Hol kezdődik a Valóság?

Gondolkodás vagy Valóság

Az ingertől a gondolatig

Azt gondolhatnánk, hogy a valóság a külvilágban kezdődik. De valójában a valóság attól valóság, hogy valóságosnak gondoljuk. Tehát a valóság, még ha feltesszük is, hogy az – egyelőre csak feltételezett – “külvilágban” kezdődik, akkor is elménkben végződik. Tudjuk, figyelmünk, beállítódásunk, előzetes elképzeléseink lényegesek tapasztalataink alakulásában. Nyilván mást lát egy gyerek, másképp látja a “külvilágot”, aki még nem egy szilárd biztos terepet keres egzisztenciája megszilárdításához a világban, hanem egy társat, akivel lehet játszani.

De tegyük fel egy pillanatra, hogy a külvilág vágyaink rendíthetetlen hajója, megbízható, komoly partner, olyan üzlettárs, akire lehet számítani, aki szolíd, de csinosnak mondott. Más szóval, tegyük fel, hogy a külvilág objektív, azaz tőlünk függetlenül létezik, tehát nem lehet felelőtlen elemek szolgálatába állítani. Az, hogy ez az objektívnek látott külvilág létezik, azt kell jelentse, hogy számunkra létezik, velünk kapcsolatban van, jeleket ad le, mint egy rejtélyes tengeralattjáró. Ezeket a jeleket mi fölfogjuk érzékszerveinkkel. Ezeket a jeleket a tudósok “inger” – nek nevezik. Az inger érzékszerveinken át bejut agyunkba, a Világmindenség létező legbonyolultabb rendszerébe, és megkezdi vándorútját. Amíg érzékszerveink felszínén tanyázik a jel, inger a neve. Amint átjut a belső tengeralattjáróba, agyunk univerzumába, ingerület a neve. Persze, más az az ingerület, ami közvetlenül szemünk recehártyájáról fut egy idegsejten az agyközpontok felé, mint az az ingerület, amely már “feldolgozódott”, amely már jelentést, értelmet kapott, hiszen a jelentéssel rendelkező ingerület neve már : gondolat.

Szemünk felszínére becsapódik egy foton. A szemlencse képet alkot a szivárványhártyán. Mai tudásunk szerint ebből a következő úton szerez az agy információt: a szivárványhártya fényérzékeny érzékelői – az úgynevezett csapok és pálcikák – a fotont ingerületté, elektromos idegsejt-jellé alakítják át, fotokémiai reakciókban a fény-kvantum elektromos töltésű molekulákat szabadít fel, mozgósít, indít útnak. Ehhez persze a beeső foton energiáját közben fel is kell erősíteni. Az idegsejt nyúlványán, az úgynevezett axonon, tengelyfonálon át az idegsejt ingerülete, elektromos hulláma a látóideg egy idegfonalában elhagyja a szemgolyót, és az agyalapon az agyalapi mirigy felé terjed. Itt találkozhat a másik szemből jövő ingerülettel. Innen az ingerület a talamusz térdestest névre hallgató részébe jut. Miután itt az ingerület újrafogalmazódik, feldolgozódik, elindul a nyakszirti lebenybe, a látóközpontba. A látóközpont adatait az agy összeveti eddigi egyéb információival, a szervezet pillanatnyi állapotával és a szervezet egész múltbeli állapotmezejének információjával, irányultságával, vagyis lényegében az egész agytérfogat eddig szerzett információjával. Ebben az összevetési, kiértékelési, információfeldolgozási folyamatban az agy egésze – sőt talán szervezetünk minden sejtje, és ezek révén az általuk beszerzett összes információ, vagyis a közeli és távolabbi környezet egészének információja is – részt vesz.

