Megjelent: Magyar Nemzet, 1996 augusztus 2.

Ezermilliárdok tűnnek el az állampolgárok zsebéből

A nemzetgazdaság átvilágításának szükségessége

Magyarország mai leromlott szellemi-anyagi viszonyai éles ellentétben állnak a kommunizmus összeomlásához világszerte fűzött reményekkel. Az eltelt hét esztendő, ahelyett hogy felvirágzást, boldogulást, a széles néprétegek helyzetének jobbulását hozta volna, mintha meg akarná megpecsételni a magyarság végromlását, szellemi, gazdasági, biológiai és fizikai lezüllesztését. Sokan nem értik, mi léphetett közbe, milyen hatóerő lépett a színre, amely ezt kiváltja, s a magyar nép érdekeivel szemben saját javára fordította a változás mindinkább áttekinthetetlenné váló viszonyait? Márpedig, amíg a romlás okait lényegében föl nem tárjuk, nem remélhetjük, hogy beindul a gyógyulás. És miként a kommunista világrendszer összeomlása is gazdasági számításokkal előrelátható volt, bárki bármit is mondjon, ugyanígy a poszt-kommunizmus sorsa vagy végzete is meghatározható a gazdasági erőviszonyok hozzávetőleges feltérképezésével.

Legelső feladat a romlás, a süllyedés mértékének felbecslése, kezdetének, okainak feltárása, a pusztítás következményeinek meghatározása. Itt a közelmúltra szorítkozva csak annyit jegyzek meg, hogy amíg Magyarország gazdasága a két világháború között Ausztriával közel egy szinten állt, és fejlettebb volt az akkori Japánénál, Finnországénál, addig mára Magyarország pénzügyi színvonala a Világbank szakértői szerint Albánia és Macedónia pénzügyi helyzetének szintjére zuhant le (lásd Gidai Erzsébet: Gazdasági túlélésünk és az adósság ára, Püski Kiadó, 1996). A Világbank szakértői Magyarország pénzügyi helyzetére hivatkozva azt a megoldást javasolták a magyar kormánynak (amely ezt a nemzetellenes javaslatot készséggel megvalósítja), hogy csökkentsék le a magyar nép életszínvonalát az albán-macedón szintre. Ha egy ilyen óriási, hihetetlen arányú zuhanás okait nem mérjük föl, és nem akadályozzuk meg minden lehető eszközzel, akkor hallgatólagosan, néma balekként egy nemzetgyilkossághoz járulunk hozzá, a világtörténelemben mindmáig precedens nélküli nemzet-rablógyilkossághoz. Egy nemzet kirablása és szellemi-gazdasági legyilkolása azonban – ahogy azt tapasztaljuk – évtizedekig is eltarthat, s ezért az egyedi rablógyilkosság esetével szemben a kiraboltatás és legyilkoltatás ténye a tett befejezése előtt a nemzet tudtára hozható, illetve és el is titkolható, ha az információ birtokosai részesek a rablógyilkosságban. Ez a nemzetgyilkosság elsősorban a felelős kormányok és intézmények vállát terheli, ugyanakkor ennek ellensúlyaként minden magyar állampolgárt haladéktalanul megfelelő cselekvésre, nemzetvédelemre kellene késztessen. Sajnos ez a nemzeti katasztrófa érthetetlen módon az utóbbi hét évben mégsem váltott ki nemzeti ellenállást: mintha egy rendkívüli földtani katasztrófa-sorozat évtizedes pusztítása után a nemzet feladta volna a további védekezést, a helyreállítást. De ez a katasztrófa még az albán szinten is aligha fog megállni, ha addigra a Világbank szakértői és az őket kiszolgáló magyar kormányok pénzügyi helyzetünket még jobban lerontják. Itt a jövőnk világerők által világosan szemünkbe vágott képe! Ezzel kell szembenéznünk. Mintha egy céltudatos rablógazdálkodás fő szándéka nem is annyira a rablás, mint konkrétan Magyarország tönkretétele lenne: hiszen milyen bőrt lehet lehúzni egy albán-macedón szintre vagy még mélyebbre züllesztett nemzetgazdaságról? Mindenesetre jóval kevesebbet, mint gazdag, életképes, de optimálisan kizsákmányolt válfajairól. Ebben a helyzetben senki sem lehet tétlen, nemcsak saját sorsának, létfeladatának felelősségével, de létkereteink közösségét érzékelve, az emberi együttérzés is ezt követeli. Minden, ami ebben az életben fontos a számunkra, arra szólít fel bennünket, hogy állítsuk meg végleges kirablásunkat, kiéheztetésünket, elbutításunkat, megaláztatásunkat. És azt is tudjuk, hogy a rablógazdálkodók közé csak az állhat, akinek semmi más nem fontos az életben a pénzen és a hatalmon kívül, legfeljebb még a magyarság végérvényes megtörése.

