Megjelent: IPM 2003 augusztus, és 2003 szeptember, 84-85.

Grandpierre Attila:
A népmese igazságáról
Népmese: Az Özönvíz előtti világ

Modern korunk közkeletű hiedelme, hogy a mese, és így a népmese is, nem igaz, csupán a képzelet terméke. De vajon igaz-e ez a vélekedés? Egyáltalán, lehetséges-e a valóságtól teljesen független valamit elképzelni? A mai világban a képzelet és a valóság szinte ellentétet alkot. A mai felfogás szerint a valóság legfőbb ismérve és követelménye a tudatunktól függetlenség, az „objektivitás”. De így volt ez mindig, a régi időkben is, az emberré válásig visszanyúló időkorszakok egész során át? A társadalmi valóság vajon nem az emberi cselekvések következménye? És ha igen, akkor végső soron nem tudatunk terméke-e? És ha így van, nem lenne-e jó, ha igényt tartanánk a valóság alakítására, tudatunktól függésének megteremtésére? Nem lenne-e jó, ha a valóság megfelelne legbelsőbb, legemberibb törekvéseinknek, indíttatásainknak? És ha a mese a „valótlan” képzelet terméke, akkor hogyan tölthet be lélek-építő, gyógyító, a valóság emberivé tételére felkészítő szerepet, ahogy azt Boldizsár Ildikó könyveiben ismerteti? Az is lehetséges, hogy – a közkeletű felfogással szemben – a mese a valóságot emberivé tenni igyekvő képzelet terméke, és akkor a képzelet és a valóság modern eltávolodása inkább társadalmi, és nem természeti jelenség. Lehetséges, hogy a mese valóságértékének a társadalmi felfogásban egyre csökkenő szerepe a társadalmi valóság elembertelenedésének következménye. Grandpierre K. Endre írásaiból tudjuk, hogy az Aranykor, az évmilliókat átívelő mágikus kor tényleg, valóságosan létezett, és csak párezer éve váltotta fel az Aranykort a hatalom-központú, modern kor. De ha a modern társadalmak szembefordultak a Természettel, akkor honnan ered még ma is természetes életre vágyó, még ma is emberi természetünk? Hol rejlik az emberi természet végső magja – talán nem a mai társadalomban? Ha pedig emberi természetünk és a mese – egyaránt emberi lényegűek, akkor a mese nem lehet valótlan természetű. Ha az emberi természet lényege is valóság egy mélyebb értelemben, nem az lenne-e emberi tevékenységünk legfőbb feladata, hogy a magunk élete, utódaink, szeretteink, közösségeink élete javára olyan valóságot teremtsünk a társadalomban, ami megfelel legmélyebb emberi természetünknek, belső valóságunknak? Fontos ezeket a kérdéseket feltennünk, mert ha igennel felehetünk rájuk, akkor tisztázhatjuk emberi lényegünk mivoltát. Úgy tűnik, emberi mivoltunk lényegének megértéséhez a mese világának valódi természetét kell tisztáznunk.
Ebben a rövid írásban csak egy-két mese-elemet vizsgálok meg. A magyar népmese jellegzetes indítása: „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyeken is túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, volt egyszer a világon…”. Így például „Eccer vót, hol nem vót a régi világba, még talán azonn es, az óperenciás tengerenn es túl, még talán az üveghegyeken es túl…” – így kezdődik a Pupos János c. bukovinai székely népmese. De hogyan értsük ezt a népmese-indítást? Szabó Judit népmesekutató szerint „a mesei tér- és időfogalmat jelölő formula, az „egyszer volt, hol nem volt…állítás-tagadásként jelentkező hely –és időmeghatározás”. Ez a volt-nem voltba foglalt állítás-tagadás tehát tulajdonképpen jelzi, hogy ami ezután következik, azt nem kell komolyan venni, az „csak” mese, az valótlanság. Ha a szó szoros értelmében vesszük, azaz a mese előadásának helyzetére vonatkoztatjuk, akkor a mese persze valótlanság, hiszen nem ott és akkor játszódnak le az események, ahol a mesét mesélik. De ezen az alapon a fizika tankönyv feladatai is valótlanságok lennének, hiszen nem ott és akkor zajlanak le a fizikai folyamatok, ahol és amikor a fizikai feladatot a tanulók, mérnökök megoldják – és épp ez a lényege a feladatmegoldásnak, a jelen nem levő helyzetre történő előzetes felkészülésnek. A fizika esetében ismertnek vehető, hogy hol és mikor zajlanak le a feladatban leírt fizikai folyamatok. De tudjuk-e, hol és mikor zajlottak le a mesében leírt események? Mire vonatkozik, melyik térre és időre a mese bevezető „varázs”-formulája? Honti János „A mese világa” c. könyvében megfogalmazza, hogy a világ értelmezése teszi a világot átélhetővé, érthetővé, emberi valósággá. Ha tehát mi a mese emberi lényegét akarjuk felfogni, értelmeznünk kell a mese titokzatos, bevezető formuláját! De milyen alapon tegyük ezt?
