Megjelenik: KAPU, 1999/12

A TITOKFEJTŐ Körök tevékenységének szellemi alapjai

Grandpierre Atilla:
Miért fontos magyarként élni?

A modern kor egyik jelensége a nemzetek eredeti szerepének megkérdőjelezése, elutasítása, megtagadása. És mivel a történelem – legalábbis máig – a nemzetek történelme, ezért a nemzetek tagadása a történelem megtagadása is. Tagadhatatlan, hogy a történetírók a római-pun, a perzsa-görög, a hun-római háborúkra, népvándorlásról, szkíta nemzeti jellegzetességekről beszélnek, és ez pedig a nemzetek ókori meghatározó szerepéről tanúskodik. A modern kor kezdete a természetes közösségek, a faluközösségek, népi közösségek, a népi, nemzetségi és törzsi nemzetgyűlések, az ősi területi intézmények, a községi tanácsok, falunagyok ősrégi intézményrendszere, és maguk a nemzetek fokozatos felbomlásától keltezhető, és így többévezredes múltra tekint vissza. Mégis, a nemzeti közösségek hanyatlása a ma felé közeledve egyre gyorsul, egyesek szemében szinte megállíthatatlan folyamatnak látszik. Ezek a természetes közösségek egyben a nemzeti kultúra megteremtői, hordozói és hagyományozói is voltak. A természetes, nemzeti kultúra pedig a nemzetek szellemi életének vérkeringése, egészségének, értékrendjének, tisztánlátásának biztosítéka. Ezért a nemzeti közösségek felbomlása, pusztulása az emberiséget fenyegető legnagyobb veszélyek egyike.

Voltaképpen mindannyian érezzük és olykor tudjuk is, miféle csodásan emberi alapját adja személyiségünknek, életünknek a nemzet. Mégis, a mai világban, megfelelő, természetes kiteljesedés híján, legtöbben csak akkor sejtjük meg lelkünk nemzeti kötődését, amikor túl hosszú időre távol kerülünk hazánktól, vagy amikor váratlanul visszatérünk gyermekkorunk tájaira. Miféle édes-nemes érzés a honvágy? Miféle nem sejtett tartományait zendíti meg emberi létünknek? Miféle nagyszerű, csodálatosan tiszta érzés is az igazi, tettre kész hazaszeretet? Ha ezek a nemes érzések megrezdülnek bennünk, lelkünk csordultig telik egy igazi, otthonos, értelmes, szeretettel, szerelemmel teljes, emberközeli világ eszméjével. De honnan ez az érzés? Miféle erők idézik elő ebben az elidegenített, könyörtelenül közömbös, megvakított világban?

A nemzeti eszmélet világa gyermekkorunk rejtelmeibe vezet el bennünket. A nemzeti érzést külsődleges valaminek állítják be, noha valójában legszemélyesebb életünk, érzésvilágunk alapja, központja és mozgatója. Így a nemzeti jelleg eltörlése, de már háttérbe szorítása is egyéni, személyi sajátosságainktól foszt meg bennünket. Ezért a mai felszínes, divatos nemzet-ellenes rohamból az emberiség legnagyobb kára származhat. Kötődésünk az anyai öröm ránksugárzó szépségéhez egy tökéletes, emberséggel, értelemmel, figyelemmel és odaadással áradó világ alapvető élményével ajándékozott meg, életakaratunkat, legnemesebb eszméletünket karolta fel, ápolta, erősítette meg és nevelte fel. Az édesanya énekelte altatók, a gyermekmondókák, a mesék világa sejtjeink legmélyébe ivódott. A gyermekvilág csodái, rejtelmes vonzásai máig szinte teljesen feltáratlanul az ősvilág, a Természet bensőséges, ünnepélyes, szent és ép akaratához vezetnek, át az emberiség őskorán, mágikus világán az emberréválás csodájáig, az élet keletkezéséig, és tovább, a Világegyetem sorsának belső érzékeléséig. Az otthon, a család máig a legteljesebben törekszik, természeti erőktől hajtva, e mélyen emberséges, szinte mesebeli szépségű világ lehető legközelibb megvalósítására. És mit ad a világ? Még ha a mai társadalomtól mégannyira megkötözöttek és önmaguktól is elidegenítettek a szülők, a gyermeki világ még őket is megindítja, és a gyermek szinte csak a szépet és a jót látja meg, mintha magában hordozná a szép és a jó igazának kozmikus törvényét. A család mint egy védő búra borul a fejlődő gyermek lelkivilágára, megvédve a mai társadalom nyomasztó párájától. Így aztán a kisgyermekek javarészt sértetlen, tág és ép lélekkel, érzékeik teljes mélységéig átélhetik az élet mámorító szépségét. A család, az emberi közösség elemi alkotópillére egyben a nemzet, a nemzetépítés legalapvetőbb sejtje.

