A Titokfejtő-VHK Kör találkozója, Erdélyi Magyarok Egyesülete, 2001. márc. 26.

GRANDPIERRE ATTILA: A múlt alkalommal Paulinyi Tamás, a parapszichológiával foglalkozó barátom tartott előadást, melyben arról beszélt, hogy a Világegyetem tulajdonképpen nem kint van, hanem bent, mégpedig a látszattal ellentétben, hiszen a tudatunkat nem látjuk. Az volt az általa elmondottak egyik fontos következménye, hogy könnyen elképzelhető, hogy a Világegyetem a tudatunkban van, hiszen miután a tudatunk kiterjed a Világegyetem egészére, igazából a Világegyetem a tudatunkban létezőnek is föltűnhet. Körbeküldtem olyan leveleket, hogy tulajdonképpen én ezt az előadást fogom folytatni. Ő valamilyen módon megalapozta, fölvezette ezt a témát, és én ehhez kapcsolódok, mégpedig olyan szempontból, hogy milyen fogalmat alkothatunk a Világegyetemről és a téridőről. Egyrészt a Világegyetem alapfogalom; másrészt viszont nem tudom, kinek sikerült téridő nélkül elképzelni a Világegyetemet, de szerintem ez szinte lehetetlen is; az, hogy “elképzelni”, az, hogy “kép”, az már eleve a téridőben elhelyezkedő valamire utal, tehát elképzelni elég nehéz lenne. Lehet, hogy elgondolni sem lehetne a Világegyetemet téridő nélkül. Ilyen értelemben a téridő természetének megvilágítása hozzátartozik a Világegyetem lényegének megvilágításához, mert tényleg lényeges. Ami nélkül nem tud valami létezni, az lényeges. Mondjuk nézzük meg azt, hogy világít ez a lámpa, de ha nem lenne benne izzószál, akkor nem világítana, ezért tudjuk, hogy az izzószál lényeges tartozéka a lámpának. Ugyanígy van valahogy a téridővel is. De hogy miért lényeges a téridő a Világegyetemhez, ezt sem nagyon lehet tudni. A Világegyetemnek én egy logikai megvilágításán dolgozom; úgy gondolom, hogy a Világegyetem lényege ugyanúgy logikailag világítható meg, mint ahogy szerintem minden kérdést logikailag kell megközelíteni. Különösen a Világegyetemet, mert a Világegyetem szinte színtiszta logikai képződmény. A Világegyetemet mi logikailag képzeljük el; nem azt mondjuk, hogy kérem, ez itten a Világegyetem, meg ez, meg az. Ha azt mondjuk, hogy “ez” meg “az”, abban már benne van egy logikai művelet. A “székek”, az “összes szék” fogalma is valamilyen értelemben egy logikai művelet; azt az elvont fogalmat az ember alkotja meg, hogy a “székek”, vagy hogy “minden székek összessége.” Így a Világegyetem, mint minden létező összessége, szinte színtiszta logikai fogalom. Miután a logikai megismerés általában sokkal jobban megalapozott ismereteket ad, mint a tapasztalati megismerés, ezért általában sokkal előnyösebb; egy olyan fogalom pedig, ami eleve logikai természetű, gyakorlatilag megköveteli a logikai megismerést.

Próbálkozzunk meg a logikai megközelítéssel. Hogyan lehet logikailag megközelíteni a Világegyetem fogalmát azon kívül, amiről szó volt itt az eltelt években, hogy a Világegyetem nem minden anyagi létező összessége? Elhangzott itt, hogy mi tartozik még a Világegyetemhez. Ha nem csak az anyagi tartozik hozzá, akkor mi az, ami még létezik és nem anyagi? Az derült ki, hogy ez az élet maga – vagy “a biológiai”, ha így akarjuk mondani az anyagival párhuzamban. A biológiai maga nem anyagi; mert anyagi lehet valami, de attól élő, hogy még egy másik lényeggel rendelkezik. Ugyanígy “a tudati”, vagyis a tudatunk, vagy a gondolataink, az érzéseink szintén nem anyagi létezők. Olyan létező a gondolatunk vagy az érzésünk, aminek a téridőbeli kiterjedése nem igazán jellemző. Nem jellemző az, hogy egy gondolatunk hány kiló, vagy hány méter hosszú, vagy ilyesmik. Tehát a téridőbeli kiterjedéssel nem jellemezhető; a természete alapvetően más. Ez a rendkívül merész gondolat az állítólagos közmegegyezést tükröző értelmező szótárba már nem fér bele, mert szétfeszíti azokat a rendkívül széles kereteket, amiket az értelmező szótár fölkínál, miszerint a Világegyetem minden anyagi létező összessége. Ez a felfogás a gondolatot nemlétezőnek tekintené, vagy pedig anyaginak. Csakhogy ezt külön bizonyítani lehet, és bizonyítani tudom, hogy a gondolat maga is legalább ugyanolyan alapvető létezője, eleme a világnak, mint az anyag.

Nagyon érdekes, hogy én úgy gondoltam, hogy majd később térek rá a téridő viszonyára, de itt máris, szinte anélkül, hogy közvetlenül ez a szándék irányított volna, már az anyagon kívüli létezők elvittek oda, hogy a téridőn kívüli létezők is léteznek, mint például a gondolataink vagy az érzéseink. Azt meg kell becsülni a gondolatainkban meg az érzéseinkben, hogy tudnak valamit, amit az anyag nem tud, és olyan helyen tudnak létezni, ami nem hely – de azért mégis létezni tudnak. Ez, hogy téren és időn kívül léteznek a gondolataink, ez egy olyan gondolat, amit érdemes gondolattal és érzéssel átélni, mert ez egy alapvetően fontos felismerés. Egy olyan ember, akinek az anyagi folyamatokhoz tapad az egész belső életmenete, nem gondolja el azt, hogy valójában tér nélküli és idő nélküli – más szavakkal örökkévaló – minden gondolata; minden gondolata örökkévaló, mindenhol jelen levő gondolat. Úgy gondolom, ez egy nagyjelentőségű fölismerés. Ráadásul az, hogy a gondolat téridőn kívül létezik – azon túl, hogy akkor ennek van egy időtlen és egy tértelen dimenziója –, az egész Világegyetemet is új megvilágításba helyezi. Valahol mintha lenne egy anyagi Világegyetem, és mintha amellett lenne a gondolat? Vagy hogyan lehet ezt elképzelni, hol létezik akkor a gondolat, és hol létezik az érzés? Így ez a kérdés fölveti a Világegyetem és a téridő természetének a kérdését. Milyen természetű a téridő, milyen természetű a Világegyetem? Ha fölveti ezt a kérdést, akkor vizsgáljuk meg, hogy a Világegyetem milyen természetű, és tegyük föl a kérdést, hogy miben állhat a Világegyetem és a téridő viszonya.

Ha a Világegyetemet illetően logikailag ellentmondásmentes és logikailag helyes alapra akarunk állni, akkor a Világegyetem alatt minden létező összességét értjük. És értsük is ezt alatta: minden létező összességét. Ha a Világegyetem minden létező összessége, és a téridő létezik, akkor a Világegyetembe beletartozik a téridő. Ez egy nagy lépés, igaz, banális és parányi kis lépésnek látszhat esetleg egy olyan ember előtt, aki még nem végzett komolyabb szellemi munkát ilyen fogalmi tisztázás terén. “Minden létező összessége – na és akkor mi van?” – gondolhatná valaki, aki hajlamos az ilyesmit lecsepülni. Ám valójában ez a parányinak látszó különbség máris egy olyan fegyvert ad a kezünkbe, amivel az egész világról új képet tudunk alkotni, és az egész világot meg tudjuk változtatni. Ez a látszólag jelentéktelen kis haditett – az, hogy a Világegyetem fogalmát végre ellentmondásmentesen tudjuk megalapozni – rendkívüli jelentőségű lesz majd, ha figyelmünkkel továbbra is követjük.

Szóval a Világegyetemhez hozzátartozik a téridő, mert a téridő is létezik. Tehát a Világegyetemben van a téridő. Akkor viszont hol van a Világegyetem? Ha a Világegyetemhez hozzátartozik a téridő, akkor a Világegyetem maga nem lehet a téridőben. Ebből logikailag következik… Furcsa műveletet hajtok most végre, ami a mai világban egyre jobban hiányzik, egyre jobban kiirtják… Ha a Világegyetem nincs a téridőben, akkor hol helyezkedik el? Most itt egy logikai műveletet kell végezni. Ha egyhez hozzáadunk egyet, abból mennyi lesz? Nagyon könnyen meg lehet mondani: kettő. Ha a Világegyetem nem a téridőben van… Ha én nem a szobában vagyok… akkor hol vagyok? A szobán kívül. Vagy mondjuk éppen a szoba falában, mint Kőműves Kelemenné – ő nem a szobában van, nem is a szobán kívül, hanem éppen a kettő között. Namost ha a Világegyetem nem a téridőben van, akkor vagy a téridőn kívül van, vagy a téridő határán. Külön kérdés, hogy van-e a téridőnek határa. Ezt azonban tekintsük megoldottnak, ugorjunk át nagyvonalúan ezen a kérdésen, és mondjuk azt, hogy a téridőnek nincs határa – legalábbis olyan határa, mint a szobának, ahova Kőműves Kelemennét be lehetett falazni. Tehát ha a Világegyetem nem a téridőben van, akkor logikailag felismerhető – és bizonyos, anélkül, hogy tapasztalatilag megvizsgálnánk –, hogy a Világegyetem a téridőn kívül van.

TIHANYI ANDRÁS: Miért nem lehet, hogy ezek a fogalmak kölcsönösen feltételezik egymást?… A téridő nyilván benne van a Világegyetemben, mint minden létező, de ha a Világegyetem létezéséhez kapcsolódik a téridő, akkor miért kell különválniuk, hogy a téridő a Világegyetemen belül vagy kívül van…

ATTILA: Én nem mondom, hogy a Világegyetemen kívül van a téridő…

ANDRÁS: …De hogy ez két különböző létező… szóval nem értem a gondolatmenetedet, hogy ez logikusan hogyan következik. Egymás létét feltételezik, akkor lehet, hogy ez egy köztes állapotban létezik, és…

ATTILA: Most nem arról volt szó, nem a létezését akartam megvonni tőle, és utána újra engedélyezni, hogy most akkor van a téridő, vagy nincs… azt én feltételezem és elfogadtam, hogy a téridő létezik. Azt mondom, hogy van. Ha viszont létezik, akkor ezért, emiatt hozzátartozik a Világegyetemhez. A fogalmi megítélésünk általában elbizonytalanodik a Világegyetemnél és az ilyen nagy általános fogalmaknál, ezért fontos azt megvilágítani, hogy a Világegyetemet a téridőhöz képest hogyan képzeljük el. Valahogyan el kell képzelni, ami azt jelenti, hogy a téridőre kell vetíteni egy logikai viszonyt. Ha most logikailag világítjuk meg, és azt mondjuk, hogy egy logikai térben vagy egy logikai téridőben képzeljük el a Világegyetemet, mégpedig úgy, hogy a téridőt is elképzeljük ebben a logikai téridőben, akkor azt mondjuk, hogy ebben a logikai téridőben logikailag megengedjük, hogy van egy olyan tartomány, ami nem téridő. Logikailag megengedjük azt is, hogy van egy téridőbeli tartomány, és akkor itt van a Világegyetem, de akkor ebben a logikai téridőben helyezkedik el a Világegyetem, és nem abban a téridőben, amit általában téridő alatt értünk. Tehát akkor a Világegyetem a téridőn kívül található, mégpedig egy logikai téridőben, egy olyan téridőben, amit csak fogalmi gondolkodás útján tudunk helyreállítani vagy elképzelni, fölismerni.

GALÁNTAI DÁVID: De mivel a logikai téridő a fejedben van, amikor kitalálod (legalábbis ott is van), te meg a téridőben vagy, akkor a Világegyetem, ami jelenleg a logikai téridőben van, mégiscsak benne van a téridőben, amiben benne vagy.

ATTILA: Ilyen értelemben abban a pillanatban, ha te elgondolsz egy létezőt, mint például te, vagy én, vagy ennek a világnak az olyan létezői, akik nemcsak egy valóságra vezethetők vissza, hanem több valóságra, akkor rögtön olyan érdekes labirintusok meg elágazások alakulnak ki, amik révén elénk tárul egy olyan látóhatár, amiben ennek a logikai kapcsolódásai követhetőkké válnak. Még egy valami nagyon érdekes abban, ha a Világegyetem a téridőt mint létezőt magában foglalja: az, hogy a Világegyetem egésze a téridőn kívüli természetű. Erre is próbáltam már fölhívni a figyelmet, hogy ha azt mondjuk, hogy minden téridőn kívüli létező egylényegű, akkor a Világegyetem mint téridőn kívüli létező egylényegű a gondolatainkkal és az érzéseinkkel – hiszen a gondolataink és az érzéseink is téridőn kívüliek. Így a Világegyetem lényegéről egy olyan minőségileg új képet tudunk alkotni, amihez eddig senkinek nem volt bátorsága vagy merészsége, vagy csak más irányba kalandozott el. Most azonban olyan új képet tudunk alkotni a Világegyetem lényegéről, hogy a Világegyetem mint egész egylényegű a gondolatainkkal és az érzéseinkkel. Vagyis azt is lehetne mondani: gondolataink és érzéseink Világegyetem-lényegűek, hiszen logikailag ez oda-vissza áll.

