Grandpierre Atilla:

Stonehenge magyar kapcsolatai

2. rész – A vándoríjászok népe

Melyik nép építette a hatalmas halomsírokat, és miért? Sorozatunk előző részében láthattuk, hogy az őskor és ókor hatalmas halomsírjai, a kurgánok, gyakran kőkörökkel voltak körülvéve. Minden bizonnyal a kőköröket ugyanaz a műveltség hozta létre, mint amelyik a kurgánokat építette, csak a kőkörök közepén égő tűz csillagászati célokat szolgált, míg a kurgánok közepén hatalmas halomsírban nyugodott az égiekkel szoros kapcsolatban álló őskori mágus. Ugyanaz a gondolat ölt testet, de az egyik középpontjában a napforduló időpontján lobban fel a tűz, a másik központjában pedig a Napkirályság mágusa nyugszik.

A körárkok rendszerint többszörösen, gyűrűsen épültek. Az előző részben felsorolt bizonyítékok és egyéb jelek szerint ezek a körárok-gyűrűk Európában a Kárpát-medencéből terjedtek szerteszét, mégpedig mintegy 7 000 évvel ezelőtt, ahogy ezt a Polgár-Csőszhalom őskori vallási központját körülvevő öt körárok-gyűrű is mutatja. Időben tehát az i.e. 6.-5. évezredtől épültek a kőkörök és szoros rokonaik, a kurgánok (más néven halomsírok) egy több mint ötezer éves korszakon át. Vajon miért építették őket, és miért maradt abba ötezer év múlva építésük? Ebben a korban épültek az egyiptomi, kínai, amerikai piramisok, és ezek építése is abbamaradt két-háromezer évvel ezelőtt. A piramisok hasonló mérete, hasonló felépítése és hasonló temetkezési jellege még jobban kiemeli, hogy a kurgánok, a kőkörök és a piramisok ugyanannak az alapgondolatnak egymással szoros rokonságban álló kifejeződései. Ezt az alapgondolatot a következőképpen tudnánk megfogalmazni: őseink, az őskori és ókori társadalmak vezetői, a mágusok rendkívüli kapcsolatban állnak az éggel, és ennek révén rendkívüli lelki-szellemi-anyagi gazdagságot teremtettek itt a Földön.

Melyik nép építette a kőköröket és a halomsírokat?

Ezek után még izgalmasabb a kérdés: melyik nép építette ezeket a rendkívüli építményeket?  A halomsírok építésének szokásáról a Wikipedia azt írja: az ókorban többek közt a Közel-Keleten, Trójában, a mükénéi kultúrában, a szkítáknál (kurgán), és az etruszkoknál volt igen elterjedt. (Tegyük hozzá, hogy az Alföldön 40 000 kurgán található, vagyis a Fekete-tenger északi vidékével együtt a kurgán-műveltség központjának tekinthető – GA). Híres halomsírok „Akhilleusz sírja” Trójában a Sigeion-fokon; Etruria: „Cucumella”, Vulci mellett (http://hu.wikipedia.org/wiki/Haloms%C3%ADr9). Sokfelé épültek tehát, és aki nem tudja, hogy ezek a körzetek mind a magyarsággal állnak kapcsolatban, azt hihetné, hogy valamiféle általános jelenségről van szó, amelyeik nem kötődik különösen szorosan egy bizonyos néphez. De mi tudjuk, hogy az ókorban Közel-Keleten épült Szkítopolisz (Scythopolis), az akkori világ egyik jelentős központja, s itt jelentős kimmer és szkíta népesség települt le az i.e. 7. században. Azt is tudjuk, hogy Trója az i.e. 1 250-es elestéig „a világ tüköre” címnek örvendett. A görög-trójai világháborúban a Kárpát-medencéből Trója segítségére sietett szikulok (lásd Történelmi világatlasz, 2005, Cartographia, 11. old., Elő-Ázsia és Egyiptom) a latinul szintén „szikul” néven említett székelyek rokonai lehettek. Ismeretes az is, hogy az ókor egyik magasműveltsége, Mükéné, a Kárpát-medencében élő bronzkori népen kívül szintén szoros kapcsolatban állt a mai magyarok elődeinek tekinthető közép-ázsiai andronovó műveltséggel (1. kép), amely pedig szomszédos az i.e. 2. évezredben tőle nyugatra, a Volga-Káma folyók, az Urál hegység déli vidékén elterülő abasevo-műveltséggel.

