Az Élet oldalán – hogy ne legyen dolga a halottkémeknek – Beszélgetés Grandpierre Attilával
Megjelent: Pázmány Campus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Bölcsészettudományi Karának lapja, 2002 szeptember-október, 36-38.
– Az utóbbi időben több publikációt is olvashattunk
Öntől a természetes élet, a természetes ember témakörében.
Hogy ez a gondolat nem új Önnél, azt már Bódy Gábor 1982-es
Kutya éji dala című filmjéből is megtudhattuk, ahol egy
okvetlenkedő riporter kérdésére Ön a természet erőinek
teljes kihasználására buzdít. Mi a természetes élet, ki a
természetes ember?
– A természetes emberre az jellemző, hogy a benne élő
természettel, ami egyben a saját lényege, összhangban él.
Meg tudja különböztetni, mi a természetes, és mi nem. A
társadalmi ráhatások közül meg tudja állapítani, hogy mi a
művi, manipulatív, felülről elrendelt.
A természetes ember ezeket fel tudja
fogni, éppen azért, mert saját természetével mindennapos
kapcsolatot tart fenn. Az ember arra született, hogy
értelmes életet éljen, tevékenységének olyan értéke legyen, ami
fennmarad a halála után is, és ami hosszútávon az
emberiség javát szolgálja, előreviszi a Világegyetem
rendeltetését. A legtöbb emberben erős az indíttatás
erre, de miután felnőtté válik, munkába áll, többnyire még
erősebb, ellenkező irányba ható
kényszerek hatnak rá. Érdemes például esténként, lefekvés
előtt végiggondolni, hogy gyerekkorunkban – amikor még nem
voltunk olyan manipuláció-fertőzöttek, mint most –
milyen felnőttek szerettünk volna lenni.
Azt is, hogy miért valósult meg szinte mindennek az
ellenkezője. Az eltérítő hatásokat fel kell deríteni, és le
kell hámoznunk magunkról, el kell képzelni ezek nélkül
életünket. Reggel pedig, amikor visszatérünk az álom, a
természet birodalmából, meg kell figyelni, mik azok az
indíttatások, amelyek belőlünk fakadnak, személyiségünk
teljes épsége milyen erőt tud nekünk adni. Azután aznap,
bár nem mindig lehetséges, ahogy lehet, ébren kell tartanunk ezeket
az indíttatásokat. Ez hosszadalmas folyamat, de ha
foglakozik vele valaki, lassan ráhangolódik arra a
természeti erőre, ami benne él. És ha a többi ember is így
próbálna élni, könnyű lenne visszatalálni ahhoz, amit kiölt
belőlünk az elmúlt néhány ezer év. A többi ember is szenved
azoktól a problémáktól, amiktől mi, ezért nekünk kell
kezdeményeznünk. Megrendült az önazonosságunk, tépik-pusztítják
a gyökereinket, erre tart a történelem. A fordulatok egyre nagyobb
csapásokat mérnek ránk. Ma már magyarnak lenni sem könnyű,
pedig óriási erőforrás lenne számunkra, ha látnánk, hogy
problémáink közösek, és van kivel megosztani őket, sőt, mások
is dolgoznak problémáink megoldásán. Jó lenne tudni, ezek az egy
irányban haladó törekvések hol tartanak, fórumot adni egymásnak,
de addig is fontos tudni, hogy léteznek hasonló irányba mutató
törekvések. Ez felemelő érzés, és nagyobb távlatokat nyit meg,
mintha egyedül tengetné az ember az életét.
– Az Ön személyes életében hogyan sikerült
összehangolni a természetes indíttatást, az ösztönök
érvényre juttatását a mindennapi élet nyűgeivel, mint
például a bürokrácia, az adminisztráció, az alkalmazkodás,
amit nap mint nap elvárnak az embertől?
– Tizenhét éves koromban eldöntöttem, hogy csak olyan
tevékenységekkel fogok foglalkozni, amelyekben a külső kényszer
egybe esik a belső kényszerekkel. Felismertem,
kikerülhetetlen, hogy külső kényszerek között élje az ember
az életét, ugyanakkor belső kényszereimnek sem tudtam,
nem is akartam megálljt parancsolni. Válaszúthoz érkeztem, és
attól féltem, hogy a két erő mint egy olló két szára fognak
engem szétvágni, kivéve egy esetet: ha olyan külső
kényszereket választok, amely a belsőkkel egy irányba visz.