DÁVID: Mindezt elfogadva egyébként, azt miért kell feltételezni, hogy a téridő egy “kisebb” létező, mint a Világegyetem? Miért mondjuk azt, hogy a Világegyetem feltétlenül tartalmazza a téridőt? Miért nem mondhatjuk, hogy a kettőnek a határai – bár egyiknek sincsenek – megegyeznek? Tehát hogy magyarul a Világegyetem egyenlő a téridővel, és a téridő egyenlő a Világegyetemmel, mert ugyanakkora vagy ugyanolyan mély mind a kettő…

ATTILA: Onnan merítettem erre indíttatást, hogy én egy olyan világban gondolkodom, ami többlényegű (tehát nem mondjuk a materialista világ, ahol egylényegű vagy egysíkú világról van szó). Én úgy gondolom, hogy a világ legalábbis többsíkú, vagy inkább többlényegű, mert ugye a sík egyből a laposság vízióját kelti föl. Tehát többlényegű világban gondolkodom, és ezért azt gondolom, hogy a téridő ennek a többlényegűségnek csak az egyik lényegéhez tartozik hozzá, azaz egy bizonyos értelemben szellemileg vagy logikailag korlátolt, csak korlátok között képzelhető el. Közben itt már olyan területre tévedünk, ahol a gondolatnak minden rezdülése szinte életfontosságú, rendkívüli horderejű, mert itt a Világegyetem egészéről alkotunk képet … Tehát a Világegyetem egésze egylényegű a gondolatainkkal és az érzéseinkkel, és fordítva. Vagy úgy mondom, hogy az Ős-Világegyetem, mert a Világegyetemet azért leggyakrabban az anyagi Világegyetemre használjuk ma, és ezt meg akarom különböztetni. Föl akarom hívni a figyelmet, hogy én valójában az egységes Világegyetemről beszélek, mert én az egész Világegyetemet értem a Világegyetem alatt, nemcsak az anyagi Világegyetemet.

Szóval még egyszer: gondolataink és érzéseink egylényegűek az Ős-Világegyetemmel, vagyis a belső világunk tulajdonképpen az Ős-Világegyetem lényegével egylényegű. Az a belső világunk, amit így fizikailag, a fizikai kezeimmel így tudok mutogatni, hogy ami itt belül van – persze itt szervek vannak valójában, vérkeringés, nyirokrendszer, meg minden… De most nem ezt képzeljük el, hanem a belső világot, amit csak logikailag vagy képzeletbelileg lehet fölidézni, fizikai ujjakkal nem lehet megmutatni. Tulajdonítsunk ennek a belső világunknak most egy pillanatra logikai kiterjedést. Ha elképzeljük a belső világunkat, az tulajdonképpen egylényegű az Ős-Világegyetemmel. Itt még egyvalamit akarok kiemelni. Hogyan lehet másképpen megfogalmazni a belső világot? Úgy, hogy az elménk kiterjed a belső világunkra. Elménk és belső világunk alatt értsük most ugyanazt. Ez azt jelenti, hogy a belső világunk minden eleme, mondjuk egy gondolatrezdülés, vagy egy érzésfutam, vagy egy hirtelen sejtés, vagy egy bizonytalan kiterjedésű, bizonytalan mozdulatú vagy változású hangulat-töredék – ez mind az elménk belső világát alkotja. Képzeljük el ezt a belső világot úgy, hogy vállaljuk, hogy szemléletesen képzeljük el. Mint egy világot, mint egy tájat, mert ennek van értelme. Ezzel ugye ismerősebbek vagyunk – az utóbbi ezer években az emberiség erre az elferdült gondolkodásra állt rá, hogy mindent anyaginak képzel el. Mindenesetre ennek van egy közvetlen szemléltető ereje. Éljünk ezzel a szemléltető erővel, és képzeljük el a belső világunkat úgy, mint egy tájat, mint egy világot. Ekkor azt mondjuk, hogy az elménk rendelkezik egy világgal. Elménk világa maga egy dimbes-dombos táj, ahol folyók folynak, emberek rohangálnak, csak ezek képzeletbeli emberek: ezek az emlékeink emberei, a vágyaink élőlényei, de ugyanolyan valóságot kapnak az elképzelésemben, ebben a logikailag kidolgozott és megalapozott, megalapozás és továbbfejlesztés alatt álló logikai gondolatkörben, hogy legalább olyan valóságosak, mint az anyagi. Tulajdonítsunk e tájnak legalább olyan létezési erőt, mint a valóságos tájaknak. Ezen a valóságos tájon, ami most az elménk tája, millió létező létezik. Hogyan gondolunk ezekre a valóságos létezőkre? Az elménk szinte korlátlanul rendelkezik velük; ugyanakkor az elménk elemeinek megvan a maguk önállósága. Például mondjuk Galántai Dávidnak a belső világba jutott képe vagy az átlényegült lénye abban a belső világban is kötődik valamilyen módon ehhez a külső Galántai Dávidhoz. Valamilyen értelemben vannak kötődések, mert különben nem lehetne ugyanúgy nevezni. Ugyanakkor hogy mit csinál az a Galántai Dávid, azzal tulajdonképpen az elméje rendelkezik. Ha álmodik, akkor az elme a saját logikája szerint rendelkezik – mégpedig korlátlanul – azzal a Galántai Dáviddal, vagy azzal az emlékképpel.

Ez a következőket jelenti. Az elménk olyan természetű, akár hisszük, akár nem, hogy bármire gondolhatunk; akár hisszük, akár nem, bármit elképzelhetünk; és akár hisszük, akár nem, bármire vágyhatunk. Tehát itt megvan az erőforrás, megvan a képesség, megvan a lehetőség arra, hogy a belső világunk szervezőerejével korlátlan módon rendelkezhetünk. Képességeink korlátlanok. Képességeink végtelenek. Az elménk teremtőereje, az elménk logikai szervezőereje végtelen, nem korlátozott. Kanyarodjunk vissza ahhoz az előző eredményünkhöz, hogy az Ős-Világegyetem tulajdonképpen gondolatlényegű vagy érzéslényegű, és a belső világunk egylényegű az Ős-Világegyetemmel. Így azt is mondhatjuk, hogy mivel a Világegyetem fogalmába minden létező beletartozik, és a Világegyetemhez képest nemcsak az egyik létező belső (nemcsak a szék tartozik a Világegyetem belsejéhez, hanem tulajdonképpen még a téridő is, mert a Világegyetem egészéhez képest a téridő is egy belső fogalom, és ezért helyezkedik el a Világegyetem a téridő egészén kívül), ezért ez viszont azt jelenti, hogy minden, ami a Világegyetemben létezik, a Világegyetem belsejében létezik. Az pedig, ami valaminek a belsejében létezik, az a belső világát alkotja. Ha a belső világát alkotja, akkor az a valami, aminek a belső világa, az tulajdonképpen annak az elméje. Tehát akkor a Világegyetem, amibe minden létező beletartozik, maga a színtiszta, száz százalékos elme. Olyan elme, ami különbözik a mi itteni világunkban létező elmétől, az én elmémtől vagy a te elmédtől, mert a mi elménk hozzákötött valamilyen módon az anyaghoz – egy parakutató talán többet tudna erről mondani, de azt azért el kell ismerni, hogy az elménk főhadiszállása vagy legalábbis egy fontos hadiszállása a testünkhöz kötött. És ha ez így van, akkor mi igazából többlényegű lények vagyunk. Azonban a Világegyetem egésze számára a Világegyetem mintha egylényegű lenne, mintha tisztán elmelényegű lenne. Úgy tűnik fel a dolog, hogy a Világegyetem egésze korlátlanul képes rendelkezni minden fölött, ami benne megadatott. Persze mondjuk itt látni kell a korlátlanság korlátját is. Az álomban az álomerő korlátlanul rendelkezik az álom tartalma fölött, nincsenek korlátok – de valójában természetszerű korlátok mégis vannak, mert a széket álomban is széknek képzeljük el, és az álom nem azzal foglalkozik, hogy a széket átalakítsa valami teljesen széktelenné. Az álomban is megmaradnak bizonyos természetes kötődések, bizonyos állandósulások. Az álom jelentésmezejében viszont a korlátlanság megmarad. Vagyis miközben bizonyos korlátok fönnmaradnak, közben a korlátlanság korlátlanul érvényesül. Ez is azért van, mert itt több szinten lehet ezeket a szempontokat fölvetni.

Kanyarodjunk vissza a Világegyetem lényegéhez. A Világegyetem egésze egy olyan téridőn kívüli létező, ami elmetermészetű, és aminek a számára minden létező belső létező. A belső létezőknek fő osztályai vannak: az anyagi létezők; az élő, az élet maga, az élő erő, az életet szervező erő; az érzéseink birodalma is hozzátartozik; és a gondolataink birodalma. Négy különböző lényegű világ rajzolódik ki előttünk, amik valamilyen módon egy egységet alkotnak, mégpedig olyan egységet, ami egyben egy többlényegűség, és többfajta kapcsolódást is tartalmaz. Ha csak a fő vonalát akarjuk megfogni, akkor az látszik, hogy van egy téren és időn kívüli Világegyetem, és van egy olyan Világegyetem, ami térben és időben helyezkedik el. Az anyagi folyamatokról van szó. Mi itt élünk ebben az anyagi világban… illetve nem, de ugye ma azt szokás gondolni, hogy mi itt élünk ebben az anyagi világban, és közben a gondolatainknak és az érzéseinknek nem tulajdonítunk különösebb súlyt, különösebb jelentőséget. Valahogy ösztönösen érezzük, és velünkszületetett természeti érdeklődésünk és meggyőződésünk arra visz, hogy azért van értelme azon gondolkodni, hogy mi legyen az életünkkel, és hogy hogyan tudunk az életünknek értelmet adni, ugyanakkor mégis a mai világ szellemi nyomása alatt, a beidegződött és ismétlődő benyomások hatása alatt sokszor elbizonytalanodunk, és föladjuk azt az eredeti jelentőséget, amit tulajdonítani akarunk a gondolatainknak, az érzéseinknek a saját életünkben. Úgy látszik, ezekről is sokszor lemondunk, mert ha nem mondanánk le, akkor a világ másmilyen lenne, akkor nem hagynánk, hogy elkanyarodjon a külső világ a belső világunktól. Tehát a mai világ fölfogása szerint ebben a világban élünk – valójában nem ebben a világban élünk, hanem többek között ebben a világban is, és ebben a világban is élve nem tulajdonítunk a gondolatainknak és az érzéseinknek olyan jelentőséget, olyan értelmet, amit pedig tulajdoníthatnánk, mert most az imént ismertük föl azt, hogy a Világegyetem téridőn kívüli lényegével egylényegűek.

Képzeljük el, hogy hajlandóak lennénk gondolkodni, önállóan kezdeményezni, cselekvőképesek lennénk, és azt a látszatot, amit eddig sokszor nyújtottunk, most sikerülne leküzdeni, és helyette önálló, gondolkodó, érző lényekként mondjuk elképzelhetnénk azt (csak a gondolatkísérlet erejéig, hogy ne rémüljünk meg nagyon), hogy mondjuk egy percen keresztül több gondolatunk is támad és több érzésünk is támad. Ha elképzeljük azt, hogy a Világegyetem egészéhez, a Világegyetem téridőn kívüli lényegéhez hozzátartozik a gondolatunk és az érzésünk, akkor az egy perc alatt született gondolataink és érzéseink (ezt képletes értelemben, csak megengedőleg mondva), amik az előző pillanatban még nem tartoznak hozzá a Világegyetemhez, most csupán azáltal, hogy mi végre öntevékeny lényekként, mintegy önálló emberekként lépünk föl, és gondolatot hozunk létre vagy érzés születik meg bennünk, csupán ezáltal a Világegyetem téridőn kívüli tartományai gazdagodni fognak. Vagyis tulajdonképpen hozzájárulunk a Világegyetem téridőn kívüli dimenziói örökkévaló létének a gazdagításához. Ezzel kozmikus tevékenységet folytatunk – olyan tevékenységet, aminek szinte föl sem lehet becsülni a jelentőségét, mert a gondolataink és az érzéseink révén a Világegyetem élő, eleven testét egy éltető erővel olyan útra visszük tovább, ahova nélkülünk nem tudott volna eljutni.

Tehát meg kell becsülni a gondolatainkat és az érzéseinket, mert valahogy úgy össze vagyunk kapaszkodva a gondolataink és az érzéseink kozmikus egylényegűsége révén a Világegyetem egészével, hogy akár akarjuk, akár nem, a Világegyetem egészének természetét éltetjük és visszük tovább azzal, hogy miféle gondolatoknak és érzéseknek adunk teret a belső világunkban.

Próbáljunk továbbhaladni, próbáljuk kibontani ezt, amit eddig elmondtam. Próbáljuk szemléletesen megfogni, egy másfajta szemléltetéssel, mint eddig. Képzeljük el a Világegyetemet és a téridőt. A teret tulajdonképpen úgy képzeljük el, mint ami a téridőnek csak egy része, ami a jelenhez tartozik, és a Világegyetem jelenében ez olyan, mintha a téridőből lenne egy metszet, amit a jelen kivág. A jelen a Világegyetemből kivág egy téridőbeli síkot, hogy így mondjam, mert ugye téridőbeli teret is mondhatnék, de sokkal jobban el tudjuk képzelni így. Ez is a szemléletünk földhözragadtságából, vagy a természetes adottságaiból adódik, hogy mindezt úgy tudjuk jobban elképzelni, mint egy szeletet, mint egy keresztmetszetet. A múltban, jelenben és jövőben elhelyezkedő Világegyetemből kihasít egy szeletet, egy síkot a jelenben levő Világegyetem. Látnunk kell, hogy egyedül a jelenben levő Világegyetem lehet anyagi. Az anyagi ott van a jelen Világegyetemben. A jelenben a múlt már csak szellemileg van jelen, de nem anyagilag.

