Grandpierre Atilla: Bevezető. A székelyek eredetéről vallott hivatalos nézetek vázlatos rövid összefoglaló ismertetése.

Bevezető Orbán Dezső-Grandpierre Atilla: Fejezetek a székelység őstörténelméből című könyvéhez. Kárpátia Műhely, 2009.

A székelység a magyarságnak egy részben különálló, különleges ága. Különleges tulajdonságai közé tartozik ragaszkodása ősi szokásaihoz. A székelység megtartó erőt jelent nemcsak saját népe, hanem a magyarság egésze számára is. A székelységben az ősiség és az ősiségben munkálkodó összetartó, megtartó erő rendkívüli erővel jelenik meg. Szükségünk van erre a megtartó erőre. Ahhoz, hogy ez a megtartó erő jobban kibontakozzon, és összetartson bennünket minden hányattatás közepette, érdemes jobban megismerni a székelység rendkívüli, ősi múltját. Orbán Dezső könyve messze bevilágít a múltba, olyan mélyre, hogy képes új megvilágításba helyezni a székelység őstörténetét. Több évtizedes kutatómunka kudarcai vezették rá, hogy feladja a kitaposott utakat, és teljesen új utat törjön a székelység őstörténetének eddig nem ismert mélységű megvilágítása felé. Ebben legfőbb segítője az ókor legjelentősebb földrajztudósa, Strabon. Strabon műve alapvető kellene legyen az ókori történelem megértése számára, mégis mindmáig szinte felfedezetlen, különösen magyar és székely vonatkozásait illetően. Orbán Dezső hetven esztendőn át tartó kutatásaival eredményt tudott felmutatni olyan, a mai kutatók számára szinte elképzelhetetlen kérdésekben is, mint hogy kik építették a székely ősvárakat és mikor, honnan erednek a jászok, mi volt az agatürszek, dákok, géták, markománok szerepe a székelység életében, milyen kapcsolatban állt a székelység Mükénével és a Hettita Birodalommal. Hogy mennyire újszerű és messzevilágító eredményekről van szó, azt mutatja a mai álláspontok összegzése a Bevezetőben. És hogy mennyire közel járt Orbán Dezső a valósághoz, azt mutatják az Utószóban összefoglalt legújabb tudományos eredmények.

A székelyek eredete a ma uralkodó hivatalos nézetek szerint

A háromkötetes, az Akadémiai Kiadó akkori álláspontját tükröző „Erdély története” (Makkai, 1986, 291) című, hiánypótlónak szánt hatalmas műben nem könnyű feladat megtalálni a székelyekre vonatkozó részt (az 1. kötet III. részének 2. fejezetének hetedik alfejezete; az 1. kötetben tartalomjegyzék nincs), és ami még sajnálatosabb, hogy e kérdés ismertetésének mindössze négy oldalnyi szöveget szántak „A székelyek Erdélyben” címmel (291-295. o.). A székelyek viszonylag késői felbukkanása ebben a műben azt jelzi, hogy szerzői szerint a székelyek viszonylag későn bukkantak fel Erdélyben, és viszonylag jelentéktelen szerepet játszottak. A székelyeket az „Erdély a középkori magyar királyságban (896-1526)” című fejezetben említik az első kötetben, mely a kötet főcíméhez „A kezdetektől 1606-ig” és a többi fejezet címéhez hasonlóan következetesen időrendiséget jelez. Mégis, az „A székelyek Erdélyben” c. alfejezet a „Királyi vármegyék Erdélyben” c. alfejezet után következik. Ebből a módszertanból adódóan a székelyek tehát István király vármegye-szervező munkája után tűnnének fel Erdélyben. Eszerint a székelyek újkeletű lakosok lennének Erdélyben, nem pedig őslakosok, ahogy azt hagyományaik, jogrendjük, társadalmi szervezetük egyértelműen jelzi. De vannak egyéb gondok is. Az első kötetben és az alábbi honlapon e fejezet szerzőjének nevét nem lehet megtalálni (http://mek.niif.hu/02100/02109/html/52.html), de az angolban már fel van tüntetve (http://mek.oszk.hu/03400/03407/html/57.html). Úgy tűnik, az angolul olvasók teljesebb információkat érdemelnek a szerzőkről.

