Megjelenik: KAPU 1999/12

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Attila:

A magyar világlátás
Mi a magyar világlátás, és mi nem?-2. rész

“Az ősi magyar mágikus világlátás fennmaradt nyomai” (KAPU 1999/6-7, 8) című tanulmányaimban megmutattam, hogy a magyarok ősi világlátásában egy olyan tényező játszott központi szerepet, amit minden mai, misztikus vallás háttérbe szorít: és ez az értelem. A magyar mágikus világlátás kultusza, művelése tehát az értelem kultusza, művelése. Ez az értelem-központúság azt jelenti, hogy az értelem egyetemes hatókörű, “kívül”, a közös világban és “belül”, az egyszemélyes világban egyaránt. Vagyis a “külső” és “belső” világ mindkettő éppen az értelemmel világítható meg, mert mindkettő egylényegű, és ez a lényeg az értelem. A természetes értelem – a teljes hatókörű gondolkodás, ami a szavakat, az érzéseket és a sejtéseket is magába foglalja – kozmikus teremtőerő, a meseszerűen szép világteremtő erő, és ez az értelem a természeti, az emberi életerő maga. Az élet csak akkor képes fenntartani magát, ha értelemszerűen jár el – ha vaktában próbálkozna, élet nem jöhetne létre, és ha csodamód mégis, rögtön kipusztulna. Az élet nem véletlenszerű, hanem áttekintő, mérlegelő, megvilágító, feltérképező és cselekvő. Az élet értelem-lényegű. És ez az értelem, mivel értelem, nem merülhet ki az élet puszta fenntartásában. Az értelem az élet lényegi, alkotó továbbvivését jelenti. Az értelem tehát el kell jusson a világlényeghez, és a világot kell továbbvigye.

A világ sem jöhet létre vaktában. A világ is az értelemtől világol. Világ szavunk a fény cselekvését kísérő jelenséget jelöli, aminek elsődleges valósága a fény cselekvése, a világítás. A világ tehát nem tárgy-név, hanem egy folyamatra vonatkozik, vagyis meghúzódik mögötte egy ige, a megvilágító értelem cselekvését megfogalmazó ige – vagyis nyelvtani szempontokat félretéve, a világ az értelem cselekvése, az alkotó, cselekvő fény. A Világegyetem cselekvése természetes és szabad. Van-e valami, ami megköti a világot cselekvésében? Mivel a világon kívül nincs semmi, ezért a világ tökéletesen, mámorítóan szabad, mindent megtehet. De gondoljuk át ezt még egyszer saját példánkon. Szabad-e a gondolat? Bármire gondolhatunk, és bármit elgondolhatunk, egy pillanat alatt – elvileg – a gondolat legtávolibb birodalmába röpülhetünk. A gondolat, az értelem tehát kozmikus szabadságú lény. De azt jelenti-e ez a szabadság, hogy a gondolatnak nincs és nem is lehet valóságalapja, önmagában hordozott létfeladata, felelőssége? Ha nincs, akkor a gondolat önkényes, tetszőleges, saját lényegiségtől mentes, vagyis lényegtelen. Ha viszont az értelem rendelkezik lényegiséggel, ha a világlényeggel kapcsolatban áll, ha a világlényeget hordozza, akkor a gondolat röptében mindig saját ajándékát hordozza, az élet, a tisztaság, a világosság üzenetét, és továbbvivését, továbbjutását, emberi természetének kigyújtását, a világ életének értelmet, sorsot adva. De hogyan lehet a Világegyetemnek sorsa, ha teljesen szabad? Ha rajta kívül nincs más? Úgy, hogy a Világegyetem nem annyira tárgy-név, mint amennyire ige, nem tárgy-lényegű, hanem cselekvő lényegű, vagyis alkotásra képes, alkotó-lényegű. És most ismét gondoljuk el ezt saját létkörünkben. Amikor alkotunk, hogyan érezzük, miben állhat alkotásunk értelme? Mindannyian tudjuk, mi az igazi alkotások értelme: a felemelő, elragadó, megvilágító, önmagunk lényegiségére döbbentő szépség, jelentés, érzés, értelem.

Az alkotóerő normálisan nem az önkényességre, tetszőlegességre irányul. Szabad-gondolkodás helyett lényeglátás! Ez az, amit az értelem megvilágító ereje akar. A világ belső lényegiséggel rendelkezik! A világnak feladata van! Sorsot csak feladat adhat. Feladatot csak az értelem jelölhet ki.