De nemcsak a család adja a természetes kötődés élményét. Ugyanilyen lényegi szerepet játszik a beszéd, az anyanyelv és az anyanyelvi közösség alkotó elsajátítása, a gyermeki alkotóképesség kibontakozásának egyik legfőbb terepe. Aki megfigyelte a gyermekek örömteli beszédfordulatait, a gyermeki találékonyság, leleményesség és élvezet e rendkívüli forrását, fogalmat alkothat az anyanyelvhez kötődés személyes élményének bensőséges öröméről. Nemrég két tízéves lányka beszélgetésének voltam fültanúja. Egymás varkocsát huzigálva órákon át mulattatták egymást. Csak egy részletet tudtam ebből elcsípni és felírni:

“-Ó drága takonypóc, gyere ide, szeretném, ha megverekednénk.

– Ó édes disznócska, szeretném, ha lócitrom lennél, te bűzgránát.”

Amikor fagyit kérnek, a vaníliafagyi után jön a mustárfagyi, a szőnyegfagyi, a fejfagyi…És így tovább, változatos fordulatokban gazdag természetességben. A gyermeki képzelet a felnőttekénél sokkal színesebb, gazdagabb, eleven kapcsolatot tart az élet emberi hajtóerejével. Az anyanyelv elsajátítása mindazokat a kérdéseket felveti, azt a világlátást hordozza, amit eleink a nyelv megalkotásakor kibontakoztattak. Így az anyanyelv közösségi, nemzeti létünk megszerveződésének szellemiségéhez vezet el bennünket. Olyan feltáratlan mélységekbe, amely javarészt észrevétlenül kíséri életünk legtöbb rezdülésének eszméletre jutását. A gyermeki eszmélet, világra nyílás első csírái a felnőtteket megdöbbentő alapkérdéseket vetnek fel. Miért szaporodnak a fák? Miért repülnek a madarak? Mi volt a Nap előtt? És azelőtt? Mi voltam a születésem előtt? Olyan kérdések, amiket egy a Természettel szembefordult civilizációban felnőtt “fogyasztó” már nem válaszol meg, gondolkodása erre már nem is alkalmas. És nemcsak a család, nemcsak az anyanyelv bensőséges, eszmélő, emberi világa adja a hazaszeretet zamatát. Idetartozik kitéphetetlenül az anyaföld, azok a tájak, ahol életünkben először megfordultunk, és amelyek hangulata érzékeink sokkal felfokozottabb, emberibb teljességében ivódott sejtjeinkbe, mint ahogy azt a sok sebtől, idegenségtől oly gyakran eltompult “felnőttkori érzékelés” meg tudná közelíteni. Talán a vers alkalmasabb az ilyen érzések megszólaltatására:

Megidéző és felidéző

Csodálatos álmot láttam Csodálatos álmot láttam

Bár te is látnád bár te is látnád

Álmomban csillagként szálltam Álmomban csillagként szálltam

Te is ott voltál te is ott voltál

Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán Csillagtestvérek fogadtak a fényvártán