Ezeknél a hiányosságoknál is nagyobb gondot jelentenek a tartalmi tévedések. E mű szerint a székelyek vagy – a hivatalos történetírás nagy része szerint – törökök, vagy onogur–bolgárok voltak, és vagy a 7. század, vagy a 9. század végén „sodródtak”, illetve többé vagy kevésbé „elmagyarosodva” érkeztek Erdélybe. Mindkét esetben rejtély marad, miért magyar nyelvű már az ókorban Erdély földrajzi és településneveinek jelentős része (Bakay, 2004, 245-247). Ellentmondásba kerülünk azzal a ténnyel, hogy a székelyek kitűnnek hagyományaik őrzésében. Ha a székelyek eredetileg törökök vagy onogur–bolgárok lettek volna, és nyelvüket felcserélve váltak volna magyarokká, akkor semmi sem indokolná ezt, a magyarsághoz képest is kiemelkedő ősi szokásrend-tiszteletet. Rejtély marad a székelyek természetes leszármazási renden, vérségi köteléken alapuló települési rendje, egy tömbben, ősi szokásjog alapján (Thúry József, 1898, 65-87, 138-163, 195-216; Hóman, 1921) kialakult, már a távoli múltban is helyben gyökerező népi műveltsége, a székely hagyomány ezen feltevéseknek élesen ellentmondó mivolta, a székely nyelv még a magyarnál is archaikusabb, ősibb jellege, amely önmagában is több ezer éves múltat jelent. Rejtély marad a székelyeket az ókori és őskori erdélyi népekkel összekötő régészeti bizonyítékok egész sora, mint például a díszítőművészet elemeinek többezer éves folytonossága a hun, dák, szkíta, bronzkori, rézkori, újkőkori díszítőművészettel (lásd az Utószót).

Mindezek figyelmen kívül maradtak a hivatalos vonal történészeinél, hiszen ahogy maga az „Erdély története” szerzője írja, ezeket vagy régészek, történészek, vagy nyelvészek alakították ki, vagyis eleve figyelmen kívül hagyták a társtudományok, az embertan, a genetika, a népzenekutatás, a vallástörténelem, a jogtörténet és a többi társtudomány eredményeit. De mivel magyarázható a nyelvészet eredményeinek ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása? Mivel magyarázható Erdély ókori helynevei jelentős részének figyelmen kívül hagyása? Mivel magyarázható a székely nyelv archaikus, ősi jellegéhez tartozó több ezer éves önálló múlt figyelmen kívül hagyása? Mivel magyarázható a székely néphagyomány, történelmi tudat figyelmen kívül hagyása? Hiszen a legtöbb más nép esetében a népek korabeli krónikái, sőt még olyan eposzai, mint például Homérosz „Íliász”-a, Trója feltárásával régészeti igazolást is kaptak, történelmi hitelességük alapvetően beigazolódott. Hogyan lehetséges, hogy ezektől eltérően elsősorban és kirívó mértékben a székely-magyar krónikákat, a székely-magyar hagyományt kell történelmileg hiteltelennek tekinteni? Úgy gondoljuk, ezek a tények elsősorban a finnugor nyelvrokonság és a feltételezett finnugor ősnéptől leszármazás elméletének intézményesítésével és kizárólagosnak feltételezésével magyarázhatók, vagyis egy szemlélet becsontosodásáról van szó. Lássuk, ennek a szemléletnek a hívei milyen összképet adnak Erdély őstörténelméről!

Vegyük először az 1. kötet 1. fejezetét, az „Erdély története az őskorban és az ókorban” c. munkát (Vékony, 1986), és emeljünk ki néhány kiemelkedően fontos részletet, hogy világosabb legyen az összkép.