Természetes alapot ad az értelmezéshez a mesehelyzet. A mese a régi világra vonatkozik, ezért a mese tényleges kibontakozását be kell vezesse egy időutazás, utazás a mából a régmúlt világába! A kiinduló helyzet, a mese hangütése, a „hol volt, hol nem volt”, már a tulajdonképpeni mesevilágot érzékelteti, tehát a „hol volt, hol nem volt” a mese világa és a mai világ között feszülő időhíd túlsó pillére, ami már teljességében a mese világában található. Miután a mesemondó a túlsó pillért elhelyezte, ezután indulhatunk át az időhídon a mából a régmúltba. És mit látunk utunkban? Először feltűnik a „régi világ”, majd „talán azon is túl” az Óperenciás tenger, majd azon túl az „üveghegyek”, és csak ezek után érkezhetünk meg az újra valóság-szagú világba, a túlpart világába, oda, ahol a „kurtafarkú kismalac túr”. Hogyan értelmezzük ezeket az egymásra következő a mese-elemeket? Természetszerűen utazásunk szemléltetése egy térbeli utazásként jeleníthető meg, mintha nem az időben, hanem a térben utaznánk, hiszen az időutazás számunkra gyakorlatilag nem valóságos, viszont térben könnyen útra kelhetünk.
Nem szabad tehát készpénznek vennünk, hogy az Óperenciás tenger egy térbeli tenger, ami valahol, ma (vagy régebben, földrajzi tengerként) megtalálható. Az „Óperenciás tenger”, korszakjelző lévén, azt a korszakot jelöli, amikor a vizek, tengerek nagy kiterjedése volt jellemző. Az Óperenciás tenger tehát a „nagy víz” korszaka, a mindenhol jelen levő víz világkorszaka…és ha ezt felfogjuk, akkor kirajzolódik a megoldás előttünk: az Óperenciás tenger az Özönvíz világkorszakára utal! Létezik ez? Valóságos értelmezést nyertünk? Ezt is eldönthetjük, ha az így felmerült értelmezési szempontot alkalmazzuk a sorra következő meseelemekre: a következő az Üveghegyek világkorszaka. Ha az Óperenciás tenger az Özönvíz világkorszakát jelenti, akkor az Üveghegyek nem jelenthetnek mást, mint a Jégkorszakot! Az „Üveghegyek” kifejezés, korszakjelző lévén, azt a korszakot jelöli, amikor az üveghegyek, jéghegyek nagy kiterjedése volt jellemző. Ha az Óperenciás tenger a mindenhol jelen levő víz, akkor az Üveghegyek világkorszaka a mindenhol jelen levő Üveghegyeket kell jelentse! Igen, az értelmezések egybevágnak, egyik megerősíti a másikat, törvényszerű, logikus láncot alkotva. A geofizika tudománya teljes mértékben alátámasztja a múltból felénk tekintve, azaz a mesei időiránnyal ellentétesen haladva az enyhe, napfényes kor (kőkor), a rákövetkező Jégkorszak és a rákövetkező olvadás korszaka létét, amiket a mai, ismét napfényes korszak követ. Még egy ellenőrzésre nyílik módunk, mert a mesei indítás világosan megmondja, hogy az Üveghegyek világkorszakán túl ott áll az a világ, ahol a kurtafarkú kismalac túr, vagyis se víz-világ, se jég-világ, hanem napfényes, boldog, mesebeli szépségű világ tárul elénk világ. Ez a napfényes világ az Aranykor világa, ami az özönvíz és a Jégkorszak előtti békés, mai szemmel szinte felfoghatatlan, de ugyanolyan valóságos világ, aminek valóságossága feltárható, felfogható, megérthető, ha alapvető emberi szempontjainkat nem hagyjuk figyelmen kívül, és helytálló értelmezést találunk a mesei indítás igazi jelentésére. És ha értelmezésünk helyes, akkor és csak akkor, a mesék valósága így válik valóságosan átélhetővé. Valóban, ha a mese indításában a legrégibb állapot az Aranykor, és erre következik a ma felé közeledve a Jégkorszak, erre az Özönvíz korszaka, ez megfelel a jól ismert geológiai tényeknek, és annak a természetes sorrendnek is, hogy az Üveghegyek (a Jégkorszak mindenfelé kiterjedt jéghegyeinek) elolvadása vezet az Özönvíz, az Óperenciás tenger képződéséhez.
