Megjelent:WAN2, 2009.04.

TUDATOM LÁNGOLÓ FÁKLYA

Betiltások

A VHK 1975-ben alakult egy Denszesz nevű középiskolai zenekar utódaként. Első koncertjét 1976-ban adta az István gimnáziumban. Olyan zsigeri felfordulás tört ki a színpadon és a közönség soraiban, hogy a mit sem sejtő gimnáziumi énektanár nem hitt a fülének és a szemének. Félbeszakította a koncertet. Két év telt el, mire sor kerülhetett a következő fellépésre a BME Ezres klubjában. A keddenként tartott dzsessz-koncertek rendszerint 5-10 főnyi hallgatóságához szokott helyszínen az ország legkülönbözőbb részeiből igencsak meghökkentő kinézetű fiatalok érkeztek. Húsz perc múlva itt is félbeszakították a koncertet. Ez a buli megint betette a kaput, újabb két éven át nem jutottak fellépési lehetőséghez. A hatóságok telefonon vagy személyesen ajánlották a szervezőknek, illetve a helyszíneknek, hogy maradjon el a koncert. Ha az ok után érdeklődtek, a válasz ennyi volt: „Még álmotokban se gondoljátok, hogy megtudjátok.” Budapesten ’86-tól lazult a póráz, vidéken ehhez még két év kellett. A VHK agylövéses szövegei – amelyek közül, ha csak egyet én írtam volna, már meg is halhatnék – politikamentesek voltak, a valódi bűnük az volt, hogy egy olyan pozitív jövőképet festettek fel a zenéjükkel, amitől megvadultak az emberek. Igaz, valójában egy elfelejtett, kimeríthetetlen ősi világról lebbentették fel a függönyt.

Zaklatások

A rendőrök rendszeresen zaklatták a zenekar tagjait, Grandpierre-t pedig első számú közellenségként emlegették. Házkutatással is próbálkoztak, de egyszerűen nem nyitottak nekik ajtót, a zár átlövését pedig végül mégse vállalták. A Hazafias Népfront kilakoltatással is fenyegetőzött. A III/III-as anyagoknak csak a 10%-a maradt fenn, és az is tömény mocskolódás, különösebben nem érdekfeszítő. A várakozással ellentétben, a betiltások és támadások csak még jobban összekovácsolták a zenekart – a test tovább bírta a korbácsnál.

Tévhitek

A hatóságok nem is valamifajta demonstrációtól tartottak, inkább attól, hogy az emberek ledobják magukról az igát, megrázzák magukat és felébrednek, ami az ő olvasatukban azt jelentette, hogy megőrülnek. Volt, hogy azt állították, 15 embert kellett elvinnie a mentőknek, mert megháborodtak a koncerten. Ez természetesen hazugság volt, de tény, hogy a koncertek helyszínén általában több mentőautó is készenlétben állt. Az a pletyka is terjedt, hogy emberek halnak meg a VHK fellépései alatt, de ebből is csak annyi volt igaz, hogy a Fekete Lyukban, ahol a legdurvább koncertek voltak, halálfélelme volt az embernek, mert a levegőben több volt a bakancs, mint a kéz.

Külföld

A VHK először ’84-ben jutott ki külföldre a Kutya Éji Dala (1983 – Bódy Gábor) című film bemutatása kapcsán. A rendszer rozsdás rácsainak a feszegetésére a legjobb példa azonban a következő útjuk volt: 1986-ban Amszterdam volt Európa kulturális fővárosa, és tartottak egy magyar hónapot. Kérték a magyar hatóságokat, hogy javasoljanak olyan magyar zenekarokat, akik képviselik a magyar kultúrát és a magyar fiatalokat. Ők javasolták a Dolly Rollt és az R-GOt. A szervezők elmentek, megnézték őket, majd újra feltették a kérdést a magyar hatóságoknak, de most úgy, hogy kiket nem ajánlanának egyáltalán. Ez volt a VHK. Az ő kiutaztatásuk azonban sértette a Magyar Népköztársaság érdekeit. A szervezők a holland külügyminisztériumon keresztül elérték, hogy az amúgy is éppen Magyarországra utazó Beatrix holland királynő közbenjárjon a VHK érdekében a magyar csúcspolitikusoknál. Így végül az utolsó pillanatban kijutottak.

