A zene kozmikus varázsereje (részlet)

Az emberiségnek hathatós erőforrásokra van szüksége a felemelkedéshez. Olyan erőforrásokra van szükség, amelyek felvillanyozzák, szemellenzőit szélesebbre nyitják, és megborzongatják a teljes, valódi Élet szagával. Ha világunk háromlényegű, testi, lelki és szellemi, kérdés, melyik tud a legjobban segíteni. Világos, hogy a testi egészség fontos. De a testi egészségtől még nem feltétlen fordul az ember az emberiség felemelésének feladata felé. Ott a lelki birodalom. A lélek birodalmának alkotóelemei az érzések. Sokféle érzés kavarog az emberben; de hogyan tudunk az érzéseknek irányt adni az emberiség felemelése felé? Létezik az érzéseknek valódi szervezete: a zene. A természetes zene, a népzene a lélek szervezete.Tudom, hogy létezett és létezik olyan zene, ami rendkívüli hatással képes felemelni az embert, s rányitni az Élet igazi, kozmikus távlatait. Aztán ott a szellem birodalma, a gondolatvilág. A gondolatok szerveződését a világkép, a világnézet irányítja. Hasonlóan, a népzene a természetes érzések világnézete. Ebben a könyvben megpróbáltam olyan egységes, természetes világképet bemutatni, amely elég megalapozott és vonzó lehet ahhoz, hogy gondolataink szerveződését képes legyen az emberiség, a Természet kiteljesedésének irányába mozgósítani. Csakhogy jól tudjuk mindnyájan, ha olyan valakinek beszélünk, akinek belső érzelmi beállítottsága más, mint amiről szó van, akkor sokszor falrahányt borsó, bármit mondunk, szinte függetlenül mondanivalónk igazától. Az emberiség felemelésének ügyét tehát a zenei színtéren lehet megnyerni! Fel kell fedeznünk az igazi, természetes zenét, az ősi népzenét és ezt kell tovább éltetni, mint a leglényegesebb, legemberibb, legtermészetesebb lelki erőforrást!

Fiatalabb koromban úgy éreztem, kevés a felemelő, megerősítő élményem. Alig találtam olyan eszméket, amikbe belekapaszkodhattam. Eszményeinket a történelem igyekezett lejáratni. Elment a kedvem a vallástól, a kommunizmustól, az idealizmustól, a kapitalizmustól – és így az „isten”-től, a „közösség”-től, a lapos ideákkal megelégedő, az élet égető kérdéseit figyelmen kívül hagyó idealista filozofálgatástól, a „szabadság”-tól. Mi maradt? Keservesen kerestem. Évek alatt alig tudtam egy-egy olyan eszmét találni, ami erőt adott. Egyszercsak rátaláltam a népzenére. De nem olyan népzenére ám, amit az iskolában hallottam. hanem egy soha nem hallott, Mongóliában fennmaradt ősi népzenére. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, összes lelkesedésem a rock-zenéért valahogy irányt tévesztett – mert ez a népzene volt az, amit mindig kerestem. Az énekesnő mintha egy hegytetőn énekelt volna, élete minden szépségét, fájdalmát kiénekelte a Természetnek, hogy visszaadja annak, akitől kapta, hogy megköszönje, és magára találjon, eligazodjon életében, és viszonozza a kölcsönt. Sokkal emberibb zene volt, mint amit addig valaha is hallottam. Ez a zene érdekes módon sok erőt adott. Elkezdtem hasonló zenéket, élményeket keresni az életben. Egy idő múlva kezdtem úgy érezni, hogy van két-három olyan élményem, amire mindig támaszkodhatom, amelynek sugárzása olyan erős, hogy fénye sohasem vész el, amik olyanok, amikért érdemes élni, akármi is lesz, amik mindig számítani fognak, amíg világ a világ, és azon is túl. Úgy éreztem, léteznek az életben olyan kulcs-élmények, amelyek szélesebbre nyitják előttünk az ajtót, de nem a romlás, hanem a felemelkedés, az emberi kiteljesedés irányába. Éreztem, hogy életem lassan megváltozik, egy értelmes irányba fordul, elkezd fejlődni, s lassan megtelik értelemmel, érzéssel. Arra gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha másoknak is lenne két-három ilyen kulcsélményük. Milyen világ lenne az, amelyben a társadalom ilyen felemelő élményekben részesítene mindenkit! Minden arra való helyen ilyen népzene szólhatna, az iskolában a gyerekek sok mindent tudnának az ősi emberiség életének szépségéről, valós történelméről, és a társadalmat átjárná a felemelkedés eltökélt szándéka! De hogyan lehetne ezt elérni? Hogyan lehetne ezt az érzést felébreszteni az emberekben? Rájöttem, hogy zenekart kell alapítanom. Megalapítottam a Vágtázó Halottkémek együttest – vágtázunk a tetszhalottak között, akik életük töredékét élik át csupán, és vágtázunk azért, hogy a teljes élet szele úgy megcsapja őket, hogy szemellenzőik kinyíljanak, és feléledve maguk is élettel töltsék meg a világot. Rájöttem, hogy a zenével kell felébreszteni azt az érzést, azt a szándékot, hogy életünket egyenként és közösen megszabadítsuk a modern idomítás szemellenzőitől, és elinduljunk az emberiség felemelésének útján. Rájöttem, hogy a zene, az igazi zene, az a zene, ami a Nagykönyvből, a Világegyetem érzésvilágának központjából, az Örökkévalóság kézikönyvtárából jön, az egyik legfontosabb fogódzó lehet életünk, társadalmaink fölemelésében.

