Tartalomjegyzék

• A MINDENSÉG, A SZÓ ÉS A VALÓSÁG
• varázslóvá varázsló
• a szavak kiözönlése
• A SEMMI, A VALAMI ÉS A VÉGTELEN
• a semmin hajózva
• a valami szorításában
• gyepál a végtelen
• az ISMERETLEN eljövetele
• a valóság születése
• új világkorszakot akarok!
• elõérzet
• horror vacui – horror materii
• a semmi beúszása
• kozmikus társkeresés
• ismeretlen szomj
• a csend titkos páncélja
• álombeli tünemény
• az el nem gondolható elgondolása
• ÉLÕ VILÁGEGYETEM
• mágikus õstornyok
• élõ világegyetem
• pótolhatatlan halhatatlanság
• tárulj világ
• ki vele az istenért!
• a falak növése (az ismeretlen föld)
• császármetszés
• halló, mindenség!
• villanycsarnokban
• MEGTÁLTOSODÓ VILÁGOK
• az éjszaka karmai
• tombolás
• TUDATPILLÉREK
• aláírhatatlan történelem
• A VILÁGÖSZTÖN ÉS A SZERELEM
• átváltozás
• rádébredek
• a csillagok között
• a papírnap sóházai felett
• MÉG!!
• szédület, veled
• hol vagy?
• roncs fénykép gyertyaláng fölött
• zászlófelvonás
• zenétõl röpülve feléd
• a pillanat körei
• kígyózz velem
• halálos szél visz
• IZGALOMBA VARÁZSOLÓDVA
• dinnye-óda
• a néma medve
• meghitt szemérmes óda
• köznapi nemi gyötrelmek
• a kozmikus ûr vízjele
• mohó érzékelés
• VALÓSÁGGYÁRAK LÕRÉSEI
• pókok és talizmánok
• bumeráng
• ti már berendezkedtetek??
• Homo sapiens
• az abszolút tökéletesség állandó támadása
• rózsaszín
• az elkarmolt gyerekkor
• valamilyen sors közepén
• félelem
• rózsatövû ignác, a nagy magyar orvos tiszteletére
• Galilei és Bruno
• lényem halk jajszava
• álombeli fogadás
• álom-kalickák
• a jelen megközelítése
• életvágy
• VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK
• Vágtázó Halottkémek
• a halál móresre tanítása
• hangosbemondó tájakon mázsás tudati parancsokat hirdetni
• HALLUCINOGÉN VERSEK
• befelé pörögve
• a negyedik dimenzió zárjaiban
• túl korán van, mégis felkelek, és álomittasan rohangászok a hajnali házakban
• egyes számú gorilla
• elõhívlak
• élettengely
• világbeszéd
• érzékelés
• PARÁDÉ, BULI!
• Vágtázó Halottkémek és Rituális Színháza életérzés, mûvészi elképzelések
• nyelvlecke
• paranormális hiéna
• üdvözlés
• itt az idõ
• A VÉGSÕ SZÍNTÉR
• a végsõ színtér
• jelek üzenete
• az élet otthona

A MINDENSÉG, A SZÓ ÉS A VALÓSÁG

„Életem legmélységesebb titka, óh én Istenem,
hogy minden létezõnek bensõ értelme
Te vagy,
hogy kezdet és végezet,
e világ létele
és bensõ valója
mind Te belõled való!
Hogy e világ értelmének
leggyönyörûbb gondolata
Te vagy,
legjobb érzetünknek a legbensõbb magja,
és örök forrása
a hullámzó élet végtelen árjának.”

