A TERMÉSZET ÜZENETE (részlet)

Életünk a Természet ajándéka, a Természetből ered, és a Természetbe tér vissza. Életerőnket a földi életben csak gazdálkodásra kaptuk a Természettől. Életünk nem parányi, múlékony illanás, mert csodálatos fényét a Természettől kapta. Belső lényegünk fogantatásunkkor változott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Fogantatásunk által a csillagokhoz kötődő érzékelésünk új lehetőségeket kap: megkapjuk földi testünket, vele külső érzékszerveinket is. Milyen jó, hogy van szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk, bőrünk, kezünk-lábunk, testünk! Érdemes kipróbálni ezeket az új játékokat, lehetőségeket. Élni is kell velük, és lassan hozzá is szokunk használatukhoz. Eleinte nehezen, újra meg újra nekimegyünk az ajtónak, amíg megtanuljuk, hogy testünk mekkora, és hogyan kormányozzuk. Felnőtt korunkra azonban legtöbben annyira hozzászokunk használatukhoz, hogy sokan el is felejtik az eredeti, belső érzékelés fontosságát.

Belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Természetes, velünkszületett érzésvilágunk sejtjeink mélyéről fakad, át a csillagok zsilipein. A Világegyetem életvágya a csillagokból életünk eredeti, természetes érzéseiből álló világán át érkezik meg mostani, szűkebb világunkba, személyes, földi tartományunkba, ahol mi ennek a csillagerőnek kicsi hercegei, helytartói vagyunk. Eredeti világérzékelésünk nem tűnik el tehát nyomtalanul, hiszen akkor nem tudnánk majd visszaköltözni a csillagokba! Sejtjeink mélyén még sejtjük, hogy egyek vagyunk a világgal. Sejtjeink mélyén elevenen él az érzés, amely képes a mesebeli gyógyítóerőt, a világérzékelést megtalálni, ahogy az állatok a gyógyító füveket. Itt él az intuíció, a megérzés, legmélyebb kapcsolatunk a világgal, a világ egészével, belsőséges egybeforrottságban ring belső lélekvilágunk a Természet otthonában. Itt élnek legszebb, legnemesebb vágyaink, emberi, emberré tevő ösztöneink. Itt él kíváncsiságunk, érdeklődésünk a világ titkai iránt. Itt él tudásvágyunk, tettvágyunk, életvágyunk, szépség és jóság utáni vágyunk. Itt él a vágyunk, hogy életünknek értelmet adjunk, hogy széppé és maradandóvá tegyük életünket. Innen ösztökél az ösztön, innen ösztökél bennünket cselekvésre, sürget igazi énünk szavának meghallgatására. Mintha egész életünket átlátná, itt él a lelkiismeret, amely tudja, mikor mit kell tennünk, amit a Természet írt belénk. Itt él ez a lelkiismeret, innen világít, mint belső Napunk, és mutatja az utat, amin haladnunk kell, amit ki kell alakítanunk, amivé életünk válik. Hogy honnan tud ennyi mindent ez a lelkiismeret? Onnan, ahonnan belénk költözött: a Természetből. De honnan tudja a Természet, mikor mit kell tennie? Honnan tudta a Természet, hogy milyen adottságokkal, képességekkel, velünk született vágyakkal, hajlamokkal ruházzon fel bennünket? Ugyanonnan, ahonnan tudja, hogyan mozogjanak a csillagok, hogyan keljen fel a Nap, hogyan alakuljon ki szülőföldünk, hogyan növekedjenek a növények, hogyan csomagolják be parányi magjukba mindent, ami fontos utódjaik életéhez. A Természet szemmel láthatóan gondoskodik arról, hogy a kis magocska tudja, hogyan kell parányi magból magas fává nőnie. A Természet gondoskodik arról, hogy a szél tudja, hogyan kell fújnia, amikor meleg van, és hogyan akkor, amikor lehűl a levegő. A Természet gondoskodik arról, hogy az újszülött kiskacsa tudja, hogyan kell tipegni-topogni, lélegezni, csipogni. A Természet gondoskodik arról, hogy az emberi kisbaba képes legyen megtanulni járni, beszélni, sőt arról is, hogy növekedjen, hogy tudja, hogyan kell növekedni, kisgyermekből kiskamasszá, kamasszá, majd felnőtté válni. A Természet gondoskodik arról, hogy kibontsa bennünk a kamaszkor forrongó képességeit, hogy elindítsa bennünk a nemi érést, és csodamód ezzel egyidejűen kinyissa szemünket a világra, a világra eszmélésre. Ahogy a kisbaba megtanul járni édesanyja, édesapja segítségével, mégis önállóan, úgy válunk ilyenkor a Természet sürgetésére egyre érettebb, önállóbb, átfogóbban tájékozódni és dönteni képes személyiségekké.