Ha el akarjuk képzelni ezt a múltból a jelenen át a jövőbe utazó, úszó Világegyetemet, akkor ez olyasmi, mint egy óriási lény, amelyik, miközben keresztülutazik a jelenen, közben átalakul maga is, és így egy másik állapotba ér, mire eléri a következő pillanatot, ahol aztán ugyanezt folytatja tovább. Tulajdonképpen egy világfolyamattal állunk szemben. Nem arról van szó, hogy a Világegyetem az anyagi létezők összessége, hanem azon túl, hogy nemcsak anyagi létezők tartoznak hozzá, a Világegyetem egy folyamat. Nem olyan, mint amit az egyszerű embereket megrontó értelmiségiek kitalálnak, hogy itt van egy darab anyagi, meg még egy darab anyagi, aztán más nincs. Nem így van a valóságban. A valóságban úgy van, hogy nem tárgyak alkotják a Világegyetem lényegiségét, hanem fontosabb az a szervezőerő, ami az egészet hajtja, és az az egész szellemi erő, ami ennek az irányítását adja. Ez a szellemi irányítóerő szintén hozzátartozik a Világegyetem lényegéhez, és ez idézi elő, hogy a mindig éppen sorra következő jelenben átalakul a világfolyamat anyagivá. Mivel ez az óriási világfolyamat cselekszik és mozog, a jelenen keresztül teremtőerővel alakul át a jövő felé, ezért ezt a mozgó, eleven alkotóerőt úgy is elképzelhetjük, mint egy élőlényt, például mint egy óriási delfint. Így megint szemléletesebb lesz a gondolkodásunk, jobban megragad bennünk ez a képzet. Képzeljük el a Világegyetemet egy óriási delfinként, ami úszik a jelenen keresztül a jövő felé. Ekkor a jelen a delfin bőre, csupán az a rész, ami a bőrére terjed ki, és az összes többi része ennek a világdelfinnek egy szellemi testet alkot. Tehát itt is előugrik az, hogy a szellemi legalább olyan valóságosan létező, mint az anyagi. Az anyagi tulajdonképpen csak egy héjnak felel meg. Amikor a világdelfin úszása közben a jelenbe ütközik, ott egy pillanatra mintha megdermedne a világfolyamat, ahogy a megvalósulásba átugrik a szellem, és létrehoz valami olyasmit, amit éppen abban a pillanatban figyelünk meg. Ha egy vakuval belevilágítanánk a világfolyamat eme átalakulási folyamatába, akkor a vaku a gőzölgő szellemfolyamatot mint valóságosat tüntetné föl – de valójában a következő pillanatban már az is szellemivé válik, és megőrzi valóságosságát.

Tehát itt egy kozmikus szellemi világfolyamatról van szó. A világot úgy lehet szemléletesen elképzelni, hogy az anyagival van valamiféle bensőséges kapcsolata, amennyiben nem mindegy, hogy mi valósul meg, nem mindegy, hogy mi jut el a következő jelenbe, ami most még csak jövő. Ez mindenkinek, aki a Világegyetemhez hozzátartozik, a magánügyeit is érinti, hogy milyen lesz a világ. És ehhez hozzá is járulunk mi magunk, azzal, hogy valahogy állást foglalunk, döntésre jutunk abban, hogy a világot a mi részünkről hogyan folytatjuk tovább.

Milyen képet tudunk alkotni erről a szellemi természetű világtestről és szellemi természetű időtestről – hogy úgy mondjam, erről a szellemi világélőlényről? Úgy tűnhet, hogy az elhangzottak kizárólag logikailag létrehozott lépések, logikai húzások során létrejövő következtetések. Aki esetleg bizalmatlan a logikai megközelítéssel szemben, az azt mondja, ezek mind feltételesek, elméleti jellegűek, pusztán csak logikai következtetéseken alapulnak. Mindenesetre ha valaki ezt gondolná, én azt nagy dicséretnek fognám föl, hiszen úgy gondolom, hogy a logikailag elért következtetés, ha helyes és logikailag kellően megalapozott, sokkal erősebben létező valami, mint egy olyan valami, ami logikailag nem kellőképpen megalapozott. Az utóbbi vagy nemlétező, vagy pedig nem tudtuk megérteni. Mindenesetre úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy ezeket az így végre logikai úton szerzett megvilágosító erejű felimeréseket jobban meg tudjuk érteni, jobban meg tudjuk közelíteni és jobban meg tudjuk őrizni az elménkben és a belső világunkban, ahhoz nagyon fontos, hogy szemléletesen tudjuk elképzelni őket. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nem szabad mellőzni azt a tudást, amit a nem logikai úton szerzett megismerés ad – vagyis a tapasztalati úton szerzett megismerés. Nagyon fontos látni, hogy sok-sok olyan tapasztalat létezik a világ történetében, ami még ráadásul fenn is maradt (sőt, amit még én is el tudtam olvasni, sőt, amit még el is hoztam ide), ami mind azt bizonyítja, hogy a nagy jelentőségű felismerések, amiket az előbb én logikailag vázoltam és logikai felismerésekből következtettem ki, azok azért tapasztalatilag is jelentkeznek.

Most fölolvasnám azt a néhány beszámolót, ami erre utal. Először is itt egy példa, amire én véletlenül bukkantam rá… ha van véletlen… de valójában nincs… remélem, erre is nemsokára ki fogunk tudni térni. Csillagász lévén ugye olvasgatom a tudományos lapokat, és ezt a New Scientistben olvastam, miközben egész más jellegű tudást kerestem, de azért ezen megakadt a szemem. A cikknek az volt a címe, hogy “Creativity”, tehát leleményesség, teremtőképesség, alkotóerő. Ebben leírnak egy nagyon érdekes esetet, ami rám nagyon felvillanyozó hatást gyakorolt. Így hangzik: “Rosalyn Tureck röviddel tizenhetedik születésnapja előtt Bach A-moll fúgáját játszotta a Wohltemperiertes Klavier első könyvéből, amikor hirtelen elvesztette eszméletét. Ahogy magához tért, visszaemlékezett, hogy Bach zenéjét teljesen új fényben látta feltárulni, olyan új szerkezettel, amely újszerű zongorázási technika elsajátítását igényelte. A következő két napban kifinomította ezt a technikát a fúga négy szólamában, és lejátszotta a darabot a következő zongoraórán. Tanára azt mondta neki: »Ez csodálatos, de valójában lehetetlen, mert ezt képtelenség megtenni.« »Csak azt tudtam – mondja Tureck –, hogy átmentem egy kis ajtón egy óriási, élő, zöld világegyetembe, és lehetetlennek tűnt, hogy visszatérjek az ajtón abba a világba, ahonnan jöttem.« Tureck később híres zongoraművész lett, ő lett az első nő, akit meghívtak a New York-i Filharmonikus Zenekar karmesterének. Több könyvet is írt, az egyikben Bach zenéjének szerkezetét két fizikai elmélettel hozta kapcsolatba.”

Ez azért érdekes, mert olyan képet rajzol a Világegyetemről, hogy az valójában élő természetű, és olyasmi, ami minden valóságnál valóságosabbnak tűnik, úgyhogy szinte lehetetlen utána fölfogni egy olyan kevéssé valóságos világot, mint amit most mi átélünk, hogy hát itt vagyunk ezek között a falak között, és egy anyagi Világegyetemnek vagyunk a morzsái vagy anyagcsomói. Itt teljesen másfajta tapasztalatról van szó. Az a kérdés, hogy ha a Világegyetem élő természetű, akkor az emberiség kultúrtörténete és szellemi megismerésének története hogyan és miért hagyta ezt figyelmen kívül, és miért nem tudjuk ezt megérteni, miért nem mondja ezt az egész köztudat, az emberiség egészének a szelleme, szellemisége, közös tudása? Hiszen ez mind ezzel teljesen ellenkező képet rajzol a Világegyetem természetéről. Akkor most mi van? Akkor ez egy megbízhatatlan alak lehetett, aki esetleg megivott két kávét, és valaki belerakott valami kábítószert a kávéjába, és attól lett ez az egész? Ki fog derülni, hogy itt még az ilyenfajta véletlent is ki lehet zárni. Maga az, hogy ez a tizenhét éves lány később a New York-i Filharmonikusok első női karmestere lett, meg az, hogy könyveket is írt róla, ebből látszik, hogy ő ezt úgy fogta föl, mint teljesen valóságos és nem kívülről gerjesztett élményt, és az életében ez nagyon fontos élmény volt, amiben föltárult, hogy a Világegyetem élő természetű. Hogy lehet, hogy a Világegyetem élő természetű? Ez ütközik azzal, hogy a Világegyetem anyagi természetű, mert az anyagi azt jelenti, hogy élettelen természetű. Ezt a kettőt hogyan tudjuk összeegyeztetni? Megpróbálok majd eljutni odáig, hogy erről képet tudjatok alkotni.

Elmondok egy másik példát, amire szintén véletlenül bukkantam rá olvasgatás közben. Ezt az Interpress Magazinban olvastam, egy régesrégen megszűnt újságban. “A hatvannyolc éves Hans Hass ma ügyvezető szemináriumok, gazdasági kongresszusok elsőszámú sztárja. Honoráriuma, amit egy-egy félórás előadásért kap, tízezer márkákban mérhető, de boldogan fizetnek neki, hiszen a gazdasági szakemberek számára teljesen új, szenzációs problémamegoldásokat vázol. Hass számára ez a karrier 1951-ben, a nászútján, egy mélytengeri merülés során indult el. A fiatal férfit ekkoriban még csak a tenger mélyének élete érdekelte. Akkor éppen Ausztrália partjai előtt, a Great Barrier-i korallzátonynál merült le. Csinos, szőke felesége, Lotte, akivel nemrég házasodtak össze, fönt várta a csónakban. A Ribbon-szirtnél tíz csomós sebességgel zúgott el az áramlás Hans Hass mellett, de ő nyugodtan lebegett a csöndes, tiszta vízben, tíz méter mélyen egy korallbarlang bejáratánál. »Halak ezrei, teknőcök és cápák sodródtak el melettem.« És itt, a vízalatti barlangban lebegve Hans Hassnak egyszerre látomása támadt. »Hirtelen úgy tűnt nekem, hogy nem ezernyi hallal, cápával, tehát egyedi élőlényekkel állok szemben, hanem egyetlenegy hatalmas, egységes szervezettel, amely ezer szemmel vizsgál engem, és amely millió uszonnyal és lábbal mozog előre.« A férfinak a víz alatt furcsa kérdések és gondolatok villantak az eszébe. »A növényeknek és az állatoknak sokasodniuk és szaporodniuk kell, egyébként elpusztulnak – akár az üzemeknek, cégeknek, konszerneknek. Vannak-e közös törvények?« Ezen a nyomon elindulva Hans Hass felfedezte a gazdasági szervezetek szerveződésének mélyebb és humánusabb szintjét. Az általa felismert szerveződési elvek segítségével a cégek hosszútávú fennmaradásához eredményesebb módszereket dolgozott ki, amik a vevők érdekeit is képesek figyelembe venni. Természettudományos megközelítésében olyan vállalatszervezési szempontokat vetett fel, amikből egycsapásra átláthatóakká váltak az eddigi megközelítések alapvető hibái.”

Itt is egy olyan érzésről van szó, ami megvilágosodott és gondolattá vált. Ez is megmutatja az elme képességét és lehetőségét arra, hogy lényegi dolgokat fölfogjon a világból. Fölolvasok még egy pár példát, mert ezek rendkívül érdekesek és izgalmasak. Itt van például egy könyv, ami ilyesmivel foglalkozik, a címe Cosmic Consciousness Revisited, vagyis “A kozmikus tudat újbóli áttekintése.” Ez arra utal, hogy egy Cosmic Consciousness című könyvet már írt egy Robert Bakke nevű szerző a század elején, ez pedig mostanában, a 90-es években íródott, és tulajdonképpen újra átnézi a kozmikus tudat egész tárgykörét. Szerzője Robert M. May, aki könyvének előszavában így ír: “1962 májusában, húszéves koromban New York állam egy távoli részén, egy tó mellett olyan élmény ért, amely egész további életemet megváltoztatta. Ez nem is magányos élmény volt, hanem olyan, amit közösen éltem át azzal a nővel, akit szerettem. Margaretnek hívták. Kéz a kézben sétáltunk a tóparton, mély szerelemben. Úgy tűnik, ez volt minden, ami a Királyság kapuinak megnyitásához kellett. Gyorsan emelkedtünk felfelé a tudat összes állapotán át, és néhány másodpercen belül mindketten bensőséges érintkezésbe léptünk a Legfelsőbbel. Ebben az időben, alsós és felsős egyetemi éveim között flozófiailag ateista voltam. Utam az istenhithez még sok évet vett igénybe ezután a látomás után. Úgy tűnik, hogy a vallásos hit vagy annak hiánya nem előfeltétele ennek az élménynek. Margaret hívő katolikus volt, de élményének semmi köze sem volt ahhoz, amit tanult, vagy várt volna. Örömünk olyan volt, hogy azt soha nem tudom leírni a mi nyelvünkön. Ebben a megvilágosult tudatállapotban együtt sétáltunk a környező erdőben, és éreztük az egységet a mindenséggel. Tudtuk, majdhogynem közvetlenül, hogy nincsen halál, hogy az igazi énünk halhatatlan. Láttuk a világegyetemet mint egyetlen élő lényt, amit a szerelem ereje elevenít meg. Éreztük azt a szerelmet, ami a Napot és a csillagokat mozgatja, ahogy azt Dante olyan ékesszólóan leírta Isteni színjátékának Paradicsomában.”