Tüzet gyújtunk. Orrunk előtt cirpelve pattogó,lobogó lángnyelvek. Nézzük hosszasan a lángok furcsa, röpke, vágyteli életét. A lángok fényének hírvivői, a fotonok beutaznak szemünkbe, és elnyelődnek a szemfenéken. A láng-fény kvantumai, fényrészecskéi hamarosan lavinává változnak, és náluk százezerszer-százmilliószor nagyobb molekula-kövek lavináját zúdítják rá az idegköteg-hálózat fényében észrevétlenül rejtőző lényre. Miközben eljutnak az egyes fő-állomásokra, feldolgozó-központokba, ruhájuk, a lavina-molekulák belső lángjainak hőfoka, erőssége alapján azonosítják őket, és egyre több funkciójukat, feladatkörüket cimkézik rájuk a láthatlanul ügyködő serény csápok, az agy érzékelői, amelyek képesek olyan finoman érzékelni a fény-részecske üzenetét hordozó ingerület-lavinát, hogy eközben annak természete nem változik meg, belső lángjai nem hunynak ki. A fényrészecske minden egyes tulajdonságát legalább egy hírvivő-molekula hordozza, belső gerjesztési szintjeinek finomszerkezetében, ezek energia-adagjaiban, amelyek bizony minden egyes agyi mérésre átalakulnak, mégis, az állomásról továbbinduló ingerület-lavina továbbra is tartalmazza minden eddigi információját, az egész lavina mintha mindenestül bele lenne csomagolva egy zselé-burokba, amelynek bármely molekuláját füleli is le az agy, egyhamar újra felcsapja fülét. Így érkeznek be az agyalapi mirigybe, majd a talamuszba, ahol milliónyi dongó darázs-enzim, mirigyfehérje ugrik nekik. És a talamuszból már nem robog tovább a molekula-lavina, hanem az egész agytérfogat milliónyi őrállomásán egyszerre kezdenek el azonos ritmusban lüktetni a világító őrtornyok, mintha milliónyi lepke-szárny morzézó sürgönyévé sugárzódna szét az egész zselés molekula-lavina. Az agy elektromos jeleinek mérései szerint a különböző agyterületek a talamusz után egy ezred-egy tízezred másodpercen belül egyidejűleg kerülnek izgalomba! Mivel itt egymástól tíz-húsz centiméterre levő agyterületekről van szó, ehhez az idegsejtek nyúlványában mérhető, átlagban pár méter másodpercenkénti sebesség százszorosan-ezerszeresen túl lassú. És ahogy szétrebben magától az összes, az agyi utazás alatt elkészült cimke, az összes információ, az információhordozó lavina maga, a kémiai ingerületközvetítő molekulák belső lángjaikat szétragyogtatva a vérkeringéssel újra talonba, raktárba vonulnak. Ami külön figyelemre méltó, az az, hogy, ezek az őrállomások már értelemszerűen választódnak ki az agy összes őr-területe közül, mindig épp a megfelelő agyközpontok kerülnek izgalomba. De honnan tudja a lepkeröpítő szél, éppen melyik agyterületnek felel meg a lepke infomációja? Hogyan tudja láthatatlanul épp a megfelelő területre röpíteni az információt? Ehhez egyszerre kell látnia az összes agyterületet, ismerni ezek funkcóit, tudnia kell kiválasztani a megfelelőt, ismernie kell, épp melyik az aktuális, a soron levő, és ehhez ismernie kell minden egyes lepke információját, belső, belsejében raktározott információját. Sőt, ennél többet is kell tudnia: képesnek kell lennie a megfelelő agyterületet aktivizálni, vagyis energiát kell tudnia termelni vagy átcsoportosítani, értelemszerűen, a talamuszból az összes agyterületet áttekintve.

Persze a talamuszban az ingerület már teljesen kielemzett alakot ölt, teliaggatva összes cimkéjével, belső információtartalma mintegy kicsomagolódott, és közhírré tevésre alkalmassá, harsány alakzattá formálódott. Így ez a csupa hír jel erősen specializálódott hullámcsomagokkal díszítődött fel. Ezek a hullámcsomagok nyilván nem véletlenszerű rezgésszámok körül csoportosulnak. Márpedig ha mindegyik hírnek megvan a maga rezgészáma, akkor egyszerű szétsugárzás hatására éppen azok az agyterületek jöhetnek ezektől ingerületbe, amelyek ezekre a frekvenciákra érzékenyek, ezekre hangoltak. Így tehát megtalálhatják az egyes információk értelemszerű agyterületeiket, ha értelemszerű hullámhosszakat kaptak. Ezek a hullámcsomag-rezgésszámok persze a fő, talamuszi területre jellemző rezgés melletti másodlagos rezgések kell legyenek, hiszen az agyterületek együttrezgése egyugyanazon frekvencián, leggyakrabban 40 Hz (40 Hertz, azaz 40 rezgési periódus zajlik le másodpercenként)-en történik. A másodlagos rezgések lehetnek elektromágneses természetűek, és ekkor a rádióadás hordozóhullámára ráültetett hasznos információt képviselő, modulációban jelentkező hullámokhoz hasonlíthatók, és ekkor az agyi elektródák elég finom felbontású vizsgálatával meg is határozhatók. Ha viszont ilyet nem találnak, felmerül, hogy másfajta, szubkvantum hullámok a tudat információinak hordozói.