Megvendégeltek csillag-tudással Megvendégeltek csillag-tudással

S mint csillagóra csillaghúsú spóra Mint csillagidejű csillaghúsú spóra

Ezerévekre visszaláttam Ezerévekre visszaláttam

Az ősi világot szép Magyarországot Az ősi világot szép Magyarországot

Világ csókja felém suhamlott Világ csókja felém suhamlott

Tetőtől talpig elborított Tetőtől talpig elborított

Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztem a tájjal

Tüzek lobbantak föl bennem Tüzek lobbantak föl bennem

Tüzek lobbantak föl körbe Tüzek lobbantak föl körbe

Égtek a szerelemtüzek Égtek a szerelemtüzek

Égtek a szerelem s örömtüzek Égtek a szerelem s örömtüzek

Kívül s belül s körbe-körbe Kívül s belül s körbe körbe

Tüzek körül villódzó arcok Tüzek körül villódzó arcok

Szemeik a tűzbe mélyednek Szemeik a tűzbe mélyednek

Onnan látják meg a belső világot Onnan látják meg a belső világot

Ott látják a belső világot Ott látják az élő világerőt

A cselekvő fényt a szellemi erőt

A cselekvő fényt a szerelmi erőt

Onnan jelenik meg ez eleven álom Onnan jelenik meg az eleven álom

Ami átjön hozzánk tánc alakjában Ami átjön hozzánk tánc alakjában

A tánc hozza szépen szóló éneket A tánc hozza szépen szóló éneket

Szépen szóló ének hozza beszélő verseket Szépen szóló ének hozza idéző verseket

Idéző versek hozzák a fényes értelmet Idéző versek hozzák a fényes értelmet

Énekük hallom dobbanásuk érzem

A föld dübög a tánctól az ég felé ugrástól

Világító szavak megérkeznek hozzád

Belső világodat gyógyírral világítják

De kérlek bennük a világcsodát is lásd

Ne csak a felszíni értelmet csodáld

Hanem a világerőt a szerelem-erőt

Mely szárba szökken versbe szökken íme

És gondolattá érzéssé benned születhet

Átugrik az erő gondolatból testbe

A világszakadékot újra átívelve

Érezd a titok bűvös vonzását

Az életszerelem otthonra hívását

A világ otthonná tevésének álmát

Az otthon Édenné tevésének vágyát

Együtt lélegeztem a tájjal Együtt lélegeztünk a tájjal

Csillaglelkek földön járva

Földi testvérekre rátalálva

Rejtelmes növényi életvarázsra

Együtt lélegeztem a tájjal

Élményeim messze szálltak

A táj belső udvarába

Ahol beszél a méz forog a csupor

Minden mindent tud és érez

Érzéssel csordultig telítve

Könnyen s belülről röpül

Minden üzenet körbeérez

Üzenete vidám s könnyeden száll

Minden növény sürgöny a levegő hírfolyó

A lepke egy levél egy szerelmes üzenet

Elmével játszó elmét becéző üzenet

És ahogy ebbe belesajdul a szívem

Mintha megkondítana valami harangot

És ettől megcsordul belőlem is az érzés

Megcsordul s kiárad átfolyik a tájba

Együtt lélegeztem e tájjal ó együtt éltem e tájjal

Éveken át ezen a tájon jártam

Gyermeklelkem itt nevelkedett

Minden zuga külön kis világ

Ahová az elmém tanulni járt

S most ahogy újra e tájon járok

Mintha a földi tenyésző világot

Egy mélyebb belső áramkör táplálná

Mintha testvér-világa átpárállna

Az élmény-sziget mélyebb televényéből

Teljesebb életet kapna és hordozna

Mert e tájat élményeim párája táplálta

Érzéseim nevelték a beszédre, szóra

Gyermeki világ felé fordulóra

Ahol minden beszél és minden mindent megért

S ahogy most újra errefelé járok

Érzem a világ titkára rátalálok

Minden lelket megidézek

Erejükkel összenézek

S csodáiknak márvány-tömbjét

Érzéseik vérkeringését

Szavaimban testetöltve

Új életre adom e földre