(idézet a Zend-Avesztából, Zajti Ferenc fordításában)

varázslóvá varázsló

mindannyian varázslók vagyunk. varázslónak születtünk! a
Mindenség varázsolta elõ a varázslókat, hogy a varázslók
varázsolhassák a Mindenséget. ezért végtelen és ismeretlen,
vadonatúj minden! minden él, lázasan teremt és teremtõdik,
csak mi nem látjuk, mert bizonyos varázslók elvarázsoltak
bennünket! de most, hogy olvasol, visszavarázsolhatod
Magad varázslóvá, önmagát varázslóvá varázsló varázslóvá!
visszanyerheted eredeti természeted, érzed és látod, hogy
megnyílik Benned a világ, olvasol és a Kozmosz
összesûrûsödik elõtted, Benned. lábaid a Kozmosz utcáit
járják, szemeid a kozmoszban kutatva
Kozmosz-darabkákat néznek. Te, a Mindenség sajátos
harsonája, Kozmosz-forrás fölé hajolsz. a lapokról
miriádnyi tévékészülék figyel Téged.
olvasásoddal milliónyi adóvevõt kapcsolsz be a tér hujjogó,
téren korcsolyázó, élet-ujjongó lényeiben. minden mindent
figyel. minden mindent tud. nyilazott, Feléd röpített képeik,
világaik egybõl tudatod küszöbe alatti végtelen belsõ
világodba érkeznek és lázasan igyekeznek feljebb srófolni
Aladdin-lámpásaid fényét a tudatodig.
ott parádéznak, rajcsúzoznak, lármáznak a gazdátlan
csodaházban, tobzódnak, tombolnak, képtelen pimaszsággal
minden szavukkal egy-egy pányvát vetnek Rád, hogy elmém
álmai az Ismeretlen örök toporzékolására hívjanak.

a szavak kiözönlése*

forgolódó, zenélõ, nyüstölõ szavak áradatában hajol vissza
magára a világ!
miközben a szóról azt mondom: szó, a szó azt mondja a
szóról: szó!
amíg a szóról szót mondó szóról mondom: szóról szót mondó
szó,
a szóról szót mondó szó mondja a szóról szót mondó szóról:
szóról szót mondó szó! mondja a szó!
az elsõ szóval kezdõdött a világ, a szót-szóró-szóval.
a többi szó a szót-szóró-szóról szóló, szót szóró szó!
a szót-szóró-szót-szóró szót szót-szóró szó szórja!
szól a szó, a szószóló szó, káprázó szószóró-szót szór a
káprázó szó!
legyen szó! legyen szó!
legyen a szótól: szószülõ szó!
szó-szobrot szóró, szóval szólaló szobor-szó!
a világ a mûködõ szó!
a világ a világról szót szóró szó!
a világ az önmagát kimondó szó!
a világ – magát szavánál fogva magán átrepítõ szó!
a világ – magát helyérõl kirántó, magát önmûködõen
kirántó, ránthatatlanul rántó, húzatlan húzó,
kimondatlanul kimondó szó!
a szó a világ élete, a világnak életet, születést adó szó!
a szó a világ nemzése, a világ igenlõvé nemzése, igézése,
idézése, a világ testet öltése, a kimondhatatlan kimondása!
a szó az isteni istenné válása, a szó az isten végsõ építõköve,
a szó a semmi újrafelosztása!
a szó a lehetetlen lehetségessé tevése, a végsõ megvalósítás
egyetlen esélye, a lovagló, táncoló, ünneplõ szó!
a szó az önmagát meghaladó szó,
a testet öltõ, és egyre újabb testet töltõ, testbõl kiömlõ ige,
a bennünk fészkelõ,
csontig sarkantyúzó,
a mindenség égzengését felerõsítõ –
belõlünk mindegyre feltörõ szó –
sistergõ szó
rákfene szó
Úristen szó!

* A „POLISZ” élõ folyóirat elõadóestjére készült, 1987-ben.

A SEMMI, A VALAMI ÉS A VÉGTELEN

a semmi a valami végtelensége, határvesztése,
a minden mindensége

G. A.

a semmire emlékezõ

a semmin hajózva

nem fedem fel azonosságom: végtelen vagyok
visszaköltözöm az örökre elhagyott tárgyakba

