Megjelent: www.deol.hu, 2009. október 9.

Készítette: Kele Csilla

„Érdemes az életet megbecsülni”

Biológiai erőterek, a tudat filozófiája – Grandpierre Atilla 30 éve kutatja a világlogikákat. Zenekaraiban, a Vágtázó Csodaszarvasban és a Vágtázó Életerőnéven új életre kapott VHK-ban az élet teljesebb, mélyebb világára nyit kapukat.  A népzene ősi rétege számára az istenélmény felmutatása, nem véletlen, hogy zenekarai kultikusak, rendkívüli hatású koncerteket adnak. Grandpierre Attila énekes-csillagász az új célokról és az emlékekről beszélt a DEOL-nak.

Elhatárolónak-e névváltásukkal az egykori Vágtázó Halottkémektől? Céljuk-e a szemléletváltás az új formációban?

–       Szó sincs elhatárolódásról – ugyanazt a mondanivalót másképp fogalmazzuk meg. A Vágtázó Halottkémek nevet sokan nem értették, morbidnak tartották. Azért adtam annak idején ezt a nevet, hogy kifejezze, a mai világban az emberek tetszhalott életet élnek, sok a halott, kevés az idő, hát vágtázunk, hogy a vágtázással új életerőt adjunk a tetszhalottaknak. Ma ugyanezt a gondolatot fejezzük ki a Vágtázó Életerő névvel.

Van-e váltás a hangszerelésben? A régi sámánizmus megújul-e a Vágtázó Életerőben?

– A népzene legősibb, sámánisztikus rétegét elsősorban az akusztikus népi hangszerekkel zenélő Vágtázó Csodaszarvassal elevenítjük fel. A hangszerelést az ősi, Eurázsiában is használt eszközökkel tettük természetessé, most kétfenekű tapan csángó dobokkal játszunk és harmadikként komplett dobszereléssel egészítjük ki a koncerteket. A pengetősök közül a kobozt tambura váltotta fel, a másik pengetősünk a ciszter nevű hangszer. Mongóliai és kínai hegedűt, kínai fuvolát is használunk és moldvai hangszereket. A Vágtázó Életerő az ősiséget szorosabban összeköti a mával, az elektromos gitárok hangzásvilágával – de nem az eszközök lényegesek, hanem a mondanivaló. A VHK-t idéző Vágtázó Életerő koncertekről készült DVD film még az idén megjelenik.

A régi VHK a rendszerváltás előtti underground ikonikus zenekara volt a sajátos zenei hangzással. Ma mennyire számít az új formáció peremhelyzetben lévő, eliten kívüli kezdeményezésnek?

– Harminc év sikeres zenélés után az ember joggal gondolhatja, hogy egy zenekar – amire világszerte felsőfokban hivatkoznak –, saját hazájában is elfogadott, befutott legyen. Furcsamód, a mi zenekarunk ennyi idő után sem igazán elismert, mert mi nagyon megelőztük a korunkat. Nincs hozzánk hasonlítható zenekar a világon, egyedülállóak vagyunk. Amerikai lapokban is megírták, hogy a VHK önálló szellemiségű zenekar, aki a legnagyobb nyugati zenekarokkal legalábbis egyenrangú. Ugyanakkor az a szellemiség, amit megjelenítünk, évtizedek óta egyre inkább a közérdeklődés központjába kerül. Egyre népszerűbb a természet felé fordulás, a természetes, ősi életmódok, a sámánizmus, az indiánok kultúrája, a kiút keresése a fogyasztói társadalom csődjéből. A VHK olyan világnagyságok kedvence, mint például Iggy Pop, Jello Biafra, a Neurosis zenekar, Lemmy, vagy Henry Rollins. Érdekes például, hogy a hatvanas évekből világhírű Arthur Brown manapság szintén a sámánisztikus, ősi zenék iránt érdeklődik, és ő is megkeresett, hogy szeretne velem együttműködni. Ez azért mutatja, hogy a világban vannak olyan jelenségek, amiből kiderül: értékelik a zenénket.

Mit üzen zenéjük a vele most ismerkedőknek? Lehet-e örömzenének tartani ezt az új zenélési módot a fiatalok körében?

