Megjelent: ELIXÍR 2002. március

Istenélményeink forrásai

Istenélményeink egyik legfeltűnőbb sajátsága, hogy többnyire maguktól érkeznek. Ez a magától érkezés figyelemre méltó. Mit vagy kit takar ez a “magától”? A magyar nyelvben az eső magától esik, a Nap magától süt, a csillagok fénye maguktól gyullad ki. A természeti folyamatokat, a Természet cselekvéseit tehát önmaguktól beállónak érzékeljük.

Hányféle istenélményünk ismeretes? Érdemes végiggondolni, odafigyelni arra, mit életünkben isteniként fogunk fel. Luigi Giussani “A vallásos érzék” című, nemrég megjelent könyvében a létezésünkre rádöbbenés, a Kozmosz szépségének élménye, a gondviselő valóság tapasztalata, a függésben levő én, és a szívbe írt törvény köré csoportosítja istenélményeinket. Viktor András megfigyelése szerint “A legsokoldalúbb hatások, a legmélyebb érzelmi töltésű élmények mégiscsak a “természet ölén” érik a gyerekeket”.

Varga Csaba, az animációs filmrendező és polihisztor, a művészi és természeti szépséget egyaránt a végső igazságokra mutató élményeknek tartja: “a műalkotásokat, a szépet (és a természeti szépet) úgy értelmezhetjük a legegyszerűbben, ha úgy véljük, ezek azok a rések a világban, amelyeken keresztül az értelem a világ mélyebb részeibe tud hatolni. A műalkotás mindig mélységgel tölt el bennünket, a természeti szép mindig meghökkentő és borzongató. A szép és igaz megjelenése mindig meglepetéssel társul. Mi az, ami meglep bennünket? Az igazság átérzésével együttjár az öröm, a nagyobb biztonság tudata (ami az önfeledt játék feltétele is!), s ezzel a viszonzott szeretet érzete. A szép érzete nem más, mint vonzódás az igazsághoz. Nem mi találunk szépnek valamit. A Világegyetem teszi azt. Vagyis a Világegyetem gondolkodik, értékel és érez bennünk! Nemcsak a szép, hanem a szép érzete is a Világegyetem tulajdonságai közé tartozik. S ezzel a kör bezárul. A világban rejlő eredendő szépség olyan számunkra, mint télen a tűz melege. Szeretjük. A művészet a természetben rejtőző szépet emeli ki, hogy az érthetőbb legyen számunkra. Mintha az emberi szellemnek közvetlenül súgna a Világegyetem. A természeti szép ugyanaz, mint a művészeti szép, csupán közvetlenebb a kapcsolata a világ mélységeivel.”

Vannak, akik életük legnagyobb, isteni élményének egy-egy látomásukat, egy-egy megvilágosodásukat élik át. Ez pedig arra utal, hogy szellemi, értelmi fejlődésünk isteni természetű vonzás alatt áll. Egy öt világrészre kiterjedő felmérés szerint az emberi élet csúcsélményei: a zene, a szerelem és az alkotás mámora. Abraham Maslow szerint az emberi élet csúcsélményei olyan látomások, amiben lényegünk egyesül a Kozmosz lényegével.

Sok embernek pedig viszonylag hosszabb idő alatt, az élet és a világ megértésének útján alakul ki a meggyőződése, hogy Istennek léteznie kell. “Úgy tűnik, belátható, hogy a világ végül is nem lehet valami egészen rendkívüli véletlen műve, de csak úgy magától sem jöhetett létre…Minden, ami utunkba kerül, egy teljes és önálló Valóságra utal, amely a végső alapja vagy feltétele mindannak a feltételes és korlátozott valóságnak, aminek saját magunkat és a minket körülvevő világot találjuk.”

Hogyan érthetjük meg mindezt? Hogyan érthetjük mai, a tudományos világkép ember-sorvasztó hatása alatt életet szomjazó lények, miféle természetű az Isten?

