogyan oldhatnánk meg?” Nem erről van szó, hanem arról, hogy kétezer éven keresztül nem törődtek vele, sem a filozófia, sem a tudomány.

A tudomány az élet kérdéseire nem akar válaszolni. Vannak szigorú módszerei, szigorúan körülhatárolt tárgyköre; régebben még természettudomány és társadalomtudomány volt, aztán egy idő óta a tudomány egyre inkább csak a fizikának és egy bizonyos embertelen látásmódnak az érvényre juttatásából áll. A tudomány és a filozófia cserbenhagyta az emberiséget. Ott van a vallás, ami azért foglalkozik az emberi kérdésekkel, de sajnos olyan megközelítésben, ami megítélésem szerint azon alapszik, hogy másvalaki kinyilatkoztatja az igazságot. Ha valaki kinyilatkoztatja, és készen kapjuk az igazságot, akkor nem lehetünk mások, csak olyanok, akik alávetjük magunkat ennek a kinyilatkoztatott igazságnak, tehát ott tulajdonképpen valódi önállóságról nem lehet szó. Amiről itt szó kell legyen, az viszont az, hogy hogyan tudunk önállóan gondolkodni. Én elmondok olyan véleményeket, meggyőződéseket, ítéleteket, amiket én igaznak tartok, és ezért óhatatlanul igaz színben tüntetem fel őket; de nektek nem az a feladatotok, hogy ezt elfogadjátok, és azt mondjátok: “igen, halleluja, ez tökéletesen így van” – hanem őrizzétek meg a józan eszeteket, és próbáljatok azon gondolkozni, hogy ti magatok is valóban így gondoljátok-e, így van-e, vagy nem.

Tehát öt alapfogalomról van szó. Ez azt is jelenti, hogy kitűztem egy olyan célt, ami reálisabb célnak látszik, mint az Éden visszahódítása, még ha az én megközelítésemben a kettő persze össze is függ, és az Éden visszahódítása az alapvető. Ezt az öt alapfogalmat tisztázni lehet. Elmondanám, mit értem el ezen a téren. Arra a megdöbbentő tényre jöttem rá, hogy a világ legalapvetőbb fogalmai, a közvéleményben róluk kialakított képek ugyanúgy manipuláltak, kiraboltak, lepusztítottak, eltorzítottak, mint az élet többi területe. Ezek sem úszták meg ép bőrrel az elmúlt kétezer évet; ezekre az alapfogalmakra olyan rettenetes tömegű hazugság rakódott rá, hogy valódi értelmüket nem lehet fölfogni azon az alapon, ahogy tálalják. Viszont mégiscsak föl kell fogni őket, mert anélkül nem tudjuk megalapozni a gondolkodásunkat, hogy gondolkodásunk alapjait ne látnánk tisztán. Ahogy ezeket az alapfogalmakat elkezdtem tisztázni, rájöttem, hogy ezért új szempontokat kell fölvetni – olyan szempontokat, amiket elmulasztottak fölvetni, vagy amiket nem volt szabad, vagy politikai, gazdasági, jól megfontolt gyakorlati érdekek miatt nem volt tanácsos fölvetni. Én viszont nem akarok úgy eljárni, hogy csak valami külső szempontoknak feleljek meg, tehát itt rögtön fölmerülnek majd az új szempontok.

Múlt találkozónkon arról volt szó, hogy a sors fogalmát is érdemes tisztázni. Ha a sorsunkat szeretnénk kedvezőbb irányba alakítani, akkor nem árt, ha a sors fogalmáról elgondolkodunk. Egyáltalán mit jelent az, hogy sors? Erről volt szó, és arról is szó volt, hogy ebben mindenkinek a közreműködését kell kérnem. Ha én ezekről, tegyük föl, jó előadásokat tartok, az lehet egy rendkívül épületes dolog, de nem éri el a célját, ha ti nem kapcsolódtok be. Végül is gyakorlati tettekre van szükség, arra, hogy mindenki saját maga megverekedjen azért, hogy önállóan kezelje azt a tudást, amit itt el tud sajátítani. Sőt, ehhez tegye hozzá a saját alapját, a saját alapján ítélje ezeket meg, és úgy próbálja továbbfejleszteni. Mindenkire személy szerint – rád éppúgy, mint rád – vonatkozik az, hogy gyakorlati tetteket, feladatokat várok. Ha nem volt eléggé világos az elmúlt találkozón: én kitűznék egy feladatsort, de lényegében azt javaslom, mindenki tűzze ki saját magának vagy ezt a feladatsort, vagy egy ehhez hasonlót, aztán otthon nyisson egy füzetet, és a feladatsorát próbálja meg saját maga megválaszolgatni, kialakítani, tisztázni – és emellett azt a feladatsort is, amit megadok. Érdemes leírni, amire eközben jutunk. Ha nem írjuk le, akkor az emberi agy azt gondolja, hogy hát ezek nyilvánvaló dolgok, ezt nem kell leírni. Különben is, leírni mit jelent? Fölhasználunk annyi energiát, amennyi mondjuk egy harapásnyi vajaskenyérből nyerhető, arra, hogy teleírjunk egy oldalt. Mennyivel épületesebb dolgokra lehet használni ezt a vajaskenyér-falatka leharapásától és megemésztésétől szerzett és bennünk fölszabaduló, épülő energiát! Ennél sokkal nagyszerűbb dolgokra lehet fordítani, különböző játékokra, éneklésre, erre-arra… miért pont arra fordítsuk, hogy egy papírdarabot össze-vissza vakarunk, és ráírunk valamit? Az én javaslatom az, hogy bármilyen képtelenségnek tűnik, mégis érdemes ezeket leírni, tudniillik az emberi agy memóriája bámulatosan tünékeny. Mondjuk mondok egy telefonszámot. Ha ez a telefonszám hosszabb, mint hat vagy hét szám, nem tudjátok sokáig észben tartani. Állítólag hét számjegyet még meg tudunk jegyezni. Az emberi elme, a Világegyetemnek ez a legbonyolultabb képződménye olyan fantasztikus teljesítményre képes, hogy egy hallásra csak hét számjegyet képes megjegyezni – tehát nyolc számjegyet már nagyon kevés ember tud megjegyezni, és csak akkor, ha különleges oka van rá. Kilenc számjegyről már ne is beszéljünk, mert az már messze túlhaladja a legfejlettebb elmék szellemi kapacitását is… Ez rendkívül szűkös lehetőség, amivel az agy rendelkezik az emlékezőképesség terén. Ha még jellemezni akarjuk, azt is lehetne mondani egy kis helyénvaló túlzással (ha van ilyen), hogy meglehetősen nyomorúságos az a képessége az emberi agynak, hogy bizonyos dolgokat észben tartson. Nekünk az az illúziónk, hogy rendkívül okosak vagyunk, mindent tudunk esetleg – de ha elkezdjük konkretizálni, hogy tényleg mennyi mindent is tud az ember, és mennyi mindent tud észben tartani, akkor kiderül, hogy egyszerre egy új információból hét számjegynél többnek megfelelőt nem tudunk fölfogni. Ez másodpercenként száz bitnyi információnak felel meg, ennyit tudunk feldolgozni. Új információról van szó persze, mert a régi, bevett ismeret nem információ. Ezért nagyon is érdemes résen lenni – nem is szólva arról, hogy ha nyilvánvalónak tűnik is a számunkra, hogy “nekem ez a véleményem”, azért érdemes leírni, hogy az alapvető kérdésekben az embernek mi a véleménye, mert ha mondjuk fél év vagy egy év múlva előveszitek azt a jegyzetet, amit erről készítettetek, akkor át tudjátok tekinteni, hogy egy évvel ezelőtt mire gondoltatok, hogyan gondolkodtatok. Így bepillantást nyertek az életetekbe; nem is szólva arról, hogy ez tíz év múlva is rendelkezésre állhat, mert a papír elég sokáig fennmarad, ha nem kallódik el valahol, vagy nem esik bele egy csatornába, vagy nem eszi le valaki úgy, hogy olvashatatlanná lesz, és így tovább. Szóval érdemes ezt megtartani, mert így az ember a saját belső világának egy szerintem fontos szeletét meg tudja őrizni, gyakorlatilag egy-két vajaskenyér-harapásnyi energia befektetésével. Szerintem nem képtelenség, hogy az ember ezt megtegye… Ha megteszitek, akkor sokkal jobban haladhat minden; hiszen ha valaki elszánja magát arra, hogy munkát végez – most kiejtettem ezt a borzalmas szót a számon… ha valaki elszánja magát, hogy valami munkát végez, hogy tesz valamit valamiért, akkor egy idő múlva azt érezheti, hogy ő tett valamit! Ez pedig rendkívül serkenti a vérkeringést, az emberi önérzetet növeli, az ember jókedvét, hangulatát meg tudja egy kicsit mozgatni, meg föl tudja villanyozni. Úgyhogy szeretnék jó tettvágyat kívánni mindenkinek ahhoz, hogy ebbe bekapcsolódjon. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy leküzdjük és leküzdjétek azt a pszichikai gátat, hogy az ember azt mondja: “idegenkedek attól, hogy olyasmit csináljak, amit még eddig nem csináltam.” Érdemes leküzdeni, mert ha leküzditek és leküzdjük, akkor egy olyan társaság jöhet létre, amilyen még nem volt. Ilyen kör, ami ezekkel úgy foglalkozott volna, hogy abban mindenki tett is volna valamit, nem volt, mert még mi sem voltunk eddig ilyenek – mert még mi sem tettük, ti sem tettétek meg eddig ezeket. Egy páratlan kör jöhetne létre – szerintem lenne értelme. Szeretnék bátorítani mindenkit arra, hogy igenis gondolkozzon el ezen a lehetőségen. Én szeretnék ehhez minden segítséget és lelkesedést megadni.

Most akkor megkérdezném – sokan itt voltak a múlt találkozón is –, hogy ki mire jutott? Van-e bárkinek valami olyan gondolata, felvetése, ami a sors fogalmával kapcsolatos? Komolyan vette-e bárki esetleg azt a felszólítást, amit komolyan tettem? Elérte-e a célját, legalábbis minimális mértékben? Van bárkinek beszámolnivalója ezzel kapcsolatban?

KISS ISTVÁN: Teljesen új a közönség, alig van itt olyan, aki itt volt a múltkor is.

ATTILA: Igen, ez a legvalószínűbb, mert nem jelentkeznek tömegesen az emberek.

CSABA: Én a múltkor sok bölcsességet meg hülyeséget összehordtam arról, hogy a sorsunkat magunk intézzük, és okosan kell viselkedni, és akkor minden nagyon klassz lesz, meg hasonlók. Ez még mindig igaz – a probléma csak az, hogy én nem viselkedtem azóta okosan, és megint történtek velem kellemetlen dolgok, ugyanolyan jellegűek, mint korábban is. Tehát tovább kell fejlődni. Az elmélet nem elég: gyakorlat is kell. Gondoltam sok mindenre, de azok ilyen elágazó dolgok voltak, és még nincsenek lezárva bennem, ezért nem osztom meg veletek… gondolkodtam ezen, csak tenni is kéne a gyakorlatban. Úgyhogy most ostorozom magam, hogy legközelebb majd másképp.

SZABÓ ZOLI: Azt szeretném mondani, hogy bennem kialakult egy, a sorsról alkotott saját vélemény, de az több más fogalomból tevődik össze. Ha egyet tisztázunk, attól még kérdés, hogy ki mit ért a többi fogalom alatt, amit én mondok. Nem úgy kéne-e, hogy a sors fogalmával mint alappal összerakni a hozzá kapcsolódó többi, mondjuk öt fogalmat is, és akkor világosabbá tenni? Akár a lét, vagy az élet mint fogalom…

ATTILA: Helyes észrevétel, mert minden mondatban nemcsak egy szó szerepel, hanem több – ha egy szó által jelölt fogalmat meg akarunk világítani, akkor ezt szavakban fogjuk megtenni, és ha a többi szó még nem esett át ezen a tisztázáson, akkor tulajdonképpen egy nem tisztázott valamivel akarjuk magyarázni azt, amit tisztázni akarunk…

ZOLI: Nem csak az, hanem ha mondjuk én most elmondom a sorsról kialakított véleményemet, vagy valaki másét, amit valahol olvastam, akkor lehet, hogy neki a léttel és az élettel kapcsolatos gondolatai mások, mint neked vagy nekem, és akkor…

ATTILA: Az ilyen esetekben az az élményünk támadhat, hogy a világban sok minden összefügg sok mindennel. Ez szerintem rendkívül felemelő élmény, sőt van egy olyan másik élményem is – szerintem mindenkinek van hasonló –, hogy minden mindennel összefügg. Viszont hogy mégiscsak jussunk valamire, kénytelenségből választhatunk egy olyan módszert, amíg jobb nincs (ha bárkinek van jobb ötlete, mondja), hogy azért van egy közmegegyezés, amiből kiindulhatunk, ha a legalapvetőbb fogalmakat tisztázzuk, a többiben pedig, tegyük föl, nincs semmi gikszer, vagy olyan értelmezési probléma, ami megakadályozná az előrejutást. Tegyük föl, hogy bizonyos helyzetekben a közmegegyezés viszonylag jól működik, tehát viszonylag reális tartalmat jelez. Ez persze szembenáll azzal, amit itt az előbb elmondtam, hogy éppen az alapfogalmaknál ez nem így van. De jobb híján így el lehet indulni. Amire én jutottam, arra úgy jutottam, hogy más fogalmakkal világítottam meg, tehát fölhasználtam azt, hogy létezik egy olyan jelenség, amit úgy hívnak, hogy tudás. Az értelemben van egy egyetemesség, egy igény az egyetemességre. Az értelem, az igazság olyan rendkívüli jelenség, ami mindannyiunkat, az egész emberiséget képes egyesíteni. Olyan láthatatlan erőtér, ami mindenkit össze tud kapcsolni, és amitől igazából értelme van annak, hogy az igazságról gondolkozzunk – mert az nemcsak azt fogja jelenteni, hogy nekünk mondjuk igazunk volt, amíg innen ide mentünk a konyhában, de ahogy átmentünk a másik szobába, onnantól kezdve nem… Persze, nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni. Ettől függetlenül lehet folyóról beszélni, és a legtöbb ember tudni fogja, hogy folyó alatt mit értünk; kevés ember fogja fölvetni, hogy na de hát az a folyó már nem ugyanaz a folyó, mint az előbb volt. Az ilyen dolgok bizonyos kockázattal járnak, és nem árt, ha miután valamire jutottunk, megpróbáljuk leellenőrizni, hogy tényleg nem csúszott-e be valami hiba amiatt, hogy olyan fogalmakat használtunk, amik nem voltak tisztázva. Mindenesetre valahogy el kell indulni, és így is el lehet indulni.

