Megjelent: KAPU 2012. 08, 69-71.o.

Grandpierre Atilla:

Rockzene és emberréválás

A természetes önkifejezésre irányuló rockzene világraszóló jelentősége az emberiség ősi népzenéje újjászületésének tükrében

A rockzenét szülő világmozgalom az emberiség történelmének egyedülálló és mindmáig csak felszínesen értett jelensége. Az utóbbi ezredévekben az európai történelemírók elsősorban a hatalmi berendezkedési társadalom felső rétegeinek szempontjából írták a történelmet. Ezért nem meglepő, hogy az úgynevezett „alulról jövő” társadalmi jelenségek történelme mindmáig megíratlanul maradt. Tekintve, hogy a hatalom csúcsait kialakító és birtokló személyek az emberiség teljes létszámának elenyésző töredékét jelentik, úgy tűnik, nem ismerjük az emberiség igazi arcát. S ha így van, akkor az emberiség legbelsőbb indíttatásaiból fakadó, és a hatalmi berendezkedés által csak részben ellenőrzés alá vont, „alulról jövő” világjelenségek valódi, tehát nem a hatalmi berendezkedés által kialakított szemlélete által meghatározott szempontú történelemírás az emberiség egyik fontos, megoldásra váró feladata.

Ennek fényében az emberiség jövője számára rendkívüli jelentőségű az „alulról jövő” (földalatti, a mai világnyelven: underground közegből induló) világjelenségek minél mélyebb összefüggésekben történő feltárása. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek második feléig egy olyan elemi erejű, „alulról” jövő kezdeményezés látott napvilágot, amelyik szabályszerűen világforradalmat ígért, a többezeréves hatalmi berendezkedés felváltását egy emberibb, egészségesebb felfogásra épülő társadalommal. Sőt, mi több, ígéretét részben valóra is váltotta, és ezáltal még inkább páratlan kulturális és történelmi világjelenségként kell értékelnünk. Bár a rockzene sokféle, és értelmezése úgyszintén, mi itt nem az összes irányzatra alkalmas értelmezést adunk, hanem csak a meghatározó, valóban „alulról jövő” jelenség lényegével, a legmélyebb, természetes önkifejezésre irányuló zenei mozgalommal foglalkozunk, amely egy teljesebb, emberibb világ üzenetét hordozta, amelyben hittünk embertársainkban, az elme szabad, önfeledt játékában, a szerelemben. (Ebben az összefüggésben olyan zenékre gondolok, mint például  az Animals-től a „When I was young”, a Pink Floyd-tól a „See Emily Play”, vagy a Troggs-tól a „Night of the Long Grass”.)

Hogyan jöhetett egy ilyen, valóban „alulról jövő” zenei világforradalom létre, többezer éves lefojtottság után, és ennek dacára? Szükségszerű volt-e a létrejötte? Hogyan és mitől válhatott a rockzene megszületése forradalmi jelentőségű világjelenséggé? Ha a rock-és punkzene az élet szabadságának élményéből fakad, lehet-e itt szó valamiféle újjászületésről? Ha igen, mi született ebben a jelenségben újjá, azaz hogyan értelmezzük a rock-és punkzenét világtörténelmi távlatban? Mi a rock-és punkzene természetes értelmezési alapja? És ha felismerjük a rock-és punkzene természetes értelmezését, mit mond ez a rockzene jövőbe mutató jelentőségéről? És ha a rockzenében újjászületett egy természeti erő, miért maradt abba az újjászületése a nyolcvanas évek második felétől kezdve? És ha abbamaradt, mikor és hogyan folytatódhat az örök természeti életerő, a végtelen szabadság szeretetének újjászületése? És miért éppen a zenében? E kérdések megválaszolása nemcsak a zenetörténet, a kultúrtörténet, a történelem, hanem az Ember és a Világegyetem mibenlétének és kapcsolatának újraértelmezését teszi szükségessé, és, amint látni fogjuk, hozzájárul e kérdés tisztázásához is.

Úgy gondoljuk, hogy ilyen rendkívüli hatású, alulról jövő világjelenség nem születhetett egyszerű divatjelenségként, sem pedig zenei előzményei (az ötvenes évek rock and rollja, vagy a blues) egyenes következményeként. Ezek a felszíni jelenségek csak külsődleges kellékek lehettek az emberi önkifejezés természetes, de föld alá kényszerített, ősi formájának újjászületéséhez. S ha így volt, akkor a rockzene vagy ahhoz többé-kevésbé hasonló mozgalom megszületésére irányuló indíttatásnak törvényszerűen előbb-utóbb felszínre kellett törnie. De miért éppen az 1960-as években történt meg az áttörés?