Mindezt egy látomás leírásával tudom legélénkebben szemléltetni. Képzeljük el, hogy mindazok az anyagi testek, amiket érzékszerveinkkel érzékelünk, valójában jéghegyek csúcsai. Olyan jéghegyeké, amelyeket szellemi természetű hegység alkot, csak éppen a szellemi hegységek csúcsai azok, amelyek mindenki számára messziről láthatóak, ezért ezek lesznek mások számára is valóságosak. Valóságuk nyilvános, közös jellegű, míg a tenger szintje alatti hegység-rész nyilvánosan láthatatlan marad. A hegység szellemi természetű, mert a létezőket valamilyen folyamatnak létre kell hoznia és fönn kell tartania, tehát létezésük forrása, egységességük fönnmaradása egy folyamatos, mélyebb szintű folyamat eredménye kell legyen, ami kialakítja az anyagot, ami fönntartja, megszervezi és élteti. Az anyag a világfolyamatot alkotó, folyamatosan előrehaladó, előreúszó szellemfolyam pillanatnyi felszíne.

Úgy tűnik fel, hogy a világfolyamat egy óriás élőlény, aminek az anyagi létezők itt-ott elszórt, állandósult, messziről látható egységei, halpikkelyei. A világfolyamat változásai iránnyal bírnak, a Világegyetem, az élet, és személyes életünk folyamatosan fejlődik, egységes szerveződés alatt. A jelenségekben megmutatkozó rend azt jelzi, hogy ez a világ-élőlény értelemmel is bír, és változásait, a folyamatok irányát képes értelemszerűen, rend-szerűen alakítani. Minden anyagi létező mögött mélyebb, szellemi szinten forrongó erők kavarognak, és az anyag állandóságát ezeknek az erőknek az egyensúlya alakítja ki, az anyagi változásokat ezeknek az erőknek az eltolódása irányítja. Minden anyag tehát egy mélyebb, belső érzékelés és értelem erő-folyamának: a léterőnek következménye. Ez a léterő az, amely tudja, miért van szüksége az adott anyagi létezőre, amely tudja, milyen összefüggésben és meddig szükséges az anyagi létező léte, és miféle változásokra van szükség ahhoz, hogy ezt az értelmet a lehető legjobban el lehessen érni. Amennyire lehet, összpontosít, és rendet teremt, de ha ez a rend módosításokat igényel, ha az átfogóbb értelmi összefüggések ezt megkövetelik, akkor a rend mellett beveti a véletlent, ahogy az autóvezető néha igazít a kormányon.

Helyezkedjünk most bele képzeletben ebbe a kozmikus világfolyamatba, amely egyfajta élettevékenységgel és értelemmel bír! Képzeljük el, hogy ez a szellemfolyam az időbe merülve az idők során már létrehozta az anyagi világot. Mivel a léterő több, mint az anyag, hiszen egyfajta érzékeléssel és értelemmel is bír, ezért nem elégedhet meg az élettelen jelenségvilágot hordozó anyagi világ létrehozásával. Ott lappang a léterő az anyag pitykéi mögött, az anyagi világ változik, és a mögöttes érzékelő erő figyeli ezeket a változásokat, értékeli, érzékeli. Időnként olyan feltételek alakulnak ki, amelyek alkalmasak az anyag viselkedési érzékenysége növelésére, olyan összetettebb anyagi együttállások, amelyek között az anyag változatosabban tud viselkedni, mint az egyszerű élettelen viselkedés. A mögöttes érzékenység észreveszi az ilyen alkalmakat, odaúszik, és beleélve magát az ilyen kínálkozó alkalmakba, az érzékenységet figyelmével képes tovább növelni. Ha a léterő érzékenysége minden ilyen érzékenység-növelő alkalmat kihasznál, előbb-utóbb talál olyan alkalmakat, amikor az érzékenység-növelés közben az anyagi feltételek úgy változnak, hogy elősegítik az érzékenység-növekedés fennmaradását vagy éppen továbbfejlődését! Ez az érzékenység-növekedés persze azt jelenti, hogy menetközben módosít a léterő, vagyis értelmi valóraváltásának eszköze a véletlen. Az érzékenység-növekedés tehát a véletlen jelenségek gyakoriságának, jelentőségének, összejátszásainak megnövekedésével jár.