Számos jelenség utal arra, hogy a Magyarország “levágásában” a belső tényezőkön túl külső, világtényezők is lényeges szerepet játszanak, illetve a külső és a belső tényezők összejátszanak, jól kitervelten együttműködnek egymással. Való igaz, hogy a pénzügyi válság szinte kivétel nélkül a világ összes országában állandósult. Ez többek között abban jelentkezik, hogy a világ legtöbb országa, az Egyesült Államoktól (4 000 milliárd dolláros államadósság) Magyarországig (bruttó 35 milliárd dolláros államadósság) jelentős államadósság terheit nyögi. Kopátsy Sándor, a neves közgazdász rámutatott, hogy a fejlett tőkés országokban a külső államadósság a nemzeti jövedelem 50-140%-a körül mozog. Emellett fizeti a költségvetés, végső soron a lakosság, a nép a belső államadósság terheit. 1995-ben a Magyarországon a belső államadósság kamataként az állampolgár által befizetett adó egyharmadát a kormány olyan bankoknak és magánszemélyeknek fizette ki, amelyek, illetve akik sohasem nyújtottak kölcsönt a költségvetésnek, ehelyett csak jól kamatozó államkötvényeket vásároltak. Ez a belső államadósság a jegybanki törvény és 1996 évi módosítása következtében rohamosan nőni fog (lásd a 15 közgazdász levelét az országgyűlési képviselőknek: Ne döntsenek hatásvizsgálat nélkül! Magyar Nemzet, 1996 november 25). A magyar bankrendszer elsősorban külföldi befektetőknek hoz irreális, sokszor tízszeres extraprofitot, a magyar adófizetők terhére. Az OECD főtitkárhelyettese és a svájci IMD kutatóintézet egyaránt megállapította, hogy a magyar bankrendszer tőke-és hitelviszonyai az összes megfigyelt ország közül a legrosszabbak. A magyar gazdaságból a nemzetközi pénzpiacba átszivattyúzott pénzmennyiség az 1989-es fordulat óta megközelíti a ( a privatizációs bevételeken túli) 4-6000 milliárd forintot. Az 1990 és 1997 közötti költségvetések összes kamatterhe – a szakértői megállapítások szerint – elérte a 20 milliárd dollárt. A költségvetés kiadásainak kereken egyharmadát csupán az államadósság kamatterheinek kiegyenlítése nyeli el – mutatott rá Kádár Béla professzor, az Országgyűlés költségvetési bizottságának elnöke. A bruttó 35 milliárd dollár (kb. 5 600 milliárd forint) külső államadósság évi kamatvonzata 8 %-os kamatok mellett kb. 448 milliárd forint, ez 3,6 millió kereső esetén egy főre havi 10 370 Ft. Az 1997-re tervezett havi 1-1,2%-os forintleértékelés a 30 milliárdos külső államadósság után havonta 45 milliárd többletforintot igényel a lakosságtól, azaz 10 400 Ft-ot fejenként. A belső államadósság után fizetett kamat 1995-ben 503 milliárd forint, egy főre tehát havi 13 970 Ft. Mindez egy főre havi 34 740 Ft. És ez csak a kamattörlesztésre fordítódik, olyan pénzkifizetést jelent, amely mögött nem áll semmiféle konkrét áru, eredmény, s maguk a tartozások ettől az óriási arányú fizetségtől még nem egyáltalán nem csökkennek, és a jelenlegi befizetési kötelezettség mellett örök időkre fennmaradnak! Ennek a havi 35 000 Ft-os kamatadónak mértéke az, ami megugrott 1989 után – és nőtt meg a 10 400 Ft-os értékről a belső államadósság és az állandó forintleértékelés hatására több mint háromszorosára. És mivel addigra reálbérünk, és nominális fizetésünk (átlagfizetés: 40 000Ft/fő, ld. KSH 1995-ös adatai) már lecsökkent a nemzetgazdaságból egy főre jutó nemzeti jövedelem egyharmadára, ezért az államadósság kamatai egyenértékűek az átlagpolgár havi keresményének újabb 25 000 Ft-os elvonásával, egy olyan megcsapolással, amely állampolgári mivoltunk révén büntet bennünket egy újabb 50%-os fizetéscsökkentéssel!

