Megjelent: Arany Tarsoly, 2009. május 7.

Grandpierre Atilla: Rokonaink-e a szkíták?

A Magyar Nemzeti Múzeumba is megérkeztek – legalábbis részben – a tavaly Németországban bemutatott szkíta aranykincsek, az emberiség ókori aranyművességének kiemelkedő szépségű, rendkívüli szakértelemmel kialakított kincsei. Jellemző módon a Németországban megjelent kiadvány címe: Königsgraber der Skythen, azaz: Szkíta királysírok. A magyarországi kiállítás belépőjegyén viszont a következő felirat szerepel: “szkíta kiskirályok aranykincsei”. Beszédes eltérés, a szkíták rovására! Vajon miért alacsonyítják le a világszerte szkíta királyoknak nevezett, a régészet legszebb aranykincseivel rendelkező személyeket éppen Magyarországon “kiskirályok”-ká? Úgy tűnik, a mai magyarországi hivatalos történelemszemlélet még az ilyen kirívó, egyoldalú aláértékeléstől sem riad vissza, ha a szkítákról van szó. Vajon mi lehet ennek az oka?

A kiállítás kapcsán Fodor István írt egy rövid tanulmányt a kiállítás katalógusába “Rokonaink-e a szkíták?” címmel. A kérdés jogos, mert egyrészt krónikáink, őshagyományaink egyértelműen a szkítákat a magyarok őseiként jelölik meg, másrészt, főleg az 1848-as szabadságharc leverése után, a hivatalos magyarországi tudomány egyértelműen tagadja ezt a rokonságot. Melyik félnek van igaza? Hogyan lehetne úgy megvilágítani ezt a kérdést, hogy ennek alapján könnyebben lehessen tájékozódni?

A tájékozódáshoz először is térben és időben kell elhelyeznünk a szkítákat és Árpád népét. A szkíta népnév az ókorban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig élő lovasíjász nép ógörög neve volt. Az ógörög kultúra az i.e. 8.-6. században kezdett terjeszkedni, ekkor kezdték Homérosz eposzait leírni, amelyek addig, írásbeliség híján, kétszáz éven át csak szájhagyomány útján terjedtek. Ezért nem véletlen, hogy a szkíták feltűnését ugyanerre a korra teszik: a görög írásbeliség és kultúra megjelenésével jelennek meg a görög-római világban a szkíták első írásos nyomai. A régészet a görög feljegyzésekben említett tárgyi népjelzők alapján persze csak olyan régészeti műveltségeket azonosított, amelyek ezt az időszakot nem sokkal előzik meg. Térben így is óriási térségre, több mint 7 millió négyzetkilométerre terjed ki a görögül “szkítá”-nak nevezett nép régészeti műveltsége. (Ebben a hatalmas körzetben lakik ma is a világ népességének több, mint a fele.) Ha összevetjük ezt a korabeli Görögország 130 000 (később 200 000) km2-es területével, több mint 30-szor akkora területet kapunk (1. kép).

Nem árt észben tartani azt sem, hogy ebben a hatalmas körzetben, amely a Kárpát-medencei Vekerzug-kultúrától a közép-ázsiai és észak-indiai “indoszkíták”-ig (2. kép),

a mai Kína közepén található Ordos vidékéig terjed, az aranyművesség és a műveltség sok más terén (pl. csillagászat, matematika, biológia, természetfilozófia, lásd a szerző Püthagorász és a szkíták c. két tanulmányát, ld. Demokrata, 2001 augusztus 9 és 16, valamint Grandspierre K. Endre és a szerző könyvét: “Atilla és a hunok” 2006, 5-146. o.) megelőzte és felülmúlta a görögöket. Ezt az alaptényt felmérve nem kerülhetjük el a benyomást, hogy a “szkíta” nép az ókori világ a görögökénél jóval jelentősebb magasműveltséget képviselt. A hivatalos történetírás ezeket az alapvető tényeket következetesen elhallgatja. Pedig nemcsak a szkíta, de bármely nép bemutatását azzal kell kezdeni, hogy elhelyezzük térben és időben, és jellemezzük, mit adott hozzá a szóban forgó műveltség az emberiség kultúrájához. Kár, hogy éppen ezek az alapvető tények maradtak ki a kiadvány ismertetőjéből. Mindenesetre jellemző a hivatalos történetírásra, hogy az alapvető tények helyett egyes részletekre helyezi a hangsúlyt. Ebben az esetben például egyes régészeti leletekre. Ugyanakkor a régészet terén a szkíta-magyar folytonosság egyértelműen kimutatható, és ezt Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes igazgatója, régész is elismeri. Különös módon azonban nem tartja a kimutatott szkíta-magyar régészeti rokonságot bizonyító erejűnek, ehelyett feltételezi, illetve bizonyított tényként tünteti fel, hogy a régészeti rokonság csak kulturális átvétel eredménye, és az embertani és nyelvi rokonság nem áll fenn. Ugyanakkor embertani érveket mégsem hoz fel, ehelyett a “szkíta” és az árpádi magyar nép időbeli távolságát tünteti fel ellenérvként. De meg kell mondjuk, az ilyen eljárás, az alapvető tények figyelmen kívül hagyása és a sokszoros kisiklás, félreértelmezés sokat levon az így született mű értékéből.

