Megjelent: KAPU, 2012.04, 55-57. old.

Grandpierre Atilla:

A Kárpát-medence a világ központja – 3. Rész. A Régi Európa történelmének kulcskérdései

Részletek a hasonló című, készülő könyvből

Európa önazonosságának kérdése

Az emberiség történelmében Európa kulcsszerepet játszott. Kulcskérdés, hogy miért éppen Európa vált a fejlődés motorjává! Európa önazonossága függ attól, hogy választ adjon erre a kérdésre. Európa jövője pedig elsősorban önazonosságától, önazonosság-tudatától függ.  Ezért sorsdöntő felismernünk, hogy Európa önazonosság-tudata az elmúlt évszázadokban gyökeresen átalakult, szinte szembehelyezkedett azzal a valósággal, amelyben évezredeken át élt. Ahogy az őskorból közelítünk a mához, a mai köztudat szerint először az ógörögök tűnnek fel a bronz- és a vaskorban. Csakhogy az ógörögök már a mai Európához tartoznak. A mai köztudat tehát nem ismeri azokat az előzményeket, amelyek a mai Európa megjelenésére vezettek.

A mai világban gyakran hangoztatják, hogy meddő dolog a múlt felé fordulni. Az újkori Európa irányításában felülre kerülő erők, úgy tűnik, mégis nagy erőkkel fordulnak a múlt felé, igaz, ellenkező előjellel: igyekeznek az emberiség majdnem minden népének múltját végképp eltörölni, a történelmet meghamisítani.

A múlt – elmúlt, gondolhatnánk, volt-nincs, már elmúlt, s ha elmúlt, már nincs, és így nem is lehet valóságos hatóerő. Amint látni fogjuk, bármennyire is kétségtelennek tűnhet, a múlt nemléte óriási tévedés! A múlt megtörtént, és megtörtént mivolta örökké fennáll! Amíg a jelen olyan, mint a víz fölé kiugró delfin, addig a múlt olyan, mint a mélybe alámerült hal. A múlt megtörtént, beágyazódott a világ szövetébe, és bár felszínre bukkanása után ami volt, eltűnt, de a világ szövetében ott él tovább, ma is él, éli az életét, mégpedig a szemünk előtt! A szemünk előtt tárulnak fel az ókori civilizációk maradványai! A XIX. és XX. században láttak újra napvilágot Trója, Mükéné, Kréta, Egyiptom, Mezopotámia, az Indus-völgy, Közép-Ázsia, Szkítia mesés gazdagságú kincsei. Ki gondolta volna, hogy mindezek mellett, sőt előtt is létezett egy városokat építő, írással rendelkező, államalkotó magasműveltség, de nem valahol a messze távolban, hanem Európa kellős közepén? A múlt ismét csattanós választ adott leértékelésének kísérletére. A szemünk előtt tárulnak fel a Régi Európa mesés gazdagságú szellemi-anyagi kincsei. Látnunk kell: világraszóló, elsőrendű jelentőségű tény, hogy létezett egy, a ma elsőnek tartott civilizáció előtt egy magasműveltség, ráadásul Európa kellős közepén. Már nemcsak arról van szó, hogy a távoli Sumérban kezdődött az emberiség első civilizációja. Sokkal nagyobb mértékben érintettek vagyunk, hiszen az emberiség első írással rendelkező civilizációja nem a távoli Ázsiában, hanem itt, Európa közepén virágzott évezredeken át. Minden európai nép számára kulcsfontosságú, hogy áthidaljuk a ma és a Régi Európa közötti ismeret-szakadékot.  Ez az a kérdés, ami önazonosságunkat alapvetően és elkerülhetetlenül meghatározza. Ha nem akarunk önmagunkkal meghasonultan, egy célzatosan meghamisított önazonosság-tudattal élni az életünket, s alakítani jövőnket, elkerülhetetlen, hogy szembenézzünk múltunkkal, a múlt homályából egyre vakítóbb fénnyel felmerülő Ősi Európával.

Két Európáról kell tehát beszélnünk. Az első Európa, a Régi Európa, az Anyaistennőt tisztelő magas-műveltség, az írás, a városok, a mezőgazdaság, a fémművesség, az államalkotás feltalálója. A második, az új Európa, az „indo-európai” Európa, a modern Európa.  Amíg a Régi Európa életet adott az új Európának, az Új Európa a kegutóbbi időkig tudni sem akart elődjéről, amelynek életét köszönheti. A tudatlanság ezen páncélja azonban nemrég repedezni kezdett. Az újonnan felszínre került múltbeli tények nyomán további kérdések várnak tisztázásra.

Az Anyaistennő tisztelete

Gimbutas szerint a kb. i.e. 6 500-3 500-ig fennálló Régi Európa a Kárpát-medencétől délre Észak-Görögországig, keletre a Dnyeperig terjedt (1. kép).

