Megjelent: KAPU 2004.09. 35-37. old.

Grandpierre K. Endre-Grandpierre Attila:

Attila és a hunok –
kordokumentumok és legújabb tudományos eredmények tükrében.
7. rész.

3.5. A hun műveltség és kultúra. A hunok világnézete, tudománya. A hun lélekhit. A mágikus rendszer. Mokhus a világ atomos felépítéséről i. e. 1300 előtt. A világ őselvei.

Mágusok. Pütagorász, Platón tanítói. A hun művészet – Európa legjelentősebb és legmagasabb művészeti színvonalú aranykincsei.

3.5.1. Nyelvi folytonosság: szkíta-jász-magyar. A hunok írásáról

“A magyar őstörténet alapja az a nyelvtudományi megállapítás, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágából származik” – írja Győrffy György (1958/2002, 5/9 oldal). Remélhető, hogy ez a megállapítás nem a magyar őstörténet, hanem csak a magyar őstörténet-tudomány alapja, legalábbis Győrffy szerint. Ha viszont tudományról van szó, akkor a tények tárgyszerű mérlegelése, kiegészítése, illetve a tényszerű megállapítások kritikája, felülvizsgálata nem zárható ki, különben az alapvető megállapítások dogmává válhatnak. Bizonyára van tényszerű alapja a magyar nyelv és a finn nyelv rokonságának. De hogy ez a rokonság egyirányú, amelyben a finn az alapvető, és a magyar a származék-nyelv, ahogy ezt a fenti megállapítás sugallja, az – véleményünk szerint – még kétséges. Lehetséges, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel is rokon; és lehetséges az is, hogy a finnek csak átvették a magyar nyelvet, miközben kultúrájuk mélyrétegei – népzenéjük, mondáik, hagyományaik – lényegesen eltérnek a magyarokétól. Ebben az esetben viszont nem lehet a magyar őstörténet-tudomány alapja egyedül a nyelvtudomány, mert ekkor a történettudomány, a természettudomány, a régészet stb. még alapvetőbb szerepkörbe kerülhet. Az is felvetődik: honnan ered a finn nyelv? Ha a finn és a magyar nyelv rokonok, az éppúgy jelentheti, hogy a finn nyelv magyar eredetű! Ha pedig a finnbe átvett magyar nyelvi nyomok mellett még nagyobb a finnbe át nem vett, ősi, magyar eredetű nyelvi nyomok hányada, még kevésbé tekinthető a magyar nyelv a finn nyelv egyik késői származékának.

A hunok, hungárok, magyarok nyelvéről nem sok nyom maradt fenn, ami fennmaradt, azt is igyekeznek eltemetni. Nem azért tűntek el ezek a nyelvi nyomok, mert nem volt a hunoknak nyelvük, sem azért, mert nem volt írásuk. Azért tűntek el ezek a tudomány és az emberiség világöröksége számára felbecsülhetetlen értékű nyomok, mert ezeket a valóságot elfogadni nem képes erők módszeresen kiirtották, megmásították, félremagyarázták, elhallgatták. Mivel emiatt alapvetően hamis látszat keletkezett, nem árt sorra venni néhány fontos hun-magyar nyelvi maradványt.

1.) Magyar nyelvi maradvány.

Kezdjük Ammianus Marcellinus (kb. i.u. 330-39?) római történetíró beszámolójával (Marcellinus, kb. 39?/1916, 216). “I.u. 359-ben Constantius császár, hogy elhárítsa a szarmata limigans törzs által a rómaiakat fenyegető veszélyt, felkerekedett sirmiumi (Sirmium = Szerém, a mai Sremska Mitrovica, azaz Szávaszentdemeter) téli szállásáról és Valeriába érkezett. Ez valamikor Pannoniának volt egy része, de Valeriának, Diocletianus leányának tiszteletére külön provinciává alakították és róla nevezték el. Hadseregét az Ister (Duna – GA) folyó mentén sátrakban helyezte el-Acimincum (a mai Kamenicz, a Duna-Dráva találkozásánál – Sebestyén, 2000, 274) mellett sánczot emeltetett, rajta szószék hiányában földhányást rakatott. Mihelyt megpillantották (a szarmaták, ill. Gibbon szerint jászok) magas emelvényén a császárt, a ki már nagyon engedékeny beszédhez készült és úgy akart hozzájuk szólani, mint leendő engedelmes alattvalóihoz : egyik emberük vad dühében a szószék felé hajította csizmáját és e szavakat kiáltotta: “marha, marha”, a mi náluk csatajel gyanánt használatos.” Ami véleményünk szerint egyértelműen annak a jele, hogy a jász-szarmaták magyarul beszéltek i.u. 359-ben, és attól, hogy a császár a beszéd legelején, az érdemi rész előtt máris le-alattvalózza őket, kifakadtak. Természetesen pusztán ezen egy nyelvi adat alapján nem zárható ki, hogy a jász-szarmaták nem magyarul, hanem egészen más nyelven beszéltek, csak épp ezt a szót vették át tőlünk, vagy ezt sem, mert náluk egészen mást jelentett. Menjünk azonban tovább!