Ennek jegyében választottam a csillagászatot és a zenélést.
Nekem sem ment mindig simán, voltak olyan időszakaim, mikor
nem találtam a helyem. Eljutottam egy olyan pontig, ahonnan már
nem lehetett tovább menni. Az élet nem megy zökkenők nélkül,
de ha vállaljuk ezeket, előbbre jutunk. Életünk energiái úgyis
visszasegítenek arra az útra, ami összhangban van a
természetünkkel.
A kérdésben felmerült az a szó, hogy ösztön. A
természetes élethez hozzátartozik, hogy az ember nem
idegenkedik az ösztöneitől. A nyugati felfogás magában
hordozza, hogy ösztöneink alantas, sötét erők. A
nyugati felfogás szerint mindenki bűnösnek születik, amit én
kikérek magamnak, és másoknak is, majdnem mindenkinek.
Fordítva történik: bűnözésre a nyugati társadalom neveli az
embereket. Megpróbálnak elidegeníteni bennünket
az ösztöneinktől, éppen mert ők a mi természetes, nem társadalmi
alkotóelemeink, és ha feladjuk őket, könnyebben lehet manipulálni
bennünket. De miért lenne alantas ösztön a létfenntartás, a
fajfenntartás, illetve egy harmadik ösztön, amit még föl
sem fedeztek, és amit én világösztönnek neveztem el?
A világösztönhöz nagyon emberi törekvések
tartoznak, például a kíváncsiság, a tudásvágy, az átfogóbb
létszintekkel összekapcsolódás, a világgal összekapcsolódás vágya,
vagy annak igénye, hogy értelmes ember módjára éljed az életed. Ezek
elemi erővel törnek ki újra meg újra. Valami vonzza az
embert a szépséghez, az igazsághoz, akkor is, ha ebből semmi
anyagi-fizikai haszna nem származik.
Hiába hazug a világ, az igazság továbbra is él és vonz,
erről nem tudják lenevelni az embert.
Ez a három ösztön beavat a Természet szépségébe,
és legemberibb köztük a világösztön,
ami a természethez kapcsolódás igényéből, a kíváncsiságból,
az érdeklődésből, az értelmes élet vágyából és az élet végső
kérdéseire irányuló érdeklődésből áll össze. Nem érthetünk egyet
az emberről és az ösztönökről vallott modern, lealacsonyító,
mesterségesen kialakított képpel.
Az ösztönök természetes és a Természet
felé hajtó indíttatások, hosszú távon jelentkező, szinte kikerülhetetlenül
érvényre jutó törekvések. Az ösztönök természet szerint fölemelő,
emberi jövőnk felé hajtó törekvések, és emberi mivoltunk lényege,
hogy a világösztönt minél teljesebben érvényre tudjuk juttatni,
és képesek legyünk meglátni azt a világot, aminek lennie kell, amiért
érdemes élni.
– Kinőheti magát a természetes élet iránti vágy egy
új, jelentős irányzattá? Ha igen, akkor, óhatatlanul,
mozgalmaknak, pártoknak kell rá alakulni, és így
elveszítheti tisztaságát, ha nem, akkor az így élő emberek
magányos partizánokká válhatnak.
– Akikben a természet-központú világkép megszületett,
még nem tudnak egymásról, de máris a világ második legnépesebb
kultúráját alkotják- ez a jelenség “Átfogó Kultúra” néven vált
ismertté. Ha a manipuláció nem viszi félre,
a természetes kultúra hívei egymásra találhatnak.
A természetes kultúrához tartozók között egyelőre a
szövetség nem olyan erős, mint a mai anyagi érdekszövetségek
tagjai közötti, de aki ez utóbbiakban részt vesz, az feláldozza lelki,
szellemi épségét, mindezzel pedig saját önazonosságát is, feszült
lesz, elidegenedett, meghasonlik önmagával, és így csak rosszul járhat.
– A maguk szemszögéből ezek az emberek semmit
nem áldoznak fel, talán a problémájuk is kevesebb.