A nemzetek – különösen az ősnépek – a Természet alkotásai, együtt lélegeznek a tájjal, hozzánőnek, szerves egységben, érzésvilágban a tájjal. A táj – lelkiállapot. Minden nép – és mi, magyarok, leginkább – ismeri a hazai tájhoz, a környezet jelenségeihez ragaszkodás édes-túlcsorduló, szívsajdító érzésének mélységeit, gyermekkori érzéseink és a táj egybeforrottságának mindenkor megrendítő, csodálatos élményét. Erről a mélységesen emberi vonzásról beszél a dal is: “Kis lak áll a Nagy Duna mentében, ó mily drága e lakocska nékem, könnyben úszik két szemem pillája, valahányszor gondolok reája”. A gyermeki érzékelés teljessége az élet által a mi személyes életünknek ígért és valóságosan is átadott élet megdöbbentő, szívmelegítő édességét hordozza, azt az életet, amely testvéri viszonyban, párban fejlődik a Természet legbensőbb hangulatával, vágyának hordozója, éplelkű megnyilvánulása, megvalósulása.

A táj, az anyanyelv, a hagyományok, a népi kultúra, a szokások, énekek, táncok egyetlen csodás természeti egységet alkotnak gyermekkorunkkal, szellemi-testi testvériséget, olyan testvériséget, amiért érett fővel élni és meghalni is érdemes, aminek kiteljesedése, szabad kibontakozása a Természet szellemi erőinek jelenlétéről beszél. Egy ország – egy orr-száj, egy orcájú, egyarcú táj. Ez a fogalom a régi Magyarországra, a Kárpát-medencére mélységesen igaz. És ott a népművészet rejtjeles, jelképes világa. Mondani sem kell, hogy ez a világ is jórészt megfejtetlen, feltáratlan kincsek óriás tárháza. A népművészet a nemzet sajátos lelki alkatának, életerejének, alkotóerejének, szellemének, értékrendjének és irányultságának belülről feltörő, ellenállhatatlan megnyilvánulása. Minden igazi népművészeti alkotás a magyarság szellemiségének foglalata, jellemrajza, beszédes tömörségű kihirdetése. És mint ilyen, a mi egyéni szellemiségünk természetes táptalaja, legtermészetesebb segítője, kibontakozásának legnagyszerűbb fogódzója, kiteljesedésének legfőbb küzdőtere, élet-halál kérdéseinek, megmaradásának hadszíntere, legalábbis természet szerint. Azok az évezredek, évmilliók, amik a népművészet legbelső kristályosodási törvényeit a végtelen lehetőségek közül kiemelték, a népi ábrázolás rejtjeleibe foglaltan üzennek nekünk egy manipulálatlan világ őskincseinek pompájáról. Olyan titkokról, amit semmiféle művi, önmagát “magas-kultúrának” beállító mesterséges kultúra nem képes megközelíteni, mert eleve a természetes alkotóerő megtagadásán alapszik. Ez a súlyos tény már magából a mai “művészet”-fogalomból is kiviláglik. Az a civilizáció, amelyben a természetes önkifejezés szerves egységei “művészet”-nek minősülnek, elutasít minden emberi alkotást, ami nem a Természet megtagadásán alapul. A nyugati “művészet” fogalma a természetessel a művit, a mesterségest állítja szembe (a nyugati nyelvekben is: pl. art-artificial), az önkifejezéssel szemben a szakmai készséget, a mágikus érzékelésen alapuló alkotóerővel szemben a céhbeli jártasságot, a képességek előírt szempontok szerinti ügyes alkalmazását, vagyis egy alárendelt, alkalmazott alkotási módszert. A modern művészet pedig már a szakmai jártasságot is háttérbe állítja a mindenáron újat, mást faló, divatba hozó “egyéniség” öncélú, még üresebbé váló túlhangsúlyozásával. A népművészet helyett helyesebb a nép mágikus alkotóerejéről, a nép természetes, szerves alkotó tevékenységéről beszélni. A régi magyarok, médek, szkíták ruházatának jelképei a kozmikus és természeti világ jelképeivel: a Nappal, a Holddal, az életerő megtestesítőjével, a tűzzel, a megtáltosodó, mámorító szabadságban vágtázó lovakkal, szerves népi kultúránk természetes szellemi növényeinek üzenetét hordozzák.