DÁVID: Nem lehetne úgy kezdeni, hogy megkeressük azt a fogalmat, ami a legnagyobb, legtöbb mindent magába ölelő, és az életünkhöz legközelebb álló fogalom az összes többi közül, és amiből a többi fontos fogalom is levezethető? Mondjuk az életünkhöz legközelebb álló fogalom az élet fogalma – gondolom én –, és akkor lehetne például azzal kezdeni.

KISS ISTVÁN: Én a januári előadáson azt kérdeztem magamtól, hogy miért pont a sors fogalmát nézzük, de nem tudtam magamnak megválaszolni. Tetszett az eszmefuttatás, és azt mondtam, ha másra nem, legalább arra jó, hogy ebből tényleg lehet egyfajta kis mozgósítás, mert megmozgatta már akkor is itt az embereket… meg házi feladatnak is jó… Viszont a mai előadás címe mintha az lenne, hogy Az élet végső kérdései. Én ezt össze tudnám hozni a sorssal is. De azért megkérdezem azt is, hogy mi az élet végső kérdése? Felkeltetted az érdeklődésemet, hogy mi az az öt fogalom, amiről eddig még én nem vettem észre, hogy egy mukkot is szóltál volna… Namost a sorsot azért ehhez tudom kapcsolni, mondjuk mint szükséges háttérinformációt vagy definíciót. [Kiderül, hogy a társaság nem hallotta István hozzászólását, mire megismétli:] Nekem a januári előadásban tetszett a sors fogalmának a megbeszélése, tisztázása, a hozzászólások. Igaziból nem tudtam, hogy mire megy ki ez az egész akkor; aztán látom, hogy azért csak aktívabbá válnak az emberek, tehát valami elindult. Most viszont elhangzott a találkozó elején, hogy az élet végső kérdései, plusz öt fogalom. Én ehhez tudnám kapcsolni a sorsot. Önmagában is érdekes a fogalom tisztázása, de még inkább érdekel az, hogy mit szedtél össze az élet végső kérdései kapcsán. És még inkább az izgat, hogy mi az az öt alapfogalom, amit te alapfogalomnak vélsz, és tisztázandónak találsz; és ha ebben nincs is benne a sors, azért biztos kapcsolni kellene hozzá.

ATTILA: Itt a múlt alkalommal elhangzott az, hogy sors; mit értünk sors alatt, mi a különbség a végzet és a sors között, más nyelvekben hogyan mondják a sorsot… kiderült, hogy más nyelvekben a magyar sors-fogalomra nincs annyira megfelelő szó… például az angolban a fate talán inkább végzetet jelent, de van valamekkora átfedés is, és ezt tisztázni lehetne, ha az ember megnézi az értelmező szótárt… nem tudom, megnézte valaki?

HOZZÁSZÓLÁS: Én megnéztem egy angol szótárt, ott az volt, hogy “egyéni sors”, de hogy jó vagy rossz értelemben, nem írja.

ATTILA: Pedig a magyar értelmező szótárban éppen az van, hogy a sors rendszerint egy közösségnek a sorsa. Összefügg, mint ahogy az én életem vagy a te életed is összefügg más emberekével, tehát ez elkerülhetetlen, hogy valami sorsközösséget is fölvet az ember saját sorsa. Namost nem értem a dolgot. Rosszul vetettem föl ezt a kérdést a múltkor, hogy nem jutott el az emberek tudatáig? Vagy eljutott az emberek tudatáig, hogy kéne valamiféle feladaton dolgozni, de lehetetlen volt, mert túl nagy volt a feladat? Vagy nehéz volt, vagy nem volt rá idő?…

HOZZÁSZÓLÁS: Abban igazad van, hogy le kell írni… és persze gondolkodtam rajta, csak nekem az agyamból kifolyik, szóval nem hülyeség a leírás…

ATTILA: Igen, én is így vagyok vele mindig. Főleg mikor az ember rájön valami érdekes és fontosra, akkor annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy megesküdne rá, hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Ha tényleg érdekes, új az a gondolat, akkor majdnem biztos, hogy az ember, amint elmúlik róla ez a hullám – lehet, hogy félóra múlva, vagy mondjuk elalszik, másnap reggel fölébred –, már fogalma nincs, hogy mi volt az, és így aztán el lehet veszteni valamit, ami szinte magától megnyilatkozik, és természetesnek, nyilvánvalónak tűnik. Le kell írni, és akkor egy épület alapjai lassan le lesznek rakva, és lassanként látható lesz, hogy mi épül ki belőle. Az írás nagyszerű találmány. Nem tudom, az írás előtt az emberiség gondolom hasonló képességekkel rendelkezett, mint most, de másfajta kultúrát hozott létre… az írás egy óriási rakéta, egy óriási hátirakéta a szellemünkön, mert mindent százezerszer föl tud gyorsítani, hatékonyabbá tud tenni. Csak ez is annyira nyilvánvaló, hogy ezt is elveszítjük szem elől. Ezt sem ártana leírni.

ZOZÓ: Amikor még nem volt írás, az ilyen főbb kérdéseket az emberek megjegyezték.

ATTILA: Igen, akkor viszont kitűnő memóriájuk volt az embereknek…

DÁVID: Vagy esetleg nem voltak ilyen kérdések, hanem megvoltak a válaszok, és az emberek ezekben a válaszokban éltek… állítólag volt egy ilyen korszak…

ZOZÓ: Igen, az emberek megjegyezték az ilyen dolgokat. Sokkal jobban összefüggött a hétköznapi élettel, tehát nem kellett annyit gondolkodni rajta… ezért jegyeztek meg mindent szóról szóra.

ATTILA: Hát ha rendben van az élet, akkor az embernek nem kell törnie a fejét…

HOZZÁSZÓLÁS: Szerb Antalnak van egy nagyon szép gondolata: régen az emberek sokkal többet tudtak az Egészről – ma sokkal többet tudunk a részletekről, de az Egészről sokkal kevesebbet, sőt egyre kevesebbet.

ATTILA: Igen, ehhez csatlakozom, sajnos az én érzésem is az, hogy így volt, habár ezt pontosan tudni nehéz. Mégis nagyon fontos tények mutatják, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Hogy ennek mi az oka?… Az ember alapjában nem változott meg, akkor most is kell hogy érdekelje az Egész – és szerintem az embereket most is érdekli az Egész; és ha az írókat nem is annyira, de az olvasókat annál inkább, akik érdeklődők, és bennük még szinte sértetlen ez az érdeklődés, ez a kíváncsiság. De azok, akik írnak, már másképp látják, sokkal jobban foglyai a külső, társadalmilag szentesített szemléletnek, és ezeket a kérdéseket sokkal kisebb súllyal vetik föl, és ezeket is inkább csak akkor, ha “leereszkednek” a közönség szellemi színvonalához, csak azért, hogy nagyobb példányszámban adják el a könyveket. De tulajdonképpen ez csak egy gesztus általában, ami szerintem erősen megkérdőjelezhető. Szóval azt akartam kérdezni, hogy elképzelhető, hogy lesz ezekből a gyakorlati feladatokból valami? Szeretném, ha tisztáznánk, hogy ezekből lesz-e valami, vagy nem, mert az is lehet, hogy nem érdemes erőltetni. Ha elmondom ötször, hogy ezt javaslom, akkor egy idő múlva már nem akarom elmondani, mert tényleg eleget beszéltem… Habár ki tudja, lehet, hogy érdemes tizenötször elmondani, vagy huszonötször – ha az kell hozzá, hogy itt valami elinduljon, akkor én el fogom mondani huszonötször… De azért jobb lenne, ha nem ez lenne. Azt gondolom, semmiből nem állna, ha most azt mondanátok, hogy igen, hát ez nem jutott el a múltkor a tudatunkig, de azért most már valami dereng, és lehet, hogy következő alkalommal már nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a kezemből… szóval valamit azért mondhatnátok. Akár azt, mint Csaba az elején, hogy ő gondolkodott, csak nem tett semmit.

KISS ISTVÁN: Nem tudtuk, hogy ilyen szigorú lesz a számonkérés… de én megmondom őszintén, hogy nem emlékszem határozottan, konkrétan, hogy mondtad volna, hogy írjuk le százszor, hogy sors… akkor az már valami… vagy hogy nézzük meg a szótárban, és akkor próbáljuk meg elemezni, vagy ilyesmi… Én most úgy érzem a múltkori beszélgetés alapján, hogy kész vagyok szinte bármilyen kérdésre válaszolni a sors kapcsán. Tudnám kötni az eddigi, mondjuk úgy, bevezetődhöz is, vagy tudnám folytatni a múltkori sors-beszélgetést. Akkor a sorsot úgy definiáltam – és ezzel most utólag is meg vagyok elégedve –, hogy a sors tulajdonképpen az életünk alakulása, tehát szerintem az “alakulás” szóban van elrejtve a lényeg a sors kapcsán. A végzet egészen más dolog. És amikor itt a filozófusokról meg a különböző befolyásokról beszélünk, akkor én ott hoznám össze a múltkor elhangzottakat a mostanival, hogy végül is tényleg nagyon fontos, hogy a sorsunk alakulása mitől függ. Egyrészt óriási a befolyásolás, és akkor itt beszélhetünk iskoláról, médiáról, bármiről… és nem beszélünk arról, hogy tulajdonképpen a legjobban mégiscsak magunktól függ, mert a sorsban – talán ezt is elmondtam – mindenütt vannak bizonyos mérföldkövek, vagy útelágazások, ahol mindenütt egy-egy döntési helyzetben vagyunk, úgymond válaszút előtt vagyunk. Fel van kínálva a lehetőség, és ott végül is magunk döntjük el, hogy melyik úton hogy megyünk tovább, és ezzel alakítjuk ki végső soron a sorsunkat majd – mert az szerintem akkor teljes, amikor befejeződik. Ez nincs eléggé hangsúlyozva manapság, hogy igaziból a saját magunk döntéseitől függ a sorsunk – a saját döntéseinket viszont nagyon-nagyon befolyásolják.

MISI: Az alapkérdésekkel kapcsolatos dolgokat szeretném megvitatni. Beszélgettük az imént a srácokkal, hogy kaptunk itt egy pár alapkérdést – én azt gondolom, hogy ezeket talán olyan alapon lehetne megvitatni, hogy kinek melyik mit jelent, mi az érzése: melyikhez húz legjobban… ki mit tud elmagyarázni ebből az egészből… mert van, aki számára az értelem kérdése például még nem olyan kiforrott dolog, szóval még nincs olyan elképzelése róla, hogy azt rendesen fogalmakba és szavakba tudja önteni, viszont lehet, hogy egy másik fogalom, amiről ő úgy gondolja, hogy azzal már többet foglalkozott, jobban kijön belőle. Ha így felosztanánk ezeket a kérdéseket, és mindenki elmondaná egyik vagy a másik fogalomról a saját elgondolását, akkor talán ezek egy egésszé tudnának összeállni. Szóval ha mindegyik fogalmon elgondolkodik az ember, lehet, hogy az egyikhez többet tud hozzátenni, mint a másikhoz, az egyik fogalom számára erőteljesebb, és úgy gondolja, hogy ahhoz több minden fűzi hozzá mind érzésekben, mind gondolkodásilag.

CSABA: Csak annyit mondanék, hogy én az előbb nem mentegetőztem, hogy “gondoltam ám valamit, csak nem mondom el”, hanem ez nem ilyen hirdethető dolog egyelőre, nem közhírré teendő dolog, mert még nem gondoltam végig. Felemás meg féligkész gondolatokkal nem hozakodom elő, mert szerintem az felesleges. Másrészt meg meg kell élnem a gyakorlatban, tehát bennem van a gondolat, és ki akarom próbálni – azért nem is mondom el, hogy miről van szó pontosan, mert hiszen meg akarom élni, és majd utána, ha lesz pozitív tapasztalatom, akkor elmondom… ha meg negatív lesz, akkor meg sajnálni fogom, de lehet, hogy azt is elmondom. Aztán hogy ugye nem írjuk le a gondolatainkat… a sorssal kapcsolatban nekem csak olyan gondolataim voltak, amik nem leírandók – nagyon egyszerű gondolatok a saját életemmel kapcsolatban, végigviszem őket gyakorlatban, és majd akkor elmondom, ha lesz mit.