Ez az érvágás az, ami a nincstelenséget, a szegénységet állampolgári kötelezettséggé teszi, s amely egyenlő összeget vonva el mindenkitől, elsősorban a szegénységbe taszított rétegek alól húzza ki a talajt. Gondoljuk csak meg: havi 20-30 000 Ft-tal kaphatna minden magyar állampolgár több nettó fizetést, ha ezek a csupán kamattörlesztési terhek nem lennének a hátunkra telepítve! A kamatadó kommunista egyenlősdije kamatbombaként robbantja szét a társadalom legszegényebb rétegeit, és hatása a középrétegekre is megnyomorító. Így jutott a magyar társadalom a felemelkedés természeti törvényszerűségével ellentétben a gazdasági megnyomorítottság kiáltóan embertelen és természetellenes állapotába. De mindez felismerhető, megérthető és halaszthatatlanul a széles néprétegek számára tisztázandó, minden lényeges alapigazság nemzetgazdaságunk állapotáról egyszeregyként tanítható és tanítandó. A nemzetgazdaságot át kell világítani az állampolgárok számára! Egy felnőtt ország felnőtt állampolgárainak joga és kötelessége, hogy értelmével felismerje és kövesse, s ezáltal társadalmi ellenőrzés alatt tartsa a nemzetgazdaság húsba- és lélekbe, szellembevágó folyamatait. Nincs becsületes kormány, amely nem teremti meg a nemzetgazdaság átláthatóságának feltételeit, s nem vezeti be kötelező ismeretként az általános műveltség egyik lényeges elemeként minden egyes állampolgára részére. Ennek az információnak nemcsak elérhetőnek, de kötelező anyagnak kellene lennie minden iskolában. A nemzetgazdaság alapfolyamatainak átvilágítása olyan hathatós kell legyen, olyan társadalmi segítséget kell kapjon, hogy minden felnőtt állampolgár megérthesse és értse is meg, mi történik az országgal, az ő élete, munkája eredményének domináns részével hogyan gazdálkodik a kormány.