Ebben a rohamosan fejlődő korban, a kamaszkorban, mint egy óriási sebességgel száguldó kocsinál, nagyon fontos, hogy tartsuk az irányt, mert különben ütközéseket, életveszélyes sérüléseket szerezhetünk. A legnagyobb segítség, ha tudjuk, hogy ebben a rohamos fejlődésben nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva. Ez a fejlődés nem parttalan, nem talajtalan. Ez a fejlődés a Természet szavának követésére hivatott. Testi-szellemi érésünk a csillagerő, a csillagokat éltető, fénykibocsátásra késztető, világító, szépséggel-jósággal, nemeslelkűséggel tündöklő erő kibontakozására hivatott. Ez a csillagerő senkit sem bánt, de segíti azokat, akik fényére figyelnek, és elméjükkel felkapaszkodnak hozzájuk. A Természet nemcsak az éjszakai és a nappali égbolton világít, nemcsak a magok növekedésében, a fák virágzásában hordozza üzenetét, nemcsak testi-szellemi érésünkben, lombfakadó kibontakozásunkban, kivirágzásunkban leli örömét, hanem ugyanakkor bennünk is él, világít, belső kíváncsiságunkban, legmélyebb érdeklődésünkben, legszebb érzéseinkben, legnemesebb fogékonyságunkban. Ezt a belső Természetet éppen erről lehet megismerni, hogy gyengéd, segítőkész, és nemeslelkű. Ezek a legfontosabb tulajdonságai, ismertetőjegyei. Ha nem tudjuk, hogy mi is az bennünk, amik igazán mi magunk vagyunk, ha nem tudjuk, mit tegyünk ahhoz, hogy átélhessük az önmagunknak megfelelés érzését, akkor segít, ha tudjuk: legmélyebb természeti lényegünk a gyengéd, nemeslelkű, építő és egészítő érzésekben él. Ez a belső természet hajt bennünket, hogy valamiben kitűnjünk, hogy valami nagyszerűt alkossunk, hogy büszkék lehessünk arra, amit teszünk. Ez a belső természet mutatja az utat az élet igazsága felé, ami nem más, mint hogy az élet szép, és mi azért születtünk, hogy megőrizzük, kiteljesítsük az élet szépségét. Ez a szépség ragyog fel a barátságban, a szeretetben, a szerelemben, a játékban, a megismerésben, mert a világ telisteli van az élet szépségével, de csak akkor láthatjuk meg, ha megőrizzük bennünk az élet szépségére nyíló szemünk látását. Ahhoz, hogy ennek a belső útmutató fénynek szavát megértsük, nincs szükségünk másra, mint gyengéd, odaadó figyelemre. Ez a gyengéd, odaadó figyelem csodálatos hatással van belső világunkra. Amíg nélküle belső világunk elvadul, elburjánzik benne a gyom, elidegenedik, eltávolodik tőlünk az önazonosság, az önmegfelelés érzése, addig amikor ezzel a figyelemmel élünk, belső világunkat megközelítjük e figyelem élet-fonalán, és a belőlünk fölragyogó fény hatására belső világunk kitisztul, a gyomok lassan eltűnnek, szépség és jóság kezdi betölteni lelkünket, és egyre világosabban érezzük, mit kell tennünk. Ez a figyelem belső világunk csodálatos, jótékony, ápoló Napja. E belső figyelem kibontakozásakor belső tájaink lassan kirajzolódnak, egyre tisztább hangulat, összhang kerít bennünket hatalmába, rendeződik a világ, kirajzolódik, mit kell tennünk. A belső tájból a figyelem hatására magától, észrevétlen kialakul egy rend, amitől választ kapunk életünk kérdéseire! Nekünk nem is kell mást tennünk, csak figyelnünk, életünket összpontosítanunk, és a Természet ilyenkor mindig megadja a választ.