DÁVID: Lehet, hogy ezért meg fogtok kövezni… Már gondoltam erre egyszer-kétszer, de most fogom elmondani azt a kellemes kis ötletemet, mely szerint… Ugye elvileg ez egy gondolkodó műhely vagy kör. Én hallottam meg olvastam már egy-két ilyenről, amik mondjuk irodalmi körök voltak inkább, meg filozófiai körök, tehát nem sok közünk van hozzájuk. Viszont annyi közünk lehetne hozzájuk, hogy ezek úgy működtek, hogy volt nekik tizenöt-húsz, általában országos hírű tagjuk, akik csak akkor mentek el az ülésekre, ha vittek egy bizonyos irományt egy előre megadott témában. Az volt a belépő, hogy leírtak egy adott kérdésről valamennyi színvonalas agymenést, és akkor volt mit megbeszélni. Ezért mondtam, hogy lehet, hogy meg fogtok kövezni, de… ugye itt most nem szedünk ilyen belépőt. És mi lenne, ha szednénk? Mi lenne, ha ez mutatná meg, hogy ki mennyire veszi komolyan ezt a dolgot valójában? Többször el lett már mondva az, hogy “mindenki írjon egy oldalt”… Senki nem írt még egy oldalt se. Illetve aki igen, mi abból semmit nem láttunk. Lehet, hogy valaki otthon írogatja a hatalmas nagy füzeteibe a gondolatait – ez nagyon jó, de én abból mit kaptam? Az hol van, hol jelenik meg számomra? Itt négy olyan ember van, akivel én időnként leülök sörözni másfél órára, és akkor ott elmondja a gondolatait. Jó, erről a négyről tudom, hogy mit gondol. És a többi? Mindenkivel nyilván nem tudok elmenni sörözni, mert annyi pénz a világon nincs… pláne ha ők hívnak meg, mert akkor háromszor annyit iszok, mint egyébként… J Szóval ez a belépő-dolog egy javaslat, egy felvetés, tessék hozzászólni.

MISI: Amint Attila mondta az elején: le kell küzdenünk magunkban ezt a belső kényszert, ezt a visszafogottságot, akkor tudunk csak ezzel az egésszel kapcsolatban megküzdeni. Akkor tudjuk elindítani a dolgokat, ha mindenki akarja – és úgy akarja, mint magát az életet, mint az Éden visszahódítását, és mint a tudat visszaszerzését. Azért, hogy ebben a világban valamit el tudjunk érni, és másképp lássuk a dolgokat, ne csak azokat a visszatükröződéseket, amik megvakítják mostanában az embereket.

HOZZÁSZÓLÁS: Én figyelek most már háromnegyed órája, és csak arra nem tudok választ kapni, hogy mire kell választ adni… Mindenkit nagy érdeklődéssel hallgatok, és nem tudom, hogy miről van szó. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egy beszélgetés kialakuljon, ahhoz nagyon konkrét kérdéseket kell föltenni, különben mindenki csak elmondja kétszer, hogy gondolkodik, de nem mondja el, hogy miről… szóval határozott és konkrét kérdéseket kell föltenni, ha azt akarják, hogy valami kialakuljon. Másrészt pedig van József Attilának a Szabad ötletek jegyzéke – ennek alapján nagyon jónak tartom azt, ha mindenki leírja, ami épp eszébe jut. Ha itt nekem szegeznek egy ilyen kérdést, hogy értelem, hát ami van, az is elmegy, fogalmam nincs, hogy mit mondjak… vagy pedig leírok mindent, ami szabadon eszembe jut. Szembesíteni kell mindenkinek a másikkal a hülyeségeit, az okosságait, a gyarlóságait, mindent – akkor csap össze valami, addig steril marad.

ATTILA: Az a helyzet, hogy múlt alkalommal elhangzott, hogy miből is áll ez a feladatsor. Felolvasnám, nemcsak az előbbi hozzászólónak, hanem azoknak is, akik már hallották, mert most már tényleg jó lenne tisztázni, hogy miről is van szó. Tehát a következőket javasoltam. Gondolkozzunk el a következő szavak, szópárok jelentésén: sors és végzet; önálló gondolkodás és manipuláció; értelem és hit; tudat és anyag; természet és Világegyetem. Milyen szempontok alapján? Amiket érdekesnek, izgalmasnak találunk; amik felmerülnek bennünk, akár ami adott pillanatban gondolkodás nélkül eszünkbe jut. De azt is meg lehet gondolni, mi a különbség a sors és a végzet között, milyen tényezők alakítják sorsunkat, ki a felelős a sorsunk alakulásáért. Gondoljuk át, hogy mit olvastunk, mit hallottunk erről, és aztán próbáljunk megszabadulni minden külső hatástól, minden külső befolyástól, ami erről eddig kialakult bennünk azért, mert mások mondták, mások sugallták, mások akarták ránk kényszeríteni. Próbáljunk minden ilyen külső hatástól megszabadulni, és próbáljunk saját magunkban elmélyedni – elmélyedni a legvégsőkig, próbáljunk összpontosítani, a legmélyebb összpontosítást kialakítani, és meglátni, hogy mi lehet a teljes, a mélyebb, igazabb igazság, az, ami bennünk, a legmélyünkben él vagy élni akar. Lássuk meg, hogy a legbensőbb lényünk mit gondol erről. Különböző módon közelítsük meg: könnyen, lazán, úgy, hogy mindent bedobunk… és kérdezzünk meg másokat is; írjuk le, amit ebből fontosnak találunk, mert ez fontos a gondolatok áttekintéséhez, az pedig szárnyakat adhat. Ha leírtuk, jobban ráláthatunk saját szellemi életünkre, ez pedig szükséges az önálló szellemi fejlődés kialakításához. Aztán keressünk érveket a különböző felmerült megvilágításokra, keressünk rájuk ellenérveket, és beszélgessünk el olyanokkal, akik hasonlóan gondolkodnak, meg olyanokkal, akik másképpen vagy ellentétesen gondolkodnak, mint mi. Végül próbáljunk kialakítani egy véleményt. Végső soron elővehetjük az értelmező szótárt, ami valamilyen értelemben arra hivatott, hogy a közmegegyezést tükrözze. Ha tökéletesen azt tükrözné, és a közmegegyezés pontosan igaz lenne, akkor mi az igazságot tudnánk meg belőle – ami persze sajnos nem így van, de mégis fontos és irányadó lehet, ami az értelmező szótárban van. A magyar nyelvnek is többféle értelmező szótára van, de ugyanazt a fogalmat más nyelvek is ismerik, és más nyelveknek is vannak értelmező szótárai, egy egész sor, amik más és más megvilágításban mást és mást adnak arról a fogalomról, amiről szó van. Például itt van a sors fogalma. Valaki azt gondolja, tegyük föl – ez egy példa, hogy hogyan lehetne elgondolni ezt –, hogy a sors a végzetet jelenti, vagyis elkerülhetetlen, tőlünk függetlenül lezajló eseményeket, amik meghatározzák az életünket. Aztán egy másik vélemény, hogy a sors akkor bontakozik ki, ha mi magunk is odaállunk, és teszünk valamit érte; a sorsszerű események éppen akkor fognak bekövetkezni, ha előbb erre mi magunk is rátettük az életünket; és ha hosszú időn át kitartóan cselekszünk, akkor előbb-utóbb a sorsunk is annak megfelelően fog alakulni. Ez is lehet egy vélemény. Aztán van egy olyan, hogy a sors vak, végzetszerű, a véletlenen múlik; a véletlenek szeszélye alakítja az életünket. Másik vélemény: nincsenek véletlenek, csak egybeesések; minden, ami véletlennek látszik, valójában egy mélyebb értelmet fejez ki, jelentése és értelme van. Megint másik vélemény: a sors az emberi szabad akaratból eredő szabad döntéseinkkel kialakított része az életünknek. Vagy: a sors részben a saját elhatározásainkon múlik, részben mások döntésein; részben társadalmi, részben természeti eseményeken, de a legjobb, ha mi magunk próbáljuk megvilágítani, megérteni, és tenni valamit érte. Szóval így lehet elgondolkodni egy fogalomról, és tulajdonképpen ez lett volna az a feladatsor, ami mondjuk házi feladatként mindenkinek a szeme előtt lebeghetett volna. Ennek a megoldása olyan húsz-harminc perc, attól függ, hogy ki mennyi időt szán rá. Itt van hat kérdés; hat kérdésre kellene leírni, hogy az ember először mire gondol, mit asszociál rá önkéntelenül; ha alaposabban meggondolja, akkor mit gondol; és aztán, ha van rá módja, attól függően, hogy kinek hogy alakul az élete, esetleg elbeszélgethet emberekkel. Ha már valaki így elindul, akkor magától lesz kedve elbeszélgetni másokkal. Mindenkinek vannak barátai, akikkel szokott beszélgetni komolyabb dolgokról, vagy érdekes dolgokról. Szóval ennyi lett volna. Lehet, hogy értelmes lenne ezt a feladatsort írásban átadni, tanulva abból, amit itt meg is erősítettél, hogy érdemes leírni a fontos dolgokat. Ha ezt fontosnak tartjuk, akkor ezt is le kéne sokszorosítani és kiadni, hogy mindenkinek meglegyen, és akkor ne csak a lelki szemei előtt lebeghessen, hanem a kezében is ott lebeghessen, és ha a lelki szemeivel nem látja, akkor megnézze a testi szemeivel.

Visszakanyarodnék a múlt alkalomhoz, hogy a sorsról mit gondolok. Ez a fogalom annyiból fontos számomra, és azért kezdtem ezzel – habár nem tartozik az öt kulcsfogalom közé –, mert ez a legszemélyesebben érint mindenkit. Ez a kezdet kezdete. Az, hogy eljöttök ide, azzal is tesztek már valamit, az életetekről gondolkodtok. Tehát érdemes a legszélesebb keretek között, a legátfogóbban meggondolni, hogy mi az, amit akarunk, mi az, amit teszünk. A sorsunk szinte kikerülhetetlen kérdés – ez a legelső, amit meg kéne világítani. Múltkor sokféle vélemény elhangzott, aminek nagyon örültem – nemcsak azoknak, amik hasonlóak voltak ahhoz, amit én elmondtam, hanem azoknak is, amik ellenkezőek voltak. Azóta gondolkodtam a visszajelzéseken, amik a beszélgetésen kialakultak. Bennem egy olyan kép él a sorsról, ami nem felel meg a magyar nyelv értelmező szótárában számunkra közreadott véleménynek. Abban az áll – aki nem volt itt, annak elmondom –, hogy a sors “valamely egyén életének, a közösség életkörülményeinek, helyzetének, a vele kapcsolatos eseményeknek többnyire az értelemtől és az akarattól függetlenül, az egyének osztályhelyzetétől, a társadalmi léttől meghatározottan szükségszerűen bekövetkező, véletlennek látszó alakulása; végzet, fátum.” Milyen erők alakítják az életünket eszerint? A történelmi erők. Ezzel nem sokra megyünk, mert azt se tudjuk pontosan, hogy a történelmi erők mikor, hogyan, mit akarnak, és voltaképpen mit várnak el tőlünk azon kívül, hogy dolgozzunk minél többet, és minél több hasznot hajtsunk valaki másnak, de nem magunknak. Azonkívül nem világos, hogy ezt miért akarják, és hogy hogyan gondolják, hogy mi ebben közreműködjünk. Itt bizonyos alapvető dolgok figyelmen kívül maradtak; például az, hogy végül is mi vagyunk a felelősek az életünk alakulásáért, tehát nekünk kell elszámolnunk azzal, hogy hogyan alakult a sorsunk. Mi vagyunk a felelősek érte, de nem felelhetünk valamiért, amiről nem tehetünk. Tehát akkor itt valami gikszer van, mert ez elkerülte a figyelmét azoknak, akik a szótárat összeállították, vagy pedig hiába tudták, nem írhatták bele, mert a történelmi erők oda hatottak, hogy ne írhassák bele ezt a véleményt. Ebben is manipulációs szándék fejeződött ki.

HOZZÁSZÓLÁS: Nekem az jutott eszembe, hogy a történelem tulajdonképpen világsors, és ha a történelmi erők alakítják a mi életünket, akkor milyen erő alakítja a világsorsot?

ATTILA: Nagyon jó kérdés. Ezzel te már előreléptél oda, ahova én most szeretnék elkanyarodni. Ez már az élet végső kérdéseihez vezet el. Ebben a szótári definícióban nemcsak hogy az ember személyes értelme és önálló döntésképessége maradt figyelmen kívül, hanem a természeti erők is. Tehát az, hogy mondjuk az ember szervezetében is és a megszületésében is a természeti erő tevékenykedik; az hozza létre a kromoszómáknak azt a konstellációját, ami éppen a mi személyiségünket adja. Ezután ez a természeti erő nem szűnik meg, hanem továbbra is tevékenykedik bennünk. Ez az a gondolat, ami engem egyre jobban foglalkoztat, és sajnos arra jöttem rá, hogy másokat mintha nem foglalkoztatna. A természeti erő mintha az egész emberiség civilizációjából kimaradt volna, pedig nyilvánvalóan jelen van. Tudományosan is megközelíthető, csak a tudomány ezt nem teszi meg az emberi élet szempontjából. Ugyanakkor más oldalról is megközelíthető, de ott se közelítik meg. A természeti erő tulajdonképpen a szellemiségünket, a kíváncsiságunkat hajtja. Úgy gondolom, föl kell vetni a természeti erő szempontját. Ez tulajdonképpen egy új szempont, ami kimaradt mindenhonnan, de ha végiggondoljuk, az egész világot más színben fogjuk látni, mert egy új szempont egy új álláspontot jelent, ahonnan másképpen lehet látni. Egy új szempont így módosíthatja szemléletünket. Fölmerült egyrészt saját döntésünk kérdése, amihez persze értelmesen kell látni – tehát az értelem maga központi tényezőnek látszik –; ezen kívül az, hogy egyáltalán látni kell, hogy az egészet át kell látni, az egész világot, az egész természetet. Kezd kialakulni, hogy mi hogyan függ össze mivel, és az is, hogy mik az alapfogalmak, amik fontosak. Ezek mindegyike kimaradt a sors fogalmának meghatározásakor a szótárból.