Vegyük figyelembe, hogy egész sor egyedülálló jelenség, a körülmények egész sorának összejátszása játszott fontos szerepet a rockzene megszületésében. Tágabb összefüggésben, a Homo Sapiens mint természeti jelenség szempontjából az emberiség élete ugyanis az emberréválástól napjainkig alapvetően két korszakra osztható: az évmilliókon át virágzó természet-tisztelő, élet-tisztelő és ember-tisztelő természetes korra (az Aranykorra, a mágikus korra, lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 1992 április), és a természet-ellenes, élet-ellenes és ember-ellenes korra, az erőszak korára, a hatalom és a háttérerők világkorszakára. Amíg a mágikus kor évmilliókon át állt fenn, a hatalom világkorszaka mindössze néhány évezrede kezdődött.

A globalizmus korában élünk, kirajzolódott előttünk egy „szép új világ”, az „új világrend”, az agymosott társadalom kora. Az emberiség évezredek óta nem találja az ellenszert. A második világháború után világszerte a fogyasztói javak termelésére került a hangsúly. Ennek az átalakulásnak kísérőjelensége, illetve megalapozója volt az individualizmus erőteljes elterjedése. A puritán munka-ethoszt képviselő személyiségtípust a XX. században felváltotta a David Riesman által „kívülről irányítottnak”, Christopher Lasch által „narcisztikusnak”, Daniel Bell által pedig „hedonistának” nevezett társadalmi karakter (László Miklós: Példa-Kép. A tizenéves korosztály értékválasztásai és a média. Jel-Kép, 1999. 3: 33-47). Az anyagi javakra, a magánérdekek teljes elszigetelődésére összpontosító társadalmi hatásrendszert rendkívüli mértékben erősítette fel a tömegtájékoztatás forradalma, a rádió- és a televízió rohamos elterjedése. A fogyasztói társadalom szócsövei, a médiák közvetítette új orientációs normák az individualista-hedonista-fogyasztói életvezetésben elért sikert minden más szempont fölé helyezték, és ennek révén a társadalom túlnyomó részénél a folyamatos frusztráltság és értéktelenség érzését alapozták meg.

Az individualizmus elterjedése még jobban háttérbe szorította a természetes közösségeket – a család, a nemzet, az emberiség, a Természet még jobban leértékelődött. Az individualizmus által megerősödő, sőt egyeduralkodóvá váló, csak az egyénhez kötődő ént a külső társadalmi hatások rendszere eltávolította természetes, valódi gyökereitől. Az „alulról jövő” ellenhatás szükségképpen ellentétes irányú, vagyis arra irányult, hogyan erősíthetné meg az egyén saját gyökereit, hogyan építhetné ki önazonosságát, hogyan válhat azonossá önmagával.

A fogyasztói társadalom által kiváltott önazonossági válság természetszerűen elsősorban az önazonosság megalapozásának életkorában, a tizenéves (az önazonosság kiépülése idővel egyre későbbi életkorokra tolódott), majd a huszonéves korosztály számára jelentkezett a legélesebben. Mindez előkészítette és megalapozta elsősorban a fiatalok, a tizen- és huszonéves korosztály önazonossági válságát és égetővé tette az útkeresést, a kitörési pontok keresését. Ennek megfelelően a hatvanas években világméretű jelenséggé vált az „én” keresése (lásd például: Paul Vitz: Psychology as Religion: The Cult of Self-worship, 1977). A társadalomban csalódott fiatalok az énkeresésben az Én természetes gyökere, a Kozmosz felé fordultak.

A zene érzéseket kifejező, jó esetben magas szintű művészet, így természeténél fogva egy-egy zenemű egységes érzésvilágot képvisel, s így hallgatóját is egységes érzésvilágra hangolja. A zaklatott, vagy ellentmondásos lelkiállapotú egyén lelkülete zenét hallgatva megváltozik, érzései összehangolódnak a zene által képviselt érzésvilággal, és így egységessé válnak, mintegy kitisztulnak. Ha pedig a zene az Én kozmikus központjából ered, onnan, ahol az elemi erők élnek, természetes mivoltukban, és a legmélyebb, legtermészethűbb önkifejezést keresi, akkor ennek megfelelően erőteljes, ritmikus, hangos zene, s jó esetben lenyűgöző, varázslatos, mágikus erejű zene születik születik.