Az agathürszök „a görög világ látóköréből eltűnnek… Erdély lakosai magukra hagyják halottaikat, s szinte maradéktalanul elvándorolnak. Menekülésük oka: a kelták megjelenése. Az elnéptelenedett Erdély (kiemelés – GA) egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut.” (30. o.)

II. rész: Daciától Erdőelvéig. A népvándorlás kora Erdélyben (271–896) (Mócsy, 107–234. o.)

„Dacia elfoglalása 268-271 között befejeződött. Erdély és a román alföld «a gótok országa» lesz.” (109. o.)

 „Az a folyamat, amely a 3-4. században megindult, majd a 6. században a gepida uralom idején lelassult, az avar uralom első hat évtizedében éri el végkifejletét: Daciából Erdőelve, Silvania, illetve Transsilvania lesz. Ez a településtörténeti mélypont (kiemelés – GA) (165. o.).

 „A 810-es években «a Duna menti Daciát» balkáni szlávok foglalják el.” (189.o.)

„827–831 között Omurtag bolgár kán seregei általános támadást indítanak a Közép-Duna-vidék ellen.”

„Az erdélyi bolgár uralomra csak egy 892. évi adatból lehet  visszakövetkeztetni.” (190. o.)

„A Don vidékéről nyugat felé húzódó magyarok 832–836 között tűnnek fel a Duna torkolatvidéke táján.” (198. o.)

III. rész. Erdély a középkori magyar királyságban (896–1526), 235–408. o.), 2. fejezet. A magyar honfoglalástól a tatárjárásig (260. o.–309. o.). Alfejezet: A székelyek Erdélyben (291–295. o.).

Foglaljuk most röviden össze a fenti képpel kapcsolatos legfőbb kritikai észrevételeinket! Vékony Gábor véleménye, amely szerint a kultúraváltás szinte mindig népcserét jelent, a régészek általános nézetét tükrözi. Megítélésünk szerint azonban a népek lecserélésének, elűzésének, kipusztításának ilyen mértéke, ha jobban meggondoljuk, nagyon is kérdéses. Hány népcserének kellett történnie ugyanis e feltevés alapján Erdélyben? Vékony Gábor szövege alapján népcserék egészen rendkívüli sorozata sújtotta Erdélyt a Starcevo–Körös-kultúrától a dákok megjelenéséig. Nézzük csak, mely kultúráknak tulajdonít az „Erdély története az őskorban és az ókorban” szerzője népcserét!

1. Starčevo–Körös-kultúra, i. e. 5500.

Az epipaleolitikus népcsoportokat az élelemtermelés felé vezető úton bevándorló dél-balkáni közösségek állítják meg, a Starčevo–Körös-kultúra népe.

2. Szászhermány-kultúra, i. e. 5000

5000 körül valószínűleg a Maros mentén kerültek újabb csoportok Erdélybe: anyagi kultúrájuk vonásai dél-alföldi lelőhelyeken is elénk tűnnek.

3. Dudesti-kultúra

Nagyon rövid átmeneti periódus után – amikor Dél-Erdélyben a nyugati Havasalföldön elterjedt Dudeşti-kultúra népe él.

4. Vinča–Tordos-kultúra, i. e. 4000

Új népcsoportok költöznek be. A Vinča–Tordos-kultúra népe; a vonaldíszes kerámia népe, festett kerámiát készítő csoportok.

5. Vonaldíszes kerámiakultúra. Valószínű, hogy a Vinča–Tordos-kultúra népének nagyobb része a Maros mentén elmenekül-elvándorol.

6. Boian-kultúra. A vonaldíszes kerámia népének területére a Moldvában, Kelet-Havasalföldön kialakult marha-,juh- és kecsketartó Boian-kultúra emberei törtek be.

7. Petreşti-kultúra. Az igazi törést azonban az észak-erdélyi, Szamos menti festett kerámiás csoportok áthúzódása idézi elő a Maros mentén.