Én még valamit hozzátennék. Tudom, hogy ez az én személyes véleményem, és ezt hangsúlyozni szeretném, mert eltér a közhasználattól – ami egyébként nem mutat szigorú következetességet a sors fogalmának használatában. Én azért tartom fontosnak a sors fogalmának a tisztázását, mert azt érzékelem, hogy kifejeződik benne az élet rendeltetése; az, hogy az életünknek van egy rendeltetése, van egy szükségszerű, természeti alapokon álló értelme, és ezt az értelmet, az életünk értelmét be kell teljesítsük. Ez el van rendelve, ezt a természet törvényei, a természet mibenléte akarja, hogy az életünk így vagy úgy alakuljon. Ha ilyen nem lenne, nem beszélhetnénk arról, hogy az életünknek van rendeltetése, mert akkor csak mi magunk rendelhetnénk el, vagy elrendelhetné valamelyik társadalmi bizottság, hogy “neked ez az életed értelme.” Világos, hogy ezt nem társadalmi alapon rendelik el, hanem ezt vagy én magam rendelem el, tehát személyes értelme az ember életének, vagy pedig ebben az ember összekapcsolódik a természet szervezőerejével. A természet valamit akar tőlünk, valami rendeltetésszerű életet. Az élet azonban sokszor szinte elszalad az ember keze közül, mert érzi az ember, tudja, hogy az életének úgy kéne alakulnia, hogy ő ilyen meg ilyen legyen, megszabaduljon az összes rossztól, ami lebéklyózza, és kibontakozzon belőle az igazi, teljes, ép, sértetlen és sérthetetlen életakarat – mint egy természeti erő, kibontakozzon és megvalósuljon, mint ahogy egy virág növekszik. Az a csodálatos tökély, amivel egy virág tud növekedni, az az embertől meg van tagadva? Én úgy érzékelem, hogy nincs megtagadva, hanem az ember életének is ez a legfőbb törvénye és hajtóereje, természeti hajtóereje. Meg vagyunk ezzel küldve, de meg is vagyunk átkozva, mert attól kezdve, hogy tudjuk vagy érzékeljük, hogy miféle életet lehetne és kellene élnünk, ha ezzel összehasonlítjuk azt, amit élünk, akkor egymillió rossz érzés fakad bennünk, hogy hát a fene egye meg, miért vagyok én ilyen, az emberi hibák iszonyú gyűjtőraktára vagyok és semmi más… hát én tudom, hogy én erre való vagyok, erre is képes lehetnék, mégis csak itt tartok… Ha az ember ezt összehasonlítgatja, akkor óriási különbségekre jön rá. Ez összefügg azzal, hogy az emberiség sorsa is óriási különbséget mutat aközött, amit az emberiségnek élnie kellene, illetve amit él. A mai emberiség belenyugszik abba, hogy életünk úgy alakuljon, hogy messze a lehetőségeink alatt teljesítsünk.

Annak idején, amikor a Vágtázó Halottkémek nevét kitaláltam, és ez a zenekar egyetértésével találkozott, akkor azért választottuk ezt a nevet, mert ebben kifejeződött az, hogy az emberek tetszhalott életet élnek, tehát messze a képességeik alatt teljesítenek, nem törődnek vele, hogy mire valók. Megfelelnek a külső elvárásoknak, és valahol tengődnek, élnek, mint egy lárva, egy robot – teljesítik azokat a lehetetlen követelményeket, amiket tőlük elvárnak, naponta 12-14 órákat dolgoznak vakon egy olyan erőnek, amiről fogalmuk nincs, és képesek 30-40 évet belefektetni ebbe a munkába… miközben az, hogy ők is jöhetnének azzal, hogy az életnek azért van egy méltósága és van egy emberi oldala, ez mind ki van rekesztve és le van vágva. Ez egy szörnyű tragédia, és ebből föl kell ébreszteni az embereket, mégpedig a legteljesebb energiával, a legteljesebb életszerelemmel, amit mondjuk az ember egy vágtázó ló hátán megérezhet – azt a szilaj életörömöt, ami szinte kicsattan, és a mennyeket hasogatja féktelen boldogságában, ahogy az ember eggyé válik a természeti erőkkel, és közben szilajon a végtelennel összefogódzik, és igazán ráébred az emberi élet fenségére. Szóval úgy gondoltuk, hogy ez kifejezi azt, amit szeretnénk, ami bennünk él: hogy más legyen, mint ami van. Ne nyugodjunk bele abba, hogy olyan életet élhetünk csak, amiben már előre lemondunk mindenről, belenyugszunk a teljes legyőzettetésbe. Húszéves korban ezt ismerjük be, és utána kezdjünk el élni? Szó sem lehet róla! Ezért választottuk ezt a nevet – és ez összefügg azzal, amit én érzékelek a sors fogalmában, vagyis hogy a sors a legmagasabb kiteljesedésnek a természeti törvénye. Lehet, hogy nem ebben az értelemben használjuk, de azt gondolom, hogy az ember érzi azt, hogy mindenben a legmagasabb kiteljesedést kell keresni, azt a legmagasabb kiteljesedést, ami tőlünk kitelik. Nem minden embertől telik ki ugyanaz, de egy ember szerintem akkor éli a saját életét, ha a saját lehetőségeiben, a saját körülményei között a legmagasabbra jut.

HOZZÁSZÓLÁS: Ha elfogadjuk azt, ami elhangzott, hogy minden egyes életnek megvan a rendeltetése, amit annak az egyes életnek be kell teljesíteni, akkor ha meg akarjuk fogalmazni, hogy mi a sors, mondhatjuk talán azt, hogy minden életnek, ami éppen beteljesíti a rendeltetését, az a sorsa, hogy rájöjjön, hogy őneki mi a rendeltetése… Tehát az ember egész élete feltehetőleg a fogantatásától kezdve addig, amíg el nem megy ebből a világból, azzal a kíváncsisággal kell hogy töltekezzék, hogy rájöjjön, mi a feladata, mi az ő rendeltetése, mire képes. Ez föl is oldja egy kicsit az embert, mert azért azzal a teherrel élni, hogy nekem állandóan vágtáznom kell, az borzasztóan nehéz – nem tudok állandóan vágtázni, mert gyarló vagyok, nehéz vagyok, testem van a lelkemen kívül, és így tovább. Tehát azt gondolom, mondhatjuk talán, hogy ez a sors – ez a fajta kíváncsiság meg nyitottság, hogy én megpróbálom ezeket a dolgokat hibázva, elbukva, és így tovább, de megpróbálom egyáltalán megismerni vagy befogadni.

HOZZÁSZÓLÁS: Egy mondattal kiegészíteném ezt. Elhangzott az, hogy különböző értelmező szótárak szerint különböző nyelvekben a sors és a végzet ugyanaz. Én az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy én megkülönböztetném a kettőt. A sorsban benne van pont ez, amiről szó volt az előbb: az egyén, az ő akarata, hogy ő ezen változtathat. A végzet pedig sokkal metafizikusabb fogalom, és az ember számára megalázóbb is, mert egy nála erősebb hatalom, mondjuk isten vagy bármi határozza meg az ő sorsát, és ő ezen nem tud változtatni. Ilyen szempontból a magyar nyelv ezek szerint gazdagabb, mint mondjuk az angol, mert különbséget tesz. Például ha azt mondjuk egy szerelmi kapcsolatban, hogy “te vagy a végzetem”, abban benne van, hogy akárhogy akarok szabadulni tőled, nem tudok, mert ez erősebb, szóval nem tőlem függ.

HOZZÁSZÓLÁS: De miért, olyan borzasztó azt elfogadni, hogy nálam valami erősebb, és én annak alkalomadtán megadom magam?

ELŐZŐ: Hát ha teljesen alá vagyok neki vetve, az szerintem rettenetes.

KISS ISTVÁN: Én egy kicsit vitatkoznék azzal, amit a két előbbi hozzászóló mondott. Annyiban egyetértek, hogy én is megkülönböztetném a sorsot és a végzetet, de én pont a végzetre érteném azt, hogy van egyfajta eleve elrendelés, vagyis hogy ki van jelölve. Én a végzetet úgy használom, hogy az elől végül is nem tudsz kitérni, bárhogy próbálkozol. Ez valóban egy ilyen metafizikus fogalom. A sorsot mint fogalmat én azért sokkal lazábbnak és kötetlenebbnek érzem; határozottan beleérzem azt, hogy én azt befolyásolhatom.

KÉT ELŐZŐ HOZZÁSZÓLÓ: Hát mi is ezt mondtuk…

KISS ISTVÁN: Szerintem Attila sem egészen ezt mondta, meg ti sem… mindenesetre én a végzetre mondom azt, hogy az már a sorsnak egy olyan változata, ami elől az ember esetleg próbál a sorsa alakításakor kitérni, de az emberi tehetetlenségben benne van az, hogy ha a végzete ki van jelölve… nem tudom, hogy mindenkinek ki van-e jelölve a végzete… tehát én a végzetet nem mindenkihez rendelem hozzá, míg a sorsot igen. És Attilával nem egyeznék abban, hogy te azt mondod, hogy a sors mintegy az élet célja…

ATTILA: Az élet legmagasabb kiteljesedése. Igen, valami olyasmi, hogy a célja.

ISTVÁN: És én ezt vitatom, tehát én azt mondom, hogy a sors maga nem célja az életnek. Én hangsúlyozom azt a szót, hogy az élet vagy az életünk alakulása és a végső ki- vagy beteljesedése a sors. Tehát az életút alakulása maga a sors, és egy extrém, vagy határozott, erőteljesebb végetéréskor van végzet, ami elől lehet próbálkozás kitérni, és mégse tudja elkerülni az ember. El tudom képzelni, hogy egy csomó embernek esetleg nincs végzete.

HOZZÁSZÓLÁS: Attilához kapcsolódva én is úgy gondolom, hogy a természetet nem lehet kihagyni az életünkből. Múlt alkalommal az tűnt fel nekem, hogy a hozzászólások kilenctizede az emberi sorshoz kapcsolódott, illetve az emberiség sorsához, hogy az egyes történelmi korokban hogyan képezték ezt le világnézetükben, vallásaikban. Számomra viszont a sors jóval tágabb értelmű első megközelítésben. Csak azért nem mondtam el akkor, mert az emberiség történelme meg a különböző értelmezések is eléggé kitöltötték az időt. Számomra a sors minden létezőre vonatkozik, kezdve a virágszáltól, amit említettél, mondjuk egy fekete lyuk világvonaláig (de nem szeretnék belekontárkodni a szakterületedbe)… Szóval én a sors fogalmát vonatkoztatnám még akár tárgyakra is, bár tudom, ezt hagyományosan nem szokás.

ÁCS KARCSI: Itt mindenki azt mondja, hogy a végzet egy metafizikus valami, és nem tehetünk ellene semmit. Szerintem viszont a sorsunkat arra fordítjuk, arra törekszünk a sorsunkban, hogy ezt elérjük, tehát akkor mégiscsak mi csináljuk, nem metafizikus meg akaratunkon kívüli. Mi akarjuk azt, hogy a végzetünk beteljesüljön, mindent megteszünk, hogy elérjük ezt a legnagyobb beteljesülést, így végül is mi csináljuk, mi akarjuk, a mi akaratunktól függ. Mondjuk ha egy nagy szerelem a végzet, hát az sem csak úgy jön, azt én keresem, én hajtom, és én érem el. Nem egy tőlem független dolog. [Kis vita: egyesek szerint nem biztos, hogy az ember maga keresi a végzetét, mások szerint igen.]

HOZZÁSZÓLÁS: Elmesélhetek erre egy arab mesét? Egy nagy uralkodónak egy bölcs azt mondja: “A Halál azt üzeni, hogy két hét múlva éjfélkor meg fogsz halni.” Erre az ember kétségbeesetten fölpattan a lovára, elindul, és elmegy a birodalmának a másik végébe, hogy megmeneküljön a Haláltól, ami ugye éjfélkor eljön érte. Két hét múlva a lovait meghajszolva elérkezik a birodalma másik végébe. Éjfél van éppen. Leszáll a lováról – erre mögötte megszólal egy hang: “Jó, hogy jössz, már vártalak.” Ennyi. Attila is mondta, hogy minden mindennel összefügg, szóval a sors meg a végzet… persze, hogy te alakítod, de csak egy pontig. Nemcsak te keresed a dolgokat, a dolgok is keresnek téged. Nemcsak te hívod a dolgokat, hanem ők is téged. Ez egy társasjáték, de van egy pont, amin túl nem hiszem, hogy az ember a szabad akaratával bármit is befolyásolhat. Eljön egy olyan határ, amikor valami valamiért megtörténik veled, vagy meg akar történni veled, bármennyire is ellene teszel, vagy akár érte.