Így válik érthetővé, így bontakozik ki előttünk, hogy a mesevilág valójában egy olyan valóságos világ, ami teljes valóságos súlyával élni akar bennünk, és aminek szemeit csak úgy tudjuk felnyitni, láttatni, életre bírni, ha felfogjuk valóságos természetét, a különböző világkorszakokon átívelő mivoltát. Ha igazunk van, és a mese világa a Jégkorszak előtti, napfényes Aranykorról hoz hírt, akkor igazunknak valóságos történelem-alakító szerepe is van. Hiszen másképp alakítjuk életünket, ha úgy gondoljuk, hogy párezer évvel ezelőtt az ember vadember volt…hiszen akkor az események logikájából (abból, hogy egy dolog természete, igazi lényege születésével adott), az következik, hogy az ember lényege, hogy vadember legyen, műveletlen, tudatlan, igénytelen, a táplálkozás elemi szintjéig nehezen felérő legyen, vagyis megérdemli a nélkülözést, a szegénységet, és örüljön, ha ma válogathat a szegénység különböző formái (testi, lelki, szellemi, véglény-szerű, tömegember-létre kényszerített, arca-vesztett stb) között. És másképp alakítjuk életünket akkor, ha tudjuk, ha Napnál világosabban tudjuk, mert beragyog belső világunkba a népmesék időkön átívelő fénye, hogy eredeti természetünk a boldogságé, az emberi, világos értelemé, az Aranykoré, a csodálatosan kiteljesedő, önmagának érvényt követelő jóságé, és egyszer, évmilliókon keresztül, részünk is volt ebben az aranykori életben.
De ne feledkezzünk meg egy fennmaradt meseelemről, a mesevilág főpilléréről, a „hol volt, hol nem volt” formuláról! Hogyan értelmezzük ezt a kulcselemet? Hogyan létezhet valami valóságosan, ami ugyanakkor nem létezik? Nem csak arról van szó, hogy a mese által egy ma nem létező, de egykor létező világról hallunk tudósítást. Hanem arról, hogy abban az időben, ameddig a mese visszaér, abban az időben volt és nem volt, egyszerre, egyidejűleg az, amiről szó van! Az idő dimenziója önmagában, egymagában nem képes tehát az itt rejlő, látszó ellentmondást feloldani. Vagyis e rejtély feloldásához el kell röpüljünk az idő (és tér) világa „előtti” világba! Kell, hogy valóságosan létezzen egy téren és időn kívüli világ, ez szükséges ahhoz, hogy a népmese kulcselemének látszó ellentmondását valóságos értelemben tudjuk feloldani. Első pillanatban azt gondolhatnánk, hogy kényszerűen a „semmi” világába kalauzol bennünket rejtvényfejtésünk. Hiszen a „valami” világa mellett a „semmi” világának is létezni kell, ugyanolyan valóságosan, ahogy a „valami” világa létezik – hiszen a „valami” csak attól valami, hogy különbözik a „semmi”-től, a nem-létezőtől. A „semmi” világára valóban áll a népmese kulcselemének állítása: hol volt, hol nem volt! Hiszen a semmire azt is kell mondanunk, hogy „volt”, és ugyanilyen joggal azt is, hogy „nem volt”! A nem-létező léte ugyanis a létezővel ellentétes viszonyban valóságos, a létező önmagán belüli valóságához képest azonban nem valóságos. Ilyen módon tehát úgy tűnik, hogy a népmese kulcselemének értelmezése egy világrejtélyhez kalauzol bennünket, a való világ eredetének, alaptermészetének, valóságosságának filozófiai, vagy pontosabban, világszemléleti, általánosan emberi kérdéséhez! És hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni, pontosítani kell a „valami”-ről és a „semmi”-ről alkotott képzeteinket.