8. Lovas protoeuropidok a pontusi sztyeppről. A Szamos vidékén lakó festett kerámiás csoportok birtokaira a Keleti-Kárpátokon keresztül nagyállattartó, lovas protoeuropidok vonulnak a pontusi sztyeppről.

9. Cucuteni–Tripolje–(Erősd)-kultúra, Tiszapolgár-kultúra. A jövevények megjelenésével egyidőben történhet Délkelet-Erdélyben, a Boian-kultúra területén a Cucuteni–Tripolje-(Erősd)-kultúra népének betelepedése. A népmozgalmak a Kárpát-medence keleti felében a népesség folyamatos kicserélődéséhez, a bevándorlókkal való összeolvadás következtében életviszonyaik, s aztán anyagi kultúrájuk megváltozásához vezetnek.

10. Bodrogkeresztúr-kultúra. A Tiszapolgár-kultúra népének települési területét később a Bodrogkeresztúr-kultúra népe szállja meg.

11. A Szrednyij Sztog-kultúra utódai. A helyi lakosság ugyan a jövevények első hullámával még kialakít valamiféle együttélést (Herkulesfürdő-Băile Herculane III.–Laŀnany), a keleti pásztorok újabb és újabb áradata azonban nemcsak a hegyekbe, hanem a hegyekből is elűzi őket.

12. Cernavoda III.-kultúra. Erdély (s egész Kelet-Közép-Európa) történetében ezzel – nem először – új korszak kezdődik. Az Al-Duna vidékén összeolvadnak a keleti jövevények a helyben maradottakkal, akikhez dél-balkáni, talán anatóliai csoportok is csatlakoznak. A kialakuló új népesség (Cernavoda III.-kultúra) a Maros mentére is benyomul.

13. Macedónia és a Balkán-hegység vidékéről pásztorcsoportok. I. e. 2000 felé újabb népmozgás idéz elő lakosságcserét Erdélyben: Macedónia és a Balkán-hegység vidékeiről pásztorcsoportok húzódnak a Délkeleti-Kárpátok térségébe. Később (már a korai bronzkorban) Erdély egész területét elfoglalják (Coţofeni II., Kolozskorpád I.).

14. Cotofeni II.–Kolozskorpád-kultúra. A Coţofeni II.–Kolozskorpád-kultúra korszakában Délkelet-Erdélybe a Kárpátokon túli pásztortörzsek nyomulnak be.

15. Glina III.–Schneckenberg-kultúra. A Folţesti III.–Zăbala-kultúra népének helyére hamarosan újabb bevándorlók kerülnek Délkelet-Erdélyben (és Havasalföld egész területén), a korai bronzkor közepe felé: a Glina III.–Schneckenberg-kultúra népe.

16. Jigodin-kultúra a kora bronzkor végén. A kora bronzkor végi Glina III.–Schneckenberg- és Cîlnic-kultúrák életének végén Erdély keleti, északkeleti részén egy, főleg zsinegdíszes kerámiát gyártó csoport jelenik meg.

17. Ciomortan-kultúra a korai és középső bronzkor fordulóján. A korai és középső bronzkor fordulóján Délkelet-Erdélybe, a Háromszéki-medencébe moldvai csoportok vándoroltak be.

18. Monteuru-kultúra. Néhány erődített telepükön nem élhettek sokáig..

19. A Tiszántúl népessége benyomult Erdélybe a középső bronzkor elején, Wietenberg-kultúra. Úgy tűnik, a középső bronzkor elején a Tiszántúl népessége benyomult Erdélybe. A Wietenberg-kultúra népe Erdély egész területét elfoglalja,

20. Mükénéi harcosok uralkodnak a helyi lakosság fölött a i. e. 16-15. században. Mivel a Wietenberg-kultúrát egyéb vonások is kötik a mükénéi kultúrához (főként a gyakori spirális díszítést szokás idézni), nem lehetetlen, hogy a i. e. 16–15. században délről érkező harcosok uralkodnak Erdélyben a helyi lakosság fölött. A gömbös testű fazekakon, füles csészéken, tálakon bekarcolással, pecsételéssel meandereket és spirálisokat rajzolnak.

