Megjelenik: Elixír, 2001-09

Az idő és a világkorszakok

Az idő természete mindmáig a legrejtelmesebb kérdések közé tartozik. Véges az idő vagy végtelen? Véges idővel ezelőtt keletkezett az idő vagy sem? Hogyan hat a Kozmosz az emberi történelemre? Milyen fő világkorszakokra tagolható az emberiség történelme? Milyen világkorszakban élünk, és milyen világkorszak áll előttünk? Most, az új évezred küszöbén, különösen foglalkoztatnak bennünket ezek az örök (időtlen?) kérdések.

Sok nép felfogásában az idő ciklikus, visszatérő természetű. Ebben a felfogásban valószínűleg az élet (évente, és hosszabb távon) megújuló természete fejeződik ki. Világszerte fellelhetők nyomai annak az ősi elképzelésnek, ami szerint az emberi élet fejlettsége évezredek óta hanyatlik: az emberiség megszületése utáni, évmilliókon át tartó Aranykort az ezüstkor, a rézkor és a mai vaskor váltotta fel. A mai, nyugati felfogás ezektől eltérő: eszerint pont fordítva, az emberiség kezdeti állapota volt rendkívül fejletlen. Az ember néhány évezreddel ezelőtt még a “vadság”, a nélkülözés, kulturálatlanság, szellemi és gazdasági elmaradottság állapotában tengette életét. Ezt a gyűjtögető-vadászó életmódot váltotta fel párezer éve a földművelő, városlakó, fejlett életforma.

Úgy tűnik, a fő lehetőségeket az emberiség kimerítette. A három felfogás közül az első ugyanis megfelelni látszik a visszatérő, tehát hosszútávon változatlan fejlettségnek; a második a lefelé, alacsonyabb fejlettségi fokra visszaesésnek; a harmadik a felfelé, magasabb fejlettségi fokra fejlődésnek. Hogyan igazodhatunk ki ebben a látszó teljes zűrzavarban?

Gondoljuk meg, hogy ha az idő véges, és a fejlődés jelenleg lentről felfelé halad, akkor a kiinduló, eredeti állapot a mélyponté. Ez a kezdeti állapot a nyugati civilizációban a “semmi” állapota, amiből Isten a világot teremtette. Csakhogy van itt egy bökkenő: minden létező alaptermészete veleszületett, vagyis lényegisége születésével adott. Ha pedig a világ a semmiből keletkezett, akkor a semmibe is kell visszatérjen, vagyis a világ lényege a semmivel egylényegű. Ez a felfogás így rejtve egy nihilizmust jelent. A nihilizmus pedig nem képes építő életfelfogást megalapozni. Hogy az idő eszméjét természetes szemlélettel tudjuk értékelni, ehhez az idő születésének természeti körülményeit, lényegét kell megvizsgálnunk.

Ehhez szükségünk van az idő kezdetén a világhelyzet leírására. Milyen létező létezett az idő kezdetén? Első pillanatra hajlandóak lennénk rávágni: az idő előtt nem létezett semmi. Csakhogy vegyük figyelembe Descartes észrevételét, ami szerint az anyagi testek létmódja a kiterjedt létezés, a szellemieké a kiterjedés nélküli létezés. Valóban: a szék időben és térben kiterjedt (valamilyen korú, méretű), de a gondolat, az érzés már csak érintőlegesen kötött az időhöz és a térhez. A gondolat és az érzés ugyanis pillanatszerűen születik, és attól kezdve bármikor elérhető, felidézhető; másrészt nincs térbeli kiterjedése. Ha pedig a gondolat és az érzés nem mutat téridőbeli kiterjedést, akkor nem anyagi létező, de attól még legalább olyan valóságos valóság. Így tehát az idő kezdetén széttekintve egyfelől gondolati és érzésbeli valóságot látunk, másfelől születőben levő időt, teret, vagyis anyagiságot. Tájékozódásunk, az idő kezdetének tájának futólagos áttekintése így lehetővé teszi, hogy életünkkel, és az idővel gondolattal és érzéssel megerősített kapcsolatot teremtsünk. Ha tehát a kérdés: miből született az idő, és a vele járó anyagi világ, akkor a válasz: gondolatból és érzésből, kozmikus érzés- és gondolat-tengerből: vagyis nem a semmiből! És ha nem a semmiből született, hanem érzésből, gondolatból, belső, szellemi életerőből, akkor egész világunk ezen az időtlen tengeren született, és mi, emberi lények sem enyészünk el nyomtalanul a messzi időkben, hiszen érzéseink, gondolataink tovább élnek az elsődleges valóságban, abban a valóságban, amely az anyagi világegyetemet is létrehozta. (Ez a felfogás közeli párhuzamot mutat az ausztrál bennszülöttek mitológiájában szereplő “álomidő” eszméjével.) Gondoljuk meg tehát jól, mit is érzünk, mit is gondolunk, mert ezek az érzések és gondolatok lesznek lelkünk-szellemünk társai, kísérői az időtlenség földjén. Érzéseink és gondolataink tehát sokkal féltettebb kincseink kell legyenek, mint anyagi javaink, hiszen ezek léte elsődleges, és örökké velünk marad. Valójában érzéseink is gondolataink jelentik számunkra életünk valódi tartalmát, azt, amit átélünk – hiszen ha azt mondjuk: élmény, akkor elsősorban érzéseinkre, gondolatainkra gondolunk; ha visszatekintve átgondoljuk, mit is jelent számunkra életünk, elsősorban érzéseinkre, gondolatainkra gondolunk. Érzéseink és gondolataink adják életünk valódi, természeti lényegét, és egyben időtlen szellemi lényegünk valóságát. Szellemi létünk párban áll az idő birodalmával: az anyagi világ érzéseink, gondolataink nemesítésére, emberi közvetlenségű telítésére, szebbé, különbbé tételére született.