– A mi zenénk az örökkévalóság, a Kozmosz zenéje, a Világegyetem szellemiségének és érzésvilágának felfedezése. A Világegyetem egyetlen gigantikus élőlény, és változásait, fejlődését érzései röpítik előre. Mi ezeket a Mindenséget röpítő érzéseket fedezzük fel és elevenítjük fel a színpadon. Ezért olyan megrendítő hatásúak és megtisztító erejűek a koncertjeink. Zenénk üzenete pedig az, hogy az élet sokkal nagyobb, sokkal jelentősebb annál, mint ahogy azt ma értékeljük. Az anyagi szempontok, a külvilág elvárásai és a társadalmi kényszerek nyomása alatt sokszor betörnek az emberek. Mi inkább a végtelen szabadságot képviseljük. Fontos, hogy mindig megtartsuk magunkban a lehetőséget, hogy megmaradjunk életigenlő és az élet kiteljesítéséért küzdő embernek.

Mi az, ami hazai pályán hátráltatja a kibontakozást? Önkorlátozó hiedelmek a szakmában, vagy éppen az új hangzás iránti elfogultság?

– A mi zenénket nehéz széleskörűen elfogadtatni, legalábbis a kereskedelmi rádiókban, televíziókban nem játsszák gyakran. A közönségünk mégis megérti és megérzi, tudja, mit szeretnénk kifejezni. Lemezeink az országos eladási listákon mégis az élvonalban szerepelnek. A társadalmi intézmények elismerése még várat magára, itt a legnagyobb a lemaradás… Akkor jön majd el a mi időnk, ha majd egyre több ember rájön arra – a társadalmat irányító rétegből is –, hogy az élet érdemes az elmélyült átélésre. Ez fontosabb, mint a külsődleges siker, mert igenis érdemes az életünket megbecsülni. Teljes értékűként, végső valóságként kell megélnünk érzésvilágunk egész életre szóló élményeit, ez a legfőbb dolog, aminek meg kell felelnünk. Az egész életünket elhibázhatjuk, ha a külsőségeknek alárendeljük.

Csillagászként jobban ki tudja-e bontakoztatni ezt a gondolkodásmódot? Mi az, amit a zenétől nem kapott meg, de választott hivatásában képviselhet?

– A csillagászatban az élő Világegyetem elképzelését dolgozom ki, ahol a Világegyetem nem élettelen anyagcsomók összessége, hanem élő szervezet. Az élő Világegyetem – és maga a kozmikus élet – üzenete, hogy tetteinknek a legmagasabb fokú kiteljesedésre kell irányulnia. A legmagasabb, legnemesebb és legmaradandóbb boldogság elérése a Világegyetem akarata, az élet örök törvénye, ezt kell követnünk, ha életünket boldoggá akarjuk tenni. Mindez nagyon „meredek”, korszakváltó világkép, ami csillagászati és filozófiai érvekkel igazolható.

Milyen filozófiai hagyományból táplálkozik a zene mögötti háttér-elmélet? Kik azok, akiknek szellemiségét követi az érvelésben?

– Saját, önálló gondolkodásommal, elsősorban Édesapám, Grandpierre K. Endre munkásságára támaszkodva jutottam ehhez a szellemiséghez. És magából a valóságból, amit az élet világraszóló valósága jelent. Persze mindez egy ősi világlátás nyomait is hordozza, néhány ezer éve mindez az emberiség általános világképe volt. Az élő Világegyetem világképe sokáig közkincs volt, a népművészet is erre épült, a világfa jelképe – vagy éppen a karácsonyfa – szintén ezt jelképezi. Csak néhány száz éve történt olyan váltás a newtoni – és kopernikuszi fordulattal, amiben az ember kikerült a világképből, hogy a fizikai, az élettelen anyag váltsa fel. Mindez a mechanikus-fizikai meggyőződés már négyszáz éve hat és termeli az anyagias fogyasztói társadalmat, ahol nő az anyag, és csökken a boldogság szerepe. Mi a Vágtázó Életerővel tulajdonképpen az emberiség boldog jövőjének korai előhírnökei vagyunk…

2009 az EU-ban is a Kreativitás Éve. Ön szerint hogyan növelhető az innováció az egyéni életúton a még kételkedők körében?

– A Világegyetem maga a végtelen alkotóerő, ezt pedig akkor tudja az ember megtalálni, ha saját életének is nemcsak az értelmére, de a mondanivalójára is rátalál… Akkor sikerül mindezt elérni, ha saját életét egységes egésszé szervezi. A zenénknek is az a mélyebb üzenete, hogy ha a legmélyebb mondanivalónkat megtaláljuk, minden a dolgok rendje szerint, saját medrében fog újjászerveződni.