Elmondom még egy olvasmányélményemet. H. G. Wells-nek van egy novelláskötete, amit sajnos nem tudtam elhozni, mert nincs meg nekem, én is úgy kaptam kölcsön. Ebben van egy novella, “A zöld ajtó.” A főszereplőnek valami rendkívül fontos ügyben kell sietnie, a város egy másik pontjára kell eljutnia. Nem is vállalja azt, hogy valami közlekedési eszközzel menjen oda, mert akkor biztos, hogy nem fog odaérni. Inkább keresztülvág egy olyan városrészen, ahol még soha nem járt. Vállalja ezt, mert különben soha nem ér oda. Úgy gondolja, hogy biztos oda fog találni; így aztán elkezd cikázni a különböző utcákon, próbálja tartani az irányt. Eljut egy olyan utcába, amiben aztán végképp nem volt még soha, soha nem látta. Ahogy rohan ebben a vadidegen, szűk kis utcában, egyszercsak látja, hogy közelít egy zöld ajtó. Abban a pillanatban tudja, hogy ez az élete legnagyobb lehetősége. Azt is tudja, hogy ha benyitna ezen a zöld ajtón, akkor ott látná az élő zöld Világegyetemet; és hogy ott egy olyan kert található, ahol tündérek élnek, a fákon pedig az életek könyvei találhatók. Megtehetné, hogy odamegy a fához és kinyitja a saját élete könyvét, és a tündérek megmutatnák neki, hogyan alakul az élete a gyerekkorától egészen a távoli jövőig. És még sok minden nagyszerű és csodálatos dolog történhetne… de sajnos ő most nem nyithat be a zöld ajtón, mert annyira rohannia kell, hogy ha itt most benyitna, akkor éppen nem érne már oda. Úgyhogy most nem nyit be, de azért próbálja megjegyezni az utcaképet, hogy legközelebb odataláljon – és rohan, rohan, rohan. Aztán elintézi a dolgot, ami aznap rendkívül fontosnak látszott, de másnap már kiderül róla, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan nagyon fontos. Viszont sokkal fontosabb lett volna benyitni azon a zöld ajtón. De hát azt elmulasztotta. Nem baj, megpróbál visszatalálni arra a környékre – de hiába; annyi ismeretlen utcán ment keresztül, hogy nem tudja megtalálni. Na aztán ugyanez megismétlődik még kétszer az életében. Hasonló rendkívül fontos ügyekben rohan, és akkor is meglátja a zöld ajtót. Pedig addigra megfogadja, hogy ha legközelebb látja, biztos be fog nyitni. Ám csak akkor láthatja meg, amikor áldozatot kéne hozni, és ezt az áldozatot nem hozza meg. Ezért megint nem tud benyitni a zöld ajtón, és végül is úgy hal meg, hogy nem nyitott be a zöld ajtón, ahol ott található az élő zöld Világegyetem. Ez a novella hajmeresztően érzékelteti, hogy a mai világ rohanása az, ami lehetetlenné teszi, hogy rájöjjünk arra, hogy milyen világban élünk. Maga ez a rohanás az, amitől nekünk más képzetünk támad a világról, mint amilyen a világ valójában.

Aztán itt van Robert Bakke 1901-ben megjelent, a kozmikus tudatról szóló könyve. Ő is leírja egy nagyon fontos élményét. “Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, ott találta magát egy tűzszínű felhőbe burkolva. Egy pillanatra azt hitte, hogy tűzvész tört ki a szomszéd városban. A következő pillanatban már tudta, hogy a fény benne támadt. Közvetlenül ezután diadalmámor tört rá, hatalmas öröm, amit kísért vagy közvetlenül követett egy értelmi megvilágosodás, amit egészen lehetetlen leírni. Más dolgok mellett, amiket nem tudott elhinni, látta és tudta, hogy a kozmosz nem halott anyag, hanem egy élő jelenlét; hogy az emberi lélek halhatatlan; hogy a világegyetem felépített és rendezett; hogy minden véletlen nélkül minden dolog együttműködik, mindegyikőjük és az egész javára; hogy a világ alapelve az, amit mi szerelemnek nevezünk; és hogy mindenki boldogsága végsősoron abszolút bizonyos. Azt állítja, hogy a megvilágosodás néhány másodperce alatt többet tanult, mint az előző hónapok és évek tanulmányai során, és hogy sok olyasmit tanult, amire sohasem tanították.”

Van itt még egy pár könyv, például ez a kettő: A látható zene dr. Gyulai Elemértől, és Sághy Máriától az Esztétikum és személyiség. Ezekben nagyon érdekes élményekről számolnak be emberek, akik zene hallgatása közben azt a feladatot kapták, hogy ne arra figyeljenek, hogy mit hallanak, hanem arra, hogy mit látnak. Így aztán olyan képeket éltek át, amiket külön érdemes lenne megemlíteni. Van itt száz-kétszáz beszámoló, aminek a hatvan-hetven százaléka kozmikus képekről számol be. Mondjuk valaki ott lebeg pár kilométer magasan a Föld felszíne felett, és a Föld egész felszínét át tudja tekinteni, képes leírni és beszámolni róla, hogy mi történik. Ugyanakkor nemcsak térben, hanem időben is éltek át ilyet; például az élővilág megjelenésétől kezdve egészen a mai ember megjelenéséig valaki részletesen leírja, hogy a Föld kérge hogyan hűlt ki, utána hogyan alakultak ki a hegységek, hogyan jelentek meg a növények, hogyan fejlődtek ki az őserdők, és aztán az ősember hogyan vágott a szakócával utat magának a bozótban, és hogyan jött létre a mai emberiség. Utána hozzáteszi a kísérletet végző személy, hogy rejtély, hogy az alany hogyan élhetett át ennyi mindent a zenemű három perces időtartama alatt, hiszen rendkívül részletesen beszámolt az emberiség egész fejlődéstörténetéről.

Ezek mind nagyon érdekes dolgok, amelyek összefüggenek a feladatunkkal, hogy a Világegyetem lényegéről képet alkossunk. Ha a Világegyetem lényegéről olyan képet alkotunk, amilyet a mai köztudatra erőltetnek, és ami benne van az értelmező szótárban, hogy “a világegyetem az anyagi létezők összessége”, akkor ahelyett, hogy a gondolatainkkal és az érzéseinkkel éltetni tudnánk a Világegyetemet, ahelyett erre tett kísérleteink meddők lennének – ha valakinek egyáltalán eszébe jutna ilyesmi. Ha minden csak anyagból áll, és tárgyakban merül ki minden, hát akkor egy ilyen közömbös Világegyetemben nem valószínű, hogy sok értelme lenne mondjuk egy széktől elvárni, hogy a sorsunkat majd jobbra fordítja. A Világegyetem közömbös lenne az életünkkel szemben, és így végsősoron az életünk meddő, üres értelmetlenségre lenne ítélve. Halálra lennénk ítélve. Az életünk ügye, az érzéseink, a gondolataink halálra lennének ítélve. Az ember azt mondja: jó, hát figyelj, testileg esetleg meghalok egy kicsit, de az érzéseim, vagy ami a számomra fontos volt, az nem tud valahogy tovább élni? Berzenkedik az ember az ellen, hogy az is elpusztuljon nyom nélkül.

Abban az elképzelésben, amire én jutottam, abban erről szó sincs. Viszont azt is látni kell, hogy akik elfogadják azt a világképet, amit a mai világ rájuk kényszerít, azoknak tulajdonképpen a lelki egyensúlyuk meg kell hogy roppanjon. A lelkük, mint egy olyan léggömb, amit mondjuk két úthenger tol össze, előbb-utóbb össze kell roppanjon. Az elméjük nem maradhat igazából ép és emberi, mert ez a világkép lehetetlenné teszi, hogy értelemes emberként érezni merjenek, hiszen az merőben üres erőlködés lenne, eleve értelmetlen egy olyan világban, ami csak anyagi, csak tárgyakból áll.

Így tehát önmagában is lenne jelentősége, értelme és a feladatunkkal összefüggő szerepe annak, hogy amit eddig elmondtam, azt megvilágítsam – de van egy külön értelme is annak, hogy ezeket most elmondom. Ez pedig a következő. Tavaly decemberben vendégül láttam a Csillagászati Intézetben egy kollégámat, aki Szlovákiában csillagász. Ez úgy kezdődött, hogy meg voltam hívva Amerikába egy konferenciára, ahol a Világegyetemben a tudat szerepét próbáltuk megvilágítani. Itt voltam meghívott előadó (invited speaker), és itt találkoztam össze Metod Sanigával, aki szintén előadó volt. Megismerkedtünk, később tartottuk a kapcsolatot, és végül egy idő múlva fölvetette Metod, hogy hát úgyis itt lakik a szomszédban (a Magas-Tátrában van az a csillagászati intézet, ahol ő dolgozik), eljönne ide hozzám, dolgozzunk valamiben együtt, mert ő nagyon értékesnek látja a gondolataimat. Én is értékesnek láttam az ő gondolatait. Kérdeztem, hogy vajon mivel akar foglalkozni. Mondta, hogy ő tulajdonképpen az idő természetével foglalkozik. Engem ez filozófiailag érdekel; én is mondtam neki, hogy én min dolgozom, mondta, hogy az meg őt érdekli. Úgyhogy eljött hozzám. Én már addig is nézegettem az ő cikkeit, de nem jutottam el odáig, hogy megértettem volna őket; ám ahogy elmesélte nekem, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozik, hirtelen elkezdtem megérteni a dolgokat, és ahogy a cikkeket olvasgattam, lassanként kirajzolódott előttem egy rendkívül érdekes elképzelés. Egy elképzelés, ami tulajdonképpen elindíthat egy komolyabb felfedezést a Világegyetem, a téridő és az idő lényegéről.

Metod azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet matematikailag leírni és megérteni az idő természetét. Tudniillik másfajta természetű az az idő, amit mi átélünk – a lélektani idő, a belső világunkban átélt idő –, mint a fizikusok számára megjelenő idő. Lehet, hogy itt nincs túl sok fizikus, és akkor így nem tudjátok, hogy a fizikusok hogyan írják le az időt, de akkor elmondom. A fizikusok úgy írják le az időt, hogy az tulajdonképpen egy pont, aminek nincs különösebb iránya. Illetve vannak a fizikusok között, akik valamiféle termodinamikai vagy egyéb irányt is feltételeznek az időnek, de általában a fizika alapegyenletei nem tartalmaznak irányt, hanem az idő egy paraméter bennük, mondjuk “t”, és akkor a “t”-nek egy értéket kell adni, mondjuk 2001. március 24., ennyi meg ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperc. És akkor annyi a “t”, tehát tulajdonképpen egy számmal jellemezhető. Azonban valójában a belső világunkban átélt időélmény ettől különbözik. Nem úgy fogjuk fel, hogy egy pontszerű valami történik velünk, amikor az idő élményét átéljük, hanem átéljük az idő irányát is. Sőt, tulajdonképpen nemcsak az idő irányát, vagyis azt, hogy a múltból a jövő felé valami rendkívüli jelentőségű folyamat történik, amiben részt veszünk, és ami velünk megtörténik, de amiben igazából még jobban részt kéne vegyünk – hanem amikor részt is veszünk ebben a belső életünkben, akkor az időélményünk is sokszor átalakul. Van, amikor úgy érezzük, hogy felgyorsul az idő, van, amikor úgy érezzük, hogy lelassul. Na de hát ez képtelenség – az az idő, amiről a fizikusok beszélnek, nem ilyen, ami gyorsulni meg lassulni tud. Ez mind illúzió-számba megy, ezek csak valótlanságok. A belső valóságunk ezek szerint valótlanságokból és valótlanságokra épül. Csakhogy Metod rájött, hogy ez nem így van.

Sőt, én még fölhoznám egy régi gyerekkori élményemet és tapasztalatomat. Talán mindenki így van vele, vannak is rá jelek, hogy mindenki így van vele, hogy a tér maga szintén nem olyan tehetetlen, eleve megkötözött tér, mint ahogy azt a fizikusok és a mai világ meg az anyagi szemlélet elképzeli. A tér maga is képes bizonyos cselekvésekre. Maga a tér cselekvő természetű valaki vagy valami, és ezt talán mindannyian tudjuk, talán mindenkinek voltak ilyen élményei. A tér cselekvő, a tér tud valamit. Nem biztos, hogy mindenki mindennap átél ilyen élményt. Mindenesetre én emlékszem, amikor gyerekkoromban még azt hittem, hogy a Nap és a Hold annyira közel van hozzánk és hozzám, hogy ha kinyújtom a kezemet, akkor látnivaló, hogy máris közelebb lesz hozzá. Érdekes volt, hogy kinyújtottam a kezemet, és valahogy nem éreztem, hogy sokkal közelebb kerültem volna a Naphoz – így aztán elindultam az utcán; láttam, hogy arrafelé van a Nap, akkor elindulok arrafelé, hogy úgy kerüljek közelebb hozzá. Mentem is egy jó ideig, és úgy éreztem, hogy lényegében nem kerülök közelebb a Naphoz. Éreztem, hogy ez azzal függhet össze, hogy nagyon messze van, és ez foglalkoztatott. Aztán nagyon szerettem a háztetőkre mászkálni; a padlásokon fel lehetett menni ilyen kéményfeljáratok mellett, és sok háztetőn megfordultam annak idején. Volt, amikor annyira jól éreztem magam, úgy éreztem, hogy minden olyan közeli. Úgy éreztem, hogy nem arról van szó, hogy messzi vannak a csillagok, hanem hogy olyan nagyon közel vannak. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ez nem az én egyéni érzésem volt, hogy én úgy éreztem, mintha közel lennének a csillagok, hanem tényleg közel is voltak – hozzám közel voltak. Az embereknél ez változik. Kialakul valamiféle egyenszabású térérzékelés, ekkor lehet, hogy a tér megmerevedik – de nem mindig és nem mindenki számára. A tér maga képes összehúzódni vagy kitágulni, cselekedni. Miért van az, hogy a szerelmesek választanak maguknak csillagot, és úgy érzik, hogy valamiféle közük van hozzá? Amihez közöd van, az közelebb is van.