HOZZÁSZÓLÁS: Ezt megerősíteném egy élettapasztalattal. Ha az ember, mint okos lény, az életének a megváltozását akarja kieszközölni, tehát akarattal meg akarja változtatni az eddigi életét, akkor egy idő után arra kell rájönnie, hogy ez járhatatlan út – annyira kiszolgáltatottá válik, hogy vissza kell ugornia. Lehet, hogy tapasztalatot szerez, de vannak olyan utak, amik az egyes ember számára nem járhatók. Nem csinálhatunk bukfenceket, egyik napról a másikra nem lehetünk más személyiségek, vagy teljesen más emberek más célokkal, mert annyira összeütközik a lelkünkben ez a két dolog, hogy végül is egy választás marad: vagy a pusztulás, tehát a káosz, vagy pedig a visszatalálás. A sorsnak végül is van tőlünk függetlenül minket alakító része.

MISI: Szerintem a sors saját magunk megismeréséből, a saját belső világunk fejlesztéséből, egy bizonyos mértékű megismerésből és saját magunkba való látásból indul ki. Ha már eljut az ember egy olyan pontig, mikor már megnézett magában sok mindent, és megtudta a saját maga igazát, a saját belső valóját, akkor már másképpen tudja szemlélni a világot. Van egy ilyen ősi mondás, hogy ha meg akarod ismerni a világot, ismerd meg önmagadat. Szerintem onnan kéne elindulni, ez lehetne az alap, hogy próbáljunk saját magunknak feltenni kérdéseket, és így talán meg tudjuk válaszolni azokat a dolgokat, hogy például a saját világnézetünk milyen. Akkor tudunk alakítani a belső valónkon, ha már saját magunkat ismerjük. A belső való és a külső világ ötvözéséből alakulhat ki talán ez a sorsszerű valami, amelyet ha erősen megragadunk, hogy ki ne csússzon a kezünk közül, akkor úgy alakíthatjuk ezt az egész mostani, itteni életünket, világunkat, hogy meg tudjuk valósítani a maximumot, ki tudjuk magunkból teljesíteni azt a bizonyos életszeretetet és élniakarást, amiről próbálunk itt beszélni.

ATTILA: Örülök, hogy sokan hozzáteszik a magukét, és tényleg egyetértek ezzel, hogy belső világunkat kell megismernünk mindenekelőtt. Ha arra gondolunk, hogy végül is mi fogunk felelni a tetteinkért, akkor ez kikerülhetetlen. Hogy a belső világ milyen, az részben rajtunk is múlik, részben azon is, hogy mennyire tudjuk megismerni magunkat, mennyire tudunk leküzdeni olyan gátakat, amik elválasztanak az igazi mivoltunktól. Ebben valami emberi odafigyelésre van szükség, emberi merészségre, emberi ügyességre, hogy a belső világunk érzékelésében eljussunk egy olyan fokra, amikor tudunk élni azokkal a lehetőségekkel, azokkal a vágyakkal, amik meg akarnak bennünk elevenedni, és amik ki akarnak jönni belőlünk. De emellett ahhoz, hogy az ember a sorsát ki tudja teljesíteni, még ha tökéletesen ismernénk is magunkat, akkor is fontos volna az, hogy mi van még rajtunk kívül, milyen emberek fontosak a számunkra, és milyen a mai világ. Milyen lehetőségeket ad, milyen természetű, hogyan tudjuk a világ dolgát előbbre vinni. Tehát önismeretre és világismeretre van szükségünk. Azért jó a sors fogalmából elindulni, mert ebben érezhetjük, hogy itt óriási lehetőségek sikkadnak el. Szinte intézményesítve van a társadalomban, hogy a sorssal nem kell sokat törődni, úgyse tudsz beleavatkozni, az úgy alakul, ahogy alakul, és kész. Ez szerintem fölháborító. Igényt tartanak arra, hogy az életünket elvegyék tőlünk. Hogy mi visszaszerezzük az életünket, az az Éden visszahódításának egyik első és ezek szerint óriási lépése. Ha a belső világunk ilyen óriási szerepet játszik a saját életünk alakításában, akkor az összes ember belső világának alakítása a közös világ alakításában nagy fordulatot tud előidézni. Vissza kell hódítanunk tulajdonképpen a saját életünkhöz való jogunkat, amihez természetadta módon jogunk van, de a társadalmi hatalmasságok el akarják ezt venni. Itt nagyon sok teendőnk van; mindenkinek fantasztikus és húsbavágó, mi több, lélekbevágó feladatai vannak. Ha ezt a legmagasabbra ívelő eszmét fölfogja, az ember beleborzong abba, hogy az élet micsoda csodák húsával telítve vonzza őt legnagyszerűbb önállóságának a kiteljesedésére. Igen, én úgy gondolom, ez egy olyan élet, amiért érdemes élni és tenni – szemben azzal az élettel, amit ránk akarnak kényszeríteni. Most már, úgy látszik, csak futólag fogok tudni eljutni az élet végső kérdéseihez. Fölolvasnék egy-két részt egy írásomból:

“Gondoljunk arra is, hogy meg kell találnunk a sorsunkat ahhoz, hogy igazán élni kezdhessünk. Mert sokan vannak a jobb sorsra érdemes emberek. Sokan vannak az elbukottak, akiket mélyen lehetőségeik alatti életre kényszerítettek az erre a célra kialakított társadalmi hatások. Sokan vannak a sorsrontott emberek, akiknek sorsára csapást mért az élet, pontosabban a mai világ, a történelmi erők. Sokan vannak az elzüllesztett emberek, akik saját egykori legbelsőbb eszményeik elhagyására kényszerültek, vagy akik csak lelkükben ápolják egykori önmaguk néhány eszményét, és kifelé már felvették az álarcot. Mert álarcos korban élünk: a jó felkent álarcában garázdálkodik a züllesztő, a megnyomorító, és álarcra idomul az életének átadására szinte rákényszerülő megnyomorított emberek sokasága. S ott vannak a küzdeni tudás magas szintjére is képes, de elkallódott, elromlott, elevenen eszüket és lelküket elrothasztott emberek. Ott van a sok jóhiszemű ember, akik gyanútlanul, puszta jóindulatból engedték át az életük feletti rendelkezést az erre igényt formáló társadalmi erőknek, a manipulátoroknak. Hányan vannak, akik felnőttkoruk küszöbén nem is gondolják, hogy a Rossz egyáltalán létezik a világon? És hányan vannak azok, akik éppen hogy látják, és éppen mert látják, hogy mennyire általános a Rossz a mai világban, arra a hibás következtetésre jutottak, hogy a dolgok már eldőltek, nincs mit tenni, ilyen világban élünk, itt rossznak kell lenni ahhoz, hogy az ember jusson valamire… Nincs mit tenni, be kell állni a sorba, különben felkopik az állunk – halljuk gyakran. De akkor is be kell állni, ha ez az út a Rosszhoz vezet? Mi lesz velünk akkor, ha a Rossz felé tartó útra állunk? És mi lesz az utódainkkal? Gondoljuk meg, hogy mit vesztünk, ha életünkkel a Rossz mellé állunk. Elveszítjük a legdrágább kincsünket: a sorsunkat, átadjuk más erőknek. … Sorsunk valójában egy emeletes fénypalota, egy csodahajó, amit várnak valahol. Ott ülünk a vezérlőfülkében, kezünkben a kormány. Csak rajtunk múlik, hagyjuk-e, hogy eltérítsenek az eredeti úticéltól; és az is, hogy miféle rakománnyal érünk át a túlsó partra. Lássunk csodát! Rajtunk is áll – érzéseinken, gondolatainkon, és szabad tetteinken –, mivé változik át életünk üzenete, csodahajónk rakománya. Ez rajtunk áll, azon, hogy mit érzünk, mit gondolunk, milyen elhatározásokra jutunk – életünk legfontosabb elhatározásában, abban, hogy a jó vagy a rossz oldalra állunk, milyen döntést hozunk. Sorsunk egy csodahajó, mert akaratunknak engedelmeskedik. Olyan csodahajó, amelynek alapjai kinyúlnak egészen a nemzethez, a természethez, a Világegyetemhez, a végső titkokhoz. Csodaerőnk üzemanyaga onnan érkezik: a kozmikus összefüggésekből. Ezt az óriási kozmikus összefüggést mind megtagadták tőlünk, és levágtak bennünket róla. Mintha a világ lenne a szárnyunk, és ezeket a szárnyakat levágták rólunk, hogy mi képzeljük csak magunkat kis porszemecskéknek, akik nem tehetnek mást, mint engedelmeskednek a náluk nagyobb erőknek. Addig vagyunk emberek, amíg szépre és jóra vágyó, a szépet és jót érvényre juttató akaratok vagyunk. Ha a kalózok érdekszövetségbe tömörültek ellenünk, fogjunk össze mi is – és együttes fényünk erejétől a jelentéktelenségbe hullik a kalózság csak a sötétben erős hatalma. A zavarosban lehet halászni – ezt mondják sokan. De ha tiszta világosságot teremtünk, nehezebb lesz a zavarosban halászni, és akkor mindenki, aki a zavarosban halászik és abból meríti az erejét, elveszíti erőforrását, és egész más lesz a világ.”

Szó volt itt arról, hogy a sors a külső és a belső világnak az együttjátszásában teljesedhet csak ki. Most én elmondanék két beszámolót sorsfordító eseményekről, hogy lássuk, hogy valójában megváltozhat-e az ember sorsa egy pillanat alatt. Mindkét beszámoló olyan emberről szól, akivel ez történt – ezt én nagyon érdekesnek találom, és ez tulajdonképpen reménykeltő, mert ha egy pillanat alatt ilyen óriási változások elérhetők, akkor előttünk is nagy lehetőségek nyílnak. Az egyiket egy 1987-es Science News-ban olvastam, a cikkben a kreativitásról volt szó. “Rosalyn Tureck röviddel tizenhetedik születésnapja előtt Bach A-moll fúgáját játszotta a Wohltemperiertes Klavier első könyvéből. Egyszercsak hirtelen elveszítette az eszméletét. Ahogy magához tért, visszaemlékezett, hogy Bach zenéjét teljesen új fényben látta feltárulni, olyan új szerkezettel, amely újszerű zongoratechnika elsajátítását tette szükségessé. A következő két nap kifinomította ezt a technikát a fúga négy szólamában, és lejátszotta a következő zongoraórán. Tanára azt mondta neki: >>Ez csodálatos, de egyszerűen lehetetlen. Ezt képtelenség megtenni.<< >>Csak azt tudtam – mondja Tarek –, hogy átmentem egy kis ajtón egy óriási, élő, zöld világegyetembe, és lehetetlennek tűnt, hogy visszatérjek az ajtón abba a világba, ahonnan jöttem.<< Tureck később híres zongoraművész lett, ő lett az első nő, akit meghívtak a New York-i Filharmónikus Zenekar karmesterének, sőt több könyvet is írt, az egyikben Bach zenéjének szerkezetét két fizikai elmélettel hozta kapcsolatba.” Tehát ez nem egy múló élmény volt, hanem az egész életét meghatározta. Tulajdonképpen viszonylag hétköznapi körülmények között egyszercsak a villám csapott belé, föltárult előtte egy élő zöld világegyetem. Mi ez, emberek? Mi történt ezzel az asszonnyal? Hogy létezik, hogy miközben egymillióan nyüstölték a zongorát és soha nem látták meg a zöld, élő világegyetemet, ő meglátta? És mi ez az élő zöld világegyetem? Van ennek valami jelentősége? Létezik, hogy a Világegyetem élő és zöld? A természet élő, és sokszor zöld, a fű meg a lombok zöldek, de hogy a Világegyetem zöld? Hogy értette? Lehet, hogy élő a Világegyetem? És hogy jött erre rá? A zenétől? Mi ennek a valóságtartalma, mi ennek a súlya, hogyan lehet ezt elgondolni egyáltalán? Sok kérdés merülhet föl. A másik beszámolót az Interpress Magazinban olvastam. “A ma 68 éves Hans Hass ügyvezető szemináriumok, gazdasági kongresszusok elsőszámú sztárja. Honoráriuma, amit egy-egy félórás előadásért kap, tízezer márkákban mérhető, de boldogan fizetnek neki, hiszen a gazdasági szakemberek számára teljesen új, szenzációs problémamegoldásokat vázol. Hass számára ez a karrier 1951-ben, a nászútján, egy mélytengeri merülés során indult el. A fiatal férfit akkor még csakis a tenger mélyének élete érdekelte” – szegény újdonsült felesége! “Akkor éppen Ausztrália partjai előtt, a Great Barrier-i korallzátonynál merült le. Csinos szőke felesége, Lotte, akivel nemrég házasodtak össze, fönt várta a csónakban. A Ribbon-szirtnél tíz csomó sebességgel zúgott el az áramlás Hans Hass mellett, de ő nyugodtan lebegett a csöndes, tiszta vízben, tíz méter mélyen egy korallbarlang bejáratánál. >>Halak ezrei, teknőcök és cápák sodródtak el mellettem.<< És itt, a víz alatti barlangban lebegve Hans Hassnak egyszerre látomása támadt. >>Hirtelen úgy tűnt nekem – mondja –, hogy nem ezernyi hallal, cápával, tehát egyedi élőlénnyel állok szemben, hanem egy hatalmas, egységes szervezettel, amely ezer szemmel vizsgál, fürkész engem, és amely millió uszonnyal és lábbal mozog előttem előre.<< A férfinak a víz alatt furcsa kérdések és gondolatok villantak az eszébe. >>A növényeknek és az állatoknak sokasodniuk és szaporodniuk kell, egyébként elpusztulnak – akár az üzemeknek, cégeknek, konszerneknek. Vannak-e közös törvények?<< Ezen a nyomon elindulva Hans Hass fölfedezte a gazdasági szervezetek szerveződésének mélyebb és humánusabb szintjét.”