21. Közép-európai pásztortörzsek északról, az i. e. 14. század végén. Az i. e.  14. század végén a Kárpát-medencébe közép-európai pásztortörzsek törnek be északról.

22. Noua-kultúra, protoeuropidok. Erdély a késő bronzkor korai szakaszában a keleti sztyeppek pásztorainak könnyű zsákmánya lesz.

23. Gáva-kultúra, az i. e. I. évezred kezdetén. A Noua-kultúra népének nagy többsége keletre menekült. A Gáva-kultúra és a rokon csoportok területén belső lakosságcserék történnek, ígyErdély késő bronzkori lakosságának nagy része is elvándorol az események következtében.

24. Basarabi-kultúra, – i. e. 8-7. század, a Hallstatt-kultúrából fejlődhetett ki. Elhagyott falvaikat a jövevényekkel együtt Al-Duna-vidéki, kisebb részben dél-dunántúli telepesek foglalják el.

25. Agathürszök, i. e. 6. század. Az erdélyi agathürszök i. e. 500 körül még terjeszkednek. Az i. e. 4. század közepén még Erdélyben éltek. Ezután – a régészeti anyag tanúsága szerint – nem temetkeznek többé az agathürsz temetőkben, Erdély lakosai magukra hagyják halottaikat, s szinte maradéktalanul elvándorolnak. Menekülésük oka: a kelták megjelenése. (Ugyanakkor nem lehet kizárni, hogy a temetkezési szokások változtak meg, illetve egyéb, hasonló eredményre vezető tényezőket. GA)

26. Kelták, az i. e. 4. század végén. Az elnéptelenedett Erdély egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut.

27. Dákok, i. e. 2. század. A betelepülő népesség zöme alföldi dákokból állt (Vekerzug-csoport).

28. Rómaiak, i. sz. 2. század

29. Gótok, i. sz. 3–4. század

30. Hunok, i. sz. 4–5. század

31. Gepidák, i. sz. 5–6. század

32. Korai avarok, i. sz. 6. század

33. Késői avarok, i. sz. 8. század

34. Magyarok, i. sz. 9. század

Összesítve tehát i. e. 5500-tól i. sz. 9. századig,  6300 év alatt 34 népcsere, vagyis 190 évente egy! Ehhez képest a magyar történelem Árpád óta eltelt ezerszáz éve maga az idilli béke, hiszen 1100 év óta egyetlen egyszer sem cserélődött le a népesség – fordítva: a magyar nép folytonosságáról beszélhetünk. Hogyan lenne ez lehetséges? Mindez Európa természet szerint legvédettebb tájegységén, ahol éppen a legtávolibb múltra visszatekintő, helyben élő nép lenne inkább feltételezhető?Vajon mivel lenne magyarázható, hogy a latin írás bevezetésének időszaka, a magyarság ezeréves zuhanásának kezdete két ennyire élesen elütő korra osztja a Kárpát-medence népességtörténetét? Az ember inkább arra gondolna, hogy a magyarság zuhanásának kezdete után gyorsulhatnának fel a népességcserék!

Határozott véleményünk, hogy a történelmi változásokat, módosulásokat nem lehet ilyen egyszerűen a népesség túlnyomó részének cseréjével azonosítani. Többek között azért nem, mert tény, hogy ugyanebben az időszakban és körzetben ugyanakkor figyelemreméltó folytonosság számos jelét is tapasztaljuk (lásd az Utószót; és GKE-GA, 2006). Az erdélyi kultúrák vallásában folytonossági elem például Babba Mária (Boldogasszony, Magna Mater), a spirál jelkép, a Nap és a Hold tisztelete. Folytonosság állhat fenn a népesség összetételében is, hiszen a dákok éppúgy szarmaták, szkíták (illetve elődeik), mint például a „lovas protoeuropidok”, a közép-európai pásztortörzsek, a keleti pásztorok, a Cernavoda-kultúra, vagy az agathürszök.