A hatvanas évek elején fejlesztették ki az elektromos gitárt. Az elektromos gitárt dinamikus, robbanékony megszólalása, hangereje különösen alkalmassá tette a belső világ mélyéről kitörő zenei önkifejezésre. Ezen kívül az elektromos gitár hangzása is újszerű, különös, sokféleképpen változtatható volt, ami újabb szabadságfokot adott a zenei önkifejezésnek, a zenei hangzás szabadságával. A belső világ mélyének elemi erejű megszólaltatási lehetősége szerencsésen találkozott az éppen ebben az irányban zajló útkereséssel. Az ilyen erejű zenei önkifejezésben a ritmus a „magas műveltség”-ben megszokottnál sokkal nagyobb szerepet kapott, központi szerepbe került. Az eredmény: az évezredekig figyelmen kívül hagyott mélytudat erői megszólaltak, a mélyvilág megnyilvánult és betört abba a felszíni világba, amelyből ki akarták rekeszteni. Mindehhez hozzájárult, hogy az elektromos gitár és a dob sokak által kialakítható vagy beszerezhető volt, s így az új indíttatású zene alkalmassá vált arra, hogy rendkívül sokan műveljék.

Az az egyén, amely alatt gőzerővel fűrészelte az ágat a fogyasztói társadalom, a materialista társadalmi kényszerektől menekülve a legnagyobb szabadságot a Kozmosszal összekapcsolódásban találta meg. A materialista felfogás nyomása alatt az én túlnyomórészt a földi testhez kapcsolódva élte át önazonosságát. A kozmikus Én-nel találkozás azonban váratlanul hatalmas távlatokat nyitott az önazonosság kifejlesztése előtt, egészen énünk kozmikus gyökérig érő önazonosságot is lehetővé téve. Ez a találkozás így az Én egész hatókörét kitágította, a fogyasztói társadalomban szokásos műveletek – munka, fogyasztás, gépies szórakozás – helyett az én megalapozza saját helyét a Kozmoszban, azonosul a Kozmosztól fogantatásakor kapott, veleszületett emberi erőkkel, azokkal, melyek a Kozmoszt is hajtják, ösztönzik, s ilymódon az én az egyén földi testetöltésében a kozmikus erők helyi erőközpontjaként jelent meg. Ebben a tágabb, testfeletti életkörben a földi testhez kötött tudat kitágult és érzékelte tágabb létkörét. A zene különösen alkalmas az én kozmikus birodalmának élményszerű átélésre, mert a zene ősgyökerei szintén a Kozmoszba vezetnek.

Úgy gondoljuk, hogy a föld alá kényszerített, mágikus ősi népzene erői törtek ki (a kornak megfelelő, kor-látozott formában) a rock-mozgalomban (1963-1969), ez született újjá a punk zenében (1977-1985), majd az etno-punkban és a világzenében (1987-). Ha figyelembe vesszük a folyamat irányát, azt, hogy a rockzenétől az elemi erejű etno-punkig és a népzenét bevonó világzenéig vezetett, arra a következtetésre juthatunk, hogy a rockzene mögötti indíttatás a népzene egy erőteljesebb, lenyűgöző, mágikus erejű változatának megszületésére irányult. Mivel fent vázolt érveink amúgy is ebbe az irányba mutattak, így arra az eredményre jutunk, hogy a természetes önkifejezésre irányuló rockzene születését a többmillió éves távlatú őseredeti, mágikus népzene feltárása alapján érthetjük meg. Ez az értelmezés az, ami elvezet az emberiség újjászületésének megvilágításához is.

Úgy gondoljuk, hogy a természetes önkifejezésre irányuló rock, etno-punk, és világzene mozgalmában olyan örök emberi értékek nyilvánultak meg, amelyek társadalmi méretű, meghatározó erejű jelenségként évezredek óta nem voltak jelen az úgynevezett „magasműveltség”-ben, föld alá kényszerültek. Ahogy Zolnay László írja „A magyar muzsika régi századaiból” című könyvének 52. oldalán: a XI. század elején csitul el a sámádal, alámerül a népi ének látszólagos névtelenségébe, történet alatti mély rétegeibe. A népzene természetes, közösségi önkifejezési formái a XX. századra az ilyen közösségek a modern társadalom hatásrendszerében felbomlottak, s így a mögöttük rejlő természetes önkifejezés elvesztette hagyományos formáit. Mivel ez a természetes önkifejezés természeti erők által születik, azaz örök erő hajtja, a hagyományos formák megszűnése után új formát kellett találnia. Értelmezésemben az az újszerű, hogy erre az ősi népzenét szülő örök erőre vezetem vissza a természetes önkifejezést hordozó rockzene születését. Az ilyen, örök értékekkel kapcsolatban álló rockzene egészséges, hatékony módon képes megteremteni az öszhangot útkereső énünk és a kozmikus világ között.