Javaslatom az, hogy figyeljük meg jól a való világ fogalmát. Ha a létezés születéséhez vezettetünk a mese kulcseleme segítségével, mit gondoljunk a valóság és a létezés viszonyáról? Fogadjuk el most, hogy a mese igazi valósága átélésében, élményszerűségében, emberi indíttatásaink megerősítésében áll. Kétségtelen ugyanis, hogy a mese értelme a találkozás legmélyebb indíttatásainkkal, belső világunk irányának összekapcsolása a mese világának irányával. Ha pedig a mese világának iránya az emberi természet lényegének érvényre juttatása, akkor a mese átélésekor belső világunk iránya az emberi természet eredeti irányával állítódik egy irányba. A mese eredeti értelme tehát egyéni belső világunk és a természeti létezők birodalmának egy irányba állítása, azaz az ember és az embert teremtő Természet összhangjának megteremtése. Azáltal, hogy a mese egylényegű a teremtő Természettel, a mese kozmogóniájában a világ nem a semmiből születik, hanem az időtlen idők óta létező elsődleges valóságból. A mese visszavisz bennünket létünk ősforrásához, a teremtő valósághoz, újra átélhetővé teszi, hogy ez a belső emberi természet kell legyen számunkra az elsődleges valóság. Ez a meseerő, ami életünket meseszerűen kiteljesedővé szeretné alakítani, varázsolni, egy elsődleges valóságot képvisel, egy olyan alap-valóságot, amire minden más valóság valóságossága vonatkoztatandó. Ezért van az, hogy a mese legfőbb igazsága, hogy „jótett helyébe jót várj”, hogy a jótettért a Természet emberi módon megsegít! Ezért van az, hogy a mese a jóság, a szépség elsődlegességét hirdeti a puszta értékmentesség, vagy érték-fosztottság világával szemben. Ezért van, hogy a mese minden helyzetben képes segítséget adni, irányt mutatni, hiszen a mese igazsága, hogy az erkölcsi világrend a kozmogóniailag legelső világlétező, és minden más világlétező csak erre következik, és csak ebben az elsődleges világrendben nyeri el igazi valóságosságát. Így tehát a mesevilág fénye bevilágít a modern kozmológiák világa mögé, a puszta anyagcsomókként felfogott modern csillag-fogalom mögé, és megvilágít ott egy olyan őslétezőt, aminek valóságossága minden más valóságnál erősebb, elsődlegesebb. Nem véletlen, hogy a mesék a mai világban inkább a gyermekekhez szólnak, hiszen a felnőttek világa fényévekre távolodott el attól a világtól, amire az ember született, attól a világtól, amiből mindannyian jöttünk, és ahová tartunk. Ez a világ a ma közkeletű nézetektől eltérően nem a teljes pusztulás világa. Hogy ez mennyire nem így van, azt könnyen megállapíthatjuk, ha belenézünk egy tiszta gyermeki szembe, egy újszülött, egy csecsemő szemébe. Megdöbbentő világ tárul fel ilyenkor előttünk: szinte végtelen jóság, tisztaság és igazság birodalma. Ha képes az elkérgesedett, elférgesedett mai ember felfogni, amit gyermeke szemében lát, beleborzonghat – mert ebben a szemben ott ragyog az üzenet: MINDEN JÓ ÖRÖKNEK SZÜLETETT. A jó világából jöttünk, és elkerülhetetlenül oda tartunk, a jó világa vesz minket vissza magába. És legfőbb erkölcsi feladatunk ezen a földi világon, hogy valóságosan érvényre juttassuk ezt a jóságot, hogy a jóság ereje legyen az érvényes erő itt az anyagi burkú világban is. A világ legmélyebb valóságában ma is meséből van, mesebeli varázserőből, és ami a legcsodálatosabb benne, az az, hogy ez a varázserő a legvalóságosabb erő, ami csak létezik a világon. Ez a mesebeli varázserő ma is az igazsághoz vonz, csak oda kell figyelnünk, érzéseinkkel ápolnunk, és ettől kisarjad, virágba borul a világ.
