A VHK utódzenekara új lemezt készít. Grandpierre Attila beszélt arról, hogy új szintre lépett az együttes, hogy a zenét éltető spontaneitásnak miért árt az alkohol és hogyan idézik meg az elhunyt üstdobost egy zenei szertartással.

Nem olyan rég jelent meg a Vágtázó Csodaszarvas harmadik lemeze. Most pedig a Vágtázó Életerő készül koncerttel, illetve stúdióba is vonul. Most ez a zenekar kerül előtérbe ezek szerint?

Sűrű az élet mindkét zenekar háza táján! A Csodaszarvassal nemrég négy koncertet adtunk egymás után, most pedig az Életerő az, ahol összpontosulnak az események. Egyrészt a napokban elkészült egy új, hetvenperces dokumentumfilm a VHK történetéről; emellett egy új lemezen dolgozunk, aminek a munkacíme, talán a végleges címe is az, hogy Veled haraptat csillagot; szeptemberben tervezzük megjelentetni, gondolkodunk azon, hogy vinylt is készítünk. Most zajlanak a stúdiómunkái, és élő lemezfelvételünk is lesz május 25-én és 26-án az A38-on, ott lesz egyben a VHK-film premierje is. Az is nagy esemény lesz, hogy most láthatók majd először Mandula Éva háttérvetítései. Ez rendkívüli élmény, már láttam belőle előzetes anyagokat. A vetítésben a zenénk látható formában is megjelenik, szerves része az előadásnak, még jobban megnöveli a hatást, még jobban kiteljesíti azt a látnoki őserőt, amiről a VHK szól.

A lemez akkor stúdió- és koncertfelvételekből is áll majd?

Ezt nem tudjuk még. Ha meglesznek, akkor majd mindegyikből a legjobbat fogjuk kiválasztani. Valószínű, hogy mindkettőből kerülnek fel számok.

A legutóbbi Vágtázó Csodaszarvas-lemezt is élőben vettétek fel. Mi a stúdiómunka és a koncertfelvételek viszonya nálatok?

A VHK-ra kezdettől fogva jellemző volt ez, hol élőben, hol stúdióban vettük fel lemezeinket. Az első stúdióban készült, a második élőben, a harmadik, ötödik, hatodik stúdióban, a negyedik, hetedik élőben. A Vágtázó Életerő első albuma élő volt, most jön a stúdió. A stúdiómunkának is megvannak a maga előnyei, ráadásul ez a mostani zenei anyag olyan különleges, akkora előrelépés nekünk, hogy igénybe veszi minden idegszálunkat. Annyira új utakat nyitott a számunkra, hogy jobb így, mert a stúdiómunkában többször is nekifuthatunk, sokoldalúbban tudjuk megkörnyékezni ennek az új zenének a titkát, újra meg újra egyre mélyebbre merülhetünk benne, amíg kiteljesedik a kép, így tudunk most többet kihozni ebből a zenéből.

Milyen értelemben előrelépés, mi felé?

Azt a látomásos, nagyszabású folyamatzenét viszi tovább, amit az Élő világegyetem című számunk képviselt az első lemezen a nyolcvanas években – de úgy, hogy ennél még életszerűbbé válik. Ahogy a zene, a szöveg alakul, kilép a zeneiség eddig ismert kereteiből, és sűrű életté válik, folyamatosan alakuló, meglepő és váratlan, öntörvényű és drámai élményfolyammá, nagyobb távlatokban, messze kifutóan. A zenében életre kelő világ kiugrik az első formák adta keretekből, megelevenedik, kifutót röpít magának, és azon messze előre cikázik, rendkívüli spontaneitással, emiatt sokszor nagyon magasra fel tud szaladni – éppen ezért mélyebbre kell merülnünk benne, mert különben szinte lehetetlen utolérni, szinte lehetetlen, hogy az ember még egyszer felidézze, megidézze teljes életszerűségében. Ezért most a sejtjeink újra kamaszkorukat élik, nyújtózkodnak, ahogy bírnak – nincs mese, bele kell vetnünk magunkat, tovább kell fejlesztenünk az ösztönösséget, a belső látást, egyre mélyebbről felszabadítani a megelevenedés titkát, onnan, ahol csak úgy villámlik a végső világ!