Másoknak is voltak ilyen tapasztalataik, hogy a tér maga is képes változni. Persze nem arról van szó, hogy közelebb röpül a Nap ilyenkor… nem röpül a Nap sehova, az marad ott, ahol van, a tér viszont lecsökkenti a kiterjedését, mert úgy érzi, hogy egy olyan fogékony lélekre talált, hogy érdemes most egy kicsit kisebbre összeugrani, hogy még jobban átélhesse az élményt, amit átél. A tér valamilyen lelki érzékenységgel és fogékonysággal képes megtenni ezt. Ugyanakkor mondjuk olyan zord és mogorva természetű fizikusoknak, akik egyből elkezdenének fénysebességet meg ilyen dolgokat méricskélni, hogy mennyivel jött közelebb, azoknak meg azt mondja a tér, hogy hát kérem, ha ti így álltok hozzá, akkor én is – és akkor kinyújtózik olyanra, amennyire szokott, és fölveszi a fapofát. Tehát a tér maga sem annyira érzéketlen. Vannak ilyen tapasztalatok az idővel is. Mindenkinek szinte mindennapos tapasztalata, hogy az idő gyorsabban, lassabban múlik, úgy viselkedik, mint valami, aminek kezdeményezőkészsége van. Nem olyan, mint egy leszögezett, halott valami, ami sodródik egy pontként valahol a semmi hátán, egyenletes iramban, teljesen blazírtan… Nem ilyen az idő, hanem fölnéz, és akkor fölgyorsul, lelassul – sok mindent tud, amit nem vesz észre az, akinek a szemlélete már csak az élettelenséghez kötődik, és csak abban merül ki, mert nem szép, vagy nem illik, ha bármi mást meglát. Az ilyen ember saját maga zárta magára ezeket az előítéleteket.

A tér és az idő problémájával sokat foglalkoztak már az emberiség történelmében – vagyis nem olyan nagyon sokat, de valamennyit foglalkoztak vele különböző alakok, ám túl közel nem jutottak a kérdés megoldásához. Metod pedig úgy gondolta, hogy jó lenne valami ésszerű időn belül megoldani ezt a kérdést, mégpedig úgy, hogy lényegében jó legyen a megoldás. Ezért úgy gondolta, hogy akkor viszont ezt matematikailag is le kell tudni írni. Hogyan lehet leírni a pszichikai téridőt, és miben különbözik a fizikai téridőtől? Megpróbálta megtalálni a megfelelő matematikai eszközöket, és az a helyzet, hogy meg is találta. Kirajzolódott előttem egy olyan kép, ami miatt fontos arról beszélnem, hogy úgy látom, hogy a Világegyetem és a téridő természetével olyan dolgokat is meg lehet oldani, amiket egyébként az emberiség nem is gondolhatott volna – vagyis gondolhatott volna, de elmulasztotta. Most végre valaki gondolt erre – és ez összefügg a feladatunkkal, hogy meg kell világítanunk a téridő természetét és a Világegyetem lényegét.

Metod a projektív geometriával és algebrai geometriával foglalkozik. Kérdeztem tőle, hogy ha a matematika ilyen dolgokra is jó, akkor ez tulajdonképpen nemcsak a mennyiségek tudománya? Azt mondja, igen. Mondom, akkor ez a minőségek tudománya? Hát, azt mondja, tulajdonképpen bizonyos összefüggések tudománya. Mondom, hát persze, hogy összefüggések, a matematika az összefüggésekkel foglalkozik… De arról van szó, hogy a Világegyetem lényege nem merül ki mennyiségekben. A Világegyetemben vannak olyan dolgok, amik nem pusztán mennyiségek, hanem olyan lényegek, amelyek a számunkra baromi fontosak, és ezek a lényegek is, habár nem mennyiségiek, de leírhatók matematikailag. Például képzeljünk el valamit, ami fontos a számunkra – mondjuk képzeljük el, hogy meg akarjuk érteni, hogy hogyan létezik az, hogy az embernek van tudata. A tudat maga érdekes, én is kitűztem célul, hogy a tudat lényegét is meg kell világítani. Ha a tudatot csak úgy közelítjük meg, hogy a tudat bizonyos dolgokat fölfog a világból, és ez a kiindulópont, ennek a folyamatnak a végpontja pedig az, ahogyan fölfogja, vagyis alkotó módon – akkor ezt úgy lehet fölfogni, úgy lehet leírni matematikai nyelven, hogy a tudat nem más, mint egy matematikai transzformáció: a világot leképezi a tudatunkra, és ez tulajdonképpen egy matematikai transzformációval leírható.

Hogy a tudat lényegi működését matematikailag leírjuk, ilyesmivel az emberiség szerintem elmulasztott foglalkozni. Mire egy tudós megtanul tudósul, addigra az érdeklődés kiölődik belőle, hiszen a tudós szakmához hozzátartozik az a fajta látásmód, ahogy a tudósok látni szoktak. A tudósok nem úgy szoktak látni, ahogy az emberek – a kettő teljesen ellentétben áll egymással. Mire valakinek kialakul az a képessége, hogy meg tudna látni valami értelmeset, addigra már annyira elhülyül, hogy hiába van meg a képessége, már nincs meg a talaja hozzá. Én tanultam gitározni egy időben, és abbahagytam. Küszködtem a klasszikus zenével. Úgy gondoltam, bolond módon, hogy ha a klasszikus gitárt megtanulom, tudni fogok gitározni; valaki mondta nekem, hogy a legmagasabb fokú gitártudást úgy lehet elérni. Mégse lett belőlem gitárvirtuóz, mert közben ugye klasszikus zenét kellett tanulnom, és a klasszikus zene egyfolytában fölbosszantott engem. Minden nap azok a tömény agyalágyulások, amiket nekem meg kellett tanulni… ekkor mondjuk már másfél éve csináltam, de egyszerűen úgy éreztem, hogy ha én ezt tovább csinálom, akkor bele fogok hülyülni. Úgy fogok látni meg érezni, mint akik ezeket a zenéket írták, és úgy éreztem, hogy az teljes agylágyulás lenne. Szóval ha valaki másfél évig más emberek érzéseivel és gondolataival egy irányba érez és gondolkodik, annak nem múlik el a hatása. Hogy én is olyan agyalágyult leszek, mint akik ezeket a zenéket szerezték, az borzalmas perspektíva volt előttem, ezért megpróbáltam úgy lepengetni azokat a dolgokat, ahogy én gondolnám. Ez nem volt könnyű dolog, nagyon sokat kellett gyakorolni, de végül sikerült valamit elérni. A lényeg az, hogy mikor lejátszottam úgy az órán, a tanár sírógörcsöt kapott. Jól megtermett, harmincnyolc éves férfi volt – nem hallottam róla, hogy bárki is sírógörcsre tudta volna késztetni, de nekem sikerült. Aztán abban maradtunk, hogy többet nem látogatom az órákat, és miután nekem már amúgy is elegem volt abból, amit ott tanultam, abbahagytam. Azóta őrzöm ezt a meggyőződést, hogy ha valaki az eredeti szemléletét hagyja szétszórni, mint a pelyvát, és megtanul bizonyos jártasságokat, képességeket, nagyon sok mindent elveszíthet. Így van, úgy látszik, az idő fogalmával is. Engem mindig érdekelt az, ami az egész világhoz hozzátartozik – mint bármelyik egészséges embert, aki még nem vetemedett arra, hogy valamit szakszerűen földolgozzon, és elsajátítson egy olyan képességet, amihez tíz év kell. Ebbe szerintem a legtöbb ember belebukik, mert addigra már ugyanolyan hülye lesz, mint aki azt kitalálta.

Kanyarodjunk vissza ahhoz, hogy a tudatot magát le lehet írni egy matematikai transzformációval. Hogy létezik az, hogy ha valamit fölfogunk valahogyan, és azt átképezzük, akkor az tulajdonképpen egy matematikai transzformáció? Hiszen a matematika olyan sterilnek látszik, mintha nem tudna semmit, csak mennyiségeket… azzal egy érző léleknek, aki szereti mondjuk az irodalmat, nem kell foglalkozni, mert az neki kínai, csupa száraz tudomány… Én azt gondolom, hogy ez voltaképpen csak hozzáállás kérdése. Ha valakit tényleg érdekel az irodalom, vagy az ember, vagy az ember lényege, a tudat lényege, akkor azt mondja, kérem, engem a matematika is érdekel, és a legérdekesebb éppen az lenne, hogy matematikával leírjuk, hogy hogyan lehet megfogni azt a transzformációt, ami a tudatot jellemzi. Most itt azt akartam szemléltetni, hogy létezhetnek olyan matematikai transzformációk, amik a személyes életműködésünk számára fontos szerepet játszanak. Ilyen szempontból többről van szó, mint amit Metod mondott, hogy a matematika összefüggéseket ír le – hiszen olyan dolgokat is le tud írni, amik minőségi és lényegi jellemzőket adnak a világról. És ha ezt a matematika le tudja írni, azáltal nagyon mély, nagyon fontos és nagyon megalapozott ismeretekre tudunk szert tenni.

Arról van szó, hogy Metod elsajátította azt a matematikai formalizmust – anélkül, hogy belehülyült volna –, ami ahhoz kell, hogy a legfontosabb fogalmakat matematikailag le tudjuk írni. Erre neki is volt egy erőteljes indíttatása, éspedig a következő. Ahogy beszélgettem vele, kiderült, hogy neki magának nem volt semmiféle olyan különösebben erős élménye, ami az egész életét befolyásolta volna, mert valami különleges tudatállapotban született volna. Viszont azt gondolta, hogy ezek az élmények nagyon érdekesek önmagukban, sőt, azt gondolta, hogy mivel nagyon sok olyan beszámoló van ilyen élményekről, amik lényegileg, a leírás legfontosabb pontjaiban megegyeznek, tehát hasonló dolgot ír le sok különböző szemlélő, ezért ezekkel érdemes foglalkozni. Ha most megkérdezném, hogy mi az, hogy valóság, és a jelenlevők 60-70 százaléka egymástól függetlenül azt mondaná, hogy kérem szépen, a valóság az, hogy itt, a teremnek ezen a pontján van egy szék, akkor az, hogy az emberek megítélése egybeesik, arra utalna, hogy ez valóban így van, ez egy valóság. Ha a legkülönbözőbb elmeállapotban lévő emberek azt mondják, hogy a Világegyetemnek élő természete van, akkor ebből hasonlóképpen arra lehet következtetni, hogy a Világegyetemnek élő természete van, és az valóság. De nemcsak erről van szó, hanem arról is, amit nagyon érdekesen megfigyelt Metod, hogy olyan emberektől, akiktől ezt nem várná az ember, mert semmiféle matematikai jártasságuk nincs, olyan beszámolók születnek, amik a Világegyetem lényegét matematikai módon közelítik meg. Mondjuk például egy hetvenéves cipész, aki elvégzett négy osztályt, és soha életében nem foglalkozott matematikával; valami autóbaleset éri, és ott halálközeli élményben részesül. Vannak olyan esetek, hogy teljesen képzetlen emberek, akik egyáltalán nem érdeklődtek azelőtt a matematika iránt, az ilyen élmények, tapasztalások matematikai természete hatására egyszercsak elkezdenek arról beszélni, hogy hoppá, hát milyen érdekes a matematika, mert azzal a Világegyetemnek olyan lényeges dolgait lehet megfogni, hogy azt nem is gondoltam volna, de hát ez így meg így van… és akkor elkezdik mondani, és leírják matematikai fogalmakkal azt, hogy a Világegyetem élő természete pontosan miben jelentkezik. Ez figyelemreméltó dolog, főleg ha nemcsak egy, hanem nagyon sok egymással egybevágó beszámoló ilyen élményekről számol be.

Nézzünk meg egy pár ilyet. Metod például idéz Stanislav Grof (1976) könyvéből, amiben a következő élménybeszámoló olvasható: “Meglehetősen szokatlan elmeállapotban találtam magam, a derű és áldás keveredését éreztem. Olyan világ volt, ahol a csodák lehetségesek; elfogadható és érthető. Belefeledkeztem a tér és az idő problémáiba, a végtelen és az örökkévalóság megoldhatatlan paradoxonaiba, amik szokásos tudatállapotainkban zavarba ejtik értelmünket. Nem értettem, hogyan engedhettem magam annyira agymosottá válni, hogy kötelezően elfogadjam az idő egydimenziós és a tér háromdimenziós mivoltát, mint ami az objektív valóságban létezik. Meglehetősen nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy a szellem birodalmában nincsenek határok, és hogy az idő és a tér az elme önkényes konstrukciói. Bármilyen számú tér, a végtelenek különböző rendjeivel, tudatosan teremthető és átélhető. Egyetlen másodperc és az örökkévalóság egymással szabadon felcserélhetőek. A magasabb matematikáról gondolkodtam, és mély párhuzamokat láttam a különböző matematikai fogalmak és a megváltozott tudatállapotok között.” Ez az alany, aki erről beszámol, soha semmiféle érdeklődést nem árult el a matematikával kapcsolatban – nem többet, mint bármelyikőtök, sőt valószínű, hogy kevesebbet.

Egy másik példában valaki arról számol be, hogy átélte azt, hogy “a jelen egyszercsak elveszítette pontszerű mivoltát, tágulni kezdett a jövőbe és a múltba egyaránt, és ha ez a tágulás nem áll meg, akkor ténylegesen elérheti a tiszta jelen állapotát, amikor minden, ami valaha létezett és valaha létezni fog, egyidőben átélhetővé válik” – vagyis az egész világfolyamat, az a szellemi természetű világfolyamat, amiről beszéltem, egészében rendelkezésre áll az elméje számára. “Ennek a másfajta térnek a csodája elbűvölt, és ez a csodálat elfedte azt a bizonyosságomat, hogy ez a tér tökéletesen különbözik mindentől, amit ismerünk. Mások a dimenziói: minden mindent tartalmaz. Én voltam ez a tér, és ez a tér volt én. A külső tér része volt ennek a térnek; én a külső térben voltam, és a külső tér bennem volt.” Az előadás elején mi is hasonló gondolatokat feszegettünk, hogy a külső benne volt a belsőben, és a belsőben volt a külső – igen, pontosan erről volt szó; logikai úton én erre jöttem rá. “Akárhogy is, nem érzékeltem az időt, a külső tér idejét és a korszakokat, amíg el nem értem álmom második állomását. Az idő kozmikus áramában világokat láttam létrejönni, virágokként virágozni, ténylegesen létezni, majd eltűnni. Ez egy végtelen játék volt. Ha visszatekintettem a múltba, korszakokat láttam. Ha előrenéztem a jövőbe, korszakokat láttam az örökkévalóságba nyújtózni. És ez az örökkévalóság benne volt a jelen pontjában. Olyan létállapotban találtam magam, amiben a lesz és az eltűnő bennefoglaltatott. És ez a létezés az én tudatom volt. Ez tartalmazott mindent. Ez a létezés-tartalmazás nagyon élénken jelenítődött meg, geometriai módon, különböző méretű körök alakjában, amik mind egy egység részei voltak, mivel a körök együttesen egyetlen kört alkottak. A legnagyobb kör része volt a legkisebbnek, és viszont. Ami a méretek különbségét illeti, nem tudtam semmi pontos információt adni később…” – és folytatódik a beszámoló.