A népmese kulcselemének fenti értelmezését megerősíti Vámos Ferenc: Kozmosz a magyar népmesében c. könyvének fő eredménye. Eszerint a népmesék elsődleges, legrégibb rétegének színtere a teremtő világ, a „Hvarenah-táj”, a szent, szakrális táj, ami a „Nap tüzes ragyogásának alávetett Kozmosz redukciója a térben, az istenség szent áldozótere céljára”. A Hvarenah ősi iráni eszméje a teremtő Természet erejét jelképezi, a teremtő világ-erőt, a székely mesében szereplő „szép Júliát, aki erdőt ződít, füvet virágoztat”, „csörgedezteti a források vizét, növeszti a föld növényét, szelet fúj a felhőkbe, a Nap, a csillagok, a Hold pályáját jelöli”. Bartók Béla szerint az igazi népzene, a parasztzene „az emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye…A népzene a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásának eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok stb.” Vagyis a természeti erő nemcsak a szelet, a vizeket hajtja, de a belső világot is hajtja a népzene megteremtése felé. A természeti erő tehát nemcsak fizikai, és nemcsak biológiai, de szellemi erő is egyben, és a téridőt megelőző, a téridőt teremtő világból fakad. A szaka (jakut) monda így ír az első ember lakóhelyéről: „ahol a Hold el nem fogy és a Nap le nem bukik, ahol örök nyár uralkodik és a kakukmadár énekel”, nem messze a mezőtől, ahol az égig érő világfa nő, és ahol elterül a tejtó. Vámos idézi Claudius (i. u. 400) himnuszát: „az istenek számára is elérhetetlenül nyugszik az esztendők anyja, egy végtelen boltozat: az Örökkévalóság…a barlang küszöbén megjelenik a Napisten, a kozmosz örök kormányzója. A kapu magától megnyílik és a csarnok mélyén láthatóvá lesz az Örökkévalóság lakhelye és titka. Itt nyugszanak a korszakok, a fémek szerint különválasztva. A réz, az ezüst és a vas. De a tér legelőkelőbb helyén nyugszik az aranyévek sokasága.” Ehhez kapcsolja Vámos a regősénekekben szereplő „kerek kis pázsit”-ot, amin a csodafiú szarvas legelészik. Kallós Zsigmond a magyar falu titokzatos „tanórok” szavát is ebbe az összefüggésbe állítja. „A falu maga volt eleinte úgy megválasztva, hogy a szent tér a tanórok összefolyó patakjaival vagy forrásaival éppen a település végébe, a faluvégbe essék…Székelyföldön a „tanórok”= bekerített jó fűtermő rét a falu szélén.” Vámos ide kapcsolja Manga János dolgozatából a „hajnalkert” kifejezést, és a sokat elemzett „nyék” szavunkat is. De a néphagyományainkban már szinte feledésbe merült „angyalszérű” és „tündérkert” is lehet, idekívánkozik.