Képzeljük el, hogy az anyagi létsík mögött egy élő hal úszik, és keresi az érzékenység-növelés útját-módját, vagyis a lehetőséget a létsík hegységformálására. A léterő szellemi hegység-formáló erő, a magasba hajtó erő, az eredeti értelem valóraváltására irányuló szellemi erő. Ahogy ez a világ-élőlény az alkalmas helyeken felüti fejét, ott az anyagi létszint fölmagasodik, a véletlen fölerősödik. De ahogy az anyagi létszint állandósodott, úgy a fölerősödött véletlen ereje eljuthat egy olyan szintig, amikor ez a véletlen a gyenge, alkalmi indíttatásokból eljut az önállósodásig, és létrehoz egy magasabb létszintet, amiben a véletlenek magasabb szinten rendeződnek, a világfolyamat értelme és lényegi irányának megfelelően. Létrejön a (látszólag) élettelen jelenségvilág, az anyagi világ fölött az élet világa. Az anyagi világ zömében a véletlen továbbra is viszonylag alkalmi, szórványos szerepet játszik, az élővilágban ez a véletlen mozgékonyabb, változékonyabb, rugalmasabb.

Ha még egy szint kifejlődését is követjük gondolatban, akkor eljuthatunk az értelmet hordozó véletlen újabb önállósodásához: az öntudat világának megjelenéséhez. Ebben az öntudati világban az érzések, gondolatok a világfolyamat elemeiként születnek meg, nem az anyagi világhoz szigorúan illeszkedő, hanem a világfolyamatot hajtó értelmi erőtérhez illeszkedő, közelítő rendben. Gondolataink, érzéseink megszületése egyrészt kétszeres magasságba ugrott véletlennek tekinthető, az anyagi világ rendjéhez képest. Másrészt nem kötelezően törvényszerűnek, de szabadon értelemszerűnek nevezhető, hiszen a világfolyamat eredeti értelme által és ahhoz kötődve születik!

Aki követett ezen a hátborzongató, páratlan szellemi utazáson, amelyet éppen a szellemi világfolyamat kíváncsisága, az eredeti értelem megismerésére irányuló vágya gyújtott ki, az most már gyönyörködhet a feltáruló szellemi panorámában. Az a véletlen, amit a fizikusok elszórtnak, jelentéktelennek tartanak, világformáló, de mégis értelmi alkotóerőként jelenik meg előttünk! A fizikai, gyenge véletlen képes ugrásszerű megerősödésre, átlényegülésre, egy magasabb szinten pedig az anyagi világéhoz hasonló, csak még rugalmasabb, emberibb, értelmibb rend megteremtésére! És mivel vágyaink, érzéseink, gondolataink végső, természeti alapjaikban a kozmikus világfolyamat indíttatásai, ezért megvalósulásuk, valóraválásuk mögött ott áll az egész végtelen szellemi világfolyamat! Az érzékenységi szintek növekedésével az anyagi folyamatok érzékenysége minőségileg új módon képes megnövekedni: a magasabb szintek indíttatásaival is képes már összekapcsolódni! Az értelmi, érzésbeli indíttatások az anyagi folyamatokon kívüliek lévén, azok külső határfeltételeivé is válhatnak. A határfeltételek pedig éppen azok a meghatározók, amelyek a fizikai folyamatok irányát és lefolyását megszabják! Kezd kibontakozni előttünk egy váratlanul átfogó kép a véletlen értelmet hordozásáról, az életünk értelmi lényegéhez kapcsolódó, gondviselés-szerű jelenségek lehetőségét magyarázva! Lehet, hogy az Isten valójában nem is idegen értelmünktől, hanem éppen értelmileg fogható föl igazi értelme?

Most Karácsony táján ebből a futólag felvázolt szellemi látképből érdemes különösen egy alapvető észrevételt érdemes szem előtt tartanunk. Az anyag nem idegen létező a mi világunkban, közös lényegű értelmünkkel, sőt, belső érzékenységünkkel, fogékonyságunkkal. Mi sem lehetünk tehát olyan idegenek magunktól és másoktól. És ha figyelemmel, odaadással fordulunk ehhez a nemes értelemmel rendelkező jelenségvilághoz, követhetjük példáját: haladjunk életünkben mi is az egyre növekvő érzékenység, fogékonyság, eredeti értelmünk valóraváltásának irányába. Emberi érzékenységgel forduljunk egymás felé, mert ez az érzékenység minden gondviselés alapja.

Dr. Grandpierre Atilla
csillagász,
a fizikai tudományok kandidátusa