DÁVID: Azóta több csinos titkárnőt alkalmaznak…J

ATTILA: “Az általa felismert szerveződési elvek segítségével a cégek hosszútávú fennmaradásához eredményesebb módszereket dolgozott ki, amik figyelembe vesznek egy új szempontot: a vevők szempontjait is. Természettudományos megközelítésében olyan vállalatszervezési szempontokat vetett fel, amikből egycsapásra átláthatóakká váltak az eddigi megközelítések alapvető hibái.” Én a saját életemben is találkoztam egy pár hasonló élménnyel. Ez a két eset is hasonlít egymásra, valljuk be, mert az egyik azt mondja, hogy egy élő világegyetemet látott meg, a másik azt mondja, hogy rájött arra, hogy egyetlenegy élő organizmusról van szó. El lehet gondolkodni, hogy hogyan voltak ők képesek fölismerni valamit, amit hasonló helyzetekben mások nem fedeztek föl. Nyilván ennek voltak bizonyos előzményei; az elméjük, valahogy tudat alatt talán, nyitott és fogékony volt…

CSABA: Lehet, hogy bélyegeztek előtte…J

ATTILA: Hát arról nem szól a fáma. Igazából min múlhat az, hogy valaki meglásson valamit, amit más ugyanabban a helyzetben nem láthat meg? Ez azon múlik, hogy az ember hogyan gondolkodik, milyen a világlátása, a világszemlélete; milyen a nyitottsága, fogékonysága, mennyire akarja az életét kiteljesíteni, mennyire elevenen él benne ez; a hangulatok hogy hozzák ki belőle ezt az élet-megvalósulási erőt – ami ha kitör, mindent elborít, és tényleg elképzelhető, hogy az ember szinte az eszméletét is elveszíthesse. Itt tényleg egy elemi erőről van szó, ami tulajdonképpen maga beavathat látomás révén abba az igazságba, amit a természeti erő hoz létre. Én ebben megint a természeti erő megnyilvánulását látom. A látomás magától jön, vagyis magától attól, ami természetesen minden további nélkül él bennünk, vagyis magától a Természettől. Miután ez a természeti erő mindenkiben megvan, ennek a két embernek, ahhoz, hogy a Természet feléledhessen, nyilván hozzá kellett tenni a saját érdeklődését. Ha az ember az életről olyan képpel rendelkezik, hogy nagyszerű dolgok történhetnek vele élete során, akkor valószínűbb, hogy ilyenek történnek is vele. Akinek a fejében van egy ilyen eszme, azzal az ilyesmi sokkal inkább megtörténhet, mint azzal, aki azt gondolja, hogy hát vele úgyse történhet semmi, nincs is értelme az egésznek.

CSABA: De milyen deformált lelkivilága lehet annak, akinek az úszó élőlényekről és az élőlények egységéről rögtön a konszernek jutnak eszébe? Nagy különbség van a kettő között…

HOZZÁSZÓLÁS: Lehet, hogy te mást látnál, de ő, mint aki ezzel foglalkozik…

CSABA: Én is vállalatszervezéssel foglalkozom valamilyen szinten, de hát nekem eszembe nem jutna a konszernekre gondolni.

ATTILA: Lehet, hogy ez az ember megőrizte a lelkében azt a szűzies ártatlanságot, hogy a konszernekről nem feltétlenül rabló gengszterek jutottak az eszébe, akiktől hányingere támad az embernek, hanem olyasmik jutottak az eszébe, hogy például mondjuk az emberi társadalom azzal, hogy utakat hozott létre, az tulajdonképpen megfelel annak, hogy a halak uszonyokat fejlesztenek ki… az emberi társadalom nem uszonyokat, hanem utakat fejlesztett ki, és így tovább… és elgondolni az utcát úgy, hogy az tulajdonképpen uszony… szóval így tényleg érdekes párhuzamok villanhatnak föl, és ennek van egy olyan tanulsága is, hogy ehhez bizonyos szűziességet és bizonyos új rácsodálkozási képességet meg kell őrizni.

CSABA: Az elsőnél valószínű, hogy ez megvolt, tehát az, hogy a nagy zöld természetet látta, és ez kapcsolatban volt elvont fizikai képletekkel és Bach zenéjével… a zene és a fizika között kapcsolat van, azt tudjuk. De az, hogy teknősökről konszernek… ezt szerintem utólag találta ki hozzá, mert nagyon szépen hangzik…

HOZZÁSZÓLÁS: Cápákkal körbevéve bármit el tudok képzelni…J

MISI: Mindenkiben másképp zajlanak le a dolgok, és más világot látunk…

ATTILA: Az sem mindegy, hogy milyen teknősök voltak… szuggesztív teknősök… J Szóval gondolkozzunk el azon, hogy egy viszonylag hétköznapinak tűnő helyzetben is óriási dolgok fordulhatnak elő, és mindennap fantasztikus, csodálatos eszmékre juthatunk mi magunk, mindannyian. Mindennap nagyszerű felismerések, nagyszerű érzések mozdulhatnak meg. Ha ezeknek életet adunk, akkor ettől gazdagodhat az életünk, és sorsunk végül is sokkal inkább kiteljesedhet. Tehát sorsunk eszméjéhez, ami az én érzékelésemben a legmagasabbra ívelő kiteljesülés, természeti tartalommal és értelemmel töltött élet, fontos az önismeret és a világismeret, és mind a kettőhöz szükséges egy látás.

HOZZÁSZÓLÁS: Egy egész rövid anekdotát hozzátennék ehhez a két történethez. A mai angol irodalom egyik legnagyobb figurája Anthony Burgess. Róla olvastam, hogy negyvenéves koráig abszolút normális életet élt, hivatalnok volt…

DÁVID: Már ha az normális…

ELŐZŐ: …és akkor az orvos mondta neki, hogy agydaganata van; maximum egy éve van hátra, ha nagyon kezelteti magát, ha nem, akkor mondjuk fél év. Erre ő úgy határozott, hogy nem megy el orvoshoz; otthagyta a munkahelyét, és elkezdett írni. Egy év alatt megírta a Gépnarancs című regényt, amiből Stanley Kubrick világhírű filmet csinált (ami Magyarországon csak zártkörű vetítéseken volt látható). Egy év után megvizsgálták, és abszolút gyógyult volt, tehát önmagát ezzel az alkotással meggyógyította. Világhírű író lett.

ATTILA: Igen, az élet akarata minden jel szerint egy irányba mutat: az élet kiteljesedése felé. Az mondjuk nekünk sem ártana, ha az élet akaratához csatlakoznánk tudatosan is, és belső világunkat is segítenénk és nyitnánk ebbe az irányba. Ehhez pedig szükséges egy világlátás. És így érkezünk el lassanként ahhoz az öt fogalomhoz, amiket az én megközelítésemben föl kell vetni, hogy lássuk, mik az élet végső kérdései. Hogyan lehet egyáltalán áttekinteni ezt? Például a filozófiában az élet végső kérdéseinek az áttekintése sem történt meg – mert ha megtörtént volna, akkor ennek következtében az emberiség már valahogy tett volna azért, hogy az embereket segítse a saját életük igazi, nemes természetének megvalósításában. De, mint tudjuk, a filozófia és a tudomány magára hagyta az embert az ilyen emberi problémáiban – mintha valamiféle tabu alá esne az emberrel is foglalkozni…

SZABÓ ZOLI: Nem lehet az, hogy a filozófia vagy a tudomány éppen hogy már eljutottak arra a szintre, és épp azért tartunk itt, azért manipulált a világ, mert bizonyos emberek, bizonyos erők tudják, ismerik a végső válaszokat, és ezzel visszaélnek, nem a mi javunkra fordítják?

ATTILA: De, így van, sőt lehetséges még az is, hogy ez több ezer éve folyik, hogy ezeket az embernek az életét és a sorsát alakító tényezőket ismerik, csak éppen arra használják föl, hogy mi ne ismerjük. [Mindenfelől élénk helyeslés hallatszik.]

MISI: Persze, és ezzel uralkodnak rajtunk.

CSABA: Lehet, hogy vitát fogok kirobbantani, de…

ATTILA: Nem baj, a vita úgyis életet jelent…

CSABA: Az jutott eszembe, hogy ha régi mágikus alapokra helyezzük az egész “élet nagy kérdései”-témát, akkor ugye van egyrészt ez az édesapád meg teáltalad hirdetett Éden-dolog, amit valamennyire már magunkévá tettünk, és van egy nyugat-európai változata ennek – valahol közös egyébként a kettő –, ez pedig a régi hermetikus rend-féle gondolkodásmód, ami a rózsakereszteseknél és a szabadkőművesség korai időszakában még egyet jelentett ezzel – aztán hogy mivé fajult később a szabadkőművesség, arról most ne beszéljünk, bár az is egy érdekes dolog. Ugye ők birtokába jutottak valamiféle tudásnak – szerintük, de hát ezt nem hajlandóak megosztani az emberiséggel, hiszen a szabadkőművesség meg ezek a rendek zártak voltak, tehát aki belép, az onnantól kezdve kifelé semmit nem mondhat. Arra gondoltam, hogy hasonló módon működik a tudomány is manapság, tehát van egy zárt kaszt, egy nemzetközi tudósréteg legfelül, akik valóban hatalmas tudással rendelkeznek, és képesek tisztán látni, csak a tudásukat nem adják át, mert alá vannak rendelve a gazdasági tényezőknek, és a saját, nem filozófiai értelemben vett ostobaságuknak, tehát a bezártságuknak. És ezt kellene valahogy leküzdeni, csak az a baj, hogy ehhez egyelőre még nagyon kevesek vagyunk, ehhez még kicsik vagyunk – ezért kéne valamilyen szinten hozzájuk hasonlóvá válni, persze nem azt mondom, hogy legyünk mi is becstelenek és undorító gengszterek, hanem ismerjük meg őket valamilyen úton-módon.

MISI: Ezzel szemben volna egy-két megjegyzésem. Úgy mondják, hogy mindennek eljön az ideje. Annak is, hogy az ember okosan tudjon felhasználni bizonyos tudáselemeket meg bizonyos találmányokat. Az utóbbi száz évben feltalált találmányokból elsősorban haditechnika készült. Vannak bizonyos tudáselemek, amiket ha így szétszórnánk az emberek között, nem tudnánk biztonságosan meghatározni, hogy ki milyen célra fogja használni, mivel mindenkiben más világ zajlik le, és mindenkit valami más mozgat. Úgy gondolom, hogy ez a bizonyos mértékű hermetikai elzárás kell. Aki úgymond arra a sorsra született, hogy ezt a tudást megkapja, ezt az egész rendszert átlássa, annak ez úgyis el fog következni: meg fogja találni a forrásokat. De azt végzetes baklövésnek tartanám, ha olyan emberek kezébe adnánk ilyen mértékű dolgokat, akik nem tudnák jól használni őket.

CSABA: Épp az a baj, hogy most ilyen emberek kezében van ez a tudás… például a haditechnika… Nem azt mondom, hogy rossz, ha nagytudású és becsületes emberek kezében sok minden van, és ők nem szórják szét, csak az arra érdemeseknek adják át. Ha tényleg így történne, az nagyon jó lenne, de nem ez történik szerintem, hanem az, hogy ez a legfelső tudósréteg nem jószándékból tartja magánál a tudást, hogy a kis rohadékok, akik rosszra használnák, ne kapják meg. Éppenhogy ezek a tudósok tekinthetők legnagyobb részben nagy rohadékoknak.

DÁVID: Én is neked szeretnék mondani valamit, Misi. Elég kevés sci-fi kedvencem van, de az egyik a Tigris! Tigris! című könyv Alfred Bestertől. A lényege: valaki kifejleszt egy Pyrexnek nevezett anyagot, ami gyakorlatilag telekinetikus energia, vagyis rákoncentrálás hatására, gondolatkoncentráció által felrobban, több atombombányi erővel. Természetesen szupertitkos. Az, hogy ez az anyag létezik, tudomására jut egy tök egyszerű, munkás származású, először bunkó, később önképzett embernek. Kalandos úton-módon hozzájut ehhez az anyaghoz, és egyszercsak, úgy a könyv végén elkezd vele utazgatni a világ különböző nagyvárosaiba. Addigra kifejlesztenek egy olyan utazást, ami tulajdonképpen a teleportálásnak a változata, tehát magyarul fogja magát, és Londonból egyszercsak Párizsban van, persze nyomában az ügynökök. Fogja a rudacskákat – ez az anyag rudakba van összepréselve – és így odadobja a nép közé, akik éppen ott ácsorognak a különböző főtereken tízezrével, hogy: Nesztek! Ez a Pyrex! Ez az életetek és halálotok titka! Kérdezzétek meg az utánam jövő kollégákat, hogy mire képes! Tessék, a ti életetek, a ti világotok, a tiétek a felelősség. Döntsétek el ti, hogy fel akartok-e robbanni, vagy nem. Nekem szimpatikusabb ez a megközelítés, mint az, hogy hagyjuk a fejeseket dönteni, akikben nem tudom, miért kéne jobban megbíznom, mint bármelyik emberben.

