Megjelenés: Harmadik Szem 1995. április, # 45, 28-30.

A tudat filozófiája

A Közös Tudatmező, 4. Rész

A Közös Tudatmező forrásai

A mindennapi tudat a sorozat előző részeiben bemutatott érvek alapján nagyrészt még ma is a kozmikus információs mezőből táplálkozik, akkor is, ha mára forrását már nem ismeri el, és önmagával meghasonulva legföljebb áttételesen érzékeli a világlátás kikerülhetetlen szerepét életünkben. Ezt a meghasonulás torzítja el a Közös Tudatmező egyéb forrásait. Ezek a közös múlt információs tere, az emberiség eddigi életének információs tere és a pillanatnyi világhelyzet, a társadalmi tényezők, a környezet pozitív és negatív elvárásai, igényei, azonosításra késztető tényezői. A Világegyetem és az emberiség Közös Tudatmezeje nemrég, mintegy tízezer éve még lényegi egységben éltek (lásd Grandpierre K. Endre: Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. Harmadik Szem, 8. szám,1992. Március). Nem csoda, hogy ennek az óriás korszaknak hatását nem volt képes teljesen kiküszöbölni a vele szembeforduló mai kor. De hogy volt képes ezt a meghasonlást előidézni? Hogyan képes a meghasonlást fenntartani?

A meghasonlás manipulációi

A tudat, a szellem életének legmélyebb természete a szabadság, a korlátlan kibontakozás, a mindenhez hozzáférés lehetőségével élés. Ha ez ma is érvényesülne a társadalomban – és nemcsak a gyerekek között, amíg a felnőttek ki nem nevelik belőlük – akkor a kozmikus és történelmi erőtér is közvetlenül hozzáférhető lenne mindenki számára, és akkor elemi erejű életadó természeti ereje elől nem lehetne megszökni, lepáncélozódni. Ahhoz, hogy a meghasonlott világkorszak uralomra, hatalomra juthasson, szembe kellett fordulnia emberi létünk legnagyszerűbb tényezőivel. Az élet természete a kiteljesedés, az életadás, a belső gazdagodás, a korlátlan gondolkodási szabadság folyamatos és korlátlan gyakorlati megvalósítása. A mágikus korban az egész világot, minden elemét ragyogónak, hozzánk közelinek és bennünk élő eleven forrásnak érzékeltük, így az egész élet áttetsző egységben, kozmikus jelentőségben, és számunkra egészében és minden lényegi részében elérhetően, átjárhatóan állt előttünk. Ez az átjárhatóság emberközelivé, otthonossá tette a Kozmosz végtelenségeit is. A meghasonlott világkorszaknak tehát ezt az átjárhatóságot kellett lehetetlenné tennie, meg kellett akadályoznia a szellemet saját természetének megtapasztalásában, átjárhatatlan falakat kellett emelnie a világ lényegi elemeinek, sorsközösségének tényezői között. A nyiladozó szellem mindent tudni akar? A hatalom létrehozóinak, az alávetettség feltalálóinak szembe kell fordulniuk a tudattal, az élettel, az emberrel. Ha a szellem tájékozódni akar, hintsünk homokot szemébe. Ha kérdez, kosarazzuk ki üres válasszal, ne adjunk választ, vagy adjunk hamis választ. Ha a szellem léte az információk közegében bontakozhat ki, vegyük el előle az összes lényegi információt, és építsük ki a hamis látszatvilág semmiféle valóságos útra nem vezető pótvilágát, és a megvakított szellem jobb híján ebbe fog kapaszkodni. Ha az ember természetszerűleg érdeklődik az Univerzum kozmikus csodái iránt, kiáltsuk ki az Univerzummal foglalkozás tevékenységét haszontalannak, minősítsük nevetségesnek a metafizikus gondolkodást, meddő dolognak az élet lényegi kérdései felől tudakozódást. Ha az ember élete útján valóságos közös célt keres a többiekkel, nevezzük fantasztának, vagy lázító elemnek. Ha a mágikus korban az emberiség érezte kozmikus szerepét, kiáltsuk ki az életet értelmetlennek, a Természetet uralmunk alá hajtásra való ellenséges tényezőnek, a Világegyetemet velünk nem törődő üres gépezetnek. Ha a népek ünnepeiken, szertartásaikon kapcsolatot teremtettek a kozmikus életadó erővel, töröljük el az összes ilyen ünnepet, és pótoljuk őket néhány hiteltelen mű-utánzattal. Ha életének értelmet adni akarván az ember keresi az élet rendeltetését, egyéniségét, kiáltsuk ki veszélyes társadalomellenes alaknak, deviánsnak, abnormálisnak, vagy antiszociálisnak. Ehhez persze úgy kell feltüntetni az élet eltemetőinek irányadóit és szempontjait, mint az egyedül üdvözítő igazság letéteményeseit. Így kezdődött a romlás, és romlik azóta törvényszerűen egyre, és tökéletesíti a hazugság, a manipuláció, a félrevezetés módszereit az elmúlt évezredekben. Hovatovább már ez tűnik természetesnek. Az “Időösvény” című amerikai fantasztikus kalandfilmben a kétszáz év múlva következő jövőből a mába induló időutasok így nyilatkoznak: “Menjünk vissza a kétszáz év előtti múltba! Mi lehetünk a világ császárai. Olyan mértékű, tökéletesített gonoszsággal szemben semmit nem tudnak kezdeni, ami kétszáz éven át csiszolódott!” Szép kis jövő – de ezt éljük ma is. Pár évtizede még az egész ország közvéleményét megrázta az az évtizedeken át páratlan eset, amikor Kodelkánét felnégyelték. És mi történik ma? Már szinte természetesnek kéne tekintenünk az ehhez hasonló eseteket. Ha a Közös Tudatmező belső világunk mélyén él, kiáltsuk ki a belső világot alantas ösztönök szemétdombjának, a világbéke legfőbb ellenségének. Ha a kíváncsiság korlátlansága, a megismerésvágy határtalansága, az alkotásvágy ösztöneinkben él, kiáltsuk ki a “tudatalattit” az automatizálódott üres szokások telepének. Ha a mágikus kor csodálatos emléke még ma is él sejtjeinkben, kiáltsuk ki az emberiség igaz ős-emlékeit hitelt nem érdemlő meséknek, a mágiát maradi szemfényvesztésnek, gonosz mesterkedések, praktikák tárházának, a haladás fő kerékkötőjének. Ha a mágikus világlátás a megismerés, az alkotás lényeges feltétele, kiáltsuk ki misztikusnak, vagy egyenesen okkultnak, homályos-ködös ügyködésnek, amely a tudomány, a “letétemény” világosságával szemben a sötétséget képviseli. Ha mindez megtörtént, nézzünk körül a világban, mi is történik tulajdonképpen.