Világos, hogy egy nép életében a díszítőművészet természetéhez éppúgy hozzátartozik, hogy újabb és újabb kifejezésformát keres magának, mint a gazdasági élethez a fejlődés, a vallási képzetekhez az újabb és újabb iskolák jelentkezése stb. Alapvetően képtelen és hibás módszertant jelent, ha minden efféle változás mögött a népesség túlnyomó részének elűzését vagy kiirtását tételezi fel a régészet.

Strabon adataiból következik, hogy a dákok hadserege Burebista alatt 200 000 fős volt, vagyis a dák lakosság legalább kétmilliós volt (ezt támasztja alá Király, 1891, 22. o.). Ez a korabeli Erdély lakosságára vetítve legalább kétmilliós népességet jelent. Ma Erdély lakossága hétmillió fő. Erdély népsűrűsége tehát a maihoz nagyságrendileg (azaz tízes szorzón belül) hasonló volt a dákok idejében is. Még a II. világháborúban alkalmazott fejlett tömegirtó gépezettel sem sikerült a két legnagyobb vesztest, a magyar és a német népet sem kiirtani, sem elüldözni Európából. A történelemtudomány alapvető követelményeivel ellentétes feltételezni, bizonyosságként állítani, és még alaptalanabb közvetve sejtetni, hogy háromezer év alatt 34-szer pusztult ki vagy menekült el a népesség zöme Erdélyből. Tegyük hozzá, hogy Erdély Európa talán legvédettebb, országnyi területű körzete, és így minden alapunk megvan arra, hogy azt gondoljuk, Európa ősnépe legjobban éppen Erdélyben maradhatott fenn. Igencsak nyomós okai vannak tehát az erdélyi népi folytonosság tételének. Ennek a tételnek viszont logikus következménye a székelyek őshonossága. Lehet, hogy a székelyek nem ezer, hanem sok ezer éve élnek Erdélyben? Ideje ezt a lehetőséget alaposabban megvizsgálni. Orbán Dezső könyve az egyik első, nagy lépés ezen az úton.

A történetírás hibái, hiányosságai nem maradnak következmények nélkül. Nemcsak a történelem, de a történelemírás is hatalmas, élet-, közösség-, és, népformáló erő, mert az emberek, népek tudatára hat, és a tudat alakítja, igazítja vagy torzítja a valóságot. A hivatalos magyar történelemírás kirívó hiányosságai, egyoldalúságai sem maradtak következmények nélkül. Vegyünk egy példát! A mai világ egyik leginkább mérvadó forrása, az Encyclopedia Britannica a magyarság történelméről a következőképpen ír (Hungary, History, 2009):

„Magyarország akkor jött létre, amikor a magyarok, egy finn-ugor nép, elfoglalta a Duna folyó középső medencéjét az i. u. 9. század végén. E terület egyes részei az ősi római birodalomhoz tartoztak, mint Pannónia és Dacia. Amikor a rómaiak a 4. század végén elvesztették ellenőrzésüket Pannónia felett, először germán, majd szláv törzsek foglalták el. Dacia rákövetkező történetét nem jegyezték fel. A központi síkság a Fekete-tengertől északra élő nomád bevándorló törzsek – hunok, bulgárok, avarok – szállásterületévé vált, amelyek közül egyesek nagyobb körzetekre is kiterjesztették hatalmukat. Az avarokat, akik a medencét a 7. és 8. században uralták, 800 körül Nagy Károly törte le, akinek utódjai e terület nyugati felét szláv vazallus hercegségek láncaiként szervezték meg. Ezek egyike, Horvátország, északon a Száva folyóig terjedt ki, és teljesen függetlenné tette magát 869-ben, míg egy másik, Moravia, amely egészen a Garam (ma Hron) folyóig terjedt, addigra nyíltan visszautasította a Karoling fennhatóságot. A Bizánci Birodalom és Bulgária gyenge fennhatóságot gyakorolt a terület déli és keleti részén.

