Megjelent: KAPU 2011.04, 64.o.

A Kárpát-medence a világ tudásközpontja. 2. rész
(1. rész megjelent: KAPU 2011.02, 72-74.o.)
Grandpierre Atilla

Hivatalos történészek – a történelem meghamisításának szakértői?

Az első három pontra vonatkozó hamisításokat sorozatunk előző részében jeleztük.

4. Erdély népességének az „Erdély Története” című, nagy horderejű könyv magyarországi szerzői általi 37-szeres „lecserélése” 6500 év alatt, 180 évente népcsere (Grandpierre Atilla: Utószó, Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a székelység őstörténetéből, 2009, Kárpátia Könyvműhely). Tökéletes képtelenség egy – ókori adatok alapján többmilliósra becsült népességet – 180 évente tökéletesen lecserélni, nem 37-szer, de egyetlen esetben sem, amikor erre még a modern tömegpusztító fegyverek és hadviselési módsuerek sem adtak példát.

5. Azonos nemzetből két fokozatban „rokon népfajtát” faragtak

Az eredeti szövegben az áll: Sogdiani, Dahae, Massagetae, Sacae, Indi sui iuris sunt. 10 Omnes hi, simul terga nostra viderint, illos sequentur:º illi enim eiusdem nationis sunt, nos alienigenae et externi.
Ennek a Curtius Rufus szövegnek az angol fordítását Yardley és Heckel 1984-es könyvükben (pontos hivatkozások megtalálhatók a fent idézett Orbán Dezső-Grandpierre Atilla 2009-es könyvében) adták meg a következő alakban: „the Sogdians, Dahae, Massagetae, Sacae and Indians remain independent. The moment they see our backs turned they will be after us; [10] for they are all of the same stock, while we are foreigners and racially different.”
Az eredeti latin szöveg szó szerinti, valamint az angol és magyar fordításának összevetése a következő érdekes eredményre vezet: amíg a szogdok, dákok, masszagéták, szakák és indusok a latin eredetiben még azonos nemzetet alkotnak, addig az angolra ferdített változatban már kapcsolatuk lazább, azonos fajtához tartoznak. Hogy az eredeti latin „natio” szóból hogy lett „fajta”, rejtély, és a ferdítési szándékon kívül, úgy tűnik, más nem magyarázza. A magyar változatban a ferdítés még nagyobb fokú, mert az angolban még „azonos fajta” népek a magyarban még távolabb kerültek egymástól, már csak „rokon népfaj” lett belőlük. Érthetetlen és megengedhetetlen, hogyan válhatott az „azonos” jelentésű latin „eiusdem” szóból egy lazább, távolibb kapcsolatot jelentő „rokon” szó, hogy a „natio”, azaz ma is köztudottan „nemzet” jelentésű szó hogyan ferdülhetett lazább, távolibb kapcsolatot is megengedő „népfaj”-já.

Ezek fényében kirajzolódik, hogy a magyar őstörténelem tudományos megalapozása elmaradt. A magyar nép és az egyetemes történetírás halaszthatatlan érdeke, hogy az elmaradt, valóban tudományos megalapozás mielőbb megtörténjen. De lehetséges-e ez? Nem túl nagy célt jelent-e ez ma, az adott tudásszint tükrében?

Hogyan alapozható meg a magyar őstörténelem?

A magyar történelemírás éppúgy, mint a magyar őstörténelem-írás mindaddig nem alapozható meg tudományosan, amíg meg nem tisztítja magát minden ezzel a kérdéssel foglalkozó kutató az évszázadok alatt ránk rakódó magyar-ellenes szempontok nyomasztóan széleskörű és szervezettségében szinte hatalmas akadályt jelentő rendszerétől. Az irracionális, negatív érzések szítása (például: az ellenfél érve „nevetséges”, „délibábos”) a tudományhoz méltatlan, gyűlöletkeltésre, a további kutatás megakadályozására alkalmas tudományos bűn, amiket le kell leplezni, pártatlan és előítéletmentes vizsgálatokkal. Tárgyszerű, alapos, célravezető munkával le kell bontani az előítéletes, rosszindulatú akadályt, a negatív érzésekből épített falat!