A kozmikus szervezőerő, a Természet teremtő ereje egy téren és időn anyagilag “kívüli”, a képzeletbeli “idő”-beli, a gondolat abszolút létének ősvalóságában él. Ez az ősvalóság párban áll a téridőbeli “valóság”-gal. A gondolat, az érzés, a sejtés és a Világegyetem ennek az ősvalóságnak valóságai. Gondolataink, érzéseink, sejtéseink nem az anyagiság foglyai – bennünk él az a teremtő erő, ami saját ős-eredetét birtokolva rálát az anyagi, megvalósult valóságra, és ami képes felismerni, merre kell haladnia a megvalósulás folyamatának. A magyar néphagyományban a moldvai székely mesében a hitvány gebe így szól: “aggyál nekem édes tejet három nap s akkor majd megmutatom, ki vagyok én”. A szaka mítosz (Szibéria, Jakutföld) szerint “az Égisten tejfehér trónuson ül”, s kozmogóniájukban “a mítikus fa tövében tejtó van.”. Vagyis a világfa, a magyar népmese “égigérő fá”-ja a tejtóból született! Tejóceánból lett a világ a hindu mítosz szerint is. Az altáji tatárok szerint sámánjaik az égi tejóceánhoz igyekeznek feljutni, hogy igyanak belőle. A tej ugyanis “kozmikus szellemi táplálék”, az élet vize, a halhatatlanság itala: mert a téridőn kívüli szellemi ősóceánt jelenti.
A magyar népi kozmológiában a tejtó a Felső Világban van. Az örök életet adó tejből keletkezett a Tejút is. A hősök Hadak Útjára, csillagösvényre lépése az ősszülőkhöz megtérést jelképezi. A “túlvilág” tehát az Ősélet óceánja, ami a világot teremtő szellemi erő ősóceánja is egyben, s egyben a világlélek ősóceánja is: vagyis megtalálható benne a világ három őselve: a kozmikus létezés, vagyis az élet, a lélek és az értelem anyag-előtti létmódja.
De miért éppen a tej az Ősóceán anyaga, jelképe? A tej a „par excellence” fehér folyadék, s a fehér a színek mindegyikét magában foglalja. A lét egészét magába foglaló őslét tehát mindenség létére a minden-színnel, az isteni színnel, a tejfehérrel rokonítható.
Szekeres Gyula “A gyógyító táltos” c. könyvében ismerteti az Erdész Sándor gyűjtötte mesét a sárkányok világáról. A sárkány olyan szépen tud “sárkányul” fütyülni, ahogy a világon senki se tud. Szekeres Gyula megvilágítja, hogy a sárkányfütty a sárkány beszéde, nyelve, a sárkány-nyelv. Ha a sárkány megfelel az Ősélet óceánjának egészét megszemélyesítő Őslénynek, akkor a fütty – az Ősélet szellemi beszéde. Vagyis az eredeti, őseredeti zene – az Ősélet óceánjának hullámzása, az ősélet szellemi tengerének zenei rezgéseiben foglalt üzenet! Az Ő zenéje! Az Ősé! Az Ős-sárkányé! A Jelképtár szerint: “a sárkány fantázialény, a legellentétesebb princípiumok egyesítésével a még differenciálatlan őslétezés és a káoszba visszasüllyedő pusztulás erőit szimbolizálja, a kezdet és a vég kozmikus eseményeinek szereplője.” A sárkány tehát a képzelet valóságát megtestesítő őslény, aki egyesíti magában a világ három őselvét, a kozmikus élet, a lélek és az értelem egyetemes őselveit, azt az Ős-Világegyetemet, amiben még szerves egységben élt a lélek az anyaggal, az értelemmel. Ez az ős-Világegyetem a kezdet és a vég főszereplője, hiszen téren és időn túlról figyeli világunkat, de mi az anyagi világból lelkünkkel kiláthatunk bűvös erejű világára, és ki is kell látnunk, ha életünket be akarjuk avatni a végső összefüggésekbe, a végső színtérbe. Az ősi lélekhit szerint a lélek legbensőbb lényege a láng-természet, a lélektűz, ami összeköti a földi lények lelkeit a természeti tűzzel és az égi tüzekkel, a Nappal, a csillagokkal és a Világegyetemmel. Az Ősélet egészét megtestesítő Sárkány tehát tüzet fúj, és sok feje a megsokszorozott szellemi erő kifejezése. “A Sárkány a kezdet és a vég őre, csak ő tudhatja a kezdet előtti és a vég utáni tikokat”. Kínában a sárkány nevének jelentése: kiváló értelmű lény, ő az írás és a tudományok feltalálója is. A magyar népmesékben gyakran tűnik fel az égi vár védelmezőjeként, s tüzet fúj. Magyar neve valószínűleg a sár-ga szó tövével rokon, ami a sajgó, égő szó tövéből ered, és ami a tűzre utal. A sár-kány szó eredeti magyar értelme tehát a Tűz-úr lehetett. Az égi várak egycsapásra almává változhatnak, ahogy az ősvilág feléled belső világunkban, hiszen minden élőben sértetlen egészként, ha manapság legtöbbször lappangva is, de benne él.
