Megjelenik: Harmadik Szem-2000-március-április

Tudományfilozófia Új Tudomány

Természetbölcselet

A biológiai dimenzió

Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? Mi lesz velünk a halál után? Ezekre a kérdésekre a mai tudomány nem akar választ találni. Furcsa ez az érzéketlenség, szinte felfoghatatlan, miért nem vizsgálja a tudomány ezeket a kérdéseket. Tudom, hogy mi nem vagyunk megrendelők a mai tudományiparban, hiszen csak egyszerű emberek, nem pedig nagypénzű tőkések vagyunk. Mégis, életünk alakításába jelentősen beleszól a tudomány, egyre növekvő mértékben. Mindannyian egy olyan világkép érvényre jutása alatt élünk, amit egyre inkább a tudományos szemlélet, világkép határoz meg, miközben minket és életkérdéseinket a tudomány egyre inkább kizárja a fontos kérdések sorából. De az életkérdések számunkra valójában egyre fontosabbak, éppen az egyre inkább embertelen mai világ szorítása alatt. Minél embertelenebb a mai világ, annál fontosabb, hogy mi magunk álljunk neki saját életkérdéseink feltárásának, megvilágításának.

A tudományos determinizmus szerint a világot az egyetemes okság elve irányítja. Csakhogy, ha az okság elve mai formájában azt jelenti, hogy mindent az anyagi okok irányítanak, akkor belső világunk kiszorul a mai világ kereteiből. De valóban, mindent az anyagi okok irányítanak?

Vegyünk egy példát. Ha mi valójában csak bonyolult gépek vagyunk, ahogy azt a mai tudományos szemlélet sugallja, amin évszázadok óta dolgoznak a világ egyetemein, akkor gondolataink és tetteink nem tőlünk függnek, hanem azoktól az anyagi folyamatoktól, amik szervezetünkben lejátszódnak, és amik szervezetünkre kívülről hatnak. De ha tőlünk nem függ, mit teszünk, akkor miért van az, hogy az anyuka figyelmezteti gyerekét, ne lépjen az úttestre, mielőtt nem győződik meg arról, hogy nem jön feléje olyan autó, ami elgázolhatja? A mai “tudományos” szemlélet szerint az anyuka figyelmeztetése abszolút hiábavaló kéne legyen. Hiszen a kisgyerek nem képes saját maga odafigyelni, mérlegelni, megfogadja-e a tanácsot, hiszen a mai “tudományos” világkép szerint az ő tetteit szigorúan csakis az anyagi folyamatok határozzák meg, például, hogy mit evett reggelire. Állítólag, az évszázadok alatt kidolgozott “tudományos determinista” nézet szerint nincs a gyermek szervezetében semmi, ami felett önálló lényként rendelkezhetne, és így nem lehet arra sem képes, hogy belső anyagi folyamatait valamiféle szellemi erő segítségével anyagilag úgy befolyásolja, hogy lépteit önrendelkező módón elindítsa vagy megállítsa. Nem ül a gyermekben semmiféle manó, vagy szellem, és ha ülne is, szellemujjaival nem tudná megakadályozni, hogy a reggelivel felvett táplálék, az anyagcsere, az érzékelő pályákon bejutó ingerek gépiesen, mechanikusan eldöntsék, amit az adott anyagi viszonyok között tenni kell. Az önálló belátás, cselekvés tehát a mai “tudományos determinizmusban” képtelenség, nyilvánvaló blődségnek van feltüntetve. Még jó, hogy nem marasztalják el az anyát, hogy olyan blődségre ragadtatja magát, hogy figyelmezteti gyerekét, vigyázzon.

Vegyük észre, hogy az önálló emberi döntőképesség, az emberi önrendelkezés jobbára csak megtűrt jelenség a mai világban, és bár a mindennapi életben még el-eltűrik, hiszen az anya ellenállásával jogosan számolhatnak, nem fogja hagyni, hogy tudományosan lebeszéljék a gyereknevelésről, de eközben az élet lényeges kérdéseiből már tényleg kihagyják az embereket. Nekünk csak az a lehetőség marad, úgy tűnik, hogy alkalmazkodjunk, a világ alakításának előjogát fenntartják a tudományos szemléletet alakító erők maguknak. A determinizmus csak annyit jelent, hogy a mi életünket mások akarják meghatározni? De valóban nem vagyunk arra képesek, hogy átlássuk, mi alakítja életünket, és miféle szerepet játszik az okság életünkben?