2.) Sebestyén László (2000, 187) megemlíti, hogy Arrán püspöke i.u. 550 körül a szentírást is lefordította hun nyelvre. Ami azt jelenti, hogy a hunoknak volt írásuk i.u. 550-ben. Dugonics András (1806, 15-16) Theodorétus (i.u. 427) alapján azt írja: “A Zsidó könyvek nem csak Görög nyelvre fordíttattak immár; hanem Rómaira, Égyiptomira, Persiaira, Indiaira, Örményre, és Szkítiaira”.

3.) Herodor Heracleából, i.e. 515-ben (Herodor, i.e. 515) beszámol arról, hogy Prométheusz szkíta király azért nem tudott élelmet adni a szkítáknak, mert a Sas nevezetű folyó elárasztotta a lapályokat. Ismeretes azonban a Prométheusz-mondakör, ami szerint Prométheusz máját egy keselyű tépkedte. Mivel Herodor töredékében az is fennmaradt, hogy Herkules megölte a sast és így szabadította meg Prométheuszt a bilincseiből, és ez összevág azzal a görög mondával, hogy Herkules megölte a keselyűt és így szabadította ki Prométheuszt, világos, hogy a monda egy módosult, torzult változata a szkíta hagyománynak. A szkíták nyelvére vonatkozóan is bizonyítékot nyerünk. A szkíta hagyományban ugyanis nincs szó keselyűről, sem semmilyen madárról, csak egy folyóról, amit éppen Sasnak hívnak. A folyó legyőzése csak akkor idézhette fel a keselyű/sas legyőzésének képzetét, ha a folyó neve keselyűt/sast jelentett. Ez pedig azt jelenti, hogy az ősrégi szkíta folyónév, a Sas, nemcsak alakjában, hanem tartalmában, jelentésében is megegyezik a magyar “sas” szóval. Így tehát ez a hagyomány rejtve ugyan, de egy ősi szkíta szót tartalmaz magában, és ez az ősi szó alakjában és jelentésében megegyezik az ugyanezen alakú mai magyar szóval, alakjában és jelentésében egyaránt. Tekintve, hogy a Prométheusz monda a tűz feltalálásáról szól, amit pedig a mai tudomány félmillió évnél régebbi korra tesz, így a szkíta nyelv egyik igen-igen ősi szavának megfejtése tárul fel előttünk és bepillantást ad a magyar nyelv régiségébe. De nincs itt szükségünk arra, hogy kössük az ebet a karóhoz, hiszen Herodor töredéke magáért beszél. Elég számunkra most akár annyi is, hogy ezt a nyomot a magyar-szkíta nyelvazonosság fontos bizonyítékai közé soroljuk, s időzítésül ne feledjük, hogy i.e. 515-nél jóval messzebb vezet.

4.) Theofilaktus Simokatta (De Legat. Rom. Ad Gentes) egy Bokolábráz nevezetű embert (országára nézve) Scítának mond, nemzetségéről pedig azt írja, hogy kiktől ered, azok Honnok voltak (idézi Dugonics, 1806, 10).