A füttyszó – a lelkek hangadása, és a beavatott felismeri a fütty másvilági, zenei világbeli, elsődleges, teremtő világbeli eredetét! Érdekes, hogy ez a fütty olyan, de olyan szép, aminek hatásától szinte lehetetlen szabadulni, bűvös erővel bír, vagyis – szépsége mágikus erejű. Az Ősélet, a teremtő világ igazi erejében tehát mágikus, lenyűgöző szépségű.
A népmese itt feltárt értelmezése új alapot ad az összehasonlító népmese-kutatásnak is. Hiszen ha valóban az Özönvíz és a Jégkorszak előtti világ emlékeit őrzik a népmesék, akkor tízezer évvel ezelőtti világról adnak hírt! Tízezer évvel ezelőtt pedig minden bizonnyal az emberiség még egy népet alkotott, még egy nyelven beszélt, még egy közös kultúrával bírt. De mit mondhatunk erről az összehasonlító népmesetudomány szempontjából? Megvizsgáltam jónéhány nép (francia, mordvin, szlovák, ukrán, orosz, baskír, csuvas, csecsen, olasz, spanyol, angol, német, portugál, piaroa és jónéhány délamerikai indián, héber, román, erdélyi szász, kárpát-ukrajnai, ausztráliai, irtisi osztják, indonéziai, hindu, kínai, tibeti, mongol, ujgur, koreai, japán, vietnami stb.) népmeséiben a mesék indító formuláit. Ezek túlnyomó többségében ugyan nem található meg a „hol volt, hol nem volt” formula, de azért jelen van a francia, az olasz, az ukrán, a szlovák (a szlovákban „hol volt, ott volt” alakban), tibeti népmesék (ahol Fehérlófia is szerepel), sőt még a Bali-szigetek népének meséi között is, ha nem is mondható ez ezen népek meséinek jellegzetes formulájának. Az ukrán, erdélyi szász és a kárpát-ukrajnai népmesékben a kulcsformula mellett egyszer-egyszer feltűnik az Óperenciás tenger is. Eddigi kutatásaim alapján egyetlen egy esetben sem találtam azonban egyetlen más nép meséjében sem meg az egész időhidat, „hol volt, hol nem volt”-ostul, Óperenciás tengerestül, üveghegyestül és az üveghegyeken túli, napfényes vidékestül. Tudjuk, hogy a népmesék szinte nem ismernek határokat, és főbb motívumaik jelen vannak a Távol-Kelettől Nyugat-Európáig. Így tehát elvben nincs kizárva ilyen, teljes időhídú népmese léte – ilyenek megléte vagy meg nem léte felől a jövő kutatásainak kell megállapítania. Bizonyítékaim arra utalnak, hogy ez az időhíd több mint tízezer évet fog át, tehát mód nyílik arra, hogy az egész emberiség közös múltjába is bevilágítson, mód nyílik arra, hogy az egyes népek legrégibb, legarchaikusabb rétegét egy új szempontból kiindulva megközelíthessük, feltárhassuk. Érdekes, hogy éppen a népmese kulcseleme az, ami megőrződött (az eredeti kultúrkörből vagy későbbi átvétellel) néhány más nép mesekincsében: vagyis éppen az az elem, ami a legrégebbi világba világít vissza.