Nekem az volt az érzésem például az utolsó Vágtázó Csodaszarvas-lemezt hallgatva, hogy eléggé elkülönülnek a dalszerű számok – amikben van refrén, verze stb. – és ezek a folyamatszerű darabok, amik lassan, fokozatosan épülnek fel. Nem tudom, hogy ezt így látod-e belülről, van-e ebben valami szándékosság?

Ez nagyon érdekes kérdés, amit tulajdonképpen mindig újra meg újra meg kell fejteni. Így még soha nem vetettem föl, ahogy most te, de foglalkozom vele sok más szempontból. Végül is mindegyik zenét az ösztönösség élteti, mozgatja. Éppen a Vágtázó Életerő új zenéje kapcsán jöttem rá arra, hogy a spontaneitásnak még nagyobb szerepe van annál, mint eddig gondoltam: hogy ez a zene igazi hajtóereje, ez adja a látomáserőt, amitől röpül az egész. Több példát lehet említeni. Ott van például a Tábortűznél, amire mondhatjuk, hogy egy többé-kevésbé megírt szám; mégis olyan fejlődése van, ami nem a szabályos szerkezetet követi, hanem azt, ahogy akkor fejlődött, amikor megszületett. Vagy az előző lemezről az Emberélet, aminek öt versszakára írtam szöveget. De az utóbbi időben nem éreztem, hogy eléggé igazi lenne a koncerteken. Kerestem az okát, és rájöttem, hogy ennek az élménynek a forrásából kell merítenem, több érzést kell belevinnem, és ez lerúgja magáról az adott kereteket, megszüli a spontán előtörő erőket, és ezt próbálom magamban továbbvinni, még jobban feléleszteni. És azóta ismét teljes fényében tündököl, még erősebben, mint valaha, sokkal életszerűbb lett, mint ahogy régebben játszottuk. Ha egyre mélyebben átél az ember egy zenét, egyre jobban megindulnak a látmosai, érzései, és ezek az érzések szabadítják fel az igazi ösztönösséget; lehet az bármilyen megírt szám, például a Hunok csatája, a cél az, hogy kirobbanjon belőle az az élet, ami ott jelenik meg a zene közben. Mostanában koncerteken a Pótolhatatlan halhatatlanságnak, és a Halló, mindenségnek is teljesen új eleje született. Nálunk nincsen lezárt szám. Ki nem állhatjuk a nyugalmat, jobb, ha a vakmerőség lobogtatja a hajunkat! Hiába írtuk meg úgy, hogy számunkra nehéz jobban játszani, az még fontosabb, hogy az egész éljen! Ez az alapvető: persze arra is törekszünk, hogy minél jobb legyen, de rendszerint akkor jobb, amikor minél jobban él. Ilyen értelemben érzékelhető, hogy vannak teljesen kötetlen számok és olyanok, amelyek lényegében vagy erőteljesen kötöttek – de az a feltett szándékom, hogy ezeket is kimozdítsam ezekből a kötöttségekből, hogy az egész megmozduljon! Nem vagyok feltétlenül az ellen, hogy legyen benne kötöttség, mert ezek is olyan fontos erőforrásokat mozdítanak meg, amikre az egész zene épül, ezeknek ott kell lenniük – de a zenét nem köthetik meg! Még ha valami nagyon fontos erőforrás tüzel ott a középen, akkor is meg kell újulnia valahogy!

Vannak a spontaneitás felkeltésének technikái nálatok? Ugye elég sok ilyet ismerünk, mondjuk a rituáléktól a kábítószerekig.

A legutóbbi koncerteken az fogalmazódott meg bennem, hogy “az eksztázis újabb formáit fedeztem fel”. Ez azért érdekesen hangzik, ha valaki így mondja: szinte úgy éreztem magam, mint egy eksztáziskutató, aki az eksztázis új, soha nem hallott, szédületes formáit fedezte fel, mindenkinek meg kell tudnia és át kell élnie… [nevet] Vannak olyan mozdulatok, eljárások, ahogy az ember átadja magát a zenének, amiktől mindenem zsibong és borzong. Például sokáig működött az, hogy így mozdítottam a kezemet [mutatja], de mindig keresnem kell, hogy most mitől áll égnek a hajam. Persze ezek a mozdulatok a zenével együtt alakulnak ki: az ember ráérez arra, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy bejusson vagy belezuhanjon egy másik világba. Nagyon fontos számomra a mozgás, de szerintem mindenkinek: a tánc és a zene összetartozik. De az alapvető maga a zene, ami valami furcsa varázserővel bír. Ha megtetszik valami, fölfigyelsz valamire, amiről nem tudtál – és ez fontos, hogy újszerű legyen -, akkor megfeledkezel minden másról és önfeledten rohansz utána, mint ahogy a vadászkutya, ha megérzi a szagot, mindent elfelejt, égnek áll a szőre, és csak rohan. Az ember is így van ezzel; ilyenkor csak az irányítja, röpíti előre a zenét, ami tetszik, és ez az igazi.