1. kép. A Régi Európa

Tény, hogy i.e. 5 700-tól a Kárpát-medencéből indult el a magasműveltség Nyugat-Európába (Price et al., 2001; Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok. 2006). Ugyancsak tény, hogy i.e. 5 100-tól nagy népesedési hullám indult el a Kárpát-medencéből keletre, mégpedig milliós nagyságrendű népességet kibocsátva (Govedarica, 2004; Manzura, 20005; Grandpierre K. Endre – Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok. 2006). Ha a Régi Európa fő ismertetőjegye az Anyaistennő tisztelete, akkor időbeli határai kiterjednek több, mint 35 000 évre. A Duna mentén, a sváb Jura hegységben találták a Hohle Fels-i Vénuszt, melynek kora 35-40 000 évre tehető. Ugyancsak ebben a körzetben 1908-ban bukkant rá Szombathy József régész a Willensdorfi Vénusz néven ismertté vált, 28 000 éves szobrocskára. A szobor felfedezése és elnevezése óta számos hasonló szobrot fedeztek fel, igen sokat Magyarországon, a Kárpát-medencében. A Kárpát-medencei Vénusz-okon kívül ismert még néhány Franciaországból, Svájcból, és a szibériai Mál’ta környékéről. A Szibériától a Pireneusokig húzódó hatalmas területen megjelenő szobrok arról tanúskodnak, hogy létezhetett egy egységes „világnézet”, amelynek a Nagy Istennő volt a középpontjában – írja Erich Neumann „A Nagy Anya” című könyvében. Az Anyaistennő tisztelete Anatóliában is jelen volt, ahogy az Catal Hüyük és Hacilar feltárásánál kiderült. Az i.e. 3 900-3 100 között Mezopotámiában fennálló Uruk városát a sumer Nagy Istennőnek, Istarnak szentelték. Figyelemre méltó, hogy Uruk városában az ősi Erősd-Kukutyin-Tripoljei műveltség városaiban épült templomokhoz hasonló templomok épültek, és a két körzet írása közötti kapcsolat is kimutatható.  Vere Gordon Childe, a XX. század egyik legnagyobb régésze szerint a kőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia, Kárpát medence, Kréta háromszögben. Észrevételeit 1929-ben tette közzé a The Danube in Prehistory c. művében. Mindezt figyelembe véve felismerhetjük, hogy a Régi Európa tulajdonképpen nem korlátozódott Európára, hanem kiterjedt Ázsia jelentős részére is, és így akár Régi Eurázsiáról is beszélhetünk.

Tegyük hozzá, hogy az Anyaistennőt nem ezen az elvont néven tisztelték. Angol nyelvterületen Mother Goddess, Great Goddess néven emlegetik. Az ókori Mezopotámiában Anahita, Ana, Anu néven volt ismert. Van egy nép a világon, amely ma is él, és amelynek műveltségében ősidőkre szólóan kimutatható a nőtisztelet, és amelyben az elvont Anyaistennő név helyett sokkal közvetlenebb nevei is fennmaradtak: Boldogasszony, Babba Mária, Természet Anya. A nőtisztelet a szkíta-magyar nép megkülönböztető sajátsága. Az anyajog, a megkülönböztetett nőtisztelet a szkíták és szarmaták jellemzője (Koszven, 1950, 19). A szakáknál, szarmatáknál és az issedonoknál a nők státusza a férfiakéval egyenrangú volt (Davis-Kimball, 2001, 145). A szarmatáknál a kultikus vezetők legtöbbször papnők vagy harcos papnők voltak (u. ott). A szarmata temetkezésben a nők több és gazdagabb sírmelléklettel szerepelnek, mint a férfiak. Klaproth orosz akadémikus beszámol a kaukázusi magyarság maradványai között 1807-1808 évben megtett útjáról. Feljegyezte, hogy a Kuma folyó mentén gyakoriak a kőszobrok. A női szobrok fejdísze különleges és kétszeresen egymásra épített, a férfiaké hegyes süveg. Valamennyi kőfigura köldöke táján hosszúkás ivócsészét tart (Bendefy, 1941, 21).  S ha így volt, akkor a Régi Európa népének fő jellemzőjét, a nőtiszteletet a szkíta-magyarsághoz köthetjük. Ebből következően a Régi Európa népének közvetlen utódjaként a szkíta-magyarság adódik. Ezt a következtetésünket megerősítik a néphagyományok és fontos nyelvészeti tények is.