Elektronok a tudathordozók?

Hameroff és Watt 1983-ban megmutatták, hogy az érzéstelenítő szerek csökkentik az elektronok mozgékonyságát. Valószínűleg az érzéstelenítő szerek molekulái jelentősen megnövelik az őket oldó közeg elektromos ellenállását. Az, hogy éppen ezek a szigetelő-anyagok érzéstelenítenek, kapcsolják ki az éber tudatot, arra utalhatna, hogy a tudat felépülését az elektronok teszik lehetővé, és ezért ha az elektronok nem terjedhetnek szabadon, nem képesek az agy jelentős területeit tudatossá hangolni. Igen ám, csakhogy érzéstelenített macskáknál jelentkezett legtisztábban az agyterületek 40 Hz-es együttrezgése! Érdekes lenne tudni, hogy ez az együttrezgés nem éppen a macskák álmodási szakaszaiban jelntkezett-e. Ha igen, akkor van egy esély arra, hogy a szinkronizálást valami, még az elektronoknál is finomabb folyamat szabályozza, de ez az összehangoltság csak akkor tudatosulhat, ha mozgékony, gyors, nagy térfogatban szabadon mozgó elektronok ezt lehetővé teszik.

Az összehangolás lehetséges módjai

Mitől rezeg egy periódusban, azonos fázisban két rendszer? Egy rendszer rezeghet belső sajátfrekvencián. Ilyen sajátfrekvenciái minden anyagi rendszernek vannak. Sajátfrekvenciái vannak a lefogott gitárhúrnak, az alátámasztott vagy kifeszített hídnak, az emberi testnek, a Napnak. Ezek a sajátfrekvenciák hajlamosak összezengeni, a hangvilla megzendíti az azonos frekvenciára hangolt gitárhúrt. De a rendszer rezgésének lehet külső oka is, például a hinta attól függően, hogyan hajtják meg, más és más periódusban rezeg, más és más időtartam múlva ér el ugyanarra a helyre. Az ilyen kívülről a rendszerre kényszerített rezgéseket kényszerrezgéseknek hívjuk. Ha két rezgő rendszer egy erőhatással -például egy rugó közvetítésésével – kölcsönhat egymással, akkor azt modnjuk, a rezgések egymáshoz csatoltak, és ekkor a rezgések periódusa között meghatározott összefüggésnek kell fennállnia. A csatolt rendszerek tagjai egymás között cserélik energiájukat. Erős csatolás együttrezgést idézhet elő. Azonban erős csatolást nem lehet tetszőlegesen könnyen, értelem szerint, szinte azonnal kiépíteni. Tehát arra gondolhatunk, ugyanaz a külső ok idézi elő az együttrezgést (szakszóval: koherenciát). De honnan tudhatná ez a külső tényező, az agy melyik területeit kell azonos fázisú rezgésekre kényszerítenie? Mi hangolná össze a különböző agyterületeknél ügyködő rezgést meghajtó folyamatokat? És ha kényszerrezgésról lenne szó, az összes rezgés energiáját ennek a külső tényezőnek kéne fedeznie. Az összes energiának jelen kéne lennie az agyban az együttrezgés beindulása előtt. Ilyet azonban nem látunk. Marad a harmadik lehetőség, hogy sajátrezgések rezonáns összehangolásáról van szó, azaz az agyterület egyes távol eső sejtjei finoman, kis energiával áthangolódnak egy-egy más sajátfrekvenciára. Ekkor ezek a finomszabályozó folyamatok kell maguk értelemszerűen, összhangoltan végbemenjenek.