Testen kívüli élmények

Czakónak, Szónusznak és Attilának rendszeresen voltak látomásaik, testen kívüli élményeik koncertek közben, sőt, még próbákon is. Például a kilencvenes évek elején Hamburgban Attila egyszer csak azt vette észre, hogy megszűnt az idő és a tér: „Csilingelő hangokat hallottam, odanéztem, és galaxisokat láttam. Odarepültem, cikáztam, majd arra gondoltam, hogy jó lenne tudni, ki vagyok én. Rájöttem, hogy egy piros pont vagyok, és bárhova repülhetek a csillagok között. Aztán rájöttem, hogy ember vagyok és a Földön élek a Naprendszerben. Megpróbáltam visszajutni a testembe. Nem tudtam, hogy mi az a Hamburg, de éreztem, merre kell menni. Meg is találtam magam, és a köldökömön keresztül visszacsusszantam a testembe. Emlékszem, meg voltam lepve, hogy mozgok és táncolok, ugyanis arra számítottam, hogy a földön fekszem majd, a többiek fölém hajolva, mentő kihívva… Féltem, hogy kilökődöm a magától működő testemből, ezért csak szépen fokozatosan vettem vissza az uralmat a testem felett. Veszélyesek ezek az utazások, de érdemes kockáztatni, mert rengeteget lehet tanulni belőlük. Én már legalább húszszor megtettem ilyen utat és mindig vissza tudtam jönni. Egyszer Koppenhágában mind ugyanazt a látomást láttuk. Egy domboldalon mentünk felfelé, és a dombtetőre érve egy gyönyörű napfelkeltét láttunk. Minden részlet egyezett.”

A zene születése

A VHK másvilági zenéjére a pszichedelikus spontaneitás mellett volt még egy recept: a tagok összegyűltek, mindenki elmondta, mi zajlik éppen a szívében, a lelkében, fejében, aztán ezeket az érzéseket képekbe öntötték és ezt az érzésgombolyagot, kisfilmet próbálták megzenésíteni. Egy félig irányított improvizációról beszélünk. Ez már így önmagában is extrémül hangzik, nem beszélve Grandpierre impulzusairól: „Sokszor hallucinálom a zenét, hallom az éneket és én csak megismétlem azt. Ez egy utazás, látom, hallom a zenét – én csak megyek utána.” A VHK pogány zenéjétől elválaszthatatlan Attila sámánisztikus tánca: „A Balatonon egy hajón tört ki belőlem először ez a tánc, ott azonnal kihúzták a zenekart az áramból, mert még öten megőrültek velem, és megijedtek a szervezők. Sokan kérdezték, hogy mit szedek, mert tisztán így nem lehet táncolni. Márpedig én legfeljebb nyugtatót szedtem fékező erőnek, mert tudtam, hogy az őserő sokszor szinten életveszélyesen tör ki.”

Rituális Színház

A VHK általában egy „eseményhez” kötötte a fellépéseit, legyen az napforduló, vagy „a halál temetése”. Adta magát, hogy mindennek valami keretet adjanak. Idővel a VHK fellépéseinek hozzátartozójává váltak a Rituális Színház előadásai, amik már a végletekig fokozták a koncertek vallásos töltetét. A Rituális Színház Kirsten Dehlholm dán rendező kezdeményezésére alakult meg. Jankai Ági, aki a Rituális Színház egyik vezetője volt, Grandpierre javaslatára a magyar mitológia ünnepeit kezdte feleleveníteni Kuraly Edittel, a Rituális Színház másik vezetőjével. A Rituális Színház idővel függetlenítette magát, önállóan találták ki a témáikat, mint például az élet körforgása, és ez alá zenélt, improvizált megvilágítás nélkül a zenekar a koncertek előtt.