Mágikus röpülés

Az emberréválástól kezdve évmilliókig az emberiség a mágikus korban élt (Grandpierre K.  Endre: Eltemetett világkorszak – a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992. március;www.grandpierre.hu). Ebben az előző világkorszakban, a Paradicsomban, az Édenben, a teljesen el soha nem felejtett Aranykorban az Ember nem ellenségnek, hanem testvérnek, társnak érzékelte a Természetet. És – jó tett helyébe jót várj, tartja a mese – a Természet is annyira közel élt az Emberhez, hogy maga is emberi arcot öltött. Az ember ebben a korban mágikus szemmel látta a világot. A mágikus világérzékelés a Világegyetem és az emberi tudat közti közvetlen kapcsolat érzékelése, a belső világunk legmélyén élő természeti törvények életének érzékelése. Azokat a „minden létezőben működő elemi, dinamikus kozmikus erőket érzékeli, amelyek belső energiáik, késztetéseik alapján öntevékeny cselekvésre képesek, mintha saját akarattal és gondolkodóképességgel rendelkeznének” (G. K. E, id. mű). Hogy ez mennyire más típusú világélményt jelentett, mint ami ma megszokott, arról a magyar nyelvben fennmaradt tanújelek alapján is képet alkothatunk. A „Júlia szép leány” c. ismert székely népballadában a mágikus önmagától megvalósulás tapasztalásának élménye így fogalmazódik meg:

  “mennyei harangok huzatlan es szolnak

  mennyei pohárok tőtetlen megtelnek

  s a mennyei gyortyák gyútatlan meggyúlnak. “

Miről van itt szó? Miféle mennyi harangok zúgnak ezekben a sorokban? Miféle mennyei poharak telnek meg töltetlen? Miféle mennyei gyertyák gyúlnak meg gyújtatlan? Egyetlen választ tudunk adni erre az utolsó kérdésre: a csillagok! Mert a csillagok tényleg anélkül gyulladnak meg, hogy valaki kigyújtaná őket! Maguktól gyulladnak ki! Minden megy magamagától! De miféle mennyei harangzúgás az, amelyik logikailag megelőzi a csillagok kigyulladását? Egy mennyei, vagyis mai szóval kozmikus zenéről van itt szó! A szférák zenéjének eszméjét megelőző felfogásról! Megindul a Kozmosz zenéje – és ettől megtelnek valamiféle mennyei poharak. S ha megtelnek, és ez a megtelés kapcsolatban áll a rákövetkező folyamattal, a csillagok kigyulladásával, akkor nem lehet más, mint a Világlélek érzésvilágának túlcsordulása – hiszen amit a zene elő tud idézni, az az érzés túlcsordulása! S amikor az érzés túl-csordul, kicsordul a pohárból, kicsordul a lélekvilágból a testi, anyagi világba, és ott megindít valamit, ami hasonlóan szép, mint az az érzés, amit a mennyei zenétől érez – akkor ezek a mennyei poharak a Világlélek érzéseinek túlcsordulását szemléltetik! Itt tehát egy sokezer éves, magyar zenei kozmológiáról van szó! A kozmikus zene a lét forrása, és a kozmikus zene fő tevékenysége, olyan érzések előidézése, amik tettekre ösztönöznek, csillagok felragyogására sarkallnak! A székely népballada három sorának megfejtése tehát: megszólal a kozmikus zene – túlcsordul a kozmikus érzésfolyam – kigyulladnak a csillagok. Ebben a zenei kozmológiában érzések hajtják a Kozmosz evolúcióját! Lehet, hogy a földi evolúciót is érzések hajtják? Lehet, hogy az emberréválást is túlcsorduló érzések idézték elő? Olyan túlcsorduló érzések, amiket a Kozmosz összhangjának szépségéből felcsendülő zene váltott ki? Ha igen, akkor a világ szépség felé fejlődésének végső forrása a kozmikus zene! Az emberiség sorsát, jó irányba fejlődését a kozmikus varázserejű zenével lehet elérni!

(…)