Az összehangolás miértje

Miért kell a talamusz ingerületének egyszerre, jelentős távolságot átfogva, egyazon frekvencián jelentkező rezgésekké átalakulnia? És hol szerepel maga a gondolat információja? Ha a különböző agyterületek idegsejtjei mind csupán egyugyanazon frekvencián rezegnének, a folyamat összes információtartalma magában a rezgésben minimális. Ha a frekvencia mindig 40 Hz, és a területek is azonosak, a rezgés teljes információja is azonos. Ugyanakkor gondolataink, a különböző ingerületekhez járuló jelentések mindig specifikusak, összetéveszthetetlenek. De ha maga a gondolat információtartalma nem a 40 Hz-es rezgésben kódolt, akkor miért van szükségük az adott specifikus információknak épp egy ilyen átfogó, globális együttrezgésre? Miért nő meg sokszor az együttrezgések jelentkezésekor a tudatosság szintje? Miért képes az együttrezgés az információ határozott formában jelentkezését elősegíteni? A rezgésfajták vizsgálatakor fentebb láttuk, hogy ha azonos sajátfrekvenciájú rendszerekből áll egy hálózat, egy elemének rezgése képes rezonáns módon megszólaltatni a többi elemet is ugyanazon frekvencián. A rendszer minden eleme egymásra van hangolva, így mint adóvevő rádióállomások, képesek a hordozóhullámra ültetett modulációs hírhullámot is egymás között közvetíteni. Az együttrezgés tehát összehangolja a sejteket, ez a sejtek együttműködének, egységes viselkedésének alapfeltétele.

Közvetlen távolbahatás

Alapvető fizikai feltételt jelent a sejtrádiók hullámainak természetére nézve a telepátia jelensége. A szervezetek számtalan tapasztalat szerint, amelyeket az utóbbi évtizedekben egyre meggyőzőbben igazoltak ellenőrzött körülmények között, tudományos kísérletekkel, képesek egymás között azonnali vagy közel azonnali információátadásra, olykor óriási távolságokon át. Az emberi kultúra és művészet elképzelhetetlen a megérzések, a halálon túli élet, a túlvilág, a bármivé levés átélésének képessége nélkül. De ez az alapjelenség egycsapásra kiküszöböli a tudat felépülésének minden, kizárólag érintkező kölcsönhatásra alapuló útját. A kémiai vegyületeken, az elektronokon, az elektromágneses hullámokon túl kell legyen egy fizikai tényező, amely képes tetszőleges földi távolságok közel azonnali áthidalására. Egy ilyen tényező viszont természetszerűen képes az egész agytérfogat átfogó vezérlésére!

A külső láng kigyújtja a belső lángot

Eközben az orrunk előtt lobogó lángot figyelve egyszercsak lüktetve morzézva kigyúl agyunkban a gondolatok sora, s a lüktető, cirpelő lángnyelvek agyunkban is cirpelni kezdenek. De ez a belső láng már egy szabad láng, amely életünk bármely élményét képes kigyújtani, képes bármilyen magas világítótornyainkra felröppenni. Gondolattá vált, tetszés szerinti sebességű űrutassá, egyben halhatatlan lénnyé, aki bármily hosszú feledés után is feléleszthető az emlékezés varázsitalával. Gondolattá vált, akinek saját hatalma van az agy egésze számára, akinek varázshatalma képes odakötni az agyat, az egész szervezetet a lobogó lángnyelvek élet-táncának figyelésére. Olyan halhatatlan lénnyé vált, akinek az örök élet italát a figyelem, az odafigyelés, a lény fontosságának felismerése, és átérzése adja. Minél erősebb egy érzésünk, annál kevésbé felejtjük el, akihez kapcsolódik. A halhatatlanság bűvös italát tehát ismét az érzések adják! És miért bennünk a vágy a halhatatlanságra? Lehet, hogy ez is gondolatlényeink, érzéslényeink bűvös varázslatának kifejeződése?

Életadó tudat

Az ingerület az agyban terjedve egyszerre csak bukázik egyet, és hirtelen tíz-száz-ezer helyen jelenik meg egyszerre, tíz-száz-ezer ingerületként, olyan ingerületként, amelynek már jelentése is van. Az ingerület átalakul, rejtélyes módon tíz-száz-ezer ingerület-lábon álló gondolattá, jelentéssel, értelemmel bíró gondolattá fordul át. Ez a tartalommal, jelentéssel, értelemmel megtöltődés az, amitől gondolat-lényeink varázsukat kapják, igazából jelentésük, jelentőségük teszi őket puszta ingerület helyett valóságos, önálló lényekké, amelyek szinte meglovagolják az ingerület-mezőt, s amikor nyeregbe lendülnek, akkor gyullad ki az agy tíz-száz-ezer lábon forgó gondolatkastélya. Az ingerület feléled, megtáltosodik, feltámad. A tudat jelensége tehát varázslattal, varázslatos megelevenedéssel jár! A tudat természetével jár az életadó funkció.