Koncertek

A Vágtázó Halottkémek – nevükhöz híven – a ma élő emberek 99%-át tetszhalottnak tekintették és pontosan ezen akartak változtatni. A VHK az üstökénél fogva rántotta elő az emberből a mélyen szunnyadó valódi énjét. Olyan érzés volt nézni és hallgatni őket, mintha a vérünk átáramlana beléjük a fülünkön keresztül és az övéké belénk, egyenesen a szívünk közepébe egyfajta ponyvaregényszerű sokkoló adrenalininjekcióként, közvetlenül defibrillálás után. Szinte már hittünk benne, hogy akár a halottak is felkelhetnek a sírjukból, de hogy valami titkon elásott emberi lény szabadult ki 20. századi héjunkból a koncert idejére, az egészen biztos. És ennek a belső világnak a zsibbasztó megelevenedése, életre keltése az, ami a VHK feloszlása óta sokaknak végtelenül hiányzik.

A lényeg

Miért maradandó és egyedi a VHK? Nem azért, mert jobbak, vagy alapvetően mások a szövegeik a szokásoshoz képest, hanem mert a szövegek, bármilyen hátborzongatóak önmagukban is, a zenével együtt nyerik el igazi jelentésüket. Nem is magától a szokásos értelemben vett zenétől – amit le lehet kottázni belőle, az csak töredéke a lényegnek. A lényeg a hozzáállás rendkívülisége, az élet hihetetlen jelentősége, ami minden szokásos szempontot elhomályosítva, elfelejtve, egy teljesebb, merészebb és fenségesebb valóságként vágódott ki belőlük, amikor egymásnak szárnyakat adva a zenébe költöztek és ott időtlen életet éltek. Vagy ahogy Attila mondja: „A Természet a maga őrjítő teljességében végtelenül zseniális. A mi számunkra a zene kulcs volt az élet teljes horderejű felfedezéséhez, életszomjunk kiéléséhez, az élet végtelenből felcsillanó és végtelenbe zuhanó ünnepének tombolásához.”

Utódzenekarok

A VHK 2001-es feloszlása úgy hatott, mint pitypangra a nyári szél: Attila létrehozta a máig működő, a magyar népzenészek legjavát felsorakoztató Vágtázó Csodaszarvast, Fritz új zenekara a Magura, Ádámé a Yava lett, később pedig már együtt játszottak a Yavában. Boli a Narco Polo mellett eltöltött pár évet Délkelet-Ázsiában, Ausztráliában, ahol szintén zenélgetett. Lujó létrehozott több zenekart is, először a Világfát, aztán még kettőt, végül leállt a zenekarosdival. Most pedig mindannyiuknak – és mindannyiunknak – itt van a Vágtázó Életerő.

Keretesek:

1975: Grandpierre Attila, ének; Ipacs László, dob; Czakó Sándor, gitár; Molnár György, gitár

1978: + Pócs Tamás – basszusgitár

1980:  – Molnár György & Pócs Tamás, + Szabó István, gitár & Soós Lajos „Szónusz”, basszusgitár

1982: – Szabó István, + Németh László „Fritz”, gitár

1983: + Árvai Viktor, üstdob

1986: – Árvai Viktor, + Balatoni Endre „Boli”, üstdob

1988: – Czakó Sándor, + Fidó Béla, gitár

1990: – Fidó Béla, + Balázsfalvi Gábor, gitár

1990: – Balázsfalvi Gábor, + Fidó Attila, gitár

1996: – Soós Lajos „Szónusz” & Fidó Attila, + Mestyán Ádám, basszusgitár & Molnár Lajos „Lujó”, gitár

1988 – A halál móresre tanítása

1990 – A világösztön kiugrasztása

1992 – A semmi kapuin dörömbölve

1994 – Óriás tér

1997 – Az Éden visszahódítása I.

1998 – Az Éden visszahódítása II.

1999 – Naptánc