5.) Dugonics András (1806, 17-18): “Zamovszky (Annal. Dasic. Antiqu. C. 2.) : Megvan még nálunk Erdélben a nemzeti írásnak egy bizonyos neme, mely Eleinktül (sok századok alatt) Utóikra hagyatott, és (a Scitákkal egygyütt) Nap-keletrül érközött Európába. Valamint pedig (a nyelvekre nézve) az asiaiak nagyon külömböznek az Európaiaktul; úgy a bötűknek rovássaikban és állássaikban sokban nem egygyeznek. Az Európaiak balrul jobbra írnak; az Asiaiak jobbrul balra mennek. – Az írásnak e két módjábul származtak (a kerek ég alatt) a többi módok-is. Tudni-illik: a kéz-járatnak nemére, és a hoszszaknak (vagy-is soroknak) el-röndüléssökre nézve. Csupán a Székel-írásnak módgya nem akart az előbbi módokkal tartani. Mert ezek nem teszik egy-más alá a sorokat (mint a Deákok és a Zsidók); (hanem fölül kezdvén) a bötükkel lefelé mennek, olly finom összekapcsolódásokkal, hogy kevéssel sokat írhatnak. – Nem mindenkor élnek téntával; hanem (elő-vévén egy négy-szögelletű fát, vagy deszkát) késhögygyel úgy vésik a bötüket, mint mások tollal, és téntával írják. Ennek a vésésnek módja (ama régi bötüknek volna vonásaikkal egygyütt) máiglan meg-maradott nállok. Ily forma-irásnak példája (igen régi) máig meg-maradott a Hetruriai Nagy-Hercegnek Könyv-tárjában (csudálatos, és az európaiaknál ismeretlen bötükkel). A Könyvnek papírossa csak egyik felén van bé-írva, úgy mind-az-által: hogy (a papírosnak vékonsága miatt) minden bötük körösztül- teccenek, és ott-is lehet olvasni. A Papiros nem kócbul (mint nállunk), hanem Nílusi Papirosbul vagyon. Se tollal nem íratott; hanem nyomtattatott. A le-csüggő hoszszak (vagy sorok) egy-egy közbe-vetett fekete hoszszal választatnak el egy-mástul. Nem csak a bötük, hanem az egész könyv mutattya a régiséget. Nem is dücseködhetnek ez-után az Európaiak (mármint a németek, Guttenberg elsőségével – GA): hogy ők találták fel a Könyv-nyomtatást: mivel ez a könyv (mely sok századok előtt nyomtattatott) világosan megmutattya azt: hogy annak fel-találói a Sciták. Ezt Jóvius Pál-is észre-vette; azt mondván: hogy a Könyv-nyomtatásnak tudománnya a Sciták által jött Európába a Nap-keleti tájakrúl.”

6.) Dugonics András (1806, 19) Gellei Katona Istvánt idézi, aki Super-intendens, egy Grammatikát adott ki Gyula-fehér-várott 1645-dikben. Itt úgy ír: “A “Székelek”a régi Szittyiai Magyaroknak igazi maradványai: úgy-mint kiknél még az igaz tulajdon magyar bötük is megvannak, kik noha sok csúfos, és mü-töllünk értetlen szavakkal is élnek, de az enyet igen ékesekvel, és jegyzősökkel.”

7.) Dugonics András (1806, 19): “„Lisnyai Kovács Pál (a Magyaroknak Krónikájokban) bizonyíttya azt: hogy ama Szittyiai bötűkkel még az ö üdejében-is éltenek a Székelek. Szavai ezek: Ezeknek a’ Székeleknek (mint Attilának, és még ez-előtt-való Magyaroknak-is) tulajdon magános bötüi és írássi voltanak.”

8.) Dugonics András (1806, 20): “Komáromi Csipkés Györgynek üdejében (ki 1670-dik tájban él-vala), magának bizonyítássa szerént, a Debreceni Könyvtárban-is találtatott egy könyv, mely Hunniai bötűkkel íratott.”

9.) Varga Csaba (2001) “Jel jel jel. Az ABC 30 000 éves története” c. könyvéből egy példát emelünk ki a Kárpát-medence-beli magyar nyelv életútjának érzékeltetésére.

“A Kárpát-medencéből származó lelet egy szkíta kori balta bronzból készült tokja (ábra). Körülbelül háromezer évvel ezelőtt készítették. Feltehetőleg nem egyetlen ilyen tárgy készült, mivel ez a balta tok öntvény, s az öntőforma léte a sorozatgyártás bizonyítéka.