Fodor István fő érve a szkíták és a magyarok rokonsága ellen az, hogy a szkíták szerinte az i.e. 3. században letűntek, az árpádi magyarok pedig csak az i.sz.9. században tűntek fel a történelem színpadán. Csakhogy ezen az alapon Árpádék sem lehettek rokonai a 21. századi magyaroknak, mert az Árpád-kor a 13. századig tartott, míg a 21. századi magyarság a 21. század kezdetétől, 2 000-től jelent meg a történelem színpadán. Fodor István érvelése szerint, úgy látszik, a rokonság csakis közvetlen, embertani leszármazást jelenthet, amely egyben a nyelvet is megőrzi, de a többi, a régészeti, kulturális ismertetőjegyek már nem esnek ilyen súllyal a latba.

Éppen ezért legelőször azt vizsgáljuk meg, fennáll-e az Árpádkori és a mai magyarság azonosságához hasonló kapcsolat a szkíták és a magyarok között! A szkítákat Fodor István szerint is azok a szarmaták követik, akik Fodor István szerint is a szkítákhoz nagyon hasonló nyelvet beszéltek. Régészeti leleteik is nagyon hasonlók. Mindez nem véletlen. A népnevek ugyanis az ókorban gyakran változtak, például aszerint, hogy ugyanabban az eurázsiai nagyalföldön élő népességben milyen nevű törzsszövetség vált uralkodóvá. Másrészt szomszédai ugyanazt a népet gyakran más néven nevezték. Ugyanazt a népet például, amelyet Kínában xiung-nu-nak, hunnak neveztek, amikor Európába érkezett, a görögök szkítának nevezték (lásd a 3. térképen: Ázsiai vándorlások). Vagyis ugyanazt a népet nevezték Kínában hunnak, mint amit a görögök Európában szkítának. A szarmaták pedig az ókori görög történetírók szerint a szkíták közvetlen leszármazottai, utódai, rokonai. Herodotosz szerint a szarmaták a szkíták és amazonok leszármazottai. Sztrabón nem különbözteti meg a szkítákat és a szarmatákat. Idősebb Plinius szerint a szarmaták a szkíták utódai. Ptolemaiosz Klaudiosz szerint a szarmaták és a szkíták egyugyanazon nép, csak a nevük különböző. Vagyis az ókori görög történetírók szerint a szarmaták és a szkíták azonosak, illetve közvetlen leszármazási kapcsolatban állnak. A szarmaták egészen a hunok Európába érkezéséig uralták az eurázsiai síkságot, és amikor ugyanezen hatalmas térség népe hun irányítás alá került, a hunokkal szövetséget kötöttek (http://en.wikipedia.org/wiki/Sarmatians). Nem véletlen tehát, hogy az Indiában lakó hunokat az európai szerzők a görögök nyomán gyakran szkítáknak, indoszkítáknak nevezték. A szkíta népnév tehát a hunok görög neve volt. Ugyanakkor az indiai hunok magukat európai feljegyzés szerint “mudgala”, “mudgara”, azaz “magyar” néven nevezték (lásd Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 2. kötet, 1736-1737. o.,”hun” címszó). A szkíta-hun-magyar azonosság tehát a kínai és indiai adatok alapján közvetlenül és egyértelműen igazolható.