1. kép. Az andronóvói műveltség körzete, a Kaszpi-tengertől keletre.

„Az un. mükénéi típusú zablakorongok, amelyek az andronovói műveltségben kialakult Szintastában, az Aral-tótól északra olyan jellemzőek, éppen az abasevói kultúra területén alakultak ki. S innen kerültek keletre és délnyugatra is. A szejma-turbinói kultúrának egyik nyugati lelőhelyén, Borogyinóban a mükénéi aknasírokból is ismert lándzsák és tűk kerültek elő. Maguk a mükénéiek is minden bizonnyal a Duna-vidékéről vándoroltak le a görög földre” – írja Bakay Kornél „Őstörténetünk régészeti forrásai III” című munkájában (2005, 87). Az etruszkokról pedig legutóbb Mario Alinei is megírta „Ősi kapocs” c. könyvében, hogy a bronzkori, Kárpát-medencében élő, magyarul beszélő népből erednek. Ezek szerint a halomsírok építésének szokása elsősorban a korabeli magyarságra volt jellemző.

Az előző részben azt is láttuk, hogy az ilyen kő-építményeket nyugaton „hunebed” (jelentése: hunhalom) néven ismerik. Magyarországon a hatalmas sírhalmokat ismerik hunhalom néven, Newgrange híres hármas spiráljának legszorosabb rokonát pedig szintén az ősi hun-szkíta díszítőművészetben találjuk meg. Figyelembe véve, hogy a hatalmas sír-építmények és Naptemplomok eredetileg elsősorban a Kárpát-medencétől Japánig és Indiáig terjedő körzetben épültek, abban a körzetben, ahol akkor magyar, hun, szkíta néven ismert nép élt, a hatalmas kő-építményeket építő nép nemigen lehetett más, mint a magyar (külső népnevünkön szkíta, hun).

Krónikáink szerint a magyarokat a görög elnevezés után az ókorban szkítáknak nevezték. Ezért nem érdektelen, ha tudjuk, sok szkíta kőkört ismer ma már a tudomány. Ilyen például a Szalbik kőszentély (2. ábra), Abakán közelében, a minuszinszki medencében (Minuszinszk az 1. kép jobb szélén látható).

2. kép. Szalbik, szkíta kőkör a minuszinszki medencében, Abakán városának közelében.

A minuszinszki medence hasonló a Kárpát-medencéhez. Az őskortól kezdve fejlett kultúrák otthona: ide tartozik a közép-ázsiai afanaszjevói kultúra (i.e. 3500-2000), és fejlett hun központként is ismert a körzet. A kőkörök gyakran egyenesen szkíta jellegzetességnek számítanak! Észak-Kaukázusban szkíta jellegű aranytárgyakat találtak i.e. 3000-től is (Maikop kultúra). Ez a terület egészen az árpádi bejövetelig hun-magyar központ volt. Itt találták a 3. ábrán látható kőszentélyt (3. kép).

3. kép. Psinako kőköre a Kaukázusban.

Vegyük figyelembe, hogy a világnak azon a részén, ahol az utóbbi évszázadokban egyre nagyobb mértékű nyugati történelemhamisítás még kevésbé pusztított, sok jelét találni annak, hogy a kőköröket világszerte a szkítákhoz köti a hagyomány. Amikor a jezsuiták kőköröket találtak a Kárpát-medencétől Kínáig ívelő területen, a kőköröket, az akkori köztudat szellemében, a körzet szkíta örökségének bizonyítékának tekintették. India északi részén, Radzsisztánban ma is nyilvánvalónak tartják: a kőkörök mindenhol a szkíta uralom tanúbizonyságai. Metcalfe báró, az indiai brit kolónia ügyintézője szerint „nem kell nagy találékonyság ahhoz, hogy párhuzamra, vagy egyenesen közös ős létére következtessünk a druida kőkörök és az indoszkíta építészet maradványai között.” És még valami: ha a nyugat-európai kőköröket kelták építették, és a kelták – szinte kötelezően – indoeurópaiak, akkor kézenfekvő a kérdés: miért nem épített minden indoeurópai nép kőköröket? Vagy a kelták mégis inkább a magyarokhoz tartoznak, ahogy azt Timaru-Kast Sándor ismerteti könyveiben (pl. Kelta magyarok – magyar kelták, 1999)?

