Megjelent: HONLEVÉL, V. évf.4. szám, 2009. április, 41. o.

Grandpierre Atilla:
Rokonaink-e a szkíták?

A Magyar Nemzeti Múzeumba is megérkeztek – legalábbis részben – a tavaly Németországban bemutatott szkíta aranykincsek, az emberiség ókori aranyművességének kiemelkedő szépségű, rendkívüli szakértelemmel kialakított kincsei. Ennek kapcsán Fodor István írt egy rövid tanulmányt a kiállítás katalógusába “Rokonaink-e a szkíták?” címmel. A kérdés jogos, mert egyrészt krónikáink, őshagyományaink egyértelműen a szkítákat a magyarok őseiként jelölik meg, másrészt, főleg az 1848-as szabadságharc leverése után, a hivatalos magyarországi tudomány egyértelműen tagadja ezt a rokonságot. Melyik félnek van igaza?

Nemcsak a szkíta, de bármely nép bemutatását azzal kell kezdeni, hogy elhelyezzük térben és időben. A szkíta népnév az ókorban a Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig élő lovasíjász nép ógörög neve volt. Közismert, hogy Homérosz eposzait csak az i.e. 7.-6. század körül kezdték leírni, és addig, írásbeliség híján, kétszáz éven át csak szájhagyomány útján terjedtek. Ezért nem véletlen, hogy a szkíták feltűnését ugyanerre a korra teszik: nyilván a görög írásbeliség és kultúra megjelenésével jelennek meg a szkíták első írásos nyomai, legalábbis a görög-római világban.

A régészet a görög feljegyzésekben említett tárgyi népjelzők alapján persze csak olyan műveltségeket azonosított, amelyek ezt az időszakot nem sokkal előzik meg. Térben így is óriási térségre, a Kárpát-medencei Vekerzug-kultúrától a közép-ázsiai (1. kép)

és észak-indiai “indoszkíták”-ig, a mai Kína közepén található Ordos vidékéig több mint 7 millió négyzetkilométerre terjed ki a görögül “szkítá”-nak nevezett nép régészeti műveltsége. (Ebben a hatalmas körzetben lakik ma is a világ népességének több, mint a fele.) Ha összevetjük ezt a korabeli Görögország 200 000 km2-es területével (2. kép),
több mint 30-szor akkora területet kapunk. Nem árt észben tartani azt sem, hogy a szkíták az aranyművesség és a műveltség sok más terén megelőzték és felülmúlták a görögöket. Ezt az alaptényt felmérve nem kerülhetjük el a benyomást, hogy a “szkíta” nép az ókori világban még a görögökénél is jóval jelentősebb műveltséget képviselt.
A szkíta-hun azonosságról most itt csak annyit, hogy az a nép, amelyet Kínában hunnak neveztek, amikor Európába érkezett, a görögök szkítának nevezték (3. kép).

Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862-ben megjelent “A magyar nyelv szótára” c. munkájukban a “hun” címszó alatt megírják, egy német szerző cikke alapján, hogy Indiában az indoszkíták, más néven hunok magukat “mudgara”-nak nevezték (vagyis magyarnak).

De milyen nyelven beszéltek a szkíták? Bakay Kornél “Őstörténetünk Régészeti Forrásai” c. munkájában kimutatta, hogy a szkíta régészeti leletek egyáltalán nincsenek összhangban a szkíta nyelv iráni besorolásával. Ráadásul, ahogy azt Aradi Éva is jelezte, a fennmaradt szkíta szavak, nevek a magyarból jobban értelmezhetőek, mint más nyelvekből. Tény, hogy az ókori Szkítia körzetében nem az iráni, hanem a magyar nyelv családja, az urál-altáji az, amely még ma is az itt lakó népek anyanyelve (4. kép).

Eurázsia e körzetében élő népek vallása pedig a szóban forgó időszakban (egészen az i.sz. 12. századig) nagyjából egységes természetvallás (5. kép).

Szabolcsi Bence adatai szerint a pentaton népzene őshazája történetesen éppen ugyanez a körzet (6. kép).

Juhász Zoltán “A zene ősnyelve” c. könyvében, és azóta elért újabb eredményeiben pedig tudományos alapossággal alátámasztotta, hogy (többek között) a kínai népzene nagy része a magyar népzenéből ered. Itt tehát egy olyan kulturális nagyhatalomról kell beszélni, amely mellett Kína is eltörpül.

A régészeti, történelmi, nyelvi, vallási és népzenei adatok egybehangzása tehát nem a részletkérdésekben, hanem éppen lényegében, alapjában erősíti meg krónikáink hitelét, a szkíta-hun-magyar azonosságot.