Megjelent: Elixír, 2005 augusztus

Emberi teljességünk hajtóereje: a világösztön

Van valami, ami nem engedi, hogy az ember bezáruljon, begyepesedett, befejezett, lemondó lénnyé váljon, és feladja részvételét a Kozmosz küldetésében: a kíváncsiság. És ez a rendkívüli tulajdonság, amely annyira kilóg a sémákból, legjobban talán a gyermekekben, a kamaszokban található meg, elsősorban a játékos tevékenységben. Mi célt szolgál vajon a játék, és miért oly elterjedt az állatvilágban? Hogyan képes örömet, élvezetet kiváltani anélkül, hogy közvet­len kapcsolata lenne az ön- és fajfenn­tartással? A játék által kiváltott öröm, élvezet sokban közös az emberi alkotás transzállapotával. Mit jutalmaz itt a Ter­mészet ilyen erősen? Hiszen a játék nemcsak hogy nem célra, de nem is tárgyra irányuló tevékenység, és annál inkább játék, minél inkább így van!

Kérdezzük meg, kíváncsian: honnan ered a kíváncsiság? Létünk az emberi faj létén alapszik, az emberi faj léte pedig a világ létén. Az egyéni létet fenntartó természeti erő az életösztön, az emberi faj létét fenntartó erő a fajfenntartó ösztön. És mivel az emberiség léte a világ létén alapszik, szükségképpen létezik egy mélyebb ösztön is, a világösztön, amely mind a fajfenntartó, mind az élet-ösztön alapja. A kíváncsiság a világ felé irányul, a világgal való összekapcsolódásra sarkall, arra, hogy tudjuk, milyen a világ, hová tart a világ, és hogy segítsük a világot sorsa, rendeltetése felé.

Az ösztönök a mai tudomány legrejtélyesebb, legalapvetőbb kérdésköréhez tartoznak. Ösztönnek a tartósan, rendszeresen jelentkező, szinte leküzdhetetlen késztetéseket nevezzük. Ilyen a lélegzetvételt követelő, szinte leküzdhetetlen késztetés; a táplálkozásra irányuló késztetés; az életünk fenntartására irányuló késztetés, például amikor életveszélybe kerülünk. Ez a létfenntartó ösztön egyéni életünk fenntartását szolgálja. Aztán ilyen a fajfenntartó ösztön. Ez az átfogóbb, egyéni életünkön túlmutató ösztön sarkall bennünket utódok létrehozására, az utódok nevelésére, gondozására, és ide tartozik az emberi együttérzés, a mások fájdalmában vagy örömében önkéntelen osztozás. Milyen lenne életünk a fajfenntartási ösztön leküzdése esetén? Nem lennének utódaink, és így életünket nem éreznénk teljesnek. S ha nem éreznénk együtt embertársainkkal, életünk beszűkülne, örömeink megcsappannának, megsavanyodnának. Bár el lehet tengeni-lengeni ideig-óráig fajfenntartási ösztönünk egészsége nélkül, az ilyen élet beteg, csonka, lélektelen élet – és ha ez válna általánossá, az emberiség kihalna.

Ha mindezt végiggondoltuk, már könnyebb felismerni a világösztön létét. Hiszen az ember nemcsak önmaga és mások iránt érez szinte leküzdhetetlen késztetéseket, hanem az állatvilág, a növényvilág, és a Természet egésze iránt is! Nemcsak arra vagyunk hajlamosak, hogy az emberekkel együtt érezzünk, hanem éppúgy az állatokkal és a növényekkel is – sőt, az egész Természettel! És ott a törvényszerűen jelentkező késztetés is: a kíváncsiság! Tartósan, rendszeresen jelentkezik, szinte leküzdhetetlen erővel! Milyen is lenne életünk a kíváncsiság nélkül? Borzasztó belegondolni is! A kíváncsiság örvendező jelenléte nélkül életünk az unalom tátongó szakadékába zuhan. A kíváncsiság örömteli, játékos késztetés – kihunyása örömtelenné, merevvé tenne bennünket, elvesztenénk emberi mivoltunkat! Gondoljuk el, milyen lenne egy kíváncsiságát vesztett emberiség! Leállna minden játék, így a művészet is. Leállna a tudomány, hiszen a tudomány fő hajtóereje a kíváncsiság, a felfedezés vágya. Leállna a beszélgetés, hiszen ha nem vagyunk kíváncsiak a másikra, nem kezdünk beszélgetni vele. Kíváncsiság nélkül az élet nem lenne élet! A kíváncsiság emberi létünk egyik legalapvetőbb, nélkülözhetetlen hajtóereje!