A magyarság vándoríjász népcsoportja

De ha a kőkörök, hatalmas halomsírok elsősorban a magyar-szkíta néphez tartoznak, mivel magyarázható, hogy Nyugat-Európában, elsősorban a szárazföld pereme körül, olyan sok kőkört építettek? Világos, hogy ha a magyar (szkíta) nép elsődleges otthona a Kárpát-medence és az eurázsiai síkság, csak akkor építhettek Európa nyugati partjainál kőköröket, halomsírokat, ha odautaztak. S ha így volt, akkor a magyar népesség egy jelentős része ki kellett vándoroljon. De ennek ilyen nagyméretű vándorlás esetében nyoma is kellett maradjon. Létezik-e nyoma ennek a Kárpát-medencéből nyugatra vándorlásnak? Igen! A régészek felismerték, hogy az őskor egy jelentős népcsoportja vándor életmódot élt, beutazta Európát (s hozzátehetem, Eurázsiát). Ez a különös népcsoport, amelyik szórványosan ugyan, de tízezer éveken át vándor életmódot folytatott, éppen a Kárpát-medencéből terjedve szét, és elérte Nyugat-Európa partjait is, régészeti leleteit tekintve több megkülönböztető ismertetőjeggyel is rendelkezik. Az átmeneti kőkorban, tízezer évvel ezelőtti korszak vándor népét a 20. század egyik legelismertebb régésze, Vera Gordon Childe (Az európai társadalom őstörténete. 1962, 29-31) úgy nevezte: vándoríjászok.

Tízezer évvel ezelőtt sokezer éven át vándoríjászok járták Európát! És nemcsak tízezer évvel ezelőtt, mert Ötzi, az ötezer évvel ezelőtt a Kárpát-medence nyugati szélének környékén jégbe fagyott vándor szintén vándoríjász volt – akárcsak a Stonehenge építéséért felelős személy, akit Amesbury Íjász, ill. Stonehenge Királya néven emlegetnek, és akiről szintén kiderült, hogy Közép-Európából vándorolt Stonehenge vidékére (http://www.wessexarch.co.uk/projects/amesbury/press/archer_feb_03_v1.html).

De hová vezetnek az íjászok legkorábbi nyomai? Gáboriné Csánk Vera „Az ősember Magyarországon” c. könyvében megírja, hogy a legrégibb nyílhegyeket a világon éppen a Kárpát-medencében, Istállóskőn és a hozzá tartozó barlangrendszerben, a Domica barlangban találták, s ezek i.e. 43 000 – 35 000 évvel ezelőtt születtek. Ötezer évvel később már hazánktól nyugatra, Franciaországban is megtalálták ezen íjászok nyomait (ezeket aurignac-i kultúrához tartozóknak nevezik), keletre pedig a nyílhegyek népének nyomai (a nyílhegyekről gravetti népnek is nevezik őket) nyomai több tízezer évre terjednek ki a Kárpát-medencétől az Urálig és Közép-Ázsiáig, Anatóliáig. A jégkorszak végén a Kárpát-medencében és környékén a vándoríjászokat szvidéri népnek nevezik, s László Gyula értékelése szerint ezek a szvidériek az uráli néphez, a magyarok őseihez tartoznak.

