Megjelent: Magyar Nemzet, 2007. december 27

Kellenek, mint egy falat kenyér

Kiss Eszter Veronika

A puszták népe nehezen szenvedheti, hogy négy fal közé zárva tengesse napjait, ahelyett, hogy a végtelenben, ahol a látóhatár szélén a föld az éggel összeér, vágtasson a paripáján. Akit ez a fajta szabadságélmény egyszer megérint, többet nem képes igazán elviselni a mai nagyvárosi lét testi-szellemi börtönét. Grandpierre Attila vágtázó zenekarai is ezt az élményt közvetítik, megidézve lovas őseinket, Attila király hun harcosait, a honfoglalás előtti nagy vágtákat. A Vágtázó Csodaszarvas a Halottkémek egyenes ágú folytatása, nem véletlenül játszanak több VHK számot is, benne rejlik azonban az a hatalmas és egyre bővülő tudás, amit Grandpierre Attila az évek-évtizedek alatt felszívott magába. Ennek egyik megnyilvánulása az új hangszerelés: itt nincsenek már elektromos gitárok, sőt, gitár sincsen, kizárólag hagyományos népi hangszerek, mint duda, hegedű, moldvai dob, tapan, akkordhangszerként pedig a lovas népek elmaradhatatlan hangszere, a koboz.

Két éve mutatkozott be először az új felállás, szintén egy lemezbemutató koncerttel, már akkor is meggyőzőek voltak, mostanra azonban még jobban kikristályosodott a Csodaszarvas-stílus, újabb dalok is születtek, és még elementárisabbá vált a vágtázó-érzés. Grandpierre Attila továbbra is végig vágtázza a koncertet a színpadon, s úgy idézi meg a múltat, mint egy táltos, aki egyszersmind utat is mutat az egyetlen lehetséges jövő felé: fedezzük végre fel magunknak saját múltunkat, gyökereinket, ősi tudásunkat, mert enélkül elveszünk a történelem viharában.

A Végtelen Ázsia! igazából nem is „Ázsia”, hanem ízig-vérig magyar muzsika, csak a mai nyugati zenén civilizálódó fül már idegennek, keletinek hallja a saját dalait is. Zenetörténeti előadásnál ezerszer hatásosabb és meggyőzőbb, amikor egymásba folyik a moldvai csángó, a dunántúli, vagy a kínai népzene, és felfedezzük a közös pontokat. Eleinte talán furcsának halljuk, de hamar rátalálunk az ízére, annyira lehengerlő és magával ragadó a zene végtelen száguldása.

Hatalmas erő, amit a vágtázó muzsika képvisel. Kiemel a szürke hétköznapokból, és egy olyan világba visz el, ahol kiszabadul börtönéből a lélek. Ünneppé teszi a perceket, amit a zene hallgatásával tölt az ember. A média által erőltetett egysíkú zenei kínálatban ez olyan üdítő, mint sivatagban az oázis. Az egyik rajongó a koncert végén, amikor le akart vonulni a színpadról a zenekar, bekiáltott, hogy „ne hagyjátok abba”. „Ti vagytok az igazi erő! Úgy kelletek nekünk, mint egy falat kenyér!”

(Vágtázó Csodaszravas: Végtelen Ázsia!, Petőfi Csarnok, december 22. 20.00)