Belső érzékelésünk, figyelmünk az alapja, hogy megőrizzük emberi, velünkszületett természetünket itteni, földi életünkben. Életünk igazi, ragyogó pillanatai ettől a belső csillagerőtől ragyognak fel messze világítóan magasra. Csillag-otthonunk fénye nemcsak tündöklő, de egyben szívsajdító is. Innen fakad vágyunk a földi életre, vágyunk egy nemes, különb, jobb és szebb jövőre, az igazi életre, arra az életre, amiért érdemes élni, amiért érdemes áldozatokat hozni, amiért érdemes nap-mint-nap tanulni, dolgozni, terheket vállalni. Azért születtünk a Földre, hogy bizonyítsunk, hogy bizonyítsuk az élet szépségének igazát. Sok-sok csillagéven át töltődtünk fel csillaglétünkben a Természet szépségével, és amikor eljutott a szépség-öröm bennünk a tettvágyig, hogy minden nehézséggel szemben is felragyogtassa a Természet szépségét, megszülettünk. Amikor eljutottunk odáig, hogy a tűzbe tegyük karunkat, hogy a földi élet minden hányattatását vállaljuk ezért a szépségért, megfogantunk és a Földre költöztünk.

Űrhajósok lettünk. Testünk az űrruhánk. A világ az űrhajónk. Irány az élet! Közös űrhajónkban, a világban egymásra vagyunk utalva, hogy ez az űrhajó az élet otthona felé röpüljön, hogy a világ betöltse rendeltetését, hogy eljöjjön az a világ, aminek jönnie kell. Mert létezik egy világ, aminek jönnie kell. Mindannyian tudjuk, milyen ez a világ, tudjuk, amikor sajog érte a szívünk, amikor vágyakozunk egy különb, nemesebb, szebb világ iránt; és azokban az életbe szerelmes pillanatokban, amikor bepillantunk ebbe a világba, egy-egy érzés varázsereje segítségével. Érzéseinkben él ez a világ, és hogy élnie kell, hogy el kell jönnie, azt mi sem mutatja jobban, mint az a kitartó vágyakozás, ami minden ember életét áthatja, amíg a lelke ép. Lelkünk olyan erőmű, amely nem azt a világot látja, ami az orrunk előtt van, hanem azt, aminek lennie kell. Ellát a világ végéig, és az ott felragyogó világfény lenyűgöző szépségét áthozza ide, ebbe a földi világba, el kell hozza, hogy kibontakozzon az élet szépsége. Mert ez a világ, aminek el kell jönnie, olyan szép, hogy az megrendíti a szívünket, és rohanunk, hogy éltessük fényét, hogy idehozzuk, hogy szeretteinknek ajándékozzuk. Ezért alkot a művész. Az igazi művész azt a világot alkotja meg már most, aminek el kell jönnie, az igazi világot, az igaz világot. És a művészi fogékonyság mindannyiunkban bennünk él. Mindannyiunkban él, mert mindannyian képesek vagyunk érzékelni ezt a messzi-messzi ragyogó szép világot, az igazság, a szépség világát, ami mégis és máris olyan közeli hozzánk.

(folyt.)