Régebben előfordult, hogy koncert előtt ittunk a barátaimmal, mert mindig nagyon jól éreztük magunkat, és ehhez gyakran hozzátartozott az ital. De én jöttem rá elsőnek a zenekar tagjai közül, hogy árt nekem, illetve nem teszi lehetővé azt a frisseséget, fürgeséget, rálátást, azt a képességet, hogy igazán tudjak figyelni – hogy ne az legyen, amire beállítódok, hanem meg tudjak sejteni olyan zene közben felmerülő érzéseket, amikben tényleg ott üzen valami, és ehhez nagyon kell figyelnem, minden porcikámnak figyelnie kell, életre-halálra figyelni a sejtjeimmel is a szédítő kozmikus elmében feltűnő sugallatokat. Ezt akadályozza meg az alkohol, igazából nem megkönnyíti a feladatot, hanem leegyszerűsíti, csökkenti a kihívást, hiába minden nimbusza, hiába minden lelkesedés, amit sokan az italba vetnek: “na meg kell innom pár sört, attól leszek jó hangulatban”. Én is próbálkoztam, megittam ennyit, annyit, amennyit, és rájöttem, hogy se a kicsi, se a sok, se a középállapot nem igazán jó. Mindegyik elvesz valamit. És az az igazi egyébként, amikor az ember attól, hogy zenél – és közben teljesen tiszta ebben az értelemben -, érzi azt a teljes eksztázist, felfokozott életet, amiért zenélünk. Amikor az italtól érzed ezt, az mindig egy kicsit kétes.

Nemrég Philip Clark írt arról a Wire-ben, hogy klasszikus képzettségű zeneszerzőként már csak a rutin vezette, és elment Eddie Prévost improvizatív workshopjára. Azért érdekes az egész, mert nincsen semmi trükk, csak annyi, hogy körben ülnek a zenészek, nincs közönség, ami felé fordulnának, és egymással játszanak duókat. Arról szól a cikk, hogy pusztán ettől a felállástól mennyire megváltozik az, ahogy hallja a többieket és ahogy zenél, hogy ez mennyit segít abban, hogy legyőzze a rutinszerű megoldásokat. Csak annyi, hogy figyelni kell a többiekre, nem lehet eltrükközni a dolgot.

Minden igazi figyelem a kozmikus elméből ered, a Világegyetem maga az ihlet otthona, és ezért ki kell lépnünk a megszokott keretekből, ha élni akarunk vele. Ezért nálunk is nagyon működnek ezek a szokatlan helyzetek. Akár az is, ha mindenki holtfáradt, amikor már úgy gondoljuk, hogy föl sem tudunk menni a színpadra – az is nagyon jól működik. Ugyanolyan jók szoktak lenni az ilyen koncertek, mint amikor mindenki majd szétrobban az egészségtől és a zenélés vágyától. Vagy gyakran előfordul, hogy a hangszereket cserélgetjük. Most például Kiskunfélegyházán elkezdtem gitározni, és újszerű, életszagú, érzésteli világ fejlődött ki a hangok varázserejének hatására. Ahhoz, hogy valami igazán eredeti megmozduljon, mindent be kell vetni. Minél jobban megtöröd a szokást, annál könnyebben megjelenik valami, ami ismeretlen. Félig én idézem elő, de igazából inkább mindig megadatik az embernek. Én soha nem tudom egyedül biztosítani, hogy na most úgy érezzem magam, elérjem azt, amiért zenélek, mert ez inkább megadatik, megtörténik velem. Mint ahogy azt sem lehet akarattal kikövetelni, hogy az ember elaludjon, álmodjon. De azt meg tudom tenni, hogy minél több feltételt biztosítok ehhez. Például ezt is el tudom képzelni, hogy ha kettesével leülnénk így zenélni, az is olyan szokatlan, érdekes helyzet lenne, ami próbára tenne, kihozna az emberből valami újat, eredetit.