Megdöbbentő, hogy mennyire részletekbe menők ezek a beszámolók, és hogy mennyire átüt rajtuk a valóság, az, hogy valami valóságot élt át az az illető. Aztán itt van Dante Alighieri, akiről már valakit idéztem; amikor az örökkévalóságról beszél, sokszor hivatkozik egy lényegi pontra vagy lényegi pillanatra, ami pedig attól lényegi pont vagy lényegi pillanat, hogy minden idő jelenvaló lesz a számára: egyedül benne van minden rész, ami valaha volt vagy lesz, mivel ez nem tér, nincsenek pólusai sem, ahova elbújhatna pillantásod elől (az Isteni színjáték valamelyik részéből, a XXII. ének 64-es sora környékén).

Sok-sok beszámolót lehetne még fölolvasni; a lényeg az, hogy matematikailag lehetséges a térnek és az időnek bizonyos leírása és megközelítése. Metod ezt valahogy úgy írja le (most csak érzékeltetem kicsit a matematikáját – nem olyan rejtélyes, de hát nem akarok nagyon belemenni), hogy az idő legelemibb elemeként egy másodfokú függvényt vagy másodfokú algebrai kifejezést használ föl, olyat, mint a kör vagy az ellipszis egyenlete, amiben ilyen tagok vannak, hogy x2 + xy + y2; aki gimnáziumba járt, annak ez nem lehet teljesen kínai. Ez másodfokú, amit úgy lehet mondani, hogy nemlineáris. Itt ugye az x képes valamitől megváltozni, és mivel négyzetesen változik, a változás szinte elhatalmasodik, mert a hatványon keresztül megsokszorozódik a kezdő változás. Így tulajdonképpen az idő hosszabbodását és rövidülését talán magyarázni lehet, hiszen ez azt is jelenti, hogy az időnek van valami öntevékeny jellege. Ezt úgy hívják, hogy nem-ábeli szerkezetek, tehát ez egy önkölcsönhatás, csak nem lineáris, ezért másodfokú vagy magasabb fokú kifejezéssel tudjuk leírni. A kölcsönhatás maga azt jelenti, hogy x kölcsönhat y-nal. Ahhoz, hogy valami önmagával kölcsön tudjon hatni, vagyis ahhoz, hogy mondjuk kezdeményezőképessége lehessen, ahhoz filozófiailag vagy logikailag következő módon egy olyan matematikai kifejezésre lesz szükségünk, amiben az x hat kölcsön az x-szel. Ezt úgy lehet összekapcsolni, hogy akkor az x összeszorzódik az x-szel, tehát már eleve másodfokú lesz. Metod az idő elemiségét másodfokú kifejezéssel adja meg, és ebben az időnek a filozófiailag önkölcsönható természete bújik meg. Tehát ennek filozófiai jelentősége van, ami az önkölcsönhatással áll kapcsolatban. Ha pedig a leírás erre kitér, akkor itt végül is a tudat öntevékeny kezdeményező ereje az időn keresztül fog megjelenni – feltéve, hogy úgy gondolkozunk, ahogy Metod. Szerinte viszont a tér passzívabb; vagyis az én szavammal passzívabb, de ő úgy írta le, hogy a három szokásos dimenzió (az x tengely, az y tengely és a z tengely, ami megadja a teret) lineáris szerkezetek. Azt gondolom, hogy ez filozófiailag rendben van, mert számunkra a legcselekvőképesebb dimenzió az idő. A tér nehezebben mozdítható meg. Mindebből ki lehet alakítani egy olyan modellt, amivel a térnek és az időnek az egymáshoz való viszonyát is le tudjuk írni, és azt is, hogy miért háromdimenziós a tér, és az idő miért egydimenziós.

Metod összesen tizenöt éve dolgozik ezen a problémán, és amikor nálam volt tavaly decemberben itt Budapesten, akkor kiderült, hogy a legújabb elemirészecske-fizikában, az úgynevezett húr-elméletben pontosan olyan modelleket fejlesztettek ki, amikben fraktálmodellekkel írták le, hogy a tér valami huszonhat egész valahány töredék dimenziójú, és annak a téridőnek, amiben a Világegyetem leírható a húr-elmélettel, egy huszonhat, tizenhat, tíz, hét, három, vagy valami ilyen altagozódása van, ez a tagozódás pedig pontosan összefügg, egybeesik azzal a fajta projektív geometriai tagozódással, amit Metod leírt. Csakhogy ő sokkal egyszerűbb fogalmi eszközökkel ugyanide el tudott jutni. Úgyhogy a húr-elmélet kutatói fölvették a kapcsolatot Metoddal, és azzal bombázták, hogy minél részletesebben dolgozza ki ezeket az elméleteit a projektív geometriáról és az algebrai geometriáról. Így ő most bekapcsolódott az elemirészecske-fizikai kutatás élvonalába, azzal, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Számomra pedig mindez külön érdekes, mert én meg Metod munkájában látom azt, ami fogalmilag rendkívül érdekes és izgalmas lehet – és a számomra az is.

Még egy dolgot el akarok mondani, ami szintén nem lesz könnyű. Miféle összefoglaló képet lehet alkotni mindezek után? Pár mondatban szeretném elmondani, hogy végül is én hogy látom ennek a jövőjét vagy a kifutását. Levelezek Metoddal; kérdeztem tőle, hogy ő voltaképpen hogyan is érti ezeket a dolgokat. Mondta, hogy ő még nem látja a fizikai alkalmazását. Viszont amikor itt volt, én már akkor mondtam neki, hogy szerintem ki kell dolgozni a projektív fizikát, tehát azt, hogy mindez hogyan valósul meg. Most, ahogy idefelé jöttem, rájöttem valamire, és most ezt el is tudom mondani. A következőről van szó. Metod mesélt nekem arról, még amikor itt volt, hogy ő úgy látja, hogy az idő és a tér olyan szabad dimenziók, amiket igazából a tudatunk váltakoztat. Akinek nincsen mostanában megszületett kisgyereke, akit mindennap meg tud figyelni, az esetleg nem tudja, hogy a kisgyerekek még szinte egy másik téridőben élnek, mint mi. Mi már túlvagyunk azon a fázison, már hozzácsontosodott az életre való fantáziánk azokhoz az adottságokhoz, ahogy a többiek gondolkodnak, ezért mi megszoktunk egyfajta szemléletet, hogy a teret és az időt hogyan fogjuk föl. Ám valójában az elme – mint ahogy például ezek a beszámolók is mutatják, mondja Metod – szabadon rendelkezik a tér és az idő dimenzióinak a megteremtése fölött. A tudatunk valójában a megfelelő tudatállapottól függően több különböző módon képes megközelíteni, érzékelni a Világegyetemet, a Világegyetem valódi természetét. Ilyen szempontból a tudatunk teljesen szabadon képes fölfogni a Világegyetemet.

Hogyan lehetséges ez, hogyan csinálja ezt a tudatunk? Úgy, hogy először is csakis tudati dolog létezik a világon. Az anyagi tulajdonképpen csak az, amit a legjobban megszoktunk a többi tudati közül. Van egy elméletem a közös tudatmezőről; a közös tudatmezőben tulajdonképpen az egyeztetett szellemi valóságot anyaginak fogjuk föl. Mivel minden eleve tudati, ugyanakkor viszont a tudatunknak van valamiféle logikája, ezért különböző szinteken tudjuk megközelíteni a létezést – és ezek között a szintek között a tudatunk szabadon utazik. Teljesen ránk van bízva, hogy mikor melyik szinten éljük át a Világegyetemet vagy az életünket. Így szabadon utazunk a dimenziók között – tulajdonképpen mintha szabadon teremtenénk a dimenziókat, mert képesek vagyunk egy pillanat alatt betekinteni abba, hogy mondjuk végtelen számú dimenziókban hogyan néz ki a Világegyetem.

Metod ezeket a beszámolókat, amik itt elhangzottak, alapos meggondolások után valóságosnak fogja föl, teljesen valóságosnak, legalább olyan valóságosnak, mint azt, hogy ez a szék itt van. Ha ez így is van, hogy tulajdonképpen szinte áttekinthetetlenül sokfajta szinten tudjuk megközelíteni a világot, mire megyünk az egésszel? A következőkre. Az a világ, amiben most élünk (tehát az, amit mi úgy fogunk fel, hogy ebben élünk, mert valójában egyszerre több világban is élünk), szóval ez az anyagi világhoz, a három plusz egy dimenzióhoz, a három tér- és egy időbeli dimenzióhoz kötődő világ igazából egy bizonyos szempontból kitüntetett világ. Ez az, amiről Metod úgy gondolja, hogy a valós számokhoz, a valós számoknak megfelelő számmezőhöz kötődik, tehát a valós számokkal leírható. Ezt most fogadjátok el így, hogy a valós számok mezejéhez kötődik a mostani érzékelésünk, a szokásos, mindennapi, megszokott tudatállapotban. Ebben a valós tudatállapotban, ami a valós számokhoz kötődik, a másodfokú egyenletnek háromféle megoldása van: pozitív, negatív, vagy nulla; a nullát vehetjük akár pozitívnak, akár negatívnak, és van egy olyan tartomány, ahol nincs megoldása a másodfokú egyenletnek, mert negatív szám áll a gyök alatt. De ha bevezetjük a komplex számokat, akkor több megoldás válik lehetővé. Az a másodfokú egyenlet, ami nem volt megoldható a valós számokban, az a komplex számokban megoldhatóvá válik. Filozófiai szintre áttéve: az a probléma, ami a valóságos szinthez kötődve nem volt megoldható, ha átkerülsz a másik tudatállapotba, ott megoldhatóvá válik – megtalálod rá a megoldást, megleled az egyenlet gyökét, a probléma megoldását. Létezik egy olyan szerveződése ezeknek a tudatszinteknek, aminek igazából látszik az eleje és látszik a vége; mert mi tulajdonképpen a legösszetettebb, legbonyolultabb világban élünk, a valós számok birodalmában, aminél azonban van egy még több számot tartalmazó mező, a komplex számok mezeje, de itt már minden problémának látszik a megoldása. Tehát át tudunk kerülni erre a fajta megközelítésre, ha a tudatunk ebben az “üzemmódban” működik.

Ne riadjatok meg nagyon, de a figyelmeteket föl akarom kelteni, ezért most bevezetek egy új fogalmat, ezt pedig úgy hívják, hogy karakterisztika. A valós számok és a komplex számok után jönnek még tudatmezők, amikben érdemes megközelíteni a világot. Ezeket a szinteket, amik a valós és a komplex számokon túl vannak, a legjobban a karakterisztikákkal lehet jellemezni. A karakterisztikát a matematikusok találták ki, azt jelenti, hogy hányszor kell egy számot önmagával összeadni ahhoz, hogy nullát kapjunk. Ez azért tűnik furcsának, mert megint arról van szó, hogy hozzá vagyunk nőve ehhez a világhoz, és ez a világ a valós számok világa, azok pedig nem rendelkeznek karakterisztikával – az egyhez akárhányszor adjuk hozzá az egyet, soha nem kapunk nullát, de így van az összes valós számmal, kivéve a nullát. A valós számok karakterisztikája tulajdonképpen nulla, vagy azt is mondhatjuk, hogy nincs karakterisztikája. Ugyanakkor létezhetnek olyan matematikai konstrukciók, vagyis logikai konstrukciók, amikben ha egy számot kétszer veszel, tehát hozzáadod önmagához, akkor nullát kapsz. Ezt úgy hívják, hogy karakterisztika kettő. Ennek a matematikája tulajdonképpen ki van dolgozva – ez az előnye. Most a matematikájának a kidolgozottságát nem fogom bemutatni, mert nem ezért vagytok itt, hogy ezt megtanuljátok. Aztán van olyan, hogy karakterisztika három, itt kétszer kell valamit önmagával összeadni, hogy nullát kapjunk… és így tovább.

Voltaképpen az összes létező matematikai konstrukció közül a legérdekesebb a karakterisztika kettő, ahol egy számot egyszer kell önmagával összeadni, azaz kétszer kell szerepelnie, hogy nullát kapjunk. Tehát ha vesszük az a-t, mint olyan paramétert, amely bármelyik számot képviselheti, a-hoz hozzáadjuk egyszer az a-t, akkor a meg a az nulla lesz. Ez egy rendkívül különleges tulajdonságú matematikai konstrukció, ahol minden kérdés tulajdonképpen leegyszerűsödik, ugyanakkor nagyon furcsa a számunkra, akik általában másfajta karakterisztikájú világban élünk – hiszen időnk legnagyobb részét ebben a valós számmezőben töltjük, és csak ritkán élünk át olyan élményeket, amik a karakterisztika kettő térhez kötődnek.