A kíváncsiság olyan vágyteli, örömteli késztetés, mint a másik nem iránti érdeklődés. Hohó! Tulajdonképpen a másik nem iránti érdeklődés is kíváncsiság! Minden szellemi-lelki késztetés, vágy, érdeklődés, ami túlmutat egyéni létünk közvetlen adottságain, kíváncsiságot jelent! Ebben a csodálatos késztetésben a világ a társunk, ahogy a szerelemben szerelmünk! És ahogy a szerelem nemcsak utódok létrehozására, hanem társunkkal való lelki kiteljesedésre is irányul, úgy a kíváncsiság a világgal való lelki-szellemi kiteljesedésre irányul! A kíváncsiság tehát világ-szerelem, világ-ösztön!

Csodálatos, hogy a kíváncsiság nemcsak az emberek, hanem az állatok világában is jelen van! Ennek nem lehet más oka, mint az, hogy az állatvilág léte is az Élő  Világegyetem alkotó élettevékenységéből ered! Az állatvilág is egy eleven gyújtózsinór, kozmikus érzés-folyamat, szerves része a nagy élő Egésznek – és ezért természetes, hogy az állatok is kíváncsiak!

Bár gyakran az ember sajátságának érezzük, a kíváncsiság az állatvilágban sokszor rendkívül erősen jelentkezik. A róka például, amikor egy számára ismeretlen tárgyra bukkan, gyakran valósággal megdermed, és leküzdhetetlen vágy ébred benne, hogy megtudja, mivel áll szemben. Lelapulva, lassan cserkészi be, minden ina, izma megfeszül, szinte egész testét átjárja a remegés. Amikor eléri, mancsával megérinti, ide-oda borogatja, szájába veszi, minden érzékszervével kitapasztalja, mit tud az a titokzatos tárgy. Addig nem nyughat, amíg mindent meg nem tud a tárgyról, amit megtudhat.