Teremtő vagy megőrző valóság?

Az ingerületek a mai általános meggyőződés szerint egyértelműek, az objektív külvilág a forrásuk, és az agy feldolgozó mechanizmusai is objektív törvények szerint működnek a materialista elképzelések szerint. Ami piros, az nem kék, ami édes, az nem savanyú, ami finom, az nem undorító, az ingerületek útja egyirányú agyunk pályáin. Pirosat gondolunk, ha pirosat érzékelünk, hiszen a belső és külső világ egybevágása a gyakorlati élet próbáján is keresztülmegy.

Igen ám, de ha ez az egyértelmű megfelelés ilyen problémamentes, akkor máshol ugrik elő egy még nagyobb probléma. Ha gondolatainkat egyértelműen meghatározza a külvilág, akkor mi tulajdonképpen gépek vagyunk. Ha a világ valóságos, akkor mindent objektív törvények határoznak meg. Ekkor tulajdonképpen nincsenek is gondolataink, csak azt hisszük, tudatlanságunkban hamisan vélekedünk. Amikor azt hisszük, van egy gondolatunk, tévedünk: nem gondolatunk, hanem ingerületünk van.

Olyan, hogy gondolatszabadság, eleve nincs, hiszen az ingerületszabadság lenne, márpedig az ingerületeket egyértelműen meghatározzák a külvilág és a szervezet objektív anyagi folyamatai. De akkor miért hisszük, hogy képesek vagyunk arra gondolni, amire akarunk? Miért lehet ezt akárhányszor próbára tenni, és ezt az úgynevezett hiedelmet lépten-nyomon beigazolni? Nincs a világon még egy nyilvánvalóbb dolog annál, hogy gondolataink a sajátaink, hogy ezek felett szabadon rendelkezünk. De ha ezeket objektív, valóságos folyamatok határozzák meg, akkor gondolatainkkal rendelkezünk a valóság felett? Az nem lehet, hiszen a valóság éppen attól valóság, hogy nem függ gondolatainktól. De gondolataink épp attól gondolatok, hogy szabadon rendelkezhetünk velük.

Melyik nem létezik? Választanunk kell: gondolat vagy valóság! Vagy a valóság nem létezik, vagy gondolataink nem gondolatok. Vagy a valóság csak gondolatainkban létezik, csak gondoljuk a valóságot, vagy gondolataink nem valóságosak. Melyik eshetőséget válasszuk? Két dolog van a világon, amiben abszolút biztosak vagyunk. Az egyik: a valóság léte. A másik: hogy gondolataink a sajátjaink. Ha jól meggondoljuk, a valóságon és gondolatainkon kívül nincs is más. És most kiderül: választanunk kell! A világ két fele tehát nem áll meg egymás színe előtt. A gondolat kideríti, hogy a valóság nem valóságos önmagában. Az ördögbe is! Nem lehet, hogy a világ két felének egyike sem él meg a másik nélkül, hogy egyik sem egyetemes, mindenre kiterjedő, feltétlen tényező? Lehet, hogy a valóság csak a gondolat által lehet valóságos, és a gondolat csak a valóság által gondolható el?

Piros-e a piros?

Azt hihetjük, hogy érzékelésünk csakis a külvilágot tükrözi. Való igaz, hogy sikerül többé-kevésbé a kettőt egymáshoz hasonítani, egymáshoz szabni. De sok tény mutatja, hogy ez az egymáshoz szabás lényegi alkotó tevékenység, tehát legalábbis fele lényegében nagyrészt önkényes.