Még mindig nem teljes a kép. A nemzet-tudat elidegeníthetetlen része a nemzet valóságos élete, a kezdetektől a máig, a teljes, a lényegig hatoló igazságot tudatosító történelem-ismeret. Milyen képet alkothatnánk nemzetünkről Nimród, Attila, Árpád, Mátyás király nélkül? A színtiszta történelmi igazság megismerése, nemzetünk sorsának, sors-alakító tényezőinek megismerése elemi feltétele annak, hogy sorsunkat a közösség szellemiségének, tevékenységének folytatásaként, értelmesen alakíthassuk. Nemzet-érzékelésünk az én-érzékelés közösségi, megalapozó feltétele. Ahogy egészséges egyéni fejlődésünk elemi feltétele a folyamatos önértékelés, ugyanúgy folyamatos magyarság-értékelést kell tartanunk. Egyéniségünk megtalálása, személyiségünk, látásunk alakulása elemi feltétele az önálló életvezetésnek, saját érdekeink felismerésének. Ahogy nem lehet elvitatni az egyén jogát önértékelésére, ugyanúgy nem vitatható a magyarság joga saját történelmének igaz és átfogó megismerésére. Ma gyakran halljuk, hogy semmi haszna a múlttal törődni. De kinek áll érdekében, hogy a magyarság ne ismerje meg saját sorsát? A közkedvelt “Gyalog-galopp” című filmben a bátor Robin betör egy várba, és felkoncolja a násznépet. A királynak azonban megtetszik a bátor vitéz harciassága, és főleg birtokai, és máris kész fátylat borítani a múltra: “ne akadékoskodjunk azon, hogy ki ölt meg kit” – bátorítja a megszeppent lovagot. Megteheti, hiszen saját tulajdonának tekintett halottakról van szó. De a tréfa elvesztené humorosságát, ha maga a násznépet felkoncoló lovag követelné, hogy a megmaradt násznép borítson fátylat a múltra.

Maguk a magyarság gazdasági érdekei is megkövetelik az együttélés egységének védelmét. Hogyan számolunk el saját sorsunkkal, ha közben kiáruljuk az országot alólunk? Hogyan lehet így egy életet a munkának áldozni, ha a munka feltételeivel nem a természetes közösség rendelkezik, a nemzet? És hogyan bocsáthatjuk áruba gyermekeink jövőjét, átadva az ország gazdagsági ügyeinek irányítását a legélelmesebb, legmohóbb cápáknak? A magyarság választása nemcsak születés, gének, anyanyelv és történelem dolga. A magyarság vállalása mindezektől függetlenül tisztesség és becsület dolga, a tisztességes és becsületes, értelmes élet megbecsülésének dolga. A magyarság vállalása tehát születés, családhoz kötődés, anyanyelvhez ragaszkodás, szülőföldhöz tíz körömmel ragaszkodás, a népdalok, néptáncok kedvelése, az ősi jelképek, a történelmi igazság, a gazdasági sorsközösség, és mindenekelőtt tisztesség és becsület dolga.