Francois Lenormant (1874/1999) a káldeus mágia eredetéről írt könyvében kifejti, hogy alapvető, kibékíthetetlen (antagonisztikus) ellentét állt fenn a káldeus Mágusok szemlélete és a perzsa spiritualizmus között. Hogyan? De hát mi is ez a kettő? A spiritualizmus doktrínái egy legfelsőbb tisztán szellemi lény létét állították a lét és az élet központjába. A spiritualizmus alapállása pedig a dualizmus, a világ kettősségének, két-lényegűségének állítása. Ez a dualizmus azonban alárendelt dualizmus, amelyben a létezők “tisztán anyagi” és “tisztán szellemi” létezőkre hasadnak szét, és amelyekben az “anyagi”, evilági elem lényegében alárendelt a túlvilági, tisztán szellemi létezőnek. Állítsuk most a spiritualizmus mellé a “mélyen gyökerező, kibékíthetetlen ellentétpár” másik felét, a mágikus világlátást! A “mágizmus” – ahogy Lenormant nevezi – “teljesen természetes, az elemeket imádja, a Természet szellemeit, a csillagokat“. A magyar nyelv és felfogás még mai is olyan gyökeresen eltér a nyugatitól, hogy e pár szó nyugati értelmezését is mellékelnem kell. A nyugati felfogásban a “természetes” (naturalistic) kifejezés egy primitív, lebecsült, alacsonyrendűnek tartott szemléletet akar jelölni, ami a materializmussal rokon. Csakhogy ha a mágikus világlátás materialista lett volna, akkor hogyan “imádhatta” a Természet szellemeit? Újabb szemléletbeli eltérést jelez a magyar és az angol között az írásmód. Az angolban a Természet csak természet, ahogy a magyarban nagybetűs Nap is az angolban kisbetűs, nap. Hasonló szemléletbeli eltérés, hogy az angol mindig nagybetűvel írja az “én”-t (“I”), amit a magyar írásmódban – “Én” – túlságos, kirívó hangsúlyt jelentene. A Természet kisbetűs írásmódja arra utal, hogy a spiritualizmusban a Természet kisebb hangsúlyt kap, mint az Én, éppen fordítva, mint a magyar világszemléletben.

A Természet, a szellemiséggel átlelkesített Természet szeretetét csak egy olyan szemlélet tagadhatja meg alapjában, ami – logikai szükségszerűséggel – természet-ellenes. A magyarban ilyen természet-ellenes tényező szinte nem is lehetséges, hiszen a Természet az egész élővilágot, a hegyeket, vizeket, szeleket, és a mennyet is magába foglalja. De hogyan képes akkor természet-ellenes tényezőt találjon a spiritualizmus? Csakis úgy, hogy spiritualizmus lévén, dualizmusra kényszerül, olyan dualizmusra, ami a Természetet alárendeli egy értelemtől elszakított, spirituális lényegnek. De a szellemi, értelmi – tehát nem spirituális – lényeg a mágikus világlátásban magában a Természetben élő, itt, ebben a világban tevékeny! Ha a spiritualizmus át akarja emelni a szellemiséget egy lényegében másik világba, hol találhat erre helyet? Hiszen a Természet, a Világegyetem minden lehetséges tér egyedüli színtere. A spirituális túlvilágnak tehát a Világegyetem háta mögé kell kerülnie, a téren-kívüliségbe! És ha ebbe a másvilágba átviszi a szellemiséget, akkor mi marad itt? Kihűlő tetemek? Lelketlenné lesz az itteni világ? Nem marad más lehetőség! A spiritualizmus tehát elkerülhetetlenül megszüli a materializmust, a lelketlen, élettelen testek birodalmát. Ezt mutatja az a megdöbbentő vallási tantétel is, ami szerint mi, emberek “porból lettünk, és porrá leszünk”. Hogy-hogy? Hogyan fordulhat elő, hogy egy állítólag idealista, spirituális vallás a legnyersebb materialista tantételeket vágja a fejünkhöz? Ha az ember tényleg porból lett volna (persze, egy ember se porból lett), és porrá lesz (ez épp a nagy kérdés, nem?), akkor mi értelme lenne a túlvilágra figyelnie? Hogyan tud egy porcsomó üdvözülni? Ha az ember lényegében merő porcsomó, akkor a papok tulajdonképpeni porcsomóknak prédikálnak? És amelyik porcsomónak nem prédikálnak, az nem üdvözül? Miért akarja a vallás porcsomóvá lefokozni az embert? Hogy férhet össze ez a nyers, durva materializmus a spirituális vallással? Ez a kérdés régóta foglalkoztatott, és Lenormant könyvét olvasva döbbentem rá, hogy a színtiszta spiritualizmus dualizmusa miatt kikerülhetetlenül rá van utalva a materialista szemléletre. Ennek oka, hogy nem is lehetséges egy egytényezős, nem-dualista, színtiszta spiritizmus. Ez azt jelentené ugyanis, hogy minden tisztán spirituális és felfoghatatlan természetű a világon. Azonban ennek élesen ellentmond, hogy a mindennapi életben az emberek túlnyomó része többé-kevésbé boldogulni, tájékozódni képes, és a gyakorlati világot az emberek képesek felfogni. Ezért a színtiszta spiritualizmusnak meg kell engednie, hogy létezik egy másik – természetesen alacsonyabbrendű, a felfoghatatlan világnak alárendelt – jól áttekinthető, értelemmel megközelíthetőnek tűnő világ. E világ tényét nem tagadhatja, ezért csak annyit tehet, ha minél teljesebb spiritualizmust akar, hogy ebből az áttekinthető, itteni világból elvonja az értelemmel felfoghatatlannak, tehát értelem-mentesnek tételezett szellemet a másik, állítólagos világba, a túlvilágba. Így pedig ittmarad egy tökéletesen szellemtelenített, üres, merő anyagiságban kimerülő világ. A természeti világ éles kettévágása tisztán szellemi és tisztán anyagi világra, és a tisztán szellemi túlvilággal szembeni “evilág”-nak az “anyagi világ”-gal azonosítása tehát a gyakorlati életben a színtiszta materializmust jelenti! A spiritualizmus igazi ellentéte tehát nem a materializmus, hanem az az egységes világlátás, ami a szellemiséget és a valóságot egyetlen egységben, egy-lényegűségben érzékeli, és ez a mágikus világszemlélet! Téved tehát a filozófia-történek, amikor Descartes-nak tulajdonítja a test és a lélek éles szétválasztásának bevezetését. Ahogy ezt itt bizonyítom, ez többezer évvel ezelőtt megtörtént. De feloldhatatlan-e a dualizmus? Nem! Mert létezik egy valóságos híd a szellemi és az anyagi, a közös külvilág és az egyéni belső világ között: és ez a természetes értelem. Bebizonyosul, hogy az elsődlegessé emelt hit-től a világ kettészakad (spirituális, hitt és materiális, tapasztalt) világra, amiben az értelemmel felfogható világ másodlagossá szorul vissza – míg a természetes értelemtől egyesül, újra egy lesz.