Nem hiszem, mert – a felmérések szerint –
úgy próbálnak az általuk teremtett materialista
világ lélek-kirekesztésétől menekülni, hogy
családi életükben más törvények szerint viselkednek, mint
munkájukban, ezért személyiségük ellentétes nyomás, feszültség
alá kerül, aminek angol neve: stressz. Ez viszont mindennapos
őrlődéssel jár együtt. Ezektől az ellentétes hatásoktól nagyon
sokan összeomlanak negyven-ötven éves korukra, amikor rájönnek,
hogy a sikert megszerezték, csak éppen életük eredeti értelmét
vesztették el. Szabadulni kell ebből a zsákutcából! Meg kell őriznünk
életünk eredeti értelmét, vagy vissza kell hozzá találnunk!
Természetes közösségeket kell létrehozni, amelyekben tisztázzuk
életünk célját, értelmét, az élet végső kérdéseit, az értelmes boldogság
elérésének elérhető módját. Minél több hasonló érdeklődésű emberrel
találkozunk, minél több emberben ébresztjük föl, erősítjük meg az érdeklődést
életünk alapkérdései iránt, annál jobb lesz nekünk is. Életünk igazi értelméhez
kikerülhetetlenül hozzátartozik, hogy az
évtizedek távlatában életünkkel szebbé, igazabbá, boldogabbá tegyük a
világot. Ez is egy elkötelezettség, egyéni és közös jövőnk, életünk
melletti elkötelezettség. A természetes közösség a természetes érdeklődésből
születik, az életünk egészét érintő kérdések iránti természetes
érdeklődésből. Tudatosan is lehet keresni az alkalmat ilyen
természetes közösségek létrehozására, de ilyen természetes
közösséget jelent nagyon sok baráti társaság is.
Ma már egyre magasabb fokú tudatossággal kell természetes közösségeket
alkotnunk, mert a modern világ egyre mélyebbre hatol, magánéletünk egyre
nagyobb részét darálja be a materialista kínpadra. De életünk
végső magja, mozgatórugója nem más, mint a végtelen Természet,
teljes szellemi-érzésbeli, valóságos alkotóerejében! A romboló
erő csak a felhasználatlan, parlagon heverő, átengedett életerő révén
jut térhez. Ha életerőnket a kezünkbe vesszük, ha szellemileg is
élünk vele, visszaszorul a manipuláció.
Kezdeményeznünk kell, sokkal jobban, mint eddig. Ha nem,
akkor az élet elgázol minket, és akkor előbb-utóbb rájövünk, hogy nem mi
játszottuk a döntő szerepet életünk kialakításában.
Fontos, hogy a természetes érdeklődés továbblépjen
a baráti vonzalom szintjénél. Alkotó munkára van
szükség. Baráti munkára is szükség van! Munkára, vagyis
rendszeres, szervezett, értelemszerű, hosszútávú, célravezető
tevékenységre! A barátság szellemét valóságosan érvényre juttató,
a barátságról gondoskodó, a barátságot megvédő munkára!
Tisztázó és alapozó munkára, amely kitűzi a
célokat. Mindenkinek van olyan képessége, amellyel hozzá
tud ehhez járulni. Ehhez a feladathoz fel kell nőni. Ha elég sok
természetes közösség végez majd alapos munkát, együtt
képesek lehetnek gondoskodni közös jövőnk alakításáról.
– Ez a fonó hagyomány újraértelmezése?
– A természetes közösségek a népművészet otthonai
voltak, a népművészet a természetes világalkotó-erőből fakad,
és nekünk vissza kell találnunk ehhez az eredeti világlátáshoz,
teljes életerőnkhöz, a Természethez. Az ember
lényege, hogy nem vakon sodródik, hanem önállóan alakítja életét.
Ma ez egyre nehezebb, a történelem erői egyre inkább az ember,
az egyén fölé kerekednek. Csak akkor élhetünk emberhez méltó életet, ha
életünk alapkérdéseit közösen képesek leszünk megérteni és
együtt megoldani. Minden kultúra végső forrása az emberré
válásból, az emberré válásban megnyilvánuló természeti erőkkel
fenntartott folytonosság.
– Mikor alakult ki Önben ez a felelősségtudat? Mint a
Vágtázó Halottkémek énekeséről, ne vegye sértésnek, nem
feltételeztem mindazt, amit elmondott.
Akkor Ön nem ismeri a zenekart, és engem. Vegye észre:
első lemezünk: “A halál móresre tanítása” már ezt az élet
mellett elkötelezett gondolatkört képviseli.
Sőt, a zenekarnak is azért adtam a
Vágtázó Halottkémek (VHK) nevet, mert úgy éreztem,
az emberek tetszhalott életet élnek, és töredékét sem
használják ki annak, amire születtek. Részemről tehát ez a
felelősség mindig is megvolt. A zenekar tagjai pedig kezdettől fogva
elfogadták célkitűzéseimet.