Miért fontosak a karakterisztikák? Szokásos anyagi világunkban a megközelítésünk az, hogy a valós számokat részesítjük előnyben, azokat tartjuk valósaknak (ugye, úgy is hívjuk őket, hogy azok a valós számok). Ebben a valós világban minden, a matematika is, elsősorban mennyiséginek látszik. Az egy abban különbözik a kettőtől, hogy más a mérete, más a nagysága – a kettő nagyobb, mint az egy, és így tovább. Ezek a mennyiségi viszonyok a jellemzőek. Igaz, hogy vannak olyan dolgok, amik a legtöbb matematikusnak elkerülik a figyelmét, de szerintem minden ember, akit igazán érdekel a világ, ezekre kíváncsi elsősorban. Itt van három olyan szám, amit éppen azért, mivel rendkívül érdekesek, nem is neveznek számoknak: a nulla, az egy, meg a plusz-mínusz végtelen. A végtelent nem is tartják számnak, mert másfajta tulajdonságú, másfajta logikát követ, nem a szokásos mennyiségi-összeadódási törvényeket. De az egy, a kettő, a három, és így tovább, ezek tulajdonképpen mind mennyiségek. Ha viszont áttérünk egy másik karakterisztikára, egy másik tudatmezőre, akkor ott az elsődleges követelményünk az lesz, hogy hányszor kell egy számot összeadni önmagával ahhoz, hogy nullát kapjunk – és ettől megszűnik a számok mennyiségi jellemző értéke, mennyiségi mivolta. Ehelyett az lesz fontos, hogy mit tudnak, hogy milyen a szerkezetük, hogy hányszor kell őket önmagukkal venni ahhoz, hogy visszaadják a nullát vagy az ürességet, és azzal egylényegűek legyenek – illetve más szempontból, mivel ugye a nulla megfelel a végtelennek: hogy kiadják az egészet, a teljességet.

Itt már a mennyiségek minőségi oldala számít; ezeket már inkább minőségeknek kéne hívni, és már a minőségi matematikához tartoznak. Számomra sokkal izgalmasabbak is, mint a mennyiségi matematika, ami olyan kérdésekkel foglalkozik, ahol nem látom az egésznek az értelmét, nem látom a filozófiai jelentőségét. Ha filozófiai jelentőségű matematikát akarok művelni, akkor a karakterisztikákkal kell foglalkoznom. Annál is inkább, hiszen ez összefügg azzal, ami tulajdonképpen mindannyiunk magánéletéhez, az életünk értelméhez és jelentőségéhez hozzátartozik: hogy valójában a tudati erőnk, az életerőnk képes ezekkel a matematikákkal dolgozni, képes átélni anélkül, hogy ezt matematikai tudásnak fogná föl, mert ez egy természeti erő. Ugyanakkor ezekben a különleges tudatállapotokban mégis megfogalmazódik, hogy ezek matematikai természetű felismerésekkel kapcsolatosak.

Tehát még egyszer: ilyen minőségi matematika lehetséges. Nem igaz az a szemlélet, amit belénk sulykolnak, hogy a tudomány csak mennyiségeket tud. Nem így van, ez félrevezetés. Valójában van minőségi matematika, csak azt még nem ismerjük – de most már, hogy ezt így elmondtam, legalább ti tudjátok. Másrészt pedig ebben, hogy hányszor kell venni valamit önmagával ahhoz, hogy nullát kapjunk, tulajdonképpen az játszódik le, hogy amikor a nulla fölbomlik mondjuk kettő számra, vagy háromra, és az összes párosra, az összes hármasra, akkor a különböző törvényeken keresztül, amiket megkövetelünk az összeadódás révén, mintha egy pontból – a nullából – hirtelen ki lehetne bontani az egész világ összes elemét; mégpedig olyan törvények szerint, amiket egyszerűen el lehet gondolni. Ilyen tudati törvényekre épülve egy pontból szinte föltárul az egész Világegyetem.

Végül elmondom az utolsó érzékeltető példát. A valós szinten megközelített világnak kitüntetett rendeltetése van az összes világok között, amiket átélhetünk. A világok sokaságát élhetjük át a tudatunkkal, és így bepillantást nyerhetünk olyan világokba is, ahol a megszokásunk, ami élettelenséget sugall, nincs jelen, és így láthatjuk, hogy a Világegyetem lényegében egy élő folyamat, ahogyan az előadásom elején logikailag is levezettem. Így tulajdonképpen el lehet jutni odáig, hogy a Világegyetem élő természetét matematikailag le lehessen írni; ez egy olyan leírás lesz, ha kidolgozzuk, ami a Világegyetemnek olyan sokszintű megközelítését és megfejtését adja, amihez képest a valós megközelítést a következő példával tudnám érzékeltetni. Valaki megtanul beszélni, és először csak egy szót tanul meg; tegyük föl, hogy olyan emberek között van, akik szintén csak azt az egy szót tudják. Ekkor jön valaki, és azt mondja, te, figyelj, nem csak úgy lehet gondolkodni, hogy valós számmezőkön – van olyasmi is, hogy másik szót is lehet használni… Emberünk erre azt mondja: de hát minek, hát ez az egy a valóságos; ha még odaveszünk egy másik szót, akkor mi lesz a valósággal? Azt hittem, hogy mindent ezzel az egy szóval kell kifejezni, mindent ezen a nyelven kell leírni; ha most fölveszek még egy szót, akkor ennek az összes valóságértékének csak a fele lesz meg… Nos, én azt gondolom, hogy az összes valóságok együtt adnak egy képet, az összes tudati megközelítés együtt ad helyes és átfogó képet a Világegyetem lényegéről – ugyanúgy, ahogy az összes szóval együtt lehet leírni a Világegyetem lényegét, és nem csak egy szóval. Úgy gondolom, hogy így a Világegyetem élő lényegét össze lehet egyeztetni azzal a tapasztalattal, amit a mai világ a nyakunkba varr. A mai világ szerint a Világegyetem tökéletesen élettelen, de valójában ez a logikai út, és ugyanakkor ez a matematikai lehetőség mutatja, hogy létezhet olyan valóság, amiben a Világegyetem élő természete az igazi valóság. Köszönöm a figyelmet.

BERÉNYI LÁSZLÓ: Itt ülök kétségek között. Előadásod végén még nem látom tisztán, hogy mától fogva a Világegyetemet Világ-kettő-etemnek kell-e mondani… Amit eddig hallottam, azt mondja nekem, hogy az anyagi világot, amit mindenki jól ismer, alárendeled a szellemi világnak, amelyet elsődlegesnek tartasz. Az nem világos, hogy ez a kettő együtt a Világegyetemen belül milyen viszonyban van egymással. Én gondolatban egy jó hasonlatot találtam, amit bizonyára jól ismersz: a fény természetéről szóló hasonlatra gondolok, amely nem igazán hasonlat, hanem egy kutatási eredmény. Ugye Planck kezdetben azt mondta, hogy a fény részecske-jellegű. Később a XIX. század közepén Maxwell pedig azt állította, hogy nem, a fény hullámtermészetű; és még később bizonyos Jeans azt mondta, hogy egyik sem igaz, hanem a fény mind a kettő egyszerre, tehát hullámtermészetű is meg részecske-jellegű is, vagyis ez a két tulajdonság egyidőben, egyszerre jellemzi a fényt. Gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a Világegyetem általában a vizsgálati módszertől függően hol anyagi jellegűnek, hol energia-természetűnek mutatkozik, és így a kettő egymástól el nem választhatóan egy. Én ezt a szót, hogy “egy”, hiányoltam az előadás konklúziójaként. Az előadásod számomra azt mondja, hogy oda jutottál a felismerésben, hogy a fény nem részecske-jellegű, hanem hullámtermészetű. Várom a gondolatmenet végét, hogy ez a kettő nem kettő, hanem tulajdonképpen egy.

ATTILA: Én azt gondolom, hogy mikor azt mondtam, hogy a nyelv egészével tudjuk megvilágítani például a világ fogalmát, vagy bármelyik fogalmat – tehát hogy azt az egyvalamit, amit meg kell világítani, tulajdonképpen sok szóval lehet igazán megvilágítani, és nem csak egy szóval –, azzal utaltam arra, hogy itt egyvalamit akarunk megvilágítani, és egyvalamiről van szó. Másrészt, ez a szokásos, a mai világban jellemző elképzelés, amire utaltál, hogy a fény részecsketermészetű is meg anyagi természetű is, ez mondjuk teljesen igaz, de valójában én úgy gondolom, hogy nem ez az, ami igazán fontos abból, hogy a fény hullámtermészetű-e vagy anyagi természetű. Szerintem nem ott van a kérdés, hogy ilyen vagy olyan természetű, hanem ott – és ez a Világegyetem fogalmára igaz igazán –, hogy a számunkra milyen jelentősége van annak, ha ilyen természetű vagy ha olyan természetű. Én azt mondom, hogy a tudománynak igazából nincs nyíltan bevallott kiindulópontja, ami végül is arra vezet, hogy a tudomány föladja eredeti célját. Úgy jár, mint az a gyerek, aki mire elsajátítja a jártasságát és a képességét arra, hogy egészséges felnőtt legyen belőle, addigra elfelejti, hogy mit is akart csinálni, amikor gyerek volt. Gyerekkorában azt mondja, hú, majd ha én felnőtt leszek, olyan életet fogok élni, annak lesz majd olyan értelme, olyan jó gyerekeket fogok nevelni, vagy annyi sok jó érzést fogok a világba adni… Mire odakerül, hogy felnőtt lesz, ezt teljesen elfelejti; azt mondja, húha, hát nekem most rohannom kell, vennem kell még egy kocsit, aztán a főnökömnek még ezt kell mondanom, meg utána még ezt le kell tenni az asztalra, satöbbi, satöbbi… Ezekkel van elfoglalva, és maga a cél, ami az egésznek értelmet adhatna, elsikkad. A tudomány is ugyanígy járt. Volt a kezdet kezdetén valamiféle célja, de most már úgy érzi, elérte a Kánaánt, ha azt mondja, hogy kérem, a fény az vagy részecsketermészetű, vagy hullámtermészetű, vagy mind a kettő egyszerre, vagy egyik sem… Elfelejtette a kiindulópontot, az értelme elsikkadt a hosszú úton, és nekünk mindig vissza kell kanyarodni oda.

Azért hívtam életre ezt a kört, hogy valamiféle gyakorlati és szellemi előnyre tegyünk szert azáltal, hogy gondolkodunk; ne meddő erőfitogtatássá váljon a szellemi gondolkodásunk, hanem valami valós eredményre vezessen. A kiindulópontunkat itt meg kell világítani, éppen azért, hogy nehogy úgy járjunk, hogy nem tudjuk, hogy miről van szó, és miért is hallottuk ezt a sok gondolatot. Azért hallottuk, mert a kiindulópontom a következő. Nekünk az a fő kiindulópontunk, és mindig ehhez kell viszonyítani, bármivel is találkozunk e tevékenységünk során, hogy hogyan tudunk olyan életet élni, ami megfelel a saját természetünknek, ami az igazi természetünknek megfelel. Ez a kiindulópont, és nem az, ami a tudomány céljává vált. A tudományt ma már arra használják, hogy hogyan lehet mondjuk jobb televíziókészüléket gyártani. De az, hogy az embernek mi lesz jobb, már nem érdekes, az már nem tudományos kérdés. Ez tragédia. Nekünk nem szabad ebbe a tragikus hibába beleesni, hanem látni kell, hogy ennek az igazi értelme nem annyira abban merül ki, hogy anyagi vagy nem anyagi valami, hanem hogy mire jutunk azáltal, hogy fölismertünk valamit. Tegyük föl, hogy egyetértünk abban, hogy ezt mindenki fölismerte (legalábbis ez volt a szándék); és ha igen, akkor mi van, akkor mi van a kiindulópontunkkal, hogyan tudunk teljesen olyan életet élni, ami a saját lényegünknek, a megszületésünk mozgatóerejének jobban megfelel?

Ezt ugyan érintettem, de nagyon jó a kérdés abból a szempontból, hogy lehetővé vagy szükségessé teszi, hogy elmondjam, hogy én hogyan tudom mindezt újragondolni abból a szempontból, hogy hogyan segít abban, hogy természetesebb életet éljünk, teljesebben éljük az eredeti, igazi énünket – amellett, hogy erre mindenkinek választ kell találnia, hogy hogyan tudja az elmondottakat ezeken az alapokon újragondolni. Az a kiindulópont, hogy lehetővé tegyük, hogy azt az életet éljük, amire születtünk. Úgy gondolom, hogy az elmondottak sokféle módon teszik ezt lehetővé, és könnyebben elérhetővé, mint amilyen anélkül lett volna, ha nem jöttök el erre az előadásra. Egy-két lehetőséget megpróbálok megmutatni. Céloztam rá időnként, hogy a mai világban, egy közömbös, anyagi világban nincs értelme annak, hogy különösebben forszírozzuk ezeket a nagy kérdéseket. Azonban ebben az elképzelésben – amennyiben ennek igazat adunk, vagy a legjobb belátásunkkal megpróbáljuk megközelíteni és tisztázni, hogy mennyi az igazság abban, amit elmondtam – esetleg arra lehet jutni, hogy itt arról van szó, hogy rendelkezünk a gondolkodás, az érzés, a megismerés képességével, és a Világegyetem a rendelkezésünkre áll, mint egy nyitott könyv, mégpedig az összes oldala. Semmiből nem vagyunk kizárva. Attól még, hogy szerencsétlen, tizenkilenc éves, jobb sorsra érdemes fiatalemberek vagyunk, az nem jelenti azt, hogy örökre el vagyunk zárva a megismerés elől, mert pontosan egy ilyen meg olyan életre leszünk rákényszerítve, aminek már látszanak a körvonalai. Nézhetjük úgy is, hogy nem úgy alakul az életünk, hogy majd mi fogjuk föltárni az összes világrejtélyt, hanem inkább úgy alakul, hogy örülünk, ha valahogy megélünk – mert inkább ilyen irányba akar alakulni az élet, úgy néz ki. Ezzel szemben egészen másképp alakulhat az életünk, ha figyelembe vesszük, amit itt elmondtam. Ezért is mondtam el ezeket a dolgokat.