De ha mindez így igaz, ahogy azt sejtjeink legmélyén is érezzük, és aminek átélésére, felidézésére még ma is képesek vagyunk, miért dőlnénk be a mai világ nemzet-ellenességének? Talán épp a nemzet személyiség-megalapozó szerepe az, ami miatt épp a nemzeti létet kezdi ki leginkább a mai világ. Miért ez az első, amit le akar darálni? Világos, hogy a manipuláció akkor a legeredményesebb, ha a biztonságot jelentő talajt képes kihúzni alólunk. De akkor épp az lenne a legfontosabb, hogy annál inkább ragaszkodjunk nemzetünkhöz! Hogy világosabban megérthessük, mit is jelent magyarnak lenni, vegyünk egy hasonlatot. Mindannyian emberek vagyunk, de ugyanakkor mindannyian magyar emberek is vagyunk. Ez pedig olyan, mint a természetben, az erdőben. Képzeljünk el egy tölgyest. Ott a legtöbb fa tölgyfa. De ha odaállna közéjük egy nyírfa, és elkezdené tölgyfa-nyelven hirdetni, hogy ezentúl nem szabad tölgyfaként élniük, hiszen más fák is vannak, és ezentúl csak általános fa-ként élhetnek, mi lenne? Mi lenne, ha a tölgyfák meggondolatlanul megfogadnák a parancsot, és azon igyekeznének, hogy minden tölgyre utaló jellegzetességüket megtagadják, levetkőzzék, és ezentúl csak általános “fa”-ként éljenek és mutatkozzanak? Nem lenne-e ez a természet elleni merénylet? Tegyük át a példát a madarak világába. Képzeljük el, hogy megjelenik egy sárgarigó fészkénél a kakukkmadár, és kinyilvánítja, hogy nem szép dolog sárgarigónak lenni, hiszen van kakukkmadár is, és ezentúl csak általános madárként lesz ildomos élni. És amikor a sárgarigó ezt megfogadja, a kakukkmadár kibillenti a sárgarigó fészkéből a rigó-tojásokat, és a sajátját tolja helyükbe, és még meg is indokolja eljárásnak helyességét: az is épp olyan madártojás, mint a rigótojás, és ne tekintsen a sárgarigó folyton a múltba, hiszen a jövő azoké a madaraké, akik mentesek a madár nemzetségek kötöttségeitől. Könnyen belátható, hogy rövid időn belül eltűnnének az énekes rigók ez erdőből, és helyettük a lelki süketek nagy örömére egyre több lenne a kakukkmadár. Szerencsére a Természet egyensúlyra törekvő erői gondoskodnak arról, hogy ne vesszenek ki a lombos fák és az énekes madarak – mert ez a folyamat a föld sivatagosodásához vezetne és kipusztulnának a hörcsögök is. Az emberek világában azonban a Természet észeiként legjobb belátásunk szerint törekednünk kell arra, hogy ne adjuk fel nemzeti sajátságainkat, mert ha feladjuk, az új világ szürkébb, egyenszabásúbb, félelmetesebb lesz minden természetes világ-állapotnál.