Elmék viadala

Képzeljünk el két ősforrást, ahogy próbálják megérteni, mi is történik tulajdonképpen. Még semmi sem rögzített, semmi sincs a két ősforráson kívül. Még nincs múlt, mindketten most születtek. Élik zsongó, belső életüket, és próbálnak megtudni mindent magukról és a másikról. Eközben elindul életük, események folyama zúdul rájuk, és ők próbálják megérteni az egészet. Ebben nincs más eszközük, csak érzékelésük és az érzékeléseiket érzékelő és megszervező természetadta logikájuk. Ha elméjük teremtő hatalommal bír, a teremtett világnak is a szülő elme, tehát a logika törvényeit kell követnie. A teremtett világ, a külső világ viszont nem más, mint közös életünk színtere, elméink érintkezésének kerete (lásd G. A.: A valóság születése. Harmadik Szem, 1993 október). A valóság törvényei tehát elménk törvényei,a Közös Elme törvényei, s mivel elméink közös törvényei a logika törvényei, ezért a valóság törvényei a logika törvényei kell legyenek! És fordítva, a logika törvényei pedig az elmék egymást érzékelő képességén alapulnak! Mégpedig egymást elme-mivoltuk teljes dimenzióiban érzékelő képességén, hiszen elméink élő eleven érzékelő források, olyan kozmikus hatalmú lények, melyekről a kozmikus hegység csúcsán pihegő, szárnyait lekötözött mai tudat jószerivel alig tud valamit, és azt sem úgy, ahogy van. Képzeljünk el egy kozmikus méretű elme-hegységet, melynek talpa egyre szédítőbb kozmikus mélységbe nyílik, tágul egészen a Világegyetem egészéig, és képzeljük el, hogy másik végén ott kuporog egy jégtábla sarkán egy ijedt fóka, vagy egy lihegő szúnyog, és próbálja felmérni az összefüggések kereteit. Tény és való, hogy számunkra a logika mint egy velünk született természeti erő jelentkezik, amire történetesen ráaggattak egy cimkét – logika – de amit egyfelől mint külsődleges, objektív törvényt fogunk fel, hiszen ezt várják el tőlünk társadalmi környezetünkben, és mi nem akarunk csalódást okozni, másfelől mint legszemélyesebb alkotóképességünk eszközét és módját élünk át. A kettő ugyan nehezen egyeztethető össze, de legfeljebb abbahagyjuk a gondolkodást. Ne hagyjuk abba! Nem igaz, hogy a logikát tapasztalataink kifejlődésével sajátítjuk el! Egy kisgyerek sokkal nagyobb logikai önállóságról tesz tanúbizonyságot, mint a legtöbb felnőtt, akik egyszerűen csak a beléjük ültetett nézetek gépies visszaadására képesek, hiszen épp ezt várják el tőlük, és ők kellőképpen rugalmasok ahhoz, hogy alaptermészetüket meghazudtolva akár a legmerevebben rugalmatlanok legyenek, ha egyszer ezt várják el tőlük. Ha elvárják tőlük az önállótlanságot, az alkalmazkodást, ők megbízható partnerként szállítják a megrendelt viselkedést, életfelfogást, képesek bármilyen életfelfogást kifejleszteni magukban, még az önállótlanság életfelfogását is, akkor is, ha ebbe előbb-utóbb belebetegednek. Ha a tudat igazi dimenziói tabuk, ezt a felnőttek