Ami az embertani rokonságot illeti, Henkey Gyula “A magyarság és más Kárpát-medencei népek etnikai embertani vizsgálata” (2002, 169, 183. o.) c. könyvében kimutatta, hogy például a székelyeknél a helyi és keleti (turanid-alföldi, pamíri, pontusi, kaukázusi, balkáni, kaszpi, iráni) embertani típusok aránya 71,3%, szemben a finnugor embertani típusok (a keletbalti típus nem-szláv része, a lapponoid és az urali) 3,7%-val szemben. A turanid-alföldi típus az andronovói nép fő alkotóeleme, a pamíri pedig az ázsiai szkítákat jelenti, írta Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárának munkatársa (http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2001/0104/kultur/kultur.html). Az andronovói nép pedig közvetlenül a szkíták elődje (The emergence of the Scythians: bronze age to iron age in South Siberia, Antiquity, Dec, 2006, by Sophie Legrand; http://findarticles.com/p/articles/mi_hb3284/is_310_80/ai_n29321535/). Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy az andronovói műveltség népe közvetlenül a magyarok elődje (lásd Fodor István: Verecke híres útján, 1975, 113. o.; Bakay Kornél, őstörténetünk régészeti forrásai. 2005, III, 67, 85. o.). Amiből pedig embertani alapon beigazolódnak a magyar és külföldi krónikák, akik szerint a szkíták a magyarok elődei. Tegyük hozzá a genetika bizonyítékait. Czeizel Endre 2003-as “A magyarság genetikája” című könyvében szerepel, hogy a székely-magyarság embertani típusai között a döntő az iráni ág, a teljes népesség 73%-át adja. Az “iráni” csoport a modern szakirodalomban éppen a szkítákat rejti magában. A genetika tehát az embertannal, a magyarok, hunok, szarmaták, szkíták térbeli és időbeli körzetével, a magyar és külföldi korabeli krónikákkal teljesen egybehangzóan a magyarok szkíta eredetét bizonyítja!

A szkíták és a magyarok régészeti rokonságát már sokan alátámasztották. Ma élő legjelesebb őstörténészünk, Bakay Kornél is megjegyezte, hogy az etelközi magyarok ivókürtjei (a csernyigovi bölénykürtök) pontos másai a szkíta ivókürtöknek. A szkítákra jellemző aranysüvegek meglétére utal Árpád népének leletei között talált beregszászi arany süvegcsúcs, amely a Magyar Nemzeti Múzeum 1996-os kiadványa szerint is a szkíta fémművességre emlékeztet.

De milyen nyelven beszéltek a szkíták? A hunok nyelvének magyar voltát Grandpierre K. Endre és a szerző “Atilla és a hunok” c. könyvében külön fejezetben mutatta ki, sokkal több adat alapján, mint amit a szkíta nyelv iráninak feltüntetésekor felhasználnak. Kánnai Zoltán matematikus-történész kimutatta

(http://web.uni-corvinus.hu/~kannai/elibd/mezopot.pdf,
http://web.uni-corvinus.hu/~kannai/elibd/szkita.pdf,
http://web.uni-corvinus.hu/~kannai/elibd/jaszok.pdf

, hogy a szkíta ugyanúgy ragozó nyelv, mint a magyar, és a József kazár király levelében (Tógarmah) említett összes hun nép nyelve a magyar volt. A hun szavak legalábbis egy jelentős részének magyar voltát erősítette meg Aradi Éva, a kitűnő indológus és hun-szakértő, valamint Ucsiraltu mongóliai professzor is könyvében. Bakay Kornél “Őstörténetünk Régészeti Forrásai” c. munkájában kimutatta, hogy a szkíta régészeti leletek egyáltalán nincsenek összhangban a szkíta nyelv iráni besorolásával. Az iráni nyelv (és régészeti kultúra) ugyanis a Kászpi-tengertől délre eső területre korlátozódott a szkíta korban is, a szkíták viszont egy ennél sokkal nagyobb körzetet népesítettek be. Tény, hogy a magyar nyelv nyelvcsaládja, az urál-altáji, Eurázsia nagyjából ugyanezen körzetében lakó népeknek még ma is anyanyelve (3. kép).

Mivel magyarázhatjuk ezt mással, minthogy olyan hatalmas, nagy létszámú, magas műveltségű népről van szó, amelynek kisugárzása máig alapvető az egész térségben? Tegyük hozzá, hogy a hagyományukat őrző népek vallásukhoz sok tekintetben még a nyelvnél is jobban kötődnek. Eurázsia e körzetében élő népek vallása pedig a szóban forgó időszakban, az i.e. 6. századtól egészen az i.sz. 12. századig nagyjából egységes természetvallás (4. kép).

Mindezt kiegészíthetjük a népzenei adatokkal. Szabolcsi Bence szerint a magyar népzene Közép-Ázsiából sugárzott ki Kínába és egész Eurázsiába (5. kép).

Juhász Zoltán “A zene ősnyelve” c. könyvében, és azóta elért újabb eredményeiben pedig tudományos alapossággal, kétségbe vonhatatlanul alátámasztotta, hogy a kínai népzene nagy része a magyar népzenéből ered. Itt tehát egy olyan kulturális nagyhatalomról kell beszélni, amely mellett Kína is eltörpül.
A régészeti, történelmi, nyelvi, vallási és népzenei adatok tehát nem a szkíta-magyar rokonság lehetetlenségét, hanem egybehangzóan annak sokoldalúan megerősített fennállását igazolják, mégpedig nem a részletkérdésekben, hanem éppen lényegében, alapvetően megerősítve krónikáink hitelét, alátámasztva a szkíta-hun-magyar azonosságot.

Grandpierre Atilla