A tudományos szemléletet tiszteletben tartó legtekintélyesebb kutatóknak javasolható a Tudomány Tisztaságáért Társaság létrehozása. Ez egy olyan, célszerűen munkálkodó szervezetnek kell lenie, amely valódi tudományos munkával küzd a tudomány elferdítése, egyoldalúvá tétele, gyűlölet-árkok közé temetése ellen, a tudományos előfeltevések nyílt megfogalmazásáért, a tudomány egyetemes normáinak érvényre juttatásáért, a tudomány nemes eszméjének tisztázásáért és védelméért, a tudomány felszabadításáért és megtisztításáért. Az ókori mágusok „pártatlanul és előítéletek nélkül dolgoznak”, írta Stanley. Ragozin hozzáteszi: „eszményük az abszolút fenség és tisztaság”. A mai magyar-ellenesség elterjedtsége és mélyen beivódott jellege szükségessé teszi, hogy mottóként alkamazzuk Grandpierre K. Endre felismerését: „Az igazságot még akkor is el kell fogadni, ha az a magyarságnak kedvez”.

Ezek után látnunk kell, hogy az őstörténelem sok szempontból még a történelem tudományánál is gyengébb lábakon áll. Régóta időszerű kérdés a népek etnogenezisének (magyarul: a népek kialakulásának) és etnikumjelzőinek (magyarul: népjelzőinek) módszertani vizsgálata, kritikája és megalapozásának lehetőségei (lásd például Siklósi Zsuzsanna, 2006; A régészeti kultúra fogalmának változása és az etnikai identitás azonosítása az ősrégészeti kutatásokban. Korall, 2006 június, http://epa.oszk.hu/00400/00414/00017/pdf/073siklosi.pdf?contentID=17; Bálint Csanád, 2006, Az ethnosz a kora középkorban. Századok, 2006/2, 277-348, www.szazadok.hu/archiv/pdf/0602bcs.pdf; Fodor István, 2006, A régészettudomány történetisége. Archaeológiai Értesítő, 131, 89-114; Bakay Kornél, 2005, Őstörténetünk régészeti forrásai, I-III; Szöllősy Kálmán, 2008, Konstantin császár új ruhája. Eleink; Bálint Csanád: Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél. Magyar Tudomány, 2008/10, http://www.matud.iif.hu/08okt/01.html stb.).

A nem eléggé sokoldalú vizsgálatokra jól ismert példa a magyarság finnugor eredetének és őshazájának elmélete (Klima László: Őshazáink, vándorlásaink In: Finnugor Kalauz. Szerk.: Csepregi Márta 27-34 (2001) Panoráma). Ezt az elméletet a nyelvészeti kutatások alapján állították fel. Nem mi vagyunk az elsők (lásd pld. Bálint Csanád, 2008, A történeti genetika és az eredetkérdés(ek), Magyar Tudomány, 2008/10, 2.o.), akik megjegyezzük, hogy a magyarság eredetének kérdésében nem lehet kizárólag a nyelvészet eredményeire támaszkodni. Azonban a nyelvészet eredményeinek körültekintés nélküli kiterjesztése, általánosítása a többi tudományra vonatkozóan nem feltétlenül jogos. Előfordulhat ugyanis például, ahogy a történelem erre számos esetet ismer, hogy egy nép átveszi egy másik nép nyelvét, ahogy az például éppen a finnek szomszédjaival, a lapokkal is történt (u. ott, 9. o.). Nyelvcsere esetén a nyelvi rokonság nem jelent közös eredetet. A népességtörténeti kutatásokban ilyenkor még nagyobb szerepet kaphatnak a társtudományok: a néprajz, a népzenekutatás, a genetika, az embertan, a valláskutatás és társaik. Ahogy a nyelvészet önmagában nem feltétlenül ad helyes képet a székelyek eredetéről és őstörténelméről, úgy a történelem többi segédtudományának is megvannak a korlátai (V.ö. Klima László, 1985-6).