A balta tokon lévő, dekoratívan elhelyezett jelek kivétel nélkül ligatúrák (összevonások). Ritkán lehet találkozni ilyen erősen ligatúrás írással. A felirat készítője – nyílván a díszítő hatás érdekében – nagyon szabadon kezelte a jelek, elsősorban a két szélső jel irányát is.

A ligatúrákat viszonylag egyszerű felbontani. Egyedül a balról a második ligatúra okoz komolyabb gondot. Itt azonban segíthet az a megfigyelés, hogy a két “foggal ellátott V” alakú jel nem simul egymásra hiánytalanul. A felirat készítője láthatóan ügyelt arra, hogy itt egy kis szár is maradjon alul az illesztésnél, s ez csakis az “Y” alsó részét jelezheti.

A balta tok szövegét elsőként a szibériai feliratok megfejtője, Debreczenyi Miklós olvasta el. Szerinte a felirat: “SEGÍT IS ÜT IS RÓ IS”. Később Pataki László módosította kissé az olvasatot. Szerinte a szöveg: “egesét es üt és ro és”, azaz “ÉKESÍT ÉS ÜT ÉS RÓ IS”.

Mindkét olvasat első szavának pontosságát megkérdőjelezi az, hogy a balról a második ligatúra “t” jele feltehetőleg később következik, mint ahogy a fenti két olvasat megkívánná. Az általam pontosabbnak tartott olvasat a következő:

“Sebesít is, üt is, ró is.”

Összegzés:

A felirat második ligatúrája oly összetett, hogy a beléje foglalt jelek sorrendjét ma már nehéz egyértelműen megállapítani. Ez az oka annak, hogy végül is háromféle olvasat született: 1. “segít is üt is ró is”, 2. “ékesít és üt is ró is”, 3. “sebesít is üt is ró is”. Én ez utóbbi, saját olvasatomat vélem helyesnek, mivel 1. a felírt betűk mindegyike szerepel benne, 2. a betűk sorrendjét nem kell megcserélni ehhez az olvasathoz, 3. ez egy harci fokos volt, elsődleges értelme tehát éppen az, hogy “sebesít” és nem pedig az, hogy “ékesít”.

Akárhogy is, lényegesen más olvasatra nem számíthatunk, mivel a rövidke szövegben háromszor is ismétlődő “ES” aligha lehet más, mint kötőszó, s a közéjük ékelt “üt” és “ró” szavak eldöntik a felirat értelmét. S megismétlem: a 3.000 évvel ezelőtt felírt szöveg tartalma éppen a balta használatának háromféle lehetőségét írja le, szellemesen, tömören és egyértelműen.” (Várga Csaba, 2001).

Bármelyik értelmezés is bizonyul helyesnek, egyértelmű, hogy a háromezer éves Kárpát-medencei felirat magyar nyelven íródott. Ez pedig bizonyítja a magyar nyelv folytonosságát, legalábbis a háromezer évvel ezelőtti és az utóbbi ezer év magyar nyelve közötti egyezést.

Varga Csaba (2002) még egy érvelést ad az írástörténeti bizonyítékok értelmezéséhez.

“Mint már említettem, az írástörténet akár természeti törvénynek is tekinthető egyik tétele szerint az azonos nyelvűek azonos jelkészlettel írnak. (Ez a tétel a betűkészletek rajzi formavilága fölött áll, s nem szól az azonos nyelvhez tartozó jelkészletek számáról.) A leírtak alapján könnyű belátni, hogy ABC-t átvenni csak oly módon lehet, ha az átvevő átigazítja azt a saját nyelvére. S a betű még koránt sem minden, legalább ilyen körülményes az írásbeli, írásmódbeli szokások, eljárások átvétele is, s akkor még nem is beszéltünk az átvett, egyes betűformákhoz tartozó hangok és a valóban ejtett hangok összecsiszolásáról, az egyedi jelek funkciójáról stb. (Senki sem ír fonetikusan. Ez csak hiedelem. Az angolok pedig éppenséggel a szóírásnál tartanak, ugyanis ritkán olvassák azt, amit látnak.) Sok évszázados küzdelemnek néz elébe az, aki más nyelv ABC-jét átveszi. Lásd példának a “hivatalos” mai magyar ABC és eredetije, az ősi ABC latin változata közötti viszonyt.