Minden emberi élőlényben ott munkál az ösztön az emberi képességek teljes kibontakoztatására. Életünket valójban nem az az alantas túlélési vágy mozgatja, amit a darwini elmélet a legalkalmazkodóbb felülkerekedésével állít, hanem a megalkulvás-mentes, örök értékek felé haladás, fölfelé emelkedés, a tartalmas és értékes emberi élet vágya. Ahogy Vörösmarty írja, „Ember vagyunk, a föld s az ég fia”, arra születtünk, hogy előbbre vigyük a világot. A legalapvetőbb emberi ösztön, mélyebb, mint a létfenntartás és a fajfenntartás, a világösztön, a világ széppé tételének vágya, a kozmikus világfolyamat kibontakozása emberi világunkban. A világ legalapvetőbb hajtóereje az a felemelő erő, amely minden élőt áthat, amely az emberi világ belső világító ereje, természetadta képességeink fejlesztése, kibontakoztatása, egymással összekapcsolása, életünk közösségi és kozmikus távlatainak megnyitása, és az így felmerülő legfelemelőbb élet megvalósítása, átélése.

A természetes indíttatású rock, etno-punk és világzene a modern világ „felülről jövő” erőivel összeütközve nem volt képes helytállni, hiszen a hatalom felső csúcsai szervezettek, míg az alulról jövő mozgalom ösztönös maradt, s így egyrészt a hatalom egyrészt egyre jobban háttérbe szorította, másrészt megrontotta, s így az évek során egyre jobban vesztett lendületéből. Így alakult ki a nyolcvanas évekre az a helyzet,  amit Miguel Benasayag párizsi pszichoanalitikus és filozófus a válság mélyebb okait feltárva így jellemzett: a jövő előjelet váltott (Urbán József: Az emberré válás tanulásának helye. Magyar Nemzet 2010. Július 6, 6. old.).  Mára összeomlott az a pozitív és optimista világkép, amely egészen a huszadik század hetvenes éveiig jellemezte kultúránkat. A tudomány, az emberi tudás és egyaltalán az ember határtalan képesságeibe vetett hit, amely önmegváltást és a történelmen belüli üdvösséget tanított, képtelen volt beváltani ígéreteit. A helyébe egy hasonlóan végletes, de ellentétes előjelű jovőkép lépett. A korábbi, pozitiv tartalmú mitoszt, amely szerint az ember a törtenelem ura és irányítója lehet, felváltotta egy negativ mítosz, amelyben az ember teljes mértékben ki van szolgáltatva a történelem irracionális erőinek. Ezért jutott válságba a tekintély is.

A mai fiatalok ugyanis – mondja Benasayag – a fenyegető jövő képét kapják, nem pedig azt a meghívót, amely a korábbi nemzedékeket arra bátorította, hogy lépjenek be a társadalomba, és osztozzanak a kulturális javakban, ismerjék meg és sajátítsák el e javakat. Pedig a megismerés vágya, a tudásvágy teszi lehetővé az emberré válást. A kultúra iránti vágy az a vágy, hogy a többiekkel együtt alkosson valamit az ember. Lehetővé kell tenni önmagunknak, hogy a valódi, mély és hiteles vágyaink feltörjenek bennünk. Igy jelenhet meg a kreativ, a radikálisan újat teremto ember, aki képes a diákokban is felkelteni a „világot vágyást” – írja Benasayag.

Ha a természetes önkifejezésre irányuló rockzenét az örök forrásból, a Természet tiszta forrásából eredő, mágikus erejű népzene újjászületési vágya hajtotta, akkor ennek a örök, mágikus erejű népzenének, amely egy életszeretőbb, természetbarátibb társadalom születését készíti elő, a jelenben és a jövőben újjá kell születnie, mégpedig teljesebb, természethűbb, felemelőbb alakban. Ezzel az írásunkkal az a szándékunk, hogy olyan távlatot nyissunk meg, amelynek révén az emberiség jobban ráébredhet az emberré válás időszerűségére, mégpedig egy teljesebb, eredeti, kozmikus értelemben, hogy felkészülhessünk az előttünk álló mágikus korra és a mágikus népzene még természethűbb újjászületésére, a Homo Sapiens emberré válására.