Dárius idejében a perzsák elfoglalták a Mágusok Ázsia nagy részére kiterjedő birodalmát – amit később “a perzsák kivételével egész Ázsia visszasírt” (Hérodotosz III, 67). Dárius első feladata volt, hogy megdöntse a Mágusok “istentelen” oltárait. Gondoskodott arról is, hogy a hamis hitbe, hazugságokba (dranga) esett népet “megtérítse”. A perzsák a “hitetlen” Gaumata, a Mágus meggyilkolása után lemészároltak minden Mágust, akit csak el tudtak érni (akiket az angolok még ma is nagybetűsen írnak!). És ennek emlékére – Lenormant szerint egy egyébként megmagyarázhatatlan – ünnepet, fesztivált intézményesítettek: a Mágusölés fesztiválját! Hérodotosz (III. 79) megírja, hogy a perzsák a mészárlásnak ezt az ünnepét minden évben, hosszú időn át megrendezték. Kérdés, hogy valóban a Természet szeretete jelenti-e a “hazugságot”, és mindenkit, aki a Természet szellemiségét, szervezőerejét, szerveződésének irányát kutatja, valóban gyilkolni és gyűlölni kell-e. Miért kéne szembefordulni azzal, amit a mágusok imádtak? Valóban, az emberiségnek meg kell tagadnia a csillagok világát? A Természetet? Az élővilágot? Családunkat? Gyűlölni, üldözni kell a szelet, a vizet, a magasságos eget, a valóságos létezőket? És minek a nevében? Egy túlvilági, tisztán testetlen létező nevében kéne ezt megtennünk? És azt, amit a Mágusok imádtak, vagyis a Természetet, a csillagokat, az elemeket Dárius-szal egyetértve hazugságnak kell tartanunk? De ha mindent, ami valóságosan létezik, hazugságnak tartunk, akkor mi lesz a mi valóságos életünkkel? Pedig ez is kikerülhetetlen: ha a szellemiséget, az értelmet száműzzük a világból, nem marad más, csak hazugság! Logikus ez, csak az nem logikus, hogy a logikát, az értelmet úgy űzzék ki a világból, hogy eközben is az értelemre hivatkozzanak. Nem lehet a logikával helytállóan megindokolni az értelem száműzését! Az értelem annyira egyetemes tényező, hogy még száműzői is az értelem érvényességére apellálnak.

