A Vágtázó Halottkémek lassan 40 év után is a legjobb koncertzenekarok egyike, az idő se a zenén, se a hatvan év fölött járó Grandpierre Attilán nem fog. A zenekar a Pécsi Est Caféban ugrasztotta ki újra a világösztönt.

Fotó: Kiss Tibor Noé

Nehéz, sőt valószínűleg lehetetlen még egy olyan zenekart találni, mint a Vágtázó Halottkémek, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal 37 éve működik, és mégsem vált önmaga emlékművévé, avagy paródiájává. A VHK persze mindig is az időn kívül létezett, zenéjüket sosem befolyásolta semmiféle divatáramlat, és nekik lett igazuk: az, amit a Kádár-korszakban tűzzel-vassal irtottak, majd Magyarország legkelendőbb könnyűzenei exporcikkjévé lett a ’90-es évek elejére, épp olyan eleven és felkavaró 2012-ben, mint 1975-ben.
A zenekar koncertjeit azért is érdemes megbecsülni, mert mostanában nincs sok belőlük. A VHK 2001-ben egyszer már feloszlott, és bár több utódformációja is létezett, egyik sem tudta közvetíteni azt az őserőt (bármennyire közhelyes is ez a kifejezés, mással nem nagyon lehet jellemezni a VHK zenéjét), ami az anyaformációból áradt. A zenekar 2009-ben állt össze újra, felénk pedig 2010-ben a szépemlékezetű Pécsi Egyetemi Napokon jártak utoljára. Máshol is igen ritkán lehet őket látni, évente egy fesztiválfellépéssel és pár klubkoncerttel kell megelégednünk.

Ehhez képest a mintegy 150 néző kicsit csalódást keltő szombat este a Pécsi Estben, ami persze sokkal többet mond el a kultúra úgynevezett városáról, mint a Vágtázó Halottkémekről. Cserébe viszonylag kényelmesen el lehet férni, a közönség és a zenekar pedig az első perctől kezdve egymásra talál.

A VHK-t hallani kell, a zenéjükre használt jelzők (mágikus népzene, sámánrock, stb.) teljes egészében alkalmatlanok visszaadni azt, ami a színpadon folyik egy koncert alatt. A civilben tisztes csillagász Grandpierre Attila 60 évéből legalább 20-at simán letagadhatna, olyan energiával tombolja, sikoltozza és esetenként énekli végig a koncertet. Ő persze tudja, hogy nincs más megoldás: halhatatlanság. Grandpierre mellett még egy őstag, a basszusgitáros-füttyögető-hegedűs Soós Lajos Szónus figyelhető meg a színpadon.

Fotó: Kiss Tibor Noé

A ráadással együtt szűk két órás koncert lehetne akár három órás is, olyan hamar elszáll. A közönség és a zenekar együtt őrjöngi végig a koncertet. A program gerincét a VHK legtermékenyebb korszakának lenyomata, az 1992-es A semmi kapuin dörömbölve adja: nincs megállás, alkalmankénti leülés csak az újabb daloknál érezhető talán. Bármennyire is elcsépelt, avagy nevetséges az egyesülés az univerzummal kifejezés, a koncert ezt adja, bármiféle tudatmódosító szer nélkül.

A bő tíz perces záró őrjöngés után a közönség nagy része azonnal elindul, nekik így már teljes az este és az élet. Szédelegve követjük őket: legalább a mai napra móresre tanítottuk a halált.

Fotó: Kiss Tibor Noé