– Hol a VHK helye a zene történetében?
Más alapokon álltunk, mint a többi zenekar. A San Francisco-i
“Banana Fish”-ben azt írták rólunk, hogy olyan a zenénk, mintha egy
más világból, az anyaméhből szólna. Mintha gyerekkorunk
legvarázslatosabb meséinek világát hozná elénk, azokat
tenné átélhetővé. A VHK jelentőségét nem az én tisztem
meghatározni. A kritika a világ legnagyszerűbb zenekarai
között tartott minket számon. De annyit tudok: a mi zenénknek
köze van ahhoz a természethez, amelyből az emberiség született
és amihez vissza kell térnie.
– Hogy születhetett néhány fiatalember találkozásából
egy ennyire előzmények nélküli zene?
– Édesapám (Grandpierre K. Endre, író, költő, történész
– a szerk.) szellemiségéből
fakadóan erős érdeklődés élt bennem az emberiség eltemetett
mágikus világkorszaka után, amikor még minden természetes létezőben
érzékeltük az alkotó világerőt, és értelmünket is ez az alkotó
világerő hajtotta előre a lényegi világ-megismerésig,
amikor mindenki örömteli, kiteljesedő életet élt, a természettel
összhangban, annak részeként. Ennek emlékeit minden ember
őrzi magában. Ezenkívül születési ajándékként kaptam egy olyan
képességet, aminek segítségével meg tudom állapítani,
melyik zene a hiteles. Sejtjeim mélyéből olyan érzésvilágok
születnek, amelyek elemi erejű, törvény-erejű, az elsődleges,
rendkívüli valóságba beavató zenei világot teremtenek.
Ma már erre, úgy tűnik, nagyon kevesen képesek.
Sokszor egy-egy zene-foszlányról is egycsapásra felismerem,
ha köze van az ősi, izzóan természetes ősvilághoz.
A VHK megalakulása előtt tíz éven át
kutattam-gyűjtöttem a zenéket, fejlesztettem zenei látásomat,
és így állt össze egy világszerte páratlan gyűjtemény, amiről
Jello Biafra is elismerően írt (a Dead Kennedys
énekese, a VHK-t az USA-ban kiadó Alternative Tentacles
vezetője – a szerk.). Egy új zenei látásmód állt össze bennem, ahogy
ezeket a zenéket átéltem, ahogy előadtam, értelmeztem.
Amikor megmutattam barátaimnak, persze
az ő zenei világukra is óriási hatással volt. Baráti körünkből a zenekar
már mindezek szellemében alakult meg, ennyiben tehát nem
előzmények nélküli a zenénk. Megvolt minden lelkesítő erő,
és adottak voltak a személyes feltételek is. A kezdetektől
fogva biztosan tudtam, hogy ez a zenekar a világ legjobbjai
közé fog tartozni.
– Így lett, mégis megtörtént az, amit egy ennyire a
szokásos törvényszerűségeket megkerülő zenekarról nem
gondoltunk volna: huszonhat év után leállt. Végleg vége a
zenélésnek?
– Úgy tervezem, hogy jövőre már fel tudok lépni az új
zenekarommal, de ehhez sok feltételt meg kell még
teremtenem. Az utóbbi években összeállt egy olyan zenei világ bennem
és zenei gyűjteményemben, amely folyamatosságot vállal a
többezer éve élt, manipulálatlan, természetes életérzéssel,
amely az élet igazát, teljes fényét, csodálatos épségét igénylő
érzésvilágban látja azt a jövőt, amiről gondoskodnunk
kell, amelynek mindannyiunk által meg kell valósulnia.
Ezek az érzésvilágok, zenék olyan hangszereléssel és
felállással jelennek majd meg, ami nem létezik ma még a
világon; a legkevésbé mesterséges módon. Olyan hangzást
és hangszerelést dolgoztam ki, amely annyira friss, hogy
nem lehet majd megállapítani, hogy a jövőből jött-e, a múltból,
vagy elevenen izzó álmainkból. Ennek a gyakorlati kivitelezése
óriási munka, a leglényegesebb kérdések azonban már
kitisztultak, és kivitelezhetőnek látszanak.
– Kíváncsian várjuk!