MISI: Egyértelműen nem azt mondtam, hogy hagyjuk őket dönteni, hanem hogy meg kell választani, fel kell ismerni azokat a dolgokat, és meg kell ismerni az egész valóját, hogy hogy működik, és meg kell nézni magunkat, bele kell saját magunkba látni, hogy mi erre az egész feladatra képesek vagyunk-e, mert azt hiszem, hogy ha nem vagyunk tudatában annak, hogy mit cselekszünk, akkor lehet, hogy többet ártunk, mint segítünk.

DÁVID: Viszont elvileg mindenki képes erre.

MISI: Elvileg mindenki, de ahhoz csak az kell, hogy eljusson arra a tudatszintre.

ATTILA: Úgy érzem, egy kicsit elkanyarodtunk, mert itt igazából olyan fogalmakról lesz szó, amint nemsokára majd kiderül, amiket tulajdonképpen mindenki használ mindennap, csak éppen jobb, ha tudjuk, hogy ezek mit jelentenek, mint ha nem. Ezek nem fenyegetnek azzal, hogy valami ártalmat okozhatnak. A legrosszabb akarattal sem lehet egy megvilágított, tiszta fogalmat rosszul fölhasználni; a legrosszabb akarat legföljebb annyit tud megtenni, hogy a fogalmat besötétíti, befeketíti, rárak egy csomó hamis jelentésréteget. De egy megvilágított, tisztázott fogalomnak azért van egy olyan ereje, hogy azt a Jóska is tudja, meg a Sanyi is, meg a Zsuzsi is, hogy az micsoda, és meg tudja ítélni saját maga. Abban a pillanatban, hogy tisztázva van egy fogalom, mindenki meg tudja ítélni, hogy ez így helyes, és úgy, ahogy eddig tanították, úgy helytelen. Tehát utána már hiába jönnek mesterkedni azzal, hogy “de én rosszakaratú vagyok, hát hadd érjem már el a célomat, én is ember vagyok, én bűnözni szeretnék, szeretném ezt a fogalmat bemocskolni”, vagy mit tudom én… Az ilyenek tehetetlenségre lesznek kárhoztatva. Ez a szép ebben a dologban, hogy nem kell attól félni, hogy ha megvilágítunk valamit, vagy az igazi értelmét keressük az alapvető fogalmaknak, az valahogy az ártalmunkra lesz, vagy ezt nekünk nem szabad, még nem nőttünk fel hozzá. Éppen ezért most adok az élet végső kérdéseiről egy futólagos áttekintést. Ez egy nagyon izgalmas kérdéssor. Úgy gondoltam, hogy a bevezető, amíg az élet végső kérdéseihez eljutunk, mondjuk húsz-harminc perc lesz, ehelyett ennyi lett. Úgyhogy most erre szánok inkább kevesebb időt, és majd ha ezzel foglalkozunk, és esetleg otthon feladatként foglalkoztok vele, akkor a következő alkalommal alaposabban el tudunk beszélgetni róla. Ha már ez így fölmerült, meg egyes kíváncsi alakok nem átalltak fölvetni ilyen kérdéseket, hogy az előadás címéről például miért nincsen szó – hát akkor hadd legyen. Az élet végső kérdései sem voltak igazán áttekintve; most úgy érzem, hogy valahogy nyugodtabban és tisztábban látom, hogy hogyan lehet az élet végső kérdéseiről gondolkodni, ha ezek olyan módon, ahogy itt állnak leírva, áttekinthetővé válnak. Ez nem olyan lehetetlen feladat, mint ahogy abból gondolhatnánk, hogy ezeket eddig nem vették sorra.

A legelső kérdés az lehetne, ami természet szerint legelőször adódik, hogy szükségünk van-e egyáltalán arra, hogy a világot megismerjük. A világismeret és az önismeret ahhoz szükséges, hogy a sorsunkat ki tudjuk teljesíteni – ezért volt szó a sorsról eddig. Ha szükségünk van arra, hogy a világot megismerjük, akkor miért, miben és mennyiben? Ezekre már megpróbáltam és megpróbáltunk válaszolni. A válasz legyen most csak annyiban összefoglalva, hogy mindannyian önálló, boldog és értelmes életre születtünk, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk védeni és eszerint tudjunk élni, ahhoz elengedhetetlenül szükségünk van egy megalapozott világlátásra, vagyis valódi önálló tájékozódásra. A szemünkkel tudunk tájékozódni, nem kell bennünket kísérgetni a gyámunknak, hogy “te, figyelj, ne menjél neki légy szíves a falnak, mert ha egy fél centivel arrébb mész, akkor ott van az ajtó, és ha ráteszed a mancsodat a kilincsre, akkor ki tudod nyitni”… tehát hogy nem kell így élnünk, az annak köszönhető, hogy van szemünk, és azzal látunk. Az élet nemcsak abból áll, hogy megtaláljuk-e a kilincset és ki tudunk-e menni az ajtón, hanem abból is, hogy tájékozódni tudunk-e szellemileg. Ehhez szükségünk van egy világlátásra, csak éppen ezt a készségünket elmulasztották fejleszteni, mert úgy gondolták, jobb, ha ezek a kérdések homályban maradnak, mert akkor az orrunknál fogva lehet bennünket vezetni – nekimegyünk százszor a falnak, beverjük százszor a fejünket, és lehet, hogy nekik ez valamire jó. Itt viszont arról van szó, hogy minél több ember ismerje föl azt, hogy hogyan lehet az önálló tájékozódást elsajátítani. Ha tájékozódni akarunk, tudnunk kell, hogy honnan jöttünk, hová megyünk, és mi a feladatunk a világban. Ezek állítólag megválaszolhatatlan kérdések, amiket mindenki szeretne tudni, de sajnos erre nincs mód. Hogy ezeket a kérdéseket végiggondolhassuk, rá kell jöjjünk, hogy egy egész kérdéskört ölel magába ez a pár egyszerű kérdés.

Én úgy látom, az élet elsőszámú végső kérdése az, hogy miféle természetű a világ. Ahhoz, hogy tudjuk, honnan jöttünk, hová megyünk és mi a feladatunk a világban, tudnunk kell, hogy miféle természetű a világ. Élő természetű, tehát él, vagy nem él, vagyis élettelen természetű? Tudattal rendelkezik-e, tudatos-e, vagy nem, hanem tudattalan? Megismerhető, felfogható, vagy nem ismerhető meg, felfoghatatlan? Ezek alapvető kérdések a világ természetét, a világ lényegét illetően. Ehhez tartozik, hogy magáról a világ lényegéről milyen képet tudunk alkotni. Miből áll a világ, mik a fő világtények? Mik azok a kulcsfogalmak, alapfogalmak, amik segítségével a világra rádöbbenhetünk, hogy “hoppá, hát ezek alapján ítélhetjük meg a világot”? Ahhoz, hogy a világot meglássuk, öt kulcsfogalomra van szükségünk, amik megfogják a világ lényegét. Ha ezt az ötöt látjuk, látjuk a világot; ha nem látjuk, nem látjuk. Mi ez az öt valami? Mik a fő világtények? Hány világtény van, tényleg öt van, vagy csak egy? Van olyan, hogy világtény? Ezek, úgy gondolom, szinte ismeretlen dolgok. Ha vannak fő világtények, és nem csak egy van, hanem több, mi ezeknek a viszonya, milyen kapcsolatban állnak egymással? És ha már látjuk azt, hogy ezek milyen viszonyban vannak egymással: mi a Világegyetem létének az értelme? Az egész Világegyetem mire föl van, mire föl létezik, mire jó? Ez az első kérdéskör, ami a Világegyetemre irányul; és a Világegyetemről nem úgy akar képet alkotni, hogy ha huszonkilenc évig tanulunk, gürizünk és gürcölünk, és bebiflázunk tizenkilencezer könyvet, és megnézünk tizenkilencmillió tévéműsort, akkor majd erről közelebbit fogunk megtudni. Nem erről van szó – a lényeget kéne megragadni. Hogyan ismerhető meg a lényeg? Rövid, belátható idő alatt, de a feltétlenül szükséges időt rászánva a világ lényege megismerhető-e, és ha igen, hogyan? Ebből áll ez a kérdéskör.

A második kérdéskör szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Én azt gondolom, hogy vannak lényegi világtények, mert a világnak van lényege. Ha rájövünk arra, hogy van olyan, hogy lényeg, akkor megismerésünk végtelenül hatékonyabbá válik, mert a lényeget sokkal könnyebb meglátni, mint az, hogy elkezdjük farigcsálni a tudásunkat – mint ahogy az emberiség csinálja: fejlődünk, fejlődünk, fejlődünk évezredek óta, egyre gyorsuló mértékben, de hogy hova, és minek, és miért, arról senkinek nincsen világos képe. Tehát túlléphetünk azon, hogy mik a fő világtények, és mi ezeknek a viszonya – ez tulajdonképpen mindig olyan, hogy ez szinte egy álló, tényszerű helyzet, de a világ nem áll, és nem abban merül ki, hogy tényszerű. A világ egy óriási folyam, aminek a hullámai vagyunk mi is; egy óriási hullámverés, egy őrült erővel rohanó eseményáradat. Mitől fejlődik a világ? Tegyük föl, hogy már látjuk, mik a fő világtények – de mitől változnak? Van a változásának iránya, vagy nincs? Mik a fő, a lényegi világfolyamatok, mik a világban lezajló fontos, lényegi világfolyamatok, amikről tudnunk kell, amik számítanak abban, hogy mi a mindennapi életünket hogyan éljük? Vannak ilyen világfolyamatok, vagy nincsenek? Ha vannak, milyenek? Ez a második kérdéskör.

A harmadik kérdéskör: Hol van a helyünk a világban? Most már a világról alkottunk egy állóképet, utána egy mozgóképet, és most jön az, hogy mi hol vagyunk ebben, mert az egész arra irányul, hogy az emberek, mi magunk hogyan tudunk a sorsunk legmagasabb, legeszményibb, legnemesebb eszményeinek megfelelni. Szükségszerű és törvényszerű, hogy ha a világ már legalább a kérdés szintjén fölmerült, akkor fölmerüljön, mi hol vagyunk ebben, és hogy tudjuk elképzelni a mi kapcsolatunkat ezzel, aminek a részét alkotjuk. Hol van a helyünk a világban, miféle létfeladatunk van a világban, és miféle lehet? Vannak-e és áttekinthetők-e a fő, lényegi lehetőségek az életünk alakításában, amik segítséget jelentenek – vagy pedig ezek teljesen áttekinthetetlen dolgok, és nem is érdemes gondolkodni, mert csak megfájdul az embernek a feje tőle? Az életünk ebben a világfolyamatban hogyan képzelhető el? Úgy, hogy az életünknek van egy eleje és egy vége, és amikor meghalunk, utána semmi? Vagy utána is lehet valami? Ha lehet, hogyan lehet? Hogyan maradhat fönn az életünk a halálunk után? Mire született az ember, mit akar tőlünk a világ folyamata, hogyan hozta létre az életünk folyamatát? Mi az ember természeti lényege? Tehát az emberre irányul a harmadik kérdéskör, az ember és a világ kapcsolatára.

A negyedik kérdéskör: Mit tehetünk azért, hogy érvényre juttassuk az életünk ügyét, az életünk feladatát? Miféle természetű a közösségi élet? Elkerülhetetlenül egymásra vagyunk utalva; az embernek a lényege az, hogy közösségi színtéren éli az életét. Vannak-e természetes közösségek, vagy minden közösség csak manipulációval jöhet létre? Miféle közösség az a közösség, amit úgy hívnak, hogy nemzet? Tehát most a közösségi színteret kell végiggondolni: a világ és az ember között miféle közösségi színterek adottak? Végiggondolható az, hogy a közösségeknek mik a fő, lényegi szintjei? Vagy teljesen vaknak kell lenni? Szerintem végiggondolható, és alkothatunk róla képet; és megmondhatjuk, hogy fontos közösségi színtér például a nemzet, vagy mondjuk az emberiség; vagy más: a természet, a Világegyetem. Megállapítható mindez? Ha igen, tájékoztat, segít bennünket a világlátásban? És ha vannak ilyen átfogó közösségi létkörök, hogyan kapcsolhatjuk össze az életünket ezekkel a létkörökkel? Például az életünk ügyét hogyan kapcsolhatjuk össze a nemzet ügyével? Ez a negyedik kérdéskör. Persze itt csak futólag érzékeltetem a dolgokat; igazából magát a kérdéskört érzékeltetem, maguk az egyes kérdések nem tekinthetők úgy, hogy ezek kimerítik a kérdéskört, hanem csak szinte egy-egy ecsetvonással érzékeltetik.

Az ötödik kérdéskör az, hogy a képességeink alapján miféle lehetőségek állnak előttünk. Miféle képességek azok, amik adottak, és melyek azok, amik elsajátíthatók? Hogyan könyveljük el, hogy kik vagyunk: azok, akik most vagyunk, vagy esetleg azok a képességek, amik bennünk vannak, fejleszthetők, javíthatók, és akkor tulajdonképpen kár, ha azt gondoljuk, hogy mi azok vagyunk, akiknek eddig gondoltuk magunkat, hiszen akkor azok közül esetleg valami fejleszthető, mozgásba hozható, és így magunkról is más képet kell alkotni. Miféle képességek azok, amik elsajátíthatók, és amiket még el lehet sajátítani? Hogyan ismerhetjük meg, hogy milyen képességeknek az elsajátítása segíti az életünk kiteljesedését? Hogyan kapcsolódhatunk a nemzeti kultúrához? Miben áll életünk felelőssége? Mert végül is felelősséggel is tartozunk az életünkért.