892-ben Arnulf, a Karoling császár megpróbálta visszaállítani fennhatóságát Szvatopluk moráviai herceg felett, és a magyarok segítségéért folyamodott, akiknek korábbi hazájuk a Volga és Káma folyók felső részén feküdt; innen fel nem jegyzett okok által hajtva egy pontosan nem ismert időszakban délre vonultak a sztyeppékre, ahol áttértek a nomád életmódra. A 9. században a Don alsó szakaszán éltek, ki-kitörve a sztyeppékre e folyótól nyugatra. Aztán hordáikból, vagy törzseikből egy szövetséget alkottak, mindegyik egy főnök alatt, akinek hatalmát utódja örökölte. Ezek mindegyike különböző számú klánból állt, amelyek tagjai valós vagy képzelt vérrokonságban álltak. A klán minden tagja szabad volt, de a közösség rabszolgákat tartott, akiket a csatákban vagy portyáikon ejtettek foglyul. Hét magyar horda mellett más elemek is a szövetség részei voltak, beleértve a török kazárok három hordáját (a kavarokat).  Vagy emiatt, vagy talán korábbi állapotokra emlékezvén, ezt a szövetséget szomszédai onogurként (szó szerint: „tíz nyíl”) ismerték, amelyből a szláv kiejtéssel jött létre a Hungarian népnév.

889-ben egy újonnan érkezett nép, a pecsenyegek (besenyők) népének támadása, a magyarokat és szövetségüket a sztyeppe nyugati szélére hajtotta, ahol akkor éltek, amikor Arnulf meghívása megérkezett.  Az Arnulfnak küldött csapat beszámolt arról, hogy a Kárpátok hegyei mögötti síkság megfelelő új otthont jelenthet, amelyet könnyű meghódítani és megvédeni a támadásoktól. Főnökükként Árpádot, a legerősebb törzs vezérét választva a magyarok nagy tömegben átkeltek a Kárpátokon, valószínűleg 896-ban, és könnyen maguk alá gyűrték a ritkán lakott központi síkság népeit, letelepedésük első helyét. 906-ban lerombolták a Moráviai Birodalmat, és a következő évben elfoglalták Pannóniát, visszaverve egy germán haderőt, amelyet ellenük küldtek. Ezután erősen megtelepedtek a medence egész területén, amelyre törzseiket és szövetségeseiket szétszórták. Árpád a Dunától nyugatra eső központi területet vette saját törzse birtokául. A peremvidéket előörseikre bízták, amelyeket fokozatosan előre toltak, főként észak felé.”

Az Encyclopedia Britannica, a világ mai tudományos közvéleményét bemutató, mérvadó enciklopédia, véleményünk szerint azt szemlélteti, hogy a modern történetírás hogyan kerül egyre távolabb a történelmi valóságtól. Ennek értékelésekor számolnunk kell azzal, hogy a nemzetközi közvélemény valóságos, sorsformáló erő. Az európai népek sorsának alakításában – lásd például Koszovó, az erdélyi magyar nyelvű misék vagy az erdélyi autonómia ügyét – ma is jelentős szerepe van a világ közvéleményének. Úgy tűnik, a hivatalos magyarországi történetírók sorsunk alakításában a magyarság, a székelység számára leghátrányosabb helyzet elősegítésében segédkeznek. Az árpádi visszajövetellel kapcsolatban az Encyclopedia Britannica 2007-es kiadásában szó sem esik a magyar krónikákról, a magyarság Árpád előtti ittlétét jelző régészeti tények sokaságáról, a népi folytonosságra utaló tények sorozatáról. Ellenkezőleg: az enciklopédia szerint különösebb ok nélkül elhagytuk máshol levő őshazánkat, majd elhagytuk ősi életmódunkat is, aztán valós vagy képzelt vérrokonságban álló klánjainkból képződött hordáink összeszövetkeztek a három török törzzsel, felvettük az „on-ogur” török nevet, amelyből aztán szláv kiejtéssel jött létre Hungarian népnevünk. Mai hazánkat Arnulf császár alkalmi meghívásának köszönhetjük. Amikor bejöttünk, leromboltuk a Moráviai Birodalmat. Ez lenne a magyar történelem leglényegesebb elemeit tartalmazó vázlat?