Ha a tudományszemléletet alakító erők maguk is elhinnék, amit nekünk tanítanak, akkor minden egyetemet be lehetne zárni, hiszen attól nem fog önálló belátásra jutni senki, ha új ismerethez jut, hiszen akkor már szellemi önállóságra képes lény lenne, és éppen ezt tagadja a “tudományos materializmus”. Sőt, a kutatásfejlesztés is az új felismerések önálló felfedezésén alapszik. Az egész termelés, a pénzügyi rendszer azon a feltevésen alapszik, hogy ha egy dolgozó pénzt kap, akkor másképp dolgozik, mintha nem kap. Nem valószínű, hogy bárki is komolyan gondolná, hogy ebben a pénz fizikai hatásai, súlya játsszák a fő szerepet. De akkor miért teszi a nyugati civilizáció a köztudatot deterministává, materialistává, ha a mindennapi életben lépten-nyomon megtagadja?

Az emberi erkölcs az önrendelkezésen, a felelősség elvén alapszik. A materialista determinizmusnak, ha következetes akar lenni, tagadnia kell az erkölcs lehetőségét, a felelős viselkedés lehetőségét is. Ez lehet az egyik fő oka, hogy a mai világban rohamosan terjed a felelőtlenség magunkkal és embertársainkkal szemben. Ha valóban felelős, emberi, erkölcsös életet akarunk élni, nem fogadhatjuk el a mai világot uraló materializmust. De vizsgálódjunk tovább! Vajon miféle okok játszanak szerepet életünkben?

Vegyünk egy példát. Az állat eszik, ha éhes, és van közelében táplálék. Mi az oka, hogy eszik? A szervezetében lezajló anyagi, fizikai-kémiai folyamatok, vagy a külső fizikai-kémiai folyamatok szabják ezt meg? A külső fizikai folyamatok csak akkor válhatnának irányítóvá, ha úgy esne rá az állatra egy tárgy, hogy ettől éppen összeharapja az éppen ekkor szájába röpülő élelmet. Valóban, senki nem gondolhatja komolyan, hogy az állat a külső fizikai kényszerek következtében eszik. De vajon lehetséges-e, hogy a belső fizikai-kémiai kényszerek kényszerítik az evésre? Mindenesetre furcsa lenne, hogy a belső fizikai folyamatok miért pont akkor váltják ki az evést, amikor az állat “éhes”, amikor táplálék van a közelben – hiszen ha a belső fizikai folyamatok nem függhetnek a külsőktől. Lépten-nyomon rágás-kényszer alatt álló állatokat látnánk, és ez a rágás-kényszer teljesen vaktában kéne fellépjen. Vessük el ezért ezt a fizikai okság feltételezést! Fogadjuk el, hogy az állat azért eszik, ha éhes, mert ő maga irányítja így életét. Ehhez viszont el kell fogadnunk, hogy a fizikai okság mellett létezik egy másik féle okság is, a biológiai. Szembetűnő, hogy az állatok öntevékenyek, mozgásukat nem külső tényezők irányítják. Ha öntevékenyek, akkor maguk képesek fizikai hatásokat elindítani. De mi indítja el ezeket a fizikai hatásokat? Ha fizikai oka lenne, akkor megmaradnánk a fizikai oksági láncban. Tehát nem fizikai okról van szó! Vagyis az élet ténye bizonyítja, hogy nem-fizikai tényező képes fizikai hatást kiváltani! Léteznek tehát biológiai okok is. A fizikai oksági lánc nem zárt, ahogy azt a deterministák gondolják. A fizikai oksági lánc legalábbis az élőlények szervezetében nyitott. Tudjuk, hogy az élőlényekre a fizikai törvények továbbra is érvényesek. Csakhogy emellett egy másik jelenségszint törvényei, a biológia törvényei is érvényesek rájuk. Egy tárgy nem lehet éhes. Ha valamiféle biológiai ok fellép, ennek érvényre juttatásához persze szükség van a megfelelő fizikai feltételek megteremtésére. De honnantól? Ahol a biológiai oksági lánc találkozik a fizikai oksági lánccal, már fennáll a függés. A biológiai oknak tehát arra is képesnek kell lennie, hogy az érvényesüléséhez szükséges összes fizikai feltételt megteremtse és folyamatosan biztosítsa a folyamat lezajlásához menetközben szükséges viszonyokat is. A biológiai ok tehát valahogy át kell tudja tekinteni a fizikai folyamatokat. A fizika és a biológia viszonya tehát hasonló a sík-geometria és a tér-geometria viszonyához. A síkban létező kör zárt, de ugyanez a kör a harmadik dimenzió, a gömbi geometria felé nyitott. A gömb bármely síkszelete kétdimenziós kör, és a kör síkján kívüli bármely pontból a kör minden pontja egyszerre látható. Lehet tehát a fizika oksági lánca egyszerre zárt és nyílt is: zárt a fizikai dimenziókban, és nyílt a biológiai dimenzió számára.