A latin ABC-változat (és a hozzá tartozó írásmód) átigazítása a magyar nyelvhez 1.000 (1.400!) év óta zajlik, de még mindig nem lehetünk elégedettek az eredménnyel. Vagyis bármelyik ABC csak ahhoz a nyelvhez használható, amelyikhez formálódott, avagy amelyikhez kitalálták. (Ha valaki kételkedik ebben, javaslom próbálja meg leírni az angol és csakis az angol ABC-vel ezt a mondatot: “szunnyadj el gyönyörűségem”. Az ABC-k között – bármennyire is e hitben ringatjuk magunkat – nincsen közvetlen átjárás, mint ahogyan a nyelvek között sincsen.)

Mindebből következően a szkíták, a hunok, a székelyek és a magyarok akkor és csakis akkor írhattak egyaránt pontosan ugyanazzal az egyetlenegy ABC-vel, ha a szkíták és a hunok között (a székelyeket említenem sem kell) volt egy olyan meghatározó, bővérű írásbeliséggel is rendelkező réteg, amelyhez tartozók egyaránt a ma magyarnak mondott nyelvet beszélték. Mert EZ az ABC csakis ehhez a nyelvhez jó.

Másféle nyelvű ember semmit sem tud kezdeni vele! Ez pedig elegendő érvnek tűnik. Másodrangú kérdés e szempontból az, hogy milyen nevei vannak-voltak ennek a nyelvnek, avagy milyen neveket viseltek azok a népek, akik ezt a nyelvet beszélték. Az ABC történetének egésze arra int, hogy nem szabad belesodródni a “névmisztikába”, egyetlen népnévhez kötni ugyanazt az egy nyelvet.”

Vagyis, ha szkíta-hun-székely-magyar néven neveznek egy ABC-t, az azt jelenti, hogy ez az ABC ugyanazt a nyelvet szolgálja, vagyis, hogy ugyanannak az egyetlen nyelvnek négy neve is van. Mert például a szlovák is és az olasz is indoeurópai nyelv, de mit kezdhet a szlovák az olasz ABC-vel? Avagy a német az angol ABC-vel, holott ugyanaz az ABC és igen közeli rokon a két nyelv. Az ugyanaz mégsem ugyanaz, mert a nyelv változása módosítja az ABC-t is. De ez még semmi! Mert a helyesírás ennél még inkább nyelvhez és korhoz kötött!

Például az olasz és a francia a VI-VII. században jobbára még ugyanaz a nyelv volt.

Ám kettejüknél a betűk használata (helyesírás) mára már ég és föld.

Az ember azt hiszi, hogy a helyesírás Istentől adatott. Holott a helyesírás 8 évnyi tanulása sem elegendő.

Azt hiszem, az írásmód (a szavak leírásának módja, amit csak részint fed a “helyesírás” fogalma) fontosabb, mint maga a jelsor. Ha én most titkosírással írnék (kitalált, általad nem ismert betűkkel), csak azért tudnád elolvasni a betűk gyors azonosítása után, mert azzal a helyesírással írtam, amit te is ismersz. (Például az 5-600 évvel ezelőtti szövegek nagyon nehezen olvashatók, de csak azért, mert változott a helyesírás. Nyelvünk ugyanis ugyanaz maradt!)

De még ez sem minden: előttünk áll még az is, hogy hogyan olvassák vissza a leírt szót, szöveget! Ha egy angol mondatot leírok magyar helyesírással “fonetikusan”, s ezt az angol visszaolvassa… Hát… mintha egy új nyelv jönne létre. Csak azonos nyelvű és azonos iskolázottságú emberek tudnak egymással levelezni!!!

Vagyis a szkíták, hunok, székelyek, avarok, magyarok csak akként használhatták ugyanazt az ABC-t, ha ugyanazt a nyelvet beszélték.

A ligatúrás és a hangugratásos írás pedig szintén nyelvhez kötött. Szükségeltetik hozzá a magánhangzó illeszkedés törvénye. Angolul nem menne. Indoeurópai nyelvben nem lehetséges olyan helyesírási szabály, amelyet hangugratásos írásmódnak nevezünk.

Következésképp már csak ebből is következik, hogy a hun és a magyar nyelv közeli rokon kellett, hogy legyen. S már biztonsággal tudjuk is: több, mint közeli rokon.”

(folyt. köv.)