Kovács Gergely
Vágtázó Halottkémek
“A Vágtázó Halottkémek /VHK/ 1975-ben alakult egy közös
érdeklődésű baráti társaságból. Első koncertjeiket a
zenészek és a közönség szokatlan viselkedése miatt
félbeszakították, illetve betiltották. Tizenegy éven át a
zenekar csak álnéven, név nélkül, vendégzenészként vagy a
szervező állásáért cserébe léphetett fel. 1982-ben Bódy
Gábor “Kutya éji dala” című filmjében Grandpierre Attila
játszotta az egyik főszerepet, mint vágtázó halottkém és
csillagász. A koncertek videofelvételeit már ez időtől
gyakran játsszák a nyugati TV-k. 1984-től kezdve
rendszeresen turnéznak Nyugaton. “Magyarország egy csendes,
nyugodt ország…” című rövidfilmjük Dieter Winkler
rendezésében száznyolcvan film közül I. díjat nyert a
nyugatnémet TV vetélkedőjén. (…) A VHK külföldre utazásait
annak idején személyesen kérte Beatrix holland királynő,
máskor Fred Sinowatz osztrák kancellár. Részt vettek a
világ egyik legnagyobb zenei eseményén, a New York-i Music
Seminar-on, ennek nyomán több nagy lemezcég megkereste
őket. A zenekar több mint egy évtizeden át képviselte rendszeresen
a magyar kultúrát külföldön, a magyar kultúra napjain. Az
1989-es rendszerváltás kiváltotta nemzetközi érdeklődés
nyomán több mint húsz dokumentumfilmben szerepeltek,
ezenkívül olyan játékfilmekben, mint a “Köztes Föld”
francia-magyar, a “Forget About Me” angol, az “Egy kicsit
én, egy kicsit te” és a “Blue Box” magyar filmekben.
A New York Times kritikája szerint a VHK zenéje alapvető,
elementáris, telve megszállott, felvillanyozó
szenvedéllyel. Több nyugati szaklap a VHK-t a világ egyik
legnagyszerűbb alternatív zenekarának tartja. Az
Alternative Tentacles londoni főnöke, Bill Gilliam szerint
a VHK “A Semmi Kapuin Dörömbölve” c. lemeze “őseredeti istenélmény”.
1992-ben a német zenei élet egyik legnagyobb szabású fesztiválján,
a “Pop Komm”-on vendégszerepeltek. A fesztivál kiadványa, a
Pop Komm Telegramm szerint a legnagyobb sikert a VHK
aratta. A VHK őseredeti, lenyűgöző, születésében
megragadott zenét teremt. Grandpierre ezt “mágikus
népzenének” nevezi, olyan önkifejezésnek, amelyben a
legmélyebb, legemberibb tartalmak saját törvényeiket
teremtve bomlanak ki.
1982-től kezdve gyakran szerepelnek együtt Rituális
Színházukkal. Ezek rendkívüli, látványos multimédia
előadások, amikben a magyar mitológia mágikus elemei
elevenednek meg egy mozgásszínház sokoldalú akcióiban, a
VHK zenei kíséretével. A főleg lányokból álló színtársulat,
a VHK-val a közösségi ünnepek felélesztésén, újra
megtalálásán dolgozik.”
(Idézet az 1994-es “Óriás tér!” című lemez borítójáról)
Lemezeik: A halál móresre tanítása (1988)
A világösztön kiugrasztása (1990)
A semmi kapuin dörömbölve (1992)
Óriás tér (1994)
Az Éden visszahódítása 1. (1997)
Az Éden visszahódítása 2. (1998)
Naptánc (1999)
Grandpierre Attila: Csillagász, a fizikai
tudományok kandidátusa, az MTA Csillagászati Kutatóintézete
tudományos főmunkatársa. Több nemzetközi tudományos, filozófiai
folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Tagja a Society for Scientific
Exploration és a Scientific and Medical Network nevű
tudományos társaságoknak. Tudatkutató a Budapest Klub
munkacsoportjában. Író (Élő Világegyetem, 2002), költő (A
Mindenség örjítő varázsa, 1994; Emeletes mesehajó, 2000).
Főszerepet játszott Bódy Gábor Kutya éji dala c. filmjében.
1975-2000: A Vágtázó Halottkémek énekese, zeneszerzője,
szövegírója.
További információk:
http://grandpierre.zenenet.hu
http://vhk.mediastorm.hu