Igen ám, de a helyzet még ennél is emberibb. Nemcsak arról van szó, hogy biológiai életfolyamataink megszabják viselkedésünket. Ennél sokkal többről van szó! Létezik ugyanis az értelmes cselekvésnek egyfajta öntudat-előtti szintje. Az öntudatlan tudat szintjét az öntudattól megkülönböztetve a tudat szintjének nevezem. Tudat szintjének, mert ez a tényező képes volt az öntudatot is kifejleszteni, azaz szinte magában hordozni az öntudat eszméjét. Egy ilyen tényező szinte még az öntudatnál is magasabb értelmi szervezőerővel kell rendelkezzen – anélkül, hogy az öntudat sajátosságai meglennének benne. Az állatvilágban általános, hogy jellemével, adottságaival összhangban álló viselkedést tanúsítanak az állatok. Hiába tesszük az éhes macska elé a tejet, ha eközben morgunk, vagy dübögünk, alkatától, személyiségétől függően fogadja el a tejet vagy utasítja vissza. Vajon mi értelme van a fizikai, biológiai viszonyok szempontjából a macska jellemének? Nem lenne egyszerűbb, ha mindig megenné a tejet, ha éhes? Miféle fontossága lehet a kozmikus világrendben a macska jellemének, személyisége alkatának? Ezt a kérdést mindmáig nem tették fel az etológusok. Pedig ez a dimenzió, a tudat dimenziója éppolyan valóságos, saját törvényekkel rendelkezik, mint a biológia és a fizika szintje. A biológiai oksági lánc tehát nyitott kell legyen egy még magasabb dimenzió, a tudati dimenzió felé.

Lassan elérkezünk az emberi élet oksági viszonyaihoz. Furcsa, hogy mindmáig nem tárták fel az okság emberi dimenzióit, és problematikája is alig ismert. Mindenesetre minden ember tudja, hogy élete sok kérdésében saját öntudatának birtokában képes, öntudata általa alakítható tartalmának megfelelően dönteni. Vagyis az oksági lánc a tudati dimenzió felett is nyitott! És miféle alapon döntünk életünk kérdéseiben? Viselkedésünk okai közé tartoznak a egyéni-személyes, családi, társadalmi, természeti okok. Akkor tehát a szigorú okság határozza meg viselkedésünket, csak éppen az okok lehetnek többfélék? Érdemes ezen mindannyiunknak elgondolkodnunk. Ha valami elkerüli figyelmünket, esetleg elveszítjük a lehetőséget, hogy épp a felfigyelés által e tényező viselkedésünk oka lehessen. Ha például valaki nem olvasná el ezt a cikket, elesne a lehetőségtől, hogy az itt bemutatott okfejtés viselkedése mozgatórugója, oka lehessen. Tehát az okok, különösen az öntudati okok ismereteinktől nagymértékben függnek. De valóban, minden tettünket oksági alapon indítjuk? Mi az oka, ha táncra perdülünk? Az, hogy örülünk, hogy jókedvünk van – de miért épp táncra perdülünk, miért nem énekelni kezdünk? Vagy miért nem kezdünk örömünkben ajtót mosni? Ha ezt a kérdést komolyan vesszük, örömünkre szolgálhat. Felfedezhetjük, hogy az örömteli viselkedés egyik legfőbb tulajdonsága, hogy minél öntevékenyebb, a külső okoktól minél kevésbé meghatározott legyen. Ha például egy pisztolyt fognak ránk, azzal a fenyegetéssel, hogy lőnek, ha nem táncolunk, ugyanaz a tánc elveszítheti örömteli jellegét. Az örömteli viselkedésben az oksági láncok teljes megnyitása, a lehetőségek játékos, élvezet-vezérelte nyilvánul meg.

(folyt. köv.) Grandpierre Attila