A filmben archív felvételek is vannak, vagy új interjúk? [Az Akik móresre tanították a halált című film honlapja itt található.]

Óriási munkával összegyűjtöttek egy csomó dokumentumot, felvételt, találtak olyanokat is, amelyeket én sem ismertem; felvettek koncerteket, próbákat, készítettek interjúkat, kimentek Németországba is találkozni a menedzserünkkel, Dietmar Lupferrel. Ráadásul az egészet gyakran ihletetten adják elő, megjelenik egy-egy olyan érzés, hangulat, mint a VHK-ban; tehát nem úgy dokumentumfilm, hogy szárazon dokumentál, hanem él is. Az Urániában lesz zártkörű bemutatója, aztán az A38-on vetítik, majd a televízióban is; ha lesz rá igény, akkor, remélem, sikerül megoldani, hogy például kéthetenként vetítsék egy moziban. Megjelenik majd dvd-n is, amire lehet, hogy a 26-án készülő felvételt is rátesszük, ahol Mandula Éva szenzációs vetítése látható lesz; de hogy együtt vagy külön jelennek meg, még nem tudjuk.

A koncerten lesz egy megemlékezés Balatoni Boliról is. [A VHK üstdobosa februárban hunyt el Szumátrán, ételmérgezés következtében.]

Amikor Bolival ez az elképesztő esemény történt, mindannyian nagyon meg voltunk rendülve. És egyszer csak olyan állapotba kerültem, hogy megnyílt az ég, megnyílt a kapcsolat Boli felé. Hallottam közben egy zenét, amiben megvalósult ez a kapcsolat; ezt elénekeltem, rádudorásztam a diktafonomra. Mutattam a többieknek, tetszett nekik, és eldöntöttük, hogy ez lesz a magja, az indítólökés ahhoz, hogy egy zenei szertartást tartsunk Boli tiszteletére; hogy megidézzük azt, ahogyan átéltem ezt a kapcsolatot. Ez a zeneiség úgy jelent meg, hogy szinte csak el kell indítani, és utána már magától fejlődik ki, és pont úgy, ahogy pont Boli a legjobban szeretett velünk zenélni, amit a leggyakrabban ő kezdeményezett. A többi legyen titok, a lényeg az, hogy egy tényleges zenei szertartásra kerül sor.

Én érzekeltem valami olyasmit, mintha a Vágtázó Csodaszarvas egy kicsit el akarna szakadni a VHK-tól. Vagy ezt rosszul láttam?

Nincs elszakadási vágy, mert soha nem volt semmi bajom a VHK-val, ez az életem, éppúgy, mint a VCSSZ. A Vágtázó Csodaszarvas nagyon sok embernek ugyanaz, mint a VHK, másoknak pedig nem. Sokaknak számít, hogy más a hangzás, és vannak komoly különbségek a két zenekar között; ugyanakkor viszont lényeges azonosságok is. Az a legnagyobb különbség, hogy akusztikus hangszereken adjuk elő a zenét, és ezektől nem szokták azt várni, hogy ilyen őserő legyen benne; ilyen népzenét nem nagyon ismerni. Igaz, hogy az őserejű népzenét, az etnopunk műfaj elődjét eleve a VHK-val találtam föl, és ezáltal összekötődött a népzene az erőteljesebb, punkhoz, hardcore-hoz hasonlítható zenével; de a Vágtázó Csodaszarvasban még szorosabb a kapcsolat a népzenével. Még nagyobb kihívás akusztikus hangszereken – amelyeken galamblelkű zenészek szoktak játszani – megmutatni azt a szellemet, azt az őserőt, ami ebben a zenekarban megvan, és éppen ezért nagyon érdekes, hogy úgy látszik, itt is átjön ez az erő. Vannak olyan számaink, mint például az Emberélet, amiről azt írták, hogy monumentalitásában még a VHK-ra is ráver.

(A Quart nagy, 2008 végén készült VHK-interjúja itt olvasható.)

Forrás: http://www.quart.hu