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a törtélemírás minden valódi nehézség ellenére mégis képes valós eredményeket nyerni és bevilágítani a múltat eltakaró, elleplező vélekedések mögé, ha megfelelő módszert választ. Ilyen módszerre példát adott nemrég két kutató, akik képesek voltak összekapcsolni a régészetet és a nyelvészetet a történelmi valóság megállapítása érdekében (Paul Heggarty, David Beresford-Jones, 2009, Not the Incas? Weaving Archaeology and Language into a Single New Prehistory. British Academy Review, issue 12 (January 2009), pp. 11-15, http://www.arch.cam.ac.uk/~pah1003/loe/Eng/Papers/Not%20the%20Incas%20-%20Heggarty%20and%20Beresford-Jones%202009.pdf). A neves szerzők ebben megállapítják, hogy az egyes tudományágak csak részleges ablakot nyitnak az őstörténelemre, és e szakterületek specialistái a többi szakterület szakértőinek eredményeit rendszerint figyelmen kívül hagyják. Ezért adódnak a látványos előrejutás számára különösen fényes távlatok, ha a különálló történetek összeszövésével egységes kép születik meg. Ilyen értékes, példaszerű esettanulmányt mutatnak be az Andok körzetére vonatkozóan, egy holisztikusabb, egységesebb kép kidolgozásával. Módszerüknek egyik kulcseleme, hogy a régészeti és nyelvészeti adat-együttesek csakis a megfelelő körzetben, időszakban és a megfelelő ok, indok alapján kapcsolhatók össze (ibid., p. 13), de akkor viszont rendkívül hatékonyak a begyökerezett mítoszok leküzdésében! Ennek a példának a részletes tanulmányoza segítségével felismerhetjük, hogy az adott korban felismerhető népmozgások és a nép szintjén bekövetkező fő változások felderítése adja az igazán hatékony kulcsot a régészet, a nyelvészet és a többi társtudomány valódi történelmi összefüggésbe helyezéséhez.

Mit értünk a magyar őstörténelem alatt?

Az emberiség önmagáról alkotott képét a vizsgálat tárgyából és módszeréből adódó, szükségképpen a valóságtól arányaiban, az egyes adatok jelentőségének súlyában eltérő látszat módosítja (lásd pld. Bednarik, 2003). Ezen túlmenően a vizsgálatot végző alany, a kutató is lényegesen hozzájárul az eredményül kapott képhez, amikor a kapott adatokat beilleszti elméletébe, világképébe, ennek révén értelmezi őket, majd ennek előrejelzései alapján választja ki a vizsgálatra érdemes adatokat a rendelkezésre álló, esetenként lényegesen más térbeli és időbeli távlatú, értelmi összefüggésű adathalmazból. Érdemes ezeket az alapvető szempontokat szem előtt tartani, és törekedni tárgyunk minél teljesebb és mélyebb figyelembe vételére. Ennek jegyében igyekeztünk a lehető legátfogóbb távlatokban összefoglalni az ember mai emberré fejlődésének legutóbbi szakaszaira vonatkozó ismereteket. A kiemelkedő központokat, amelyekben a leletek „fejlettsége” megelőzi a többi körzetét, csillaggal jelöltük.

10 millió éves központok: Kárpát-medence*, Spanyolország, Rajna-vidék, Pakisztán, Kaukázus, Dél-Kína (Yünnan tartomány), Anatólia, Indus-völgy.

Először is megjegyezzük, hogy az ember nem a majomtól, de nem is az állatvilágból származott, hanem ugyanonnan, ahonnan a növények és az állatok: a Természetből, más szóval a Világegyetemből. Az embert éppúgy a természettörvények és a természeti feltételek tették emberré, ahogy a természettörvények és a természeti feltételek tették növénnyé a növényt és állattá az állatot. Ahogy az állatok nem a növénytől származnak, ugyanúgy az ember sem az állatoktól származik. Az ember különlegessége, hogy amíg az állatvilág minden tagja specializálódott, közvetlen környezetéhez alkalmazkodott, addig az ember nem specializálódott, hanem megmaradt egyetemesnek. Ezért az állatfajok tulajdonképpen úgy is tekinthetők, mint az emberré fejlődés elágazásai, az adott környezettel egybeforró változatai. Itt most nincs elegendő tér ennek a kérdésnek részletes alátámasztására. Legyen ezért elegendő most annyi, hogy a 20. század egyik legkiemelkedőbb antropológusa, embertani szakértője, Arnold Gehlen magyarul is megjelent, „Az ember” (1976, Gondolat, Budapest) című könyvében részletesen alátámasztja ezt az álláspontot. Most itt a Kárpát-medence kiemelkedő szerepét szeretnénk érzékeltetni az emberiség egész történelmében, az úgynevezett emberré válás korától kezdve (azaz attól a kortól kezdve, amikor az emberi fejlődés során a főemlősök leváltak az emberi fejlődés fő útjáról).