A jégkorszak végén, azaz az i.e. 10 000 – 6 000 közötti korban élő vándoríjászok nem az egyedüliek a történelemben. Három és félezer évvel későbbről ismét ismerünk egy vándoríjász népet, és ebből a korból már jóval részletesebb tárgyi leleteink vannak. A Bronzkor Britanniában i.e. 2500-1000 „Beaker people” c. honlapján a következő fontos adatokat találjuk a harangalakú edények népéről (beaker folk): „földművelők és íjászok voltak, kőből készült alkarvédőt viseltek karjuk védelmére, hogy az íj húrjának visszacsapódásától védjék karjukat.  Ők voltak az első kovácsok Angliában, az első réz-, arany- és bronzművesek. Sajátos fazekasságuk volt, ők készítették az első szöveteket Britanniában. Ők vezették be az alkoholos italokat Britanniába, mégpedig egyfajta mézsört. Pásztorok voltak, hittek a túlvilági életben, csészéket és királyi kormánypálcákat (jogarokat) tettek a halottak mellé a sírba…Kőköröket építettek.” Mind a mai napig nem tudják, milyen ma ismert néphez állhatott közel a Bell Beaker nép. Pedig ismer a régészet még egy jogarokkal temetkező népet: a jogarhordozó népet. Blagoje Govedarica hamburgi régész-professzorasszony 2004-ben jelentette meg hatalmas monográfiáját „A jogarhordozók: a puszta urai” címmel. A Govedarica által bemutatott régészeti feltárások arra utalnak, hogy a jogarhordozók kultúrája Erdélyből indult i.e. 5 100 körül, és több mint 2000 éven át állt fenn, legalábbis a bronzkorig. A zsugorított, guggoló testhelyzetben temetkezés megegyezik a Polgár-Csőszhalomnál i.e. 4 800 körül talált temetkezési móddal. Öt kulturális központ állt szoros kapcsolatban több mint háromezer éven át, időrendi sorrendben: a Kárpát-medence (I), a Duna torkolatvidéke (II), Etelköz (III), a Volga-Kaszpi körzet (IV), és Észak-Kaukázus (V).

4. kép. Az Erdélyi-Tiszai műveltség kitelepülése az eurázsiai síkságra.

A jogarak eleinte kőből készültek, és csúcsukon gyakran lófej vagy más állatfej található. A jogarakkal temetkezés szokása tehát a Kárpát-medencéből kivándorló néphez kapcsolódik. Ezek a pusztai jogarhordozó népek a puszta urai, azaz rövidebben, magyarul: a pásztorok (a puszta ura a puszta-úr, összevonás és hasonulás után: pásztor). Ezek a jogarhordozó pásztorok az i.e. 5 100-tól kezdve áramlottak ki az eurázsiai síkságra, olyan hatalmas néptömegeket bocsátva ki, hogy az egész térséget újra benépesítették. Ennek az erdélyi eredetű pásztornépnek az utódai a lovasíjászok. Ezek a lovasíjászok hozták létre a Fekete-tenger északi vidékén a gödörsíros (Yamna) kultúrát (i.e. 3 600 – 2 300), amelynek sírmellékleteiben ugyanolyan réztőrök szerepelnek (5. kép),

5. kép. Réztőrök a gödörsíros (Yamna) műveltségből, i.e. 3 600- 2 300, Fekete-tenger északi partja.

6. kép. Réztőrök az Amesbury Íjász, másnéven Stonehenge Királya sírjában, i.e. 2 300
mint Stonehenge Királyának sírjában, i.e. 2 300 körül.

McKenna 2005-ben Stonehenge építőiről, a Bell Beaker népről így ír: „I.e. 2500 körül új nép érkezett Britanniába…valószínűleg közép-ázsiai eredetűek…az Alpokon át érkeztek…megjelenésük: ragyogó, hosszú köpenyt viseltek a bő ujjas ing felett…borotválkoztak, és nehéz arany ékszerekkel díszítették magukat…Fegyverük a nagy íj (amely földre állítva olyan nagy, mint maga az íjász)…rőzséből és vályogból zsúpfedeles, szalmatetős, méhkaptár-alakú házakat építettek, lovakkal szántottak, szarvasra vadásztak, disznókat, kacsát, libát és szürkemarhát tenyésztettek. Árpát és tönkölyt termesztettek…sokakat közülük harang-alakú ivócsészékkel temettek el, ezekről a régészek őket „a harangalakú edények népének” nevezik” (a *. képen a Bell Beaker kultúrához köthető arany mágus-mellvért látható).