Vegyük át még egyszer, mit is jelent az értelem, és mit a spiritualizmus! A spiritualizmus azt mondja: tedd félre az értelmet, és fogadd el, hidd el, hogy létezik egy megfoghatatlan, az értelem számára is megfoghatatlan, felfoghatatlan tényező (ez a misztikus tanítások lényege). Ha bármi bajod akad az életben, támaszkodj csak erre, ez majd megsegít! Igen ám, de ez az állítólagos segítő tényező nem valóságos, sőt nem is értelmi tényező. Persze, hiszen az értelem maga is valóságos létező. Ha viszont egy nem valóságos létezőre, tehát egy nemlétezőre támaszkodunk, elesünk. Ez olyan, mintha azt ajánlanák: dobjátok el kezeteket-lábatokat, eszeteket, és támaszkodjatok a szakadékra! De akkor mi lesz velünk? Zuhanni kezdünk. Úgy tűnik, ez történt az emberiséggel is. És hogy lehet kimászni a szakadékból? Ha újra elővesszük kezünket-lábunkat, és eszünket, ha valóságos erőinkre támaszkodunk. Ez a szemlélet is megőrződött a magyarban: “segíts magadon, s az Isten is megsegít!” Támaszkodj az igazságra! Ez a probléma-megoldó gondolkodás, az építő hozzáállás kulcsa. Csak akkor cselekedhetsz igaz emberként, ha látod az igazságot. A világban egyetemesen tevékenykedő értelem akkor áll mellénk, ha mi is átállunk a természet-ellenességről, a Természet leigázásának igényéről a Természet oldalára. Akkor ragyog fel újra a világ világossága, az értelem. Az igazhívés eleve az igazság hívése, tehát az értelembe vetett hit. (Az igazságot persze elsősorban nem hinni kell, hanem megismerni, és tudni. Ezért a helyes kifejezés az értelem elismerésére az “igaztudás” lenne.) Minden más “igaz-hit” nem az igazság hite. Minden más “igaz-hit” az értelem igazságának fényébe akarja burkolni az azzal nem rendelkezőt, tehát szemfényvesztő. Minden más “igaz-hit” a nem értelmi hit hite. Az értelem nélkül minden a sötétségbe, homályba, ködbe hull, a miszticizmus ködje mindenre ráborul.

Életemért, rájöttem, felelősséggel is tartozom. És nemcsak magamnak, hiszen életemet, szellemiségemet nemcsak magamtól kaptam – hanem családomnak, nemzetemnek, és a Természetnek is. Nem lehet mindig csak kapni, kapni, kapni. Adni is kell, hogy kialakuljon a kör, hogy beszélő viszonyba lépjek életem forrásával. És minden, ami jó és szép életemben, ott kell fennmaradjon, ahonnan életem ered és ahová befut, tehát oda kell adjam. Oda kell adjam életemet családomnak, nemzetemnek, és a Természetnek. Ezzel szentelhetem meg életemet, ha a Természetnek, ha a magyarságnak szentelem. És ez az életadó, a Természettel beszélő életre hívás maga is szép. Tündérszép. Tündöklő szép. Életünk olyan, mint egy tündérsíp. És csak akkor szólal meg, ha a Természetnek adjuk életünket. A tündérsíp szavára kivirágzik a Természet, kiteljesedik az emberi élet értelme. Mámorító öröklétbe hív a teljesülő kör, odaér az emberekig, az életedig, és visszaemeli ős-otthonába. Ez életem nemes hivatása, szerelme. Én a Természet oldalára állok. És a Világegyetemére. Életemet, fényemet, mámorító életszerelmemet, tudom, a Világegyetem akaratának köszönhetem, annak, hogy kigyújtotta az életet, kigyújtotta az emberréválást, és kigyújtott engem. Fénylek. És fényemmel vissza akarok világítani az egész szépségbe, világcsodába. Ez a mámorító, elharapódzó kigyulladás elragadó, a teljes életre forradalmasító. Felforr a vérem az életmámortól, tudat-mámortól. Tudatszerelem! Hopp! Igen! Nemcsak élet-szerelem létezik, ugyanígy a Természet szava mondja: értelem-szerelem! Értelem-szerelem gyullad ki bennem. Ahogy a Világegyetem szerelme gyújtotta ki az életet és a tudatot, úgy életem szerelme és az értelem szerelme fogja kigyújtani a Világegyetem értelmét! És ez az értelem-szerelem nem értelem-vallás, lényegileg más, sokkal több annál, természetes értelem-szerelem. A tudás szerelme. Az emberiség tudásának, megismerő képességeinek szerelme. Az értelem fényének, megvilágító erejének szerelme. A megvilágító, cselekvő, mindannyiunkban élő teremtő erő szerelme.

Irodalom:

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Európa Könyvkiadó, 1989, III. könyv, 79. §, 229. old.

Lenormant, Francois: Chaldean Magic. Its origin and development. Samuel Weiser, Inc. York

Beach, Maine, 1874/1999, p. 219