ûrhajós lettem
testem az ûrruhám
a világ az ûrhajóm
a semmi az otthonom

a valami szorításában

valami hív
hív hív a valami
valami vár
vár vár a valami
valamit vár
valami szólít valamit
valami akar
valami engem akar
valami remeg
valami remegve akar valamit
valami mindenfelé kiált
valami letépi álarcát
valami leveszi bennem is álarcát
valami újulni akar sebesülni akár de kibomlani valamibe
valami mindent meg akar nézni
valami mindent tûzzé tesz
valami mindent elolt
valami keres
valami üvölt
valami lappang és nyúz
valami mindent akar
valami szólítja valamit
mindennél erõsebben
szólít szólít a valami

gyepál a végtelen

a végtelenség életemre szomjazik, a végesbe vetõdve szítja
tovább képtelen mohóságát, elsõ önmagamat riogatja,
csicsijgatja a forró kását hogy kiboruljon végre, ide a végek
végére, mindenek szemeláttára kiborul, gyökeret ver és
kiponyvázza a Földet, magamban ringat a kétségbeesés
dühe, életem tétje imázik fejem fölött, harap, marcangol és
rátör maradék nyugalmamra, lángoló futóárkok jövõm
rejtekhelyei, testvéreim a tárgyak a szelek a gondolatok a
tettek répahúzó versenyre kelnek bennem, és mint egy
tisztásra idõtlen idõk óta vágódott meteort, fölemelnek a
napfénybe, hátamon világok nyüzsögnek, amulettek, leendõ
civilizációm nyüszítõ bábjai.

az ISMERETLEN eljövetele

ki vagy Te? te peremvilági lelkek vakfoltja
sose latunk, csak hullámaidon zuhanva
sejtjük meg szívszorongva az egyedüli szédülést
gyere! gyere!

források forrása, minél többet vesztesz magadból
annál fénysebesebben, élesebben virítasz
nélküled minden az Unalomba dõl, miért irtózunk tõled?
most vallatóra foglak!

ma este érzem észrevétlenséged fokozódását
emberi szilascetek, fésûs világítótornyok vagyunk
partodon meleg fészkeinket, keltetõinket vigyázzuk
de csak ha betörsz, derül fel minden s világítunk boldogan
boríts el maró titkoddal, nyisd meg rádióadóidat
a TV-híradóban akarlak látni!

csak verítéked vagyunk, melyek tudatlanul
csak siklásod röpítik a semmi szirtjei közt?
hé, látlak, sodródsz a szemembe
gyere! gyere!

várlak, nézd a szemedet.
a szemedet,
bõgõt és lekvárt bele.

forrón lépdelsz nyílt szívemben
gyere hajolj álmaimba
állj.

érzés-hegyek moraja
haldoklók mohó csapata
vár.

hamar ugorj bele.
hullámzik, hullámzik, hullámzik,
ó, Kör! lapok a hátamon
a semmi kifeszített stigmáit nevelem.
(hajad táncol a keréken)

fûts be, a düh abrakai.
ha nem, gyere. várlak. nevetlek.
hozd a vágyad, és ölts testet bennem.
gyere.

hozz el mindent, gyere magad.
áttetszõ arcod és fehér démonok.
gyere.

semmi, gyere.
soha, gyere.
sehol, gyere.
karika, ostor, pálca.

a valóság születése

áttetszõ burokban lebegek
és tombolok
ez a burok határ
eddig vagyok én
konkrét létezõ
forrásom végtelen folyama néha felcsillan a burkon
a végtelen áradás borzongó pályái képpé vetülnek rajtam
röppályám az iszalagoké
égszínkék palotám legmagasabb emeletén állok
és döbbenten bámulom az elõttem kibontakozó tájképet
amiben végig magam is benn lüktetek
félig mint az óceán a verdesõ hullámokban
hullámtarajaimra, érzem, vagy sürgetésbõl azt vélem,
érzem,
más képágyúk is adásokat vetítenek
talán más források is fakadnak itt a világ végén
levendula hójaguár és okapi-források
mindmegannyi áttetszõ burok mélyérõl vetítõdve égnek
át az egeken át a szomszéd egek tarajaira
érintetlen hamvas világból elõtörõ
egeket emelõ bõsz forrás
végtelenbe úszó egének tiktakjára felfigyelve
próbálom megfejteni mit látok mire gondolok
és a bõsz áradásból végre felütve fejem
arra gondolok
ha a többiek is arra gondolnak amire én
ha