Ha most gyorsan végigtekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy volt a természeti kozmikus világ, volt az emberiség, a társadalmi világ, és a közösségek, a nemzet, végül az egyén, a személyes, konkrét egyén, akihez szól az egész, akinek az életét segíteni akarja. Így már maga ez az egész kérdéskör fölveti, hogy mik a fő, lényegi elemei a világról alkotott gondolkodásnak. Az egyént és a Világegyetemet összekötő létkörök rajzolódnak ki. Ezeket csoportosíthatjuk is, úgy, hogy az egyik létszinten ott vannak a természeti kozmikus erők, a másikon ott vannak a társadalmi erők – és ott vagyunk mi. Namost ha a természeti és a társadalmi erők egy irányba mutatnak, akkor világos, hogy minden rendben van, jól alakul az élet. A mai világban ez a kérdés nem kérdés: egyértelmű, hogy a társadalom bevallottan a természetet akarja leigázni, és minket is arra akar rábírni, hogy a természetet minél jobban próbáljuk leigázni. Erre való minden. Ez a nyugati civilizáció lényege, üzenete. Mivel az ember a természet része, ezért nem csoda, ha a végén az embert is leigázzák. Darwin óta az ember is hozzátartozik az állatvilághoz, hát akkor az embert is le kell igázni, ki kell sajtolni belőle, amennyit lehet. Hát így néz ki a mai világ; a természet és a társadalom mint alapvető fogalmak tűnnek föl, és utána ott vagyunk mi – nekünk pedig a természet és a társadalom szembenállásában valamelyik oldalra kell állnunk, és attól függ, hogy az életünk hogyan alakul, hogy a természet oldalára állunk, vagy pedig a manipulációs társadalom oldalára állunk, a természet ellenségei akarunk lenni, és erre fordítjuk az életünket. A legfontosabb kérdések és a válaszok is adódnak abból, hogy megpróbáltam áttekinteni a végletek, a két pólus, a Világegyetem és az ember között található kérdéseket. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezt párhuzamosan kíséri magának a megismerhetőségnek a problémaköre: az, hogy miért van szükségünk a világlátásra, hogyan érthetjük meg a világot, hogyan szerezhetjük meg azt a tudást, ami ahhoz kell, hogy az életünket úgy alakítsuk ki, ahogy szeretnénk. Hogyan tudunk bármiféle lényegiséget megítélni, bármiféle fontosságot; az egyes kérdések súlyát hogyan tudjuk mérlegelni, hogyan tudjuk mérlegre tenni, hogyan tudunk értékelni? Ha értékelni akarunk, ahhoz persze szempontok kellenek, de ezek meg adódnak a világban elfoglalt helyünkből, úgyhogy a megismerés módja, a világ adottsága és a világ megismerése egymással összefüggenek. Láthatjuk, hogy a természet és a társadalom az, ami igazából számít.

A társadalomban valamikor pár ezer évvel ezelőtt az ember rálépett egy olyan útra (erről Endre beszélt előadásaiban), amiben szakított a természettel, és a természet leigázására szövetkeztek az emberek valamiért, vagyis hát létrejött egy erőszakos berendezkedés, ami különféle módokon, erőszakszervezetekkel, gazdasági és egyéb eszközökkel bevezetett egy új világrendet, a hatalmi világrendet. Azóta hatalmi világrendet élünk. A mágikus kor, az Aranykor, az Éden, amit évmilliókon keresztül élt az emberiség, ebből kiűzték az egész emberiséget – és az egész emberiség, mintha bolond lenne, tűri évezredek óta, hogy másképp alakul az élete, mint ahogy kellene. Engem nem kérdeztek meg, hogy mi a véleményem a világ folyásáról, és hogy én hogyan alakítanám az életet. Így hát kénytelen vagyok beállni a sorba, és akkor dolgozik az ember azon, hogy még jobb tankokat gyártsanak, a kémcsőben a vegyész még jobb fene tudja micsodákat kotyvasszon ellenünk; és ebben mindenkinek megvan a dolga, az egész társadalom erre épül föl lényegében, hogy ezt az irányt tartsuk, hogy ebbe az irányba menjenek a dolgok. Senkit nem kérdeznek meg. Nem vagyunk annyira felnőttek, hogy minket erről a társadalom megkérdezzen. Ebben is kifejeződik az a szándék, hogy minket is le akarnak igázni. Én azt mondom, hogy ezt ne tűrjük. Próbáljunk meg úgy viselkedni, mint akik önállóan szeretnének élni! Ehhez viszont látnunk kell, hogy meg kell tanulnunk látni. Ezek az alapvető kérdések így tulajdonképpen fényt derítenek arra, hogy a természet és a társadalom nem egy irányba áll, nem egy irányba tevékenykedik; az egyik valamiért abban látta a fő feladatát, hogy szembeforduljon a másikkal. Ez egy betegség. Képzeljük el, ha a szervezetünk egyik része hirtelen eldöntené, hogy ő ellene fordul a szervezetünk többi részének. Ez egy tragikus fordulat – és érdekes módon, úgy látszik, ezt eddig nem nagyon ismerték föl. Én is azután ismertem föl, miután Endre mondta. Egy-két évvel utána már kezdtem megérteni, hogy ez milyen jelentős gondolat. Az élet végső kérdésköreinek az áttekintése, végiggondolása közben – mint láttuk – könnyen adódik ez az alapproblémája a világnak, és az az alapdöntése is, hogy melyik oldalra állunk.

Lehet, hogy banálisnak tűnhetnek egyeseknek ezek a kérdéskörök, de nem hiszem, hogy azok lennének. Azt mondják, a kérdések sokszor magukban rejtik a választ; ha már valaki látja a kérdést, akkor szinte láthatja a választ is. Nézzük meg például, hogy milyen válaszokat ad ezekre a kérdésekre az egész emberiség túlnyomó része által az utóbbi évtizedekben divatos, önként és dalolva vállalt, csodálatos, gyönyörű világnézet, a materializmus, ez a mindennél szebb, tudományosabb, és mindennél nagyszerűbbnek mondott világnézet. Vegyük végig a materializmus válaszait az élet végső kérdéseire!

Első kérdés: Miféle természetű a világ: élő, élettelen, tudatos, öntudatos, vagy tudattalan; felfogható, vagy felfoghatatlan? A materializmus válasza ismert: a világ élettelen. Ez a Világegyetem úgy, ahogy van, egy rakás anyagcsomó, egy élettelen valami. A Világegyetem minden anyagi létező összessége, éppen ezért világnézetünket az élettelen tudomány fogja meghatározni, a fizika. Tényleg úgy is van: egyre jobban a fizika szabja meg a természettudományt is. Nem tudom, a fizikának mi köze van a természethez. A természet az élővilágot jelenti; az élővilágot fejezzük ki magyarul a természet szóval. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy még a hegyek-völgyek világa is az élővilág része. Akkor a természettudománynak mi köze van ahhoz, ha valaki az egész természetben csak azt látja meg, hogy mi lehet az, ami élettelen, és ha megtalál valamit, ami élettelen, vagy amit ő annak gondol, akkor abban rögtön elmerül, és mindent, ami élő, figyelmen kívül hagy?… Így alakul a mai világnézet, ami mindent a fizikára épít föl. Nincsen tudata a világnak, se öntudata; élettelen egységnek ilyenje nincs. Egyetlenegy világtény létezik, ez az anyag, ami tökéletesen élettelen, tehetetlen, passzív. Ezek vagyunk mi egyébként. És ha ezt elhisszük, akkor tényleg azok is leszünk. Az élet és az emberi értelem tökéletesen alárendelt az anyagnak, az objektív törvényeknek. Mi gondolkodni nem tudunk, hanem objektív törvények folyamata az, amiről azt hisszük, hogy gondolkodás. Közben pedig nagyon is objektíven meghatározott folyamatok zajlanak le bennünk. Mi nem tudunk gondolkodni, se önállóan dönteni, mert ezt objektív folyamatok határozzák meg. Tehát a Világegyetem létének semmi értelme nincs. A fő világtények? Egy van, az élettelen anyag. Viszonya nincs, csak a tökéletes alávetés. Minden mást alárendel, tehát tökéletesen totalitáriánus – ezt lehet rá mondani ezzel a csúnya szóval. Az alávető viszony a világ fő viszonya. A Világegyetem létének értelme nincs.

Második kérdés: mi adja a világ fejlődésének, változásának irányát? A világ változását – egyértelmű, a materialista tudomány tudja – a teljes züllés, a teljes rendezetlenség felé haladás adja. A Világegyetem lassan, de biztosan halad a hőhalál felé; minden tudományok egyetlen üdvös tudománya, a fizika megmondja világosan, hogy az entrópia növekszik, és a Világegyetem a hőhalál felé tart; a rendezetlenség és a káosz felé tart minden. Ez nem is vitatott kérdés. Tehát a Világegyetem fejlődésének fő iránya a romlás, a züllés, a szervezetlenség.

Harmadik kérdés: De akkor hol a helyünk a világban? Az embernek nincsen kitüntetett helye a világban. Az ember jelentéktelen sorsra van kárhoztatva, egy jelentéktelen bolygón, a jelentéktelen Naprendszerben, a jelentéktelen Tejútrendszerben valahol; egy szánalmas kis pontocska a Világegyetem hatalmas méreteihez képest, amit ésszel nem bír fölérni (a materializmus a méretekkel van rendkívül elfoglalva).

Negyedik kérdés: Mire született az ember, mi az ember természeti lényege? Nincs neki olyan. Anyag. Hogyan juttatható érvényre életünk ügye? Nincs olyan. Mi a nemzet lényege? A nemzet egy elavult fogalom – mindent az anyagi szempontok, a gazdasági élet határoz meg.

Ötödik kérdés: Milyen képességeink vannak? Az ember nem képes önálló gondolkodásra; gondolkodását, cselekvését külső tényezők határozzák meg. Gondolkodását nem maga, hanem az objektív törvények irányítják, az ember tehát nem lehet felelős a tetteiért. Erkölcs nincsen, nem is lehet – sőt, az erkölcstelenség tudományos alapon áll. Akik erkölcsről beszélnek, azok beképzelt illúzióknak bedőlő nyavalyás alakok. Itt az erkölcstelenség az, aminek tudományosan igazolják az alapját; tulajdonképpen egy bűnöző világ az, ami tudományosan kell, és amit a tudományos szemlélet diktál. Az jár el tudományosan vagy materialista módon, aki bűnözésre adja a fejét. Hát így alakul ki ez a világ, amiben vagyunk.

Bár ez a kérdéskör ártalmatlannak tűnik, de azért ha megnézzük, hogy a materializmus milyen válaszokat ad rá, abból adódik, hogy mi az, ami elsikkad a mai világban, és mi az, ami ebbe az irányba visz. A materializmus alapján, ha végiggondoljuk következetesen, az anyuka nem mondhatja azt a hároméves gyerekének, hogy “figyelj, ha lelépsz a járdáról, nézz körül, hogy jön-e autó” – hiszen akkor ez feltételezné azt, hogy az a gyerek ő maga eldönti, hogy “ha jön autó, akkor nem lépek le, ha viszont úgy látom, hogy nem jön, akkor nyugodtan leléphetek”… Ez feltételezné, hogy a gyereknek józan belátása van, és figyelembe veszi, amit anyukája mond, csak azáltal, hogy a susogásnak, ami az agyába érkezett, bizonyos értelmet tulajdonít – pedig valójában az csak fizikai folyamat, levegősűrűsödés meg -ritkulás, úgyhogy ebben értelmet keresni egyszerűen “badarság” – stílszerűen, ugyanis Lenin egyik kedvenc fordulata, hogy badarságnak nevez mindent, ami nem egyezik az ő nézeteivel. Tehát akkor viszont az anyukákat fölbátorítaná a materialista világnézet, hogy a gyerekeiket nyugodtan engedjék bármikor a sorsukra. Ha elüti az autó, akkor elüti… akkor az volt előírva számára az objektív törvényekben… Világos, hogy a legtöbb ember számára ez tarthatatlan álláspont, mert minden ember figyelembe veszi, hogy a saját belátásán alapszik a saját döntése. Sőt, a materialista, amikor azt hazudja, hogy a materialista világnézet tudományosan megalapozott, akkor ezzel nem tesz mást, mint a mi belátásunkra apellál, arra hivatkozik, ahhoz folyamodik. Szeretné eltéríteni a gondolkodásunkat; azt akarja, hogy szabad döntésünk alapján lemondjunk arról, hogy tovább önállóan gondolkodjunk, és fogadjuk el az ő nézetét. Tehát tulajdonképpen arra a döntésünkre apellál, arra épít, amit ő maga tagad. Ezért mondom, hogy ez becsapás. Amikor valaki azt mondja, hogy ez így meg így van, miközben tudja, hogy ő maga ennek az ellenkezőjét használja fel – ez olyan következetlenség, amiben szándékos becsapás érhető tetten, és ezt hívják magyarul hazugságnak. Tehát a materializmusban egy tudományos látszatba öltöztetett hazugságot látok, és azt hiszem, az élet végső kérdéseinek az áttekintése módot ad arra, hogy például a materializmusról egy pár perc alatt átfogó képet tudjunk alkotni. Ez a találkozó nagyon elhúzódott, nem tartottunk szünetet sem, de még van egy-két gyakorlati dolog, amit szintén meg kéne beszélni. [Faliújság; olvasmánylista; következő kör helye, ideje… kéne fénymásolni magyar mitológiával foglalkozó régi könyveket, például Lujótól a Kandra-Kabost…]

Begépelte, szerkesztette Galántai Dávid.