Azt hihetnénk például, hogy érzékszerveink abszolút megbízható kalauzaink a külvilágban. Mi más vezethetné az embert, mint amit lát, hall, tapasztal? De tegyünk csak egy próbát! Társaságban kössük be egyikőnk szemét, és állítsunk elé több pohárban különböző italokat. A feladat: meg kell neveznie, milyen ital áll előtte! Kis ügyességgel meggyőződhetünk róla, milyen könnyen lehet becsapni érzékeinket, és az édeset keserűnek érzékelni. Sokunkkal megtörtént gyermekkorban, és néha még ma is, hogy valami új ízt érzékelünk, s eleinte még nem tudjuk eldönteni, ízlik-e valójában, édes-e vagy inkább keserű, finom-e vagy undorító. És valóban: ha mindez tényleg csak a tárgyak, a külvilág hatása alatt állna, akkor a világ minden táján ugyanazt az étket ugyanolyan finomnak kéne tartani. Márpedig jól tudjuk, mennyire irtózunk attól, hogy meztelen csigát vagy cukrozott tücsköt fogyasszunk – jóllehet a francia vagy a japán ízlés számára ezek a legfinomabb csemegék. Ismeretes a mondás: ízlések és pofonok különbözők. Csakhogy az ízlések különbözősége tulajdonképpen azt jelenti, hogy ugyanaz a pofon ugyanannyira különböző – a különböző ízlések számára – mint amennyire egyáltalán a pofonok egymástól különbözni képesek! És mindezek tetejébe még itt a hipnózis jelensége. Jól ismert, hogy hipnózisban az almának mondott nyers krumplit látható élvezettel fogyasztja el a nyers krumplitól ugyanakkor undorodó páciens.

Persze, az érzékcsalódásnak vannak bizonyos határai – nehéz lenne egy krumplit narancslének fogyasztani, egy kutyaugatást operaáriának hallani. Bár ki tudja – hiszen egy égő cigerettának mondott ceruzavégtől a páciens képes valóságos égési sérüléseket szenvedni. Mindez azt jelzi, hogy érzékelésünk lényeges mértékben környezetünk által szabványosított, oly módon, hogy a környezet hatása, az állandó ismétlődés, megszokás, és a többiek szent meggyőződésének tapasztalása képes valóságosan, éber állapotban hipnotizálni minket, s meggyőzni arról, hogy a hónapos sült záptojásnál nincs finomabb.

De hogy lehetséges ez? Tudjuk, hogy előzetes elképzeléseink milyen lényeges mértékben befolyásolják például szövegértelmezésünket. Így tehát, ha édesnek mondják hipnózisban az ecetes vizet, szervezetünk erre készül fel, nyelvünkön az édes ízt érzékelő ízlelőbimbók kerülnek könnyen ingerelhető állapotba. Erre jön az ecetes víz. A savanyú ízt érzékelő bimbók csukva vannak, hiszen szervezetünk bízik a sugallatban, tehát nem érezzük, milyen rettenesen savanyú az, amit iszunk. Ha csak az édes ízt érzékelő bimbók nyitottak, rájuk zúdul az ecet. Ha mást nem, a folyadék nyomását érzik. És milyenek ezek a bimbók? Szervezetünk megtanulta: ha ezek érzékelnek, az rendszerint azt jelzi, édes anyag jár a közelben. Így tehát nem is olyan kétséges, hogy ha képesek vagyunk érzékelésünket helyesen megállapítani, akkor az ecetes vizet ilyen előkezelés után valóban édesnek kell érzékelnünk, másmilyennek nem is érzékelhetjük. És ha ez így van az ízleléssel, a szaglással, a hőérzékeléssel, akkor így van a látással, a hallással is! De akkor hová tűnt a megbízható, sziklaszilárd valóság?

A belső valóságteremtő hatalom

A szervezet az ingereket képes tág határok között elhelyezni, értelmezni, vagyis a belőlük képzett ingerületeket elképzeléseinek a lehető legmegfelelőbben módosítani. Így például a szem a ráeső fénynek átlagosan mindössze egy trilliomod részét tekinti ingernek. De minek alapján választ a milliószor millió inger közül? Előzetes elképzelései, beállítódottsága, tapasztalatai, és környezetünk elvárásai, sugallatai szerint! Lehet, hogy egészen más világokat látnánk, ha képesek lennénk belső hozzáállásunkat szabadon változtatni? Lehet, hogy az általunk szentesített valóság csak egy, esetleges, vagy éppen egy szélsőséges példa a valóságok kozmikus számú univerzumából? Erről egy csecsemőt kéne megkérdezni.

Az emberi szervezet tehát természetszerűen, saját gondolkodó lény mivoltánál fogva, azáltal, hogy mások véleményére ad, akik viszont az ő véleményére adnak, jórészt szabadon alakítja ki az ingerből az ingerületet.

