Grandpierre K. Endre: 

A   c s e n d   t i t k a i

Megjelent: Élet és Irodalom, 2003 augusztus 1.

Különös a csend világa, különös mélységei, titkai, kincsei vannak, amiknek én magam mégcsak a tudója sem vagyok, titkok, amelyek én rajtam, tudatlanon, csak keresztüláramlanak, titkok, miket alighogy megsejtek, eszméletemen úgy nyilall át némelyik, akár holmi madár, amely a szivárvány minden színében pompázó délelőttön sem vet árnyékot, áttetsző madár, amelynek nincs szárnya, madár, amely csupa szárny s ismeretlenül is ott él minden vágyunkban, érzésünkben, gondolatunkban; meglehet, mindezek a teremtés titkos üzenetei, mik rajtam, tudatlanon, méltatlanul keresztüláramolva haszontalanul elvesznek, ismét titkokká töppednek, titkokká szürkülnek vissza, láthatatlan ajtóik visszacsukódnak holmi makacsul ismétlődő ostoba kopácsolástól; de hogyan is idézhetném s tárhatnám fel én e titkokat, távoli üzeneteket, ha nincs rá képességem, semmilyen lehetőségem: önként, a magam elszánásából, a magam erejéből hogy merülhetnék én alá sejtelmes mélységekbe, ősvilági kincsek mágikus birodalmába, én, akinek értelme éppencsak pislákol, akár a rosszul égő faggyúgyertya, melyet a legközönségesebb száj is kifújhat, tétova figyelésem hogy érhetne a tartományokig, szeretni, nem mondom, szeretném és akarnám, de az akaraterő itt magatehetetlen, meddő, a meghőkölő büszke értelemre pedig az alázat órái jönnek, a vezeklés sápasztó órái; a csend ritmusát ízlelem, úgy lehet patakcsörgedezésként szivárgó bárgyú ritmus ez, a kiüresedés ritmusa, amely szinte magától kínálkozik, s amely a gondolattalan lélekre vattaként rátelepülhet, lomhán a lomhára, akár gémberedett test ócska hintára, de máris hinta-palinta, kényelmes tingli-tangli, lebegés, üresjárat, és kell az üresjárat, a pihenés, a lélek önösszeszedése, észrevétlen, lassú szedelőzködése…Vakolatverő hang: “Hé, zárja el már azt a magnót!”…

          Dadogok, dadogásba fulladok, csupán ezt akartam volna mégis elmondani, hogy milyen különös, áldott közeg a csend, s hogy valójában mindenhez csend kell; csendben születik az élet, csend (a másikra figyelés) a szerelem nélkülözhetetlen eleme, ez az az éltető meleg közeg, holmi örökös tohuvabohu, amely összeköti a sorsokat, csendben születik a gondolat, csend az a mikro-univerzum, amelyből a gondolat fölszökik a gázködkamrán s mikrorészecskeként átnyilall, csend (belső harmónia, nyugalom) kell az öleléshez, csend, de nem azbeszt csend, nem az atombomba steril csendje, hanem őserdők sejtelmes surrogással, növények susogó hangjaival telített csendje, csend, amely olyan, akár a harsogó eső a Bakonyban, szétfoszló égtájakkal két összebújó szerelmes szemében, vagy forróégövi dzsungel felszabadult niagara-harsogása, mikor üvegzöld-hófehér vízözönként rázúdul a nagyszemű trópusi eső, az életteremtő élet zsongva ujjongó, boldog felhőszakadása, a megújulás tobzódó tajtékzása, mikor a felhalmozódott hőség már olyan fokú, hogy önmaga nyugalmán túláradva gyönyörbe ível át, amely szerelmesek ölelkezéséhez hasonló, gyümölcsök édes túlcsordulásához gyönyörtől ájuló ínyen, csend, amelyben a Kozmosz elveszti vad ridegségét s közelivé, érzékelhetővé teszi az érzékelhetetlent, magát a létezést, a lelket keretező testet, a levegőt s megszünteti a tárgyakat elválasztó közöket, csend, amely áttöri a háború zsilipjeit és eltávolítja az erőszakot, csend, amely tavaszi viharként, virágfakasztó áradásként az önmagára találó emberi tudat dobhártyáin dörömböl, csend, amely a tudat ájulása, ájulásos feltámadása, iramlás, amely áthatja a Világegyetemet, s ugyanakkor – hogy az eszméltetés lehetővé váljék – megállítja az időt; érlelődő szőlőszemek aszú- és muskotályízű csendje, csend, amelyben a tökéletesedésre törő létezés voltaképpeni mivolta ütközik ki, szerelemben kiteljesedő mivolta, csókokba olvadó mozgások szakadatlan változatosságának egysége és azon belül valahol megfoghatatlanul a változatlanság képzete: a változatlanság érzékelése, mindenütt jelenvalósága, a figyelő tudat változatlansága, magáé a figyelésé, az eszméleté; a világ csak akkor válik létezővé, lehetségessé, amikor valami felfogja és érzékeli, tehát amikor valaki figyel a világra, márpedig ehhez csend kell: a változatlanság képét öltő maradandóságnak, ennek a szörnyű, boldog tévedésnek ebben áll a lényege, és ebben áll a csend varázsa, titka; a csend eszméletbontogatás, emlékköltögetés,  s miféle emlékeké, miféle sejtéseké, hova kell visszanyúlnunk, miféle elsüllyedt atlantiszokba, miféle sorsontúli mélybe, a feledésnek miféle mélységeibe, miféle szakadékok ezek, ahova már csak a tudatalatti tud alászállni, s ahonnan az eszmélet visszahőköl.

          És hol székel ez az emlékeken túli, tudaton túli emlékezés, hol székel s mi őrizte meg, miféle szerv, a gének miféle titkos karavánja, az emlékezésnek miféle sejtelmes raktárai? Csupán a csend.

          Tán ezért hat így ránk a csend, mert az öntudatra eszmélés folyamatát elsősorban azok az élethelyzetek segítették elő, mikor az ember tétlenségre volt kárhoztatva.

Grandpierre K. Endre, író, költő, történelemkutató