A nemzeti érdekek képviseletét a történelemírásban a román hatóságok a magyarnál sokkal nagyobb jelentőségűnek fogják fel, és ennek megfelelően nagy súlyt helyeznek arra, hogy a román történelmet minél kedvezőbb színben tüntessék fel. Amíg a hivatalos magyar történelemírás rendszerint a magyarellenes szemléletnek megfelelően hamisítja, torzítja, csúsztatja a tények kiválasztását és értelmezését, addig a román történelemírás éppen fordítva, a vélt román érdek soviniszta értelmezésének megfelelően hamisítja meg a történelmet. Az eredmény: Erdély történelmét, figyelemre méltó módon, az Encyclopedia Britannica 2007 a történelmi valóságot alapvetően és súlyosan meghamisítva mutatja be (Romania, History, Romanians and Hungarians, 2009).

„A román nép etnogenezise valószínűleg a 10. századra fejeződött be. Az első szakaszt – a geto-dákok romanizálását – a második követte, a szlávok asszimilálása a dáko–románok által. A magyarok, akik Pannóniában a 9. század végén telepedtek le, és akik Dákiába a 10. században léptek be, eltiporták a szláv–román hercegségeket vagy „vajdaságokat”, amelyeket itt találtak. A 11. században a Kárpátoktól északra eső területet, amely Transylvania (Erdély) néven vált ismertté, a Magyar Királyság részévé tették.”

Eszerint mire a magyarok Erdély földjére léptek a 10. században (alapvető, súlyos tévedés, lásd GKE-GA, 2006), addigra a román nép etnogenezise befejeződött (alapvető, súlyos tévedés, tekintve, hogy a románok a 12-13. században kezdtek Erdélyben feltűnni). A nagytekintélyű enciklopédia szerint a Kárpátoktól északra eső (ismét alapvető tévedés – GA) Erdély csak a rákövetkező században (vagyis a 13-14. században, ami ismét alapvető, súlyos tévedés) vált a Magyar Királyság részévé, miután a magyarok letiporták az Erdélyben fennálló szláv–román hercegségeket (ismét súlyos tévedés).

A mai Románia népesedéstörténetével kapcsolatban a székelyeket az Encyclopedia Britannica az őslakosok népességarányát módosító, a középkorban érkezett kolonizáló népcsoportként írja le: „Erdélyre hatott a középkorban a magyarul beszélő székelyek és a németül beszélő szászok kolonizációja” (Romania, The People, Ethnic composition, 2009).

A székelyekkel szemben a vlachok ősi leszármazottakként szerepelnek a világban ma is mérvadó enciklopédiában: „A vlachok az európai középkorban léptek a történelem színpadára, elsősorban a Dunától délre fekvő körzetben. Ők hagyományosan az ősi rómaiak leszármazottainak vallják magukat, akik a 2. és 3. században elfoglalták Dákiát, a modern Románia erdélyi és a Kárpátok hegységében fekvő tartományát. Egy másik elmélet szerint a vlachok őse egy trák törzs volt, a római Dákia provincia őslakója, amely összeházasodott a római kolonizálókkal és asszimilálta nyelvüket, kultúrájukat.” (Vlach, 2009).

Ezek után világosabban láthatjuk, mit ad hozzá tudásunkhoz Orbán Dezső könyve!