Gondolhatnánk, ez a szabadság szükségszerűen korlátozott. Gondolhatnánk, mert bármit gondolhatunk, mert gondolkodásunk szükségszerűen korlátlan természetű, ami elvi korlátlanságot jelent, hiszen minden gyakorlat eleve korlátozott. Persze a gondolkodás gyakorlati is, hiszen anyagi folyamatok kísérik, állnak mögötte, vagy indulnak be általa. A gondolkodás tehát lényegénél fogva a korlátozottság világának kitágítását, korlátlanítását jelenti! Gondolkodásunk valóságos folyamatokat indít el bennünk – tehát képes éppúgy tetszőleges gyógyító hatást, mint az átlaghoz öregedést kiváltani. Sőt, gondolkodásunk teremtő jellege éppen a gyógyító folyamatokkal kapcsolatban jelenik meg élesen, vagyis amikor megfigyeljük, kedvező vagy kedvezőtlen hatást gyakorol szervezetünkre egy folyamat. Minden “külső” folyamatot belső folyamatok kísérnek, így minden gyógyszer hatása lényegi mértékben függ az őket kísérő gondolatoktól, előzetes elképzelésektől, beállítódásoktól, megszokásoktól, társadalmi elvárásoktól, vélekedésektől. Tény és való, hogy ezt az elméletileg előre látható jelenséget régóta megfigyelték: ez a placebó hatás. Az új gyógyszerek kikísérletezésénél vezették be a módszert, hogy az egyik csoport a gyanított hatóanyagot tartalmazó gyógyszert, a kontroll csoport a hatóanyagot nem tartalmazó gyógyszert kapta. Az orvosok nagy megdöbbenésére legtöbbször a mindenféle ismert hatóanyagot nélkülöző placebó-tabletta is jelentős gyógyhatást fejtett ki, ami gyakran megközelítette a hatóanyagos gyógyszerét! A gyógyszereket akkor minősítik hatásosnak, ha a placebó-hatás 50% alatt marad. Mégis, egy olyan komoly, szervi eredetű betegségnél, mint az angina pectoris fájdalmas szívbetegség, egy egyszerű diagnosztizálás után a betegek 40%-a jelentős enyhülésről számolt be (Becher, 1961, lásd Atkinson és munkatársai: Pszichológia, Osiris-Századvég, 1994, 504. old). Az emberi szervezet képes minden olyan ingerület előállítására, amit külvilági inger kiváltani képes! Az ingerületek sejtek közti folyamatoknak, kölcsönhatásoknak felelnek meg. Így tehát szükségszerű, hogy a sejtekben beálló spontán és külsőleg kiváltott változások hatására kölcsönhatásaiknak egy a külviláginál elvileg gazdagabb, teljesebb univerzuma jöjjön folyamatosan létre. A szervezet egységeinek, egyes szintjeinek kapcsolata tulajdonképpen olyan, mint egy kirakósjáték, amelynek elemei folyton változnak, s amely játékos kedvében minden lehető kapcsolatrendszert fel akar vonultatni. Ezek közül mindig csak egy az éppen aktuális külvilág. Így a külvilág, az objektív valóság mint a belső univerzumok egy előítéletek által szabványosított speciális alesete áll elénk!

A külvilág létrehozása

Gondolkodásunk alaptermészete, hogy szabad, Szervezetünk élő mivoltából fakad, hogy benne spontán, belső okokra visszavezethető változások állnak be. Szervezetünk tehát élő jellegénél fogva képes bármely ingerületet kiváltani. Ha tudatunk képes bármely ingerületet maga előállítani, akkor erre a Közös Tudatmező is képes lehet! Vagyis egyszerűen saját törvényeinél fogva bizonyos ingerületeket kivált. Ezeket a Közös Tudatmezőből érkező ingerületeket mi a külvilágból érkező ingereknek vagy belső világunkból érkező saját indíttatásoknak fogjuk fel. De ha ezek csak belső világunkból kerülnek is elő, mivel mindannyiunkra hatnak, egymást rezonánsan erősíteni képesek, és így saját indíttatásunkat is mint puszta hajlandóságot az igazság felfogására élhetjük át. Ezzel eljutottunk minden filozófiák legingoványosabb, mert legmerészebb, legmesszebb vivő talajáig, a Közös Tudati Valóságok elméletéig, a legszabadabb, legemberibb, leghajmeresztőbb világlátás szinte átláthatatlan bonyodalmainak küszöbéig.

(Folyt. Köv.) Grandpierre Attila