7. kép. A Bell Beaker nép mágus mellvértje

Nem csoda, hogy a nyugat-európaiaknak a mai napig olyan egzotikusan hatnak a „Bell Beaker” kultúra jellegzetességei. Számunkra, magyarok számára azonban annál ismerősebb, és még ismerősebb volt ezer évekkel ezelőtt a pazar, ragyogó megjelenés, a hosszú köpeny, bő ujjas ing, az arany ékszerek, a nagy íj, a zsúpfedeles, szalmatetős rőzse- és vályogház, a ló, a szarvasra vadászás, a szürkemarha, a tönköly, a kultikus ivócsésze. Az ismeretlen eredetű Bell Beaker nép tehát számunkra ismerős tulajdonságokkal bír!

T. Douglas Price és munkatársai 2004-ben stroncium-izotópos vizsgálatokkal megerősítették azt az utóbbi időszakban régészeti körökben általános meggyőződést, hogy a Bell Beaker kultúra népei  kis csoportokban lassan, de szívósan terjesztették saját magas-kultúrájukat a korabeli Európa jóval elmaradottabb népei között. Ez az idegen szóval Bell Beaker-nek nevezett kultúra a mai Magyarország területéről, a Kárpát-medencéből indult ki, és folytatása volt a szintén innen kiindult vonaldíszes kerámia műveltségnek. Price és munkatársai kimutatták, hogy az i.e. 3. évezredben élt, harang alakú sírmellékleteiről „Bell Beaker”-nek nevezett nép megvizsgált 81 tagjából 51 vándorolt el születésének körzetéből messze földre. Ugyancsak Price és munkatársai mutatták ki 2001-ben, hogy már az i.e. 6. évezredben is élt egy vándor nép Európában: a vonaldíszes kerámia népe, amelynek 20-70%-a vándorolt el messze szülőföldjétől, a Kárpát-medencétől.

Így tehát a következő összképet alakíthatjuk ki: az első íjász nép a Kárpát-medencében alakult ki, i.e. 43 000-35 000 között már biztosan készítettek nyílhegyeket. Ez az íjász nép vándorolt ki Nyugat-Európába i.e. 30 000 körül, s vált ott az ún. aurignac-i műveltség megalapítójává. Ez az íjász nép vándorolt ki Kelet-Európába i.e. 30 000 körül, s vált ott a keleti gravetti műveltség megalapítójává. I.e. 10 000 körül ennek az íjász népnek az utódai alkották a szvidéri vándoríjász népet, akik uráli nyelvet beszéltek, azaz a magyar nyelv ősét. I.e. 5 000 körül e nép utódai hozták létre a vonaldíszes kerámia műveltségét s terjesztették el Európa-szerte a magasműveltséget. I.e. 3 000 körül ez a nép itt a Kárpát-medencében már ismerte azt a magas szintű matematikát, amelyből a babiloni, görög, kínai és az indiai is ered. Van der Waerden, a matematika történetének egyik legjelesebb kutatója ugyanis kimutatta (1983, Geometry and Algebra in Ancient Civilizations), hogy az olyan nagy felfedezések, mint például a Pütagorász-tétel, már sokezer évvel Pütagorász előtt ismertek voltak ezekben a kultúrákban, pedig a nagy horderejű felfedezések inkább kivételnek számítanak a matematika történetében. Ez a Kárpát-medencei matematikát kifejlesztő nép lehetett az a magas szintű csillagászatot megteremtő nép, amelyik a kőkörökben testet öltő magas szintű matematikai és csillagászati tudást létrehozta. Ez a magas szintű matematika van der Waerden érvelése szerint a Kárpát-medencéből kiinduló harangalakú edények kultúrájának népe, a Bell Beaker nép. Ehhez a Bell Beaker néphez tartozott Stonehenge Királya, az Amesbury Íjász. I.e. 1 600 körül ez a nép élt Közép-Ázsiában, a Kárpát-medencében, és e nép egy csoportja költözött a Kárpát-medencéből Mükénébe, létrehozva az ottani magasműveltséget. I.e. 1 000 körül ez a magyarul beszélő nép egy csoportja települt át Itáliába, s hozta létre az etruszk műveltséget. És – elsősorban – ez a nép építette a kőköröket, kurgánokat Eurázsiában.