A nemzetgazdaság átvilágításához elengedhetetlen ismerni a nemzeti jövedelem mértékét (37 milliárd dollár), a külső (35 milliárd dollár)és a belső államadósság (2 500 milliárd forint, kb. 16 milliárd dollár) mértékét, a külső és belső államadósság után fizetett évi kamat (448 milliárd Ft + 550 milliárd Ft =998 milliárd Ft) összegét, és ahhoz, hogy felelősségteljes állampolgárok lehessünk, szükséges ismernünk az egy keresőre jutó reálteljesítményt és reálbért, évről évre. A jegybanki törvény módosításának elfogadása az államadósságot 1997-re az 1994-es érték kétszeresére növeli (Mellár Tamás, Új Magyarország, 1996 november 14). A reálteljesítmények és a reálbérek viszonyának (a kettő hányadosát kizsákmányolási rátaként definiálva) alakulásának folyamatában megdöbbentő tendenciát mutatott ki Bogár László közgazdász (Magyar Nemzet, 1996 szeptember 2). Az 1950-es év kizsákmányoltsági szintje, úgy tűnhet mai szemmel, nem lehetett kedvezőbb a világháború előttinél, és a szomszédos Ausztriáénál bizonyára magasabb is volt. És ahogy az évek múltak, a reálbérek növekedése (ha volt ilyen egyáltalán) mindig elmaradt a reálteljesítmények mögött. 1978-ban a kizsákmányolási ráta elérte az 1950-es érték másfészeresét, 1989-ben kétszeresét, és a növekedés 1997-re eléri az 1950-es kizsákmányolási szint 3,3-szorosát. Hiába növelte tehát gazdasági teljesítményét a magyar állampolgár (ez időszak alatt 3,8-szorosára), az állam, a pénzhatalom ezt nem honorálta, és anélkül, hogy bármiféle módon tudatta volna az érték létrehozóival, hogy meglopja őket, egyre kíméletlenebbül növelte a kiszipolyozás mértékét, hogy mára elérje a Rákosi-korszak mélypontját jellemző érték 330%-osra növekedését! Hova tűnik el ez a teljes nemzetgazdasági jövedelemmel (37 milliárd dollár) összehasonlítható nagyságrendű összeg? Egyben biztosak lehetünk: nem a közjó, a társadalmi infrastruktúra, az egészségügy, a kultúra, a tudomány vagy a szociális kiadások javára. De akkor hova tűnik? A reálbérek értéke 3,6 millió aktív keresővel, 50 000 Ft/hó-val számolva 2160 milliárd Forint. Ennek 3,3-szorosa 7120 milliárd Forint. Ha 1950-ben a közkiadások az egyéni fogyasztás összességével megegyeztek, és ez az arány mára inkább csökkent mint nőtt, akkor mára a közkiadások több mint 1,3-szorosának megfelelő összeget tulajdonítanak el az állampolgároktól, azaz évente 2810 milliárd Forintot! Ez aktív keresőnként havi 50 500 Ft-ot jelent (ez persze az előző számítástól független megközelítés eredménye, így a kapott értékek részben átfedik egymást)! Hová tűnik el ez az összeg? Mindannyiunk kötelessége, hogy a nemzetgazdaság állapotáról tiszta és világos képet alkossunk. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy ezeket az elemi matematikai műveleteket elvégezzük, és beszerezzük a nemzetgazdaság leglényegesebb jellemző adatait. Világos, hogy ha a kizsákmányolási ráta 3,3-szorosára nő egy országban, ott az ország teljes termelésének domináns részét a kizsákmányolók jogtalanul tulajdonítják el a kizsákmányoltaktól. Évi 2800 milliárd forint tűnik el az állampolgárok zsebéből, a nemzetgazdaság fejlesztéséből a privatizációs összegeken kívül! Vessük ezt össze a tudományos kutatás központi könyvtárának lefejezésével, a Magyar Tudományos Akadémia Központi Könyvtárának folyóiratkönyvtárának évi 28 millió forintos költségvetéséből elvont 20 millió forinttal! Vessük össze a tudományos-gazdasági kutatás és fejlesztésre fordított 0.4% GDP-vel, évi 2,4 milliárd forinttal, és az egészségügy és a szociális juttatásokhoz szükséges néhányszor tíz-vagy akár százmilliárd forinttal! Magyarország népe fizeti Európában a legmagasabb adókat és járulékokat, s itt dolgoznak a legtöbbet az emberek. Magyarország népességének egészségi állapota a legrosszabb Európában, itt a legalacsonyabb a várható élettartam. Mindennek oka a nemzet kirablása, a belső-és külső világerők pénzügyi-gazdasági hadműveletei Magyarország és a magyarság ellen. De Magyarország sorsa eredeti tulajdonosainak fáj a legjobban, és ezért eredeti tulajdonosainak, nekünk, magyar állampolgároknak kell tulajdonunk biztonságáról, épségéről, visszaszerzéséről gondoskodnunk. Minden magyarnak minden eszközzel, legelsősorban az értelem fegyverével kell küzdenie a bűnt szükségszerűen kísérő álcázó és ködösítő, nemzetölő hazugságokkal szemben. Logikával, értelemmel, józan ésszel meg lehet világítani, társadalmi összefogással meg lehet fékezni és meg lehet állítani olyan elfajulásokat, amelyeket a – szakértők – teljes szakmai fegyvertáruk segítségével igyekeznek homályba vonni. Tudja ezt a kormány is, ezért csökkentette le a kormány az idén felére a civil szervezetek támogatását. Ne hagyjuk a civil társadalmat még mélyebben megnyomorítani! Mindannyian vegyünk részt a társadalom önszerveződési folyamataiban, és akkor az értelem fénye előbb-utóbb törvényszerűen vezet el a problémák megoldásához.

Grandpierre Attila

a fizikai tudomány kandidátusa