Áttérve az anyagi világegyetem megszületése utáni világkorszakokra, az idő kérdése azt veti fel, miféle kapcsolat áll fenn emberi világunk korszakai és a kozmikus korszakok, körfolyamatok között. A válaszhoz először is látnunk kell, hogy az anyagi világegyetem életkora (ha az Ősrobbanás elméletét elfogadjuk) mintegy tízmilliárd év, míg az ember megjelenésére az első biztos régészeti nyomok mintegy 5 millió évre nyúlnak vissza. Így tehát első közelítésben érdemes erre az ötmillió évre összpontosítani. Ebben az időszakban a legkiemelkedőbb kozmikus változást a jégkorszak beköszöntése jelentette. Földtani bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a Föld utóbbi kétmilliárd éve mintegy 90%-ában jóval melegebb volt, mint ma. Ez pedig azt jelenti, hogy néhány 10 millió éve az Északi sarkon krokodilok úszkáltak, Grönlandon pálmafák nőttek, és ez volt az általános állapot, a mai a kivételes. Jégkorszakban élünk, egy rendkívüli lehűlés világkorszakában. Az eljegesedés több tízezer évre kiterjedő világkorszaka csak mintegy tízezer éve ért véget. A nagy égkorszakok sok jel szerint körülbelül 300 millió évenként ismétlődnek, tehát “nemsokára” a Föld mintegy 10 fokkal felmelegszik, és várhatóan 300 millió éven át ennyivel melegebb is marad. Az eljegesedések okát nem ismerjük, minden bizonnyal valamilyen kozmikus hatás játszik ebben szerepet. A Naprendszer kb. 220 millió év alatt tesz meg egy fordulatot a Tejútrendszer központja körül.

Valószínű, hogy sok kozmikus körfolyamat érezteti hatását a Földön. Legközvetlenebbül a Nap hatásait érezzük. A Nap hosszútávú körfolyamatai között szerepel egy 2400 éves ciklus, amely összefügg a bolygók mozgásával és a naptevékenységgel. Nem ismert, van-e bármiféle jelentősége ennek a kozmikus ciklusnak az emberiség életére vonatkozóan. Ezen a 2400 éves cikluson belül mutatkoznak kisebb “apró jégkorszakok”, mint amilyen a középkorban (1545-1620) fellépő Maunder-minimum volt. Ezalatt a 75 éves időszak alatt alig néhány napfolt tűnt fel a Nap felszínén, ami a naptevékenység rendkívül alacsony szintjét jelzi. Léteznek kutatások, amelyek az ilyen apró jégkorszakok alatt az emberi alkotóképesség feltűnő növekedésére következtetnek, legalábbis a nyugati és a kínai civilizáció 40-60 000 legjelentősebb festménye, költeménye múzeumokbeli rangsorolása alapján. A 11 éves naptevékenységi ciklus jelenlétét az emberi társadalom életében Csizsevszkij kutatásai nyomán vetették fel. Néhány évtizede alakult ki a kronobiológia tudománya, amelyik az élet és a Kozmosz közötti kapcsolatokat vizsgálja a földi és kozmikus folyamatok periódusainak összevetésével.

Az egyik legérdekesebb kapcsolódás a kozmikus és a földi körfolyamatok között a Föld elektromágneses álló-hullámai és az agyhullámok között mutatkozik. A Föld ionoszférája és felszíne között jellemzően 1/10 másodperc alatt fut körbe egy vihar idején keletkező elektromágneses (EM) hullám. Az emberi agy alfa-hullámai az alkotóképes állapot és az álom idején alakulnak ki, és ezek időtartama is 1/10 másodperc, ráadásul a kettő gyors felfutása és lassú lefutása feltűnően hasonlít egymásra. Egyes kutatások eredményei arra utalnak, hogy a Föld EM hullámai elsősorban az agyban nyelődhetnek el, és ekkor – zenepszichológiai kutatások utalnak erre – információ-tartalmuk átadódhat az agynak, és az alanyok valóban kozmikus-geológiai élményekről számolnak be.

Emberi világunk számára a legfontosabb látnunk saját történelmi korszakainkat. Itt pedig a fő tagolódás: az első világkorszak a több mint 3 millió éven át tartó Aranykor, a második világkorszak a mintegy 10 000 éve tartó hatalmi kor. Ezek szerint elsősorban nem kozmikus, hanem földi, történelmi erők tagolják történelmünket. Ha nem mindegy számunkra, hogy egy hatalmi korszakban élünk, vagy az Aranykorban, akkor elsősorban történelmi tájékozódásunkon és szerepünkön kell változtatnunk, és a bennünk élő édeni Természet akaratát kell társadalmi szinten, közösen érvényre juttatnunk.

Grandpierre Attila

a fizikai tudományok kandidátusa, csillagász