elfogadják, nem vitatják, és maguk gondoskodnak arról, hogy ennek megfelelően viselkedjenek, gondolkodjanak. Ha a tudat lényege az álomparancs, és az életfeladatból adódó tudati alapelvek, amelyek az élet-eltemetők számára tabuk, akkor a felnőtt kész az alapelvekről, egykori vágyairól mint gyermekded dajkamesékről elfelejtkezni és megfelelni a felnőttek könyörtelen kíméletlen világának, annál is inkább, hiszen ezt, úgy tűnik, megköveteli ön-és családfenntartása is. Ha a társadalom életellenes erőinek jó munkásokra, engedelmes rabszolgákra van szüksége, akkor nem az álomparancsot, a tudati alapelveket állítja figyelmet érdemlő helyre, nem életünk emberi, természeti és kozmikus dimenzióit, hanem a szakértelmet, a puszta mesterségbeli tudást, különösen, ha annak irányultsága a legnagyobb mértékben alkalmazkodik az uralkodó irányultságokhoz. Így állhat elő olyan minősítés, mint a profi bérgyilkos, a briliáns bűnöző vagy a virtuóz tömeggyilkos – akiket ezért a szakértelemért fizetnek. Hova tűnnek az élet emberi dimenziói? Hová tűnnek eszméink a közös világról? Hová tűnnek világmegváltó terveink? Az értelem hovatovább lesüllyed, és lassan már az alkalmazkodóképesség, a meghunyászkodás, a mindegy-mihez alkalmazkodóképesség kifejlesztését jelenti.

A romlás és a javulás útjai

Azokra a csatornákra, ahol történik valami számunkra fontos vagy fontosnak látszó, hajlamosak vagyunk ráhangolódni. Az élet egyre növekvő terheinek viselése közben aztán többnyire nincs elég figyelem, tartás és energia, hogy ha az adás romlik – ráadásul a legtöbb csatornán párhuzamosan – átkapcsoljunk egy nehezebben fogható, de számunkra fontos, segítő csatornára, vagy magunk harcoljuk ki egy ilyen megnyitását. Így szép lassan észrevétlen a körülmények foglyaivá válunk. Mi történik tulajdonképpen? Az amerikai kamasz fiatalok öngyilkossági arányszáma az utóbbi évtizedben megháromszorozódott. Magyarország népességét évtizedek óta kimagaslóan a világ legmagasabb öngyilkossági mutatója jellemzi. Történik valami a tendencia fölszámolására, vagy hadd hulljanak, akik kilógnak a sorból? Ha a Közös Tudatmezőt éppen az öngyilkosság kutatásával példázta Durkheim, akkor a Közös Tudatmező kutatásakor meg kéne határozni, mik a Közös Tudatmező mérgező tényezői, és ezek megváltoztatásával kéne javítani a társadalom közérzetén, ami egészséges működésének lényeges feltétele lenne. Magyarország kiemelkedő világutolsó a társadalmi közérzetben, a pesszimizmusban is. Életünk önálló alakításához újra kell tanulnunk a tájékozódást, az ismeretek beszerzését, belső figyelmünk hangolását, első életakaratunk hangjának meghallását, újra föl kell fedeznünk érzékelésünk eredeti természetét, születő érzéseink hatalmát. Föl kell fedeznünk természetadta élet-alapelveinket, meg kell találnunk legnagyszerűbb eszméinket. Ne legyünk mártírok saját csatamezőnkön!

Grandpierre Attila