A modern történelemírás különös módon néphagyomány-iszonyban szenved. Hiába bizonyul be számtalanszor, hogy a néphagyományok alapvetően a valóságra épülnek, a hivatalos történetírás inkább vállalja az ismételt kudarcot, mint a néphagyományban rejlő valóságmag elismerését. Nem mindenhol van ez így. Kínában ugyanis nagy tiszteletben részesítik a néphagyományt. Ahogy a tudomány fejlődik, a múlt feltárása előre halad, úgy igazolja a kínai történelemírás egyre mélyebb múltra visszamenően a kínai krónikákat, hagyományokat. Úgy tartják, hogy manapság i.e. 2 100-ig hitelesítettek hagyományaik, és mivel ez az időbeli határ az elmúlt évsszázadokban egyre mélyebbre vonult vissza, minden bizonnyal ez tovább foglytatódik; addig is krónikáikat, hagyományaikat nagy valószínűséggel lényegében igaznak tekintik. Tudjuk, hogy Homéroszt a hivatalos tudomány minden tárgyszerű vizsgálat nélkül hiteltelennek minősítette. Szerencsére Schliemann nem így járt el, és ennek köszönhető, hogy Homérosz leírása alapján feltárhatta az ókori Tróját. Nemrég bebizonyosodott, hogy a magyar történetírás krónikáinkat hiteltelenítő, több, mint évszázados igyekezének dacára krónikáink, néphagyományunk alapvetően mégis hitelesnek tekinthető: Hölbling Tamás két kötetes művében nemcsak a hun-magyar rokonságot igazolta, de azt is, hogy krónikáinkat a hivatalos tudomány tévesen ítélte meg.

Mindezek fényében értékeljük újra a Régi Európa utódnépeinek hagyományait. Kréta egész területén, legyen az a legkisebb eldugott kis déli falucska, az ott élők bizton állítják, hogy ők nem görögök, hanem egy nagyon ősi és nagyon magas kultúra örökösei. Harold Haarmann (1996, 52) könyvében megírja, hogy a Régi Európa népének kivándorlásától népesült be Kréta az i.e. 3. évezred végén. Tekintve, hogy Kréta őslakói pelazgok voltak (Homérosz, Odüsszeia, XIX, 177), arra következtethetünk, hogy a Régi Európa népét a görögök pelazgnak nevezték.  Ezzel összhangban, figyelembe véve, hogy a kőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a Mezopotámia, Kárpát medence, Kréta háromszögben, az őskori Kárpát-medence és Mezopotámia népei a pleazgokkal azonos műveltséget hordoztak. Todorovic eredményei szerint az írás i.e. 5 500-tól a Kárpát-medencéből terjedt el dél felé (2. kép).

2. kép. Todorovic szerint a Régi Európa írása a Kárpát-medencéből terjedt el Krétába és Föníciába.

Ennek fényében válik különösen fontossá, hogy a lineáris A írás megfejtése szerint magyarul írták (Mellár Mihály „A minoszi Lineáris A írás megfejtése” című 2009, Journal of Eurasian Studies). Tény az is, hogy Közép-Ázsiában, a mai Kazahsztán területén él az az orosz írásmód szerint „madzsar” törzs, amely őshagyományi alapján legközelebbi rokonának a Kárpát-medencei magyarságot tartja. Nemrég genetikai vizsgálatokkal bebizonyosodott, hogy ez a néphagyomány is a valóságot tükrözi. Tény az is, hogy a törökök néphagyományaik szerint a hunok utódai, a magyarok testvérei, ez pedig legalábbis jelzésértékű számunkra. Mindehhez vegyük hozzá, hogy Koreában és bizonyos mértékig Japánban is él a magyarok ősi-ókori jelenlétének tudata, és a magyarok különösen magas fokú tisztelete.

Tény, hogy az eurázsiai síkságon az elmúlt évezredekben olyan ragozó nyelve(ke)t beszéltek, amelyeket ma az ural-altáji és finnugor nyelvcsaládba sorolnak. Mindössze 1 500 éve ezt az egész eurózsiai síkságot a hunok lakták, őket megelőzően ez a körzet volt Szkítia, később a szarmaták országa. Tekintve, hogy a szkíták a velük kortárs krónikaírók szerint az emberiség legősibb és legnagyobb lélekszámú népe, nem valószerű, hogy sok évezreden át az ő nyelvüket beszélő sokmilliós nép az egész hatalmas körzetben nyelvet váltson. Kézenfekvő viszont, hogy a szkíta-hun nyelv utódnyelvei az egész körzetben őrzik nyelvi eredetük mélyreható nyomait. Ha rátekintünk a nyelvi térképre (3. kép), nehéz elkerülni a következtetést, hogy a Kárpát-medencétől Japánig húzódó hatalmas, egységes körzet a magyar nyelvvel rokon nyelvek otthona.

3. kép. Az uráli és altáji nyelvcsalád otthona majdnem teljesen egyezik az ősi és ókori Szkítia és Hunnia területével.

Ezt a következtetésünket alátámasztják Bihari Gábor (A népek országútján. Szkíták-szakák-székelyek, 2004) és Czeglédi Katalin (2007) helynév-vizsgálatai. A földrajzi nevek összehasonlító hangtani vizsgálatainak az eredményei arra utalnak, hogy a Volga-Urál vidékén olyan alapnyelv(ek) voltak a névadók, amelyek közül a legrégebbi rétegnek a kapcsolatai kiterjedtek egész Eurázsiára. A földrajzi nevek segítségével fény derült arra, hogy a szkíták korában az egykori hatalmas területen a Kárpát-medencei magyar nyelvvel azonos vagy szoros rokonságban álló, egységes alapnyelvet beszéltek. Kimutatható, hogy a török, a mongol a szkíta-hun-magyar alapnyelv utódnyelvei.

(folyt. köv.)