Vegyünk egy másik példát. Vegyük úgy, hogy mi magunk vagyunk a magyarság egésze, vagy fordítva: állítsuk a magyarság-tudatot az én-tudattal párhuzamba. Mi lenne, ha a mai társadalom nem a magyarság-tudat, hanem az én-tudat ellen támadna? Ha jobb társaságban betiltanák az egyes szám első személyben megnyilvánuló beszédet? Ha ehelyett folyton általános alanyt kéne használnunk? Akkor, ha egy pohár vizet kérnénk, azt kéne mondanunk: “az emberek egy pohár vizet kérnek”? És ha gondolkodunk, csakis általános alanyként gondolkodhatnánk? Ezzel megtagadnánk minden olyan sajátos feltételt, amivel bennünket a Természet felruházott: egyéniségünket, önálló, szuverén elménket, életünket, sorsunkat, történelmünket, és szó szerint, mindent, ami a miénk, magunkat is. Miért lenne erre szükség? Kinek lehet erre szüksége? Miért kéne a természet-ellenességnek uralkodnia a Természet felett, és mindenen, amit a Természet alkotott? Világos, hogy a fizikai egyenletek egyetemes alkalmazhatóságának legnagyobb akadálya a természetes határfeltételek szinte végtelen változatossága. Világos, hogy a társadalmi folyamatok tetszőleges pontosságú előrelátásának legnagyobb akadálya az önálló gondolkodás, az önálló, sajátos életvitel. Az a sajátos életvitel, ami természetadta módon csakis nemzeti alapon állhat, ahogy a gyermeki eszmélés, a család otthonossága, az anyanyelv és a népi szerves kultúra is nemzeti alapon áll. A nemzet természetadta egység. Herodotos szerint a szkíták nemzeti összetartozását kifejező mítosz az emberiség őskorában gyökerezik. A magyar történelem fennmaradt őskódexe, a Tarih-i-Üngürüsz szerint a magyarság, a magyar összetartozás tudata már évezredekkel ezelőtt jelen volt közöttünk. Grandpierre K. Endre bebizonyította, hogy a magyarság nemzettudata évtízezredekre, az emberiség mágikus őskorára nyúlik vissza. És minél mélyebbre tekintünk vissza a múltba, annál kevésbé manipulált világra nyílhat fel a szemünk. A régi magyarság nemzeti kiválóságát és büszkeségét az egész világ elismerte. A mai nemzetközi fogyasztási világrend mérnökei csak szálkát látnak minden, a ma a világra kényszerített művi kultúrától elütő viselkedésben, ami hátráltathatja a fogyasztói társadalom totális uralmát.

A mai világban ehelyett előregyártott, művi ál-kultúrát kényszerít ránk a fogyasztói társadalom, olyan ál-kultúrát, amely nem az emberi méltóságot, a történelem kezdetéig visszatekintő, azt otthonosan szemlélő szellemiséget jelent, hanem a gazdaságot uralma alatt tartó érdekcsoportok pillanatnyi érdekeit szolgáló manipulációt, vagyis megtévesztést, a fogyasztásra való előzetes lelki-szellemi felkészítést jelent. Éppen ezért minden olyan ember, aki szívén viseli az emberi méltóság, az önálló és büszke élet eszméjét, és fontosnak tartja közös boldogulásunkat, részt kellene vegyen a természetes közösségek szerves szellemi-kulturális újjáteremtésében. Korunk egyik legsürgetőbb feladata a nemzeti önszerveződés külső gazdasági érdekeknek alá nem vetett, önálló megteremtése. Ez Magyarországon különösen időszerű a több évszázados idegenuralom, a Habsburgok, a kommunisták és a mai nemzetközi pénzvilág uralmának következtében.

A hatalom által megszervezett és intézményesített nemzet-tagadó szellemiség pusztításai szinte felmérhetetlenek. Elmondták a nemzetet – és minden nemzetek között különösen hangsúlyozottan a magyarság-tudatot – minden rossznak. Fogyasztási szokásokat beidegző nézeteiket minden eszközzel terjesztve egyoldalúan hatalom-szolgálóvá igyekeznek tenni a magyarságot. Ezt szolgálták a magyar nemzetet felváltani igyekvő fogyasztói “társadalom” eredetileg hírközlésre hivatott szervei, akárcsak az oktatás, és a köztevékenységeket egyoldalúan a pénzvilág hasznára felduzzasztó “társadalmilag megbecsült” munkatevékenység mai uralkodó formái. Elölről kell tehát kezdenünk a nemzet eszméjének megvilágítását és ezzel együtt a magyar nemzet gyakorlati újjáteremtését.

Irodalom:

Grandpierre K. Endre, 1994, Tízezer éves küzdelem hazánk megtartásáért, Titokfejtő Füzetek

C. G. Jung: Föld és lélek.