A modern embertől távoli kultúrákban a kíváncsiság ma is elemi erő. A természeti népekben – ahogy Julius Lips írja könyvében – állandóan él a törekvés, hogy a természeti erők megnyilatkozásait felismerjék, bennük részt kapjanak, és, ha lehetséges, úrrá legyenek felettük. Mert – próbáljuk újra és újra elolvasni, és hangosan kimondani, ami most következik – „a természeti népek világában nincs véletlen: minden dolognak vagy jelenségnek megvannak az okai és összefüggései, amelyek megismerését feladatának tartja a primitív ember”. Hol van ettől a szenvedélyes okkereséstől a modern ember? „A természeti ember minden gondolata és cselekedete arra irányul, hogy a látható világot mozgató láthatatlan okokat megismerje”. Hozzá képest a modern felnőtt élete gyakran gépies, robotszerű élet. A mai átlagember reggel felkel, aztán rohan a munkába (ami gyakran robot a számára), tíz óra múlva hazaér, eszik, leül a tévé elé, és onnan a következő állomás az ágy. Nem járja át napjait a felfedezés lázas, felvillanyozó izgalma, nem keres, nem kutat, nem ízlelget, nem töri fel a titkokat. És ez a modern ember lenézi az állatvilágot, lenézi a természeti népeket, a természeti népek életét, mindennapjait. Újkori tudósaink versengenek abban, hogy a természeti népeket „fejletlen”, „kezdetleges”, „elmaradt” jelzőkkel illessék, akiknek élete az éhhalál fenyegető árnyékában, kíméletlen, durva viszonyok között zajlik, amely pillanatnyi szünet nélküli, folyamatos élet-halál küzdelemre kényszeríti őket. Nemrég egy egyetemista 18 hónapot töltött a kalahári-sivatag szélén élő kung Szan busman törzs között. Tapasztalatai megdöntik az általános vélekedéseket. A kungok átlagosan két és fél napot dolgoznak egy héten, s mert munkanapjuk 6 órás, a heti munkaidő 15 óra. És mindezt olyan étrendért, amely jócskán meghaladja a nyugati szabványokat. A fiataloknak van idejük arra, hogy játsszanak, mulassanak, társasági életet éljenek, sőt bátorítják is őket. A teljes népesség 10%-a nyugalomba vonult, s őket a közösség megbecsüli tapasztalataikért és a környező világ ismeretéért. A természeti népek természetismerete sokkal elmélyültebb, mint a modern városlakóé, aki már a csillagképeket sem ismeri, sőt, lassan már az eget sem látja. A tévézés pedig nem vezet sehova, nem a valóságról szól, hanem egy mű-világról, amelyben a pénz és az erőszak az úr. Egy nemzetközi kutatócsoport 18 éves munkájának felmérése szerint a tévézés feszültséget termel a nézőkben, és ez egy bizonyos küszöb felett agressziót, erőszakos cselekményeket, bűnözést szül. Kimutatták, hogy azok között a kamasz fiúk között, akik tizenéves korukban naponta három óránál többet néztek tévét, az erőszakos cselekmények száma óriási: 45%! Magyarországonpedig az országos átlag: 4-5 óra!

A kíváncsiság mértéke, úgy tűnik, legerősebb a gyermekeknél, a természeti népeknél, az állatoknál, és leggyengébb a modern társadalom taposómalmába kényszerült embernél. A tudás megbecsülése drámaian lecsökkent. 2 500 éve Anaxagorász még azt írta: „Az élet célja a Nap, a Hold, és az egek tanulmányozása”. És tekintve, hogy a görögök filozófusokat az akkori fiatalok tömegesen keresték fel, s kérték őket, hadd tanulhassanak tőlük, még fizetnek is érte, s szinte mindegyiknek iskolája volt, úgy tűnik, Anaxagorász nézete az akkori közvélekedést tükrözi. A mai filozófusokat nem ostromolják tömegesen az utcáról bejövők, vagy messze földről hozzájuk utazók, hogy szeretnének hozzájuk szegődni, néhány évet tanulni.

Az ösztönök az Élő Világegyetem hajtóerői a Kozmosz sorsának kibontakozása felé. A kozmikus ösztön, a kíváncsiság kérdezi: honnan jöttünk, hová megyünk? A kíváncsiság öröme a Világegyetem végtelen boldogsággal telítettségéből fakad, és afelé hajt bennünket. Legemberibb, legtisztább formájában a kíváncsiság az emberek, a világ sorsa iránti érdeklődést jelenti, a vágyat, hogy életünkkel segítsük a Világegyetem kiteljesedését, szépségének, boldogságának megerősödését, jövőjét, rendeltetésének betöltését. Az igazi kíváncsiságban maga a Világegyetem éled fel, csodaereje belső érdeklődésünk otthonos melegénél tud megerősödni, kibontakozni. Elkerülhetetlen, kozmikus törvény, minden törvénynél szükségszerűbb kozmikus törvény, hogy a Világegyetem a Szépség, a Boldogság, az Élet kiteljesedése felé haladjon.

Grandpierre Attila

csillagász, zenész