Kordos László (História, 1999/7) megjegyzi, hogy a Kárpát-medencén kívül „Nincs még egy olyan lelőhely a Földön, ahonnan az emberré válás korai, 35 és 8 millió évekkel ezelőtti szakaszából ennyi emberszabású majom koponyája került volna elő!” Hasonló észrevételt tett a Spiegel folyóirat nyomán a National Geographic: „A magyar helyszín ugyanakkor igen fontos lelőhely, hiszen az európai Homo erectus korából fennmaradt legteljesebb körű maradványokat tartalmazza” (Szegő, 2004).

Ráadásul a Kárpát-medencében élő Rudapithecus-ok sokkal fejlettebbek és emberszabásúbbak, mint a Föld többi helyén talált Ramapithecus-ok. A Ramapithecus lemaradását, specializálódását jelzi Pilbeam 1976-ban Indiában talált Ramapithecus állkapcsa, ami majomszerű V-alakot mutat (Richard Leakey, 1995, Az emberiség eredete, Kulturtrade Kiadó), szemben a Kárpát-medencei Rudapithecus parabola alakú állkapcsával (Kordos László, 1985, Az első ötvenmillió év, a 112. oldal utáni 4. és 8. fénykép). A Rudapithecus és a Ramapithecus közötti különbséget abban látjuk, hogy a Rudapithecus jár és beszél, a Ramapithecus, a jelek szerint, nem. A mérsékelt égövi Rudapithecus leletek alapján „biztosnak látszik, hogy az emberré válás a mérsékelt égövben is lejátszódott” (Kordos László, 1985, Az első ötvenmillió év, 10. o.). A Rudapithecus nemcsak mássalhangzók kiejtésére alkalmas, függőlegesen záródó, a majoménál üregesebb szájüreggel rendelkezett (tehát beszélt – GA), hanem térdízületei tanúsága szerint felegyenesedve járt (Kordos László, 1985, 85. o.). „A Rudapithecus felegyenesedett tartása, két lábon járása nagyon is konkrét, kézzelfogható leleten nyugszik. Előkerült egy bal hátsó láb térdízületének mindkét csontvége. Ezek érintkezési felületén minden állatnál a testtartásnak megfelelően jellegzetes felszín alakul ki. A Rudapithecusok esetében ez a rendkívül fontos felület merőleges a járószintre, tehát egybeesik a függőlegessel. Ez pedig csak akkor alakulhat ki, ha viselője nem alkalmanként, hanem tartósan felegyenesedve járt….A Rudapithecusok és elődeik nem mentek fel a fára, hogy onnan leereszkedjenek, hanem a mai emberszabású majmok ősei alkalmazkodtak a fán lakó életmódhoz” (u. ott, 85-86. o.). Az 1970-es évek közepén, a magyarországi Rudapithecus-leletek előkerülésekor Kretzoi Miklós professzor egy olyan felső állcsonttöredéket is talált, amelyen szerencsésen megmaradt az orr alsó részéből származó, néhány milliméteres csontrész is. Ebből kiderült, hogy a Rudapithecusoknak és velük együtt a többi emberszabású „kortársaknak” is olyan erősen megrövidült arca volt (a szemüregek és a felső fogsor közelebb került egymáshoz – GA), amelyen az orr kiállt az arc síkjából. Ha ezt a jellegzetességet keressük a mai emberszabású majom koponyáján, nem találjuk meg.

Afrikában „a közvetlen emberősként elkönyvelt leletek közül a 4,5 és 2,5 millió év közti időközből egyik sem mutatja az emberréválás legfontosabb, közvetlen jellemvonásait. Ennek lényeges elemei tudniillik a következők: a fogazat lassú kisebbedésével párhuzamosan az arc alsó, foggyökereket hordó részének rövidülése, ami maga után vonja az orr-rész fokozatos kiemelkedését. Eközben a szemfogak metszőfog-méretre redukálódnak, az elülső fogak egyre meredekebb, végül függőleges állásúvá válnak. Mindez együttesen azt eredményezi, hogy az „állati arc” az emberi arccá alakul át” (Kordos, 1999b). Fentebb láttuk, hogy az arckoponya megrövidülése és a fogak függőleges záródása megvolt már 10 millió éve a kárpát-medencei Rudapithecus-nál.

(folyt. köv.)