Még ha úgy is alakul az életünk, hogy mondjuk a munkahelyen ver bennünket a sors azzal, hogy nem kimondottan úgy alakulnak a viszonyok, ahogy mi szeretnénk, és így tovább, az életünk meghatározó viszonyai nem alakulnak át rövid távon olyanná, amilyenné szeretnénk, hanem azért nagyon keményen meg kell dolgozni – még akkor is lehetőségünkben áll, hogy a gondolatainknak és az érzéseinknek igazából súlyt tulajdonítva részt vegyünk a világ megismerési folyamatában. Gondolkodásunkat és érzéseinket a világ életfolyamatának részeként fölfogva csatlakozhatunk a Világegyetem belső törekvéseihez, és ahhoz a törekvéséhez, ami bennünket életre hívott, majd hajtott, amikor megszülettünk, még csecsemőként, és amikor még természetes emberek voltunk, és még jó és szép életet akartunk élni – tehát tulajdonképpen a saját életerőnkhöz csatlakozhatunk. És tudhatjuk, hogy bárhogy is alakul a sorsunk az életünk folyamán, bármilyen kemény kudarcok várnak esetleg ránk itt-ott, mégis közben, azáltal, hogy gondolatunk és érzésvilágunk vállalja azt a kötődést, ami a Világegyetem teljességéhez tartozik, és azáltal, hogy a Világegyetem teljességével ezt a kötődést ápoljuk és életben tartjuk gondolatban és érzésben, ezáltal az életünk kap egy olyan pillért, egy olyan támaszt, amire a jellemünk, az életfelfogásunk és az életvezetésünk nagyon alapvetően számíthat.

Tehát ez segítő erő lehet az életünkben. Talán nagyobb segítő erő, mintha mondjuk csak úgy fognánk fel, hogy nem futtatjuk ki eddig a kiindulópontig, és megállunk félúton annál, hogy hát ez tulajdonképpen érdekes, mert ez azt jelenti, hogy többlényegű a világ. Itt nemcsak arról van szó, hogy többlényegű a világ, és hogy a fény nemcsak hullámtermészetű, hanem anyagi természetű is, hanem még többet is jelent mindez: azt, hogy mi magunk egylényegűek vagyunk azzal a teremtő erővel, ami a Világegyetembe beavat bennünket. A téren és időn kívüli világfolyamatokban szerves részünk van. Önállóak és teljesen szabadok vagyunk; csakis rajtunk áll, nincs az az ellenségünk, aki megakadályozhatná, hogy a Világegyetemet olyan módon építsük tovább, ahogy a legjobb meggyőződésünk diktálja, ahogy a legnagyszerűbb vágyaink kérik tőlünk, hogy vegyünk részt ebben. Igenis vegyünk részt benne, ne zárjuk el magunkat. Nem vagyunk vesztésre ítélve. Részt vehetünk egy olyan világteremtő folyamatban, amit az érzéseink és a gondolataink révén ápolhatunk, éltethetünk és vihetünk előbbre. Ha ebben részt veszünk, akkor meg fogjuk látni, hogy meg fogjuk találni az életvezetésünkben azokat a lehetőségeket, azokat a döntéseket, amik segítségével az életünk hosszú távon és gyakorlatilag is közelebb kerül ehhez a pályához. Nem leszünk egy átokverte sors kisemmizett végrehajtói, mint ahogy azt a mai világ ránk kényszerítené.

Ezeket a dolgokat még át lehet gondolni, hogy például miért van szüksége az örökkévalóságnak a végességre, és a végesség hogyan tud hozzájárulni az örökkévalósághoz – most csak fölvetettem egy szikrát, egy-egy gondolatot, de igazából ezt mindenki saját maga át tudja gondolni, át tudja élni, hogy ő hol érzi azt a természetes vonzást, ami az érdeklődésében megmutatkozik, és amit be tud kapcsolni valóságos segítő erőforrásként az életébe.

LÁSZLÓ: Hozzáfűznék még valamit. Mi a kultúránk korlátai között vagyunk, és így nem látunk az orrunkon túl. A világ másik részén az örök világtörvény vallása, világszemlélete szerint élnek milliárdok. A mi kultúránk, az úgynevezett zsidó-keresztény kultúra viszont dogmákon alapul. Amit az előbb fejtegettél, az gyakorlatilag istenkeresésnek is nevezhető. Az emberi tudat a megvilágosodás felé halad. Platónnál, kétezer éve Kis-Ázsiában már panteizmusnak (ez magyarul “minden egy”-et jelent) hívták ezt a szemléletet, ezt a világképet, ami egynek tekintette ezt a két szférát, amit nevezhetünk testnek és léleknek, vagy anyagnak és energiának. Ilyen értelemben képzelték el az Istent – merthogy ezzel azonosan egyenlő az az Isten, amely betölti a Világegyetemet, hiszen ha a Világegyetemen kívül nincs semmi, akkor ha Isten van, az azon belül keresendő. Azzal a világgal, amely ilyen értelemben komplex fogalom (tárgyi is, meg szellemi is), azonosan egyenlő az Isten, amit a magyar Kör-Istennek nevezett. Itt jön a dolog lényege. Ez a panteista felfogás visszaköszön a taoizmusban, ami pedig Kínában volt honos mondjuk kétezer évvel ezelőtt. Erre a felismerésre jutott az a norvég fizikus, Fritjof Capra is, akinek “A Tao fizikája” című könyvét lehet itt kapni mostanában, és aki a fizika újabb felismerései kapcsán elkezdett gondolkodni, hogy érdekes, hogy a “minden egy”-et kétezer éve már mások is mondták. Ő felismerte a panteizmusban azt a fizikusok által felismert összefüggést, miszerint a kvantumfizikában a végén már nem tudták megkülönböztetni a vizsgáló személyét a vizsgált objektumtól, mert a kettő egymástól nem volt elválasztható. Magyarán: a kettő egy, ilyen logikával is el lehet ide jutni. Oda akarnék kilyukadni, hogy ez a két pontja a világnak, Kis-Ázsia és Kína több ezer kilométerre van egymástól. Hogyan lehet, hogy ugyanarra a felismerésre jutottak akkoriban a gondolkodó emberek? A magyarázat úgy szól, hogy a köztük lévő térségben élő turáni népek szemlélete volt a panteizmus, csak ezt utólag elvették tőlük, tagadják. Ám a jelképek alapján ez kimutatható. Én erről tartok mostanában előadásokat; arra jöttem rá, hogy a jelképek, és így a magyarság jelképei is ezt a világszemléletet tükrözik. A jelképek analógiákra épülnek. Az agy jobb oldala az analógiás gondolkodás színtere, a bal oldala viszont a részekre bontás, analízis színtere. Tehát az agy (amiben az “egy” szavunk rejlik) két egymásnak látszólag ellentmondó funkcióval bír, de ez a kettő együtt alkotja az egyet. A digitalizálás, a részekre bontás az a hosszú történet, amivel analizáltad mostanáig a dolgot – ugyanezt a jelkép egy szempillantás alatt elvégzi, hiszen egy párhuzammal megvilágítja azt, amit amúgy nehéz megmagyarázni. A jelképek, beleértve a magyar koronás címert is, mind ugyanarról az egyről szólnak, és ebben az a szenzációs, hogy a régi magyar vallás nem volt más, mint a panteizmus eredeti változata. Erről szívesen tartanék egyébként előadást, ha van érdeklődés.

ATTILA: Ezek nagyon érdekes dolgok, köszönjük. Azért hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy a panteizmus szóban a “pán” azt jelenti, hogy minden, a “teizmus” viszont isten vagy istenhit…

LÁSZLÓ: Igazad van, valóban azt jelenti, hogy “minden Isten”, ez így helyes; de abból, hogy minden egy, és akkor most már csak az Istennek kell helyet találni, következik az is, hogy “Egy az Isten.”

ATTILA: Igen, világos. Ezek nagyon érdekes dolgok, azonban látni kell valamit. Ismét kiemelném, amit én nagyon fontosnak, nagyon hasznosnak és nagyon megvilágító erejűnek tartok, ez pedig a kiindulópontom, vagy a kiindulópontunk – azokra utal itt a többes szám, akik ezt osztják. Persze örülnék, ha minél többen rájönnének, hogy ez egy fontos kiindulópont. Nyitott vagyok a kiindulópont tekintetében, bármiféle kiindulópontot szívesen meghallgatok, de én arra jöttem rá, hogy a legfontosabb kiindulópont kidolgozását az emberiség elmulasztotta – ez a kiindulópont pedig az, amit az előbb mondtam, hogy nekünk embereknek itt a Földön arra kell törekednünk, hogy a saját életünk természeti lényegét a lehető legteljesebben megvalósítsuk. Ez a kiindulópontom. Nézzük meg, hogy ez hogy függ össze mondjuk a panteizmussal. Sokféleképpen képzelik el az Istent, de mondjuk a nyugati civilizáció úgy képzeli el, hogy az Isten olyasvalaki, aki kint van, ő a világon kívüli, a természetfölötti, valami transzcendens. A panteizmus akkor ennek alapján azt jelenti, hogy a világon minden világon kívüli. Ez egy másik megközelítés, nem az, amit én mondok. Én azt mondom, hogy minden embernek azzal kéne a legjobban törődnie, hogy a saját élete természeti lényegét hogyan tudná kiteljesíteni. Önálló életvezetésre van szükség, az önálló életvezetés tudományára, az önálló életvezetés minél alaposabb megalapozására és elősegítésére, nem pedig olyasmire, ami valamiféle külsődlegesnek vagy transzcendensnek a szolgálatába állítja az életünket. A különbség ég és föld, ha így közelítjük meg a dolgot. A panteizmus egy bizonyos szellemi irány, de amit én javasolok most, és amin én dolgozom, azt teljesen másnak ítélem meg. Ezt tartom most a legaktuálisabbnak az előadással kapcsolatban.

A többi észrevétellel kapcsolatban pedig a következőket tudom mondani. Én szintén foglalkozom azzal, hogy az ősi kultúrák hogyan alakultak ki és mit hordoztak, és miféle természetű volt, mi fán termett a régi szkíta-magyar kultúra. Ebben is nagyon érdekes dolgokra bukkantam, és azzal egyet tudok érteni, hogy az ősi, több ezer éves magyar kultúrának sok más kultúra átvette a töredékeit és morzsáit, de nem az egészet igazi, teljes értelmében. Azt tanuljuk az iskolában, hogy a görögökkel kezdődött a filozófia, és így tovább. Az első görög filozófusoknak természetes evidencia, természetes alaptény volt az, hogy a világ őselveit kell megismerni, amit arkhéknak hívtak, és ugyanakkor természetes volt a számukra, hogy a Világegyetem élő természetű. Ezt ugye a tudálékos nyugati filozófusok hülozoizmusnak nevezték el, vagyis az élő anyag elképzelésének. Az élő anyag elképzelése az első görögöknél visszamegy egy olyan elképzelésre, amiről kimutatható, hogy káldeus és szkíta tudást vettek át, és annak is csak a felszínét őrizték meg, aztán elvesztették, aztán újra kapcsolatba kerültek a káldeus-magyar kultúrkörrel, és utána a sztoikusoknál újra divatos lett az élő Világegyetem-elképzelés. Ez a nyugati civilizációtól tulajdonképpen úgy, ahogy van, idegen; csakhogy annyival magasabb, fényesebb és megvilágító erejűbb volt a pár ezer évvel ezelőtti ősi magyar-szkíta kultúra, hogy ezerötszáz éven keresztül nem tudott teljesen megszabadulni tőle ez a sokkal barbárabb és műveletlenebb nyugati civilizáció – csak mostanra sikerült kiforrnia a saját formáját, amiben a materializmus vált szinte egyeduralkodóvá.

LÁSZLÓ: Helyre kellene igazítani azt, hogy ez a panteista Isten az egyéntől elválasztott, transzcendens valami volna…

ATTILA: A nyugati civilizációban az.

LÁSZLÓ: Én arra a Kör-Istenre gondolok – és ez a panteista és dualista felfogás is egyben –, amely Kör-Isten mindenütt jelenvaló Isten, így bennünk is jelenvaló, tehát Isten gyermekei vagyunk. Így is fogták fel magukat különösen azok a népek, akik ezt a hitet vagy világnézetet a magukénak vallották. A nevükben is nyomon követhető ez a felfogás. Persze ez egy hosszabb előadást igényelne, de döbbenetes, hogy a Kör-Isten “Kör” neve népnevekben fellelhető, mégpedig azokban, amelyben a “kr”, a “gr” vagy a “hr” mássalhangzók megtalálhatók. A k, g, h hangzók egymással fölcserélhetők – itt az analógia jelentkezik megint, hiszen ezek a mássalhangzók egy helyen képződnek. Ilyen népnevek “kr”-rel a kurd és a korják; a “gr”-esek az ujgur, udri-gur, onogur, szaragur, venger, vagy üngürüsz (így mondja a török a magyart), vagy a hungár változat is, de mondhatnánk a görögöt, az ó-görögöt, vagy a grúzt. A horvát már “hr”-es változat, de kroácnak is mondják. A “magar” szóban a “mag” mellett a “gar” is szerepel – a mag nem véletlenül, hiszen a mag a gömb szinonimája, a gömb pedig síkban körnek mutatkozik. Gyakorlatilag a kör és a gömb ugyanúgy analóg kapcsolatban van, tehát felcserélhetők. Külön-külön ez mind az Isten nevét jelenti, tehát Isten nevét viselik azok a népek, amelyek Isten gyermekeinek vallották magukat. Ilyen értelemben a mágusvallás is nyilván idetartozik, hiszen a mag szó ott is, és a magar, magyar névben egyformán fellelhető. Miért volt Árpád az, aki honfoglaló vezérként, elsőként az egyenlők között arra volt predesztinálva, hogy a Kárpát-medencébe vezesse népét? Mert a megyer törzsből származott. Ha pedig a megyer szóra gondolunk, abban fölismerhetjük a “mag” istennevet, aztán a második istennevet, a “gar”-t, lágyabban, a “gyer” változatban, és az “egy” szót is, amely szintén az előbb említett módon az egynek tekintett Isten neve. Tehát háromszoros mandala a megyer szó. Ez az előadásomnak egyik sarkalatos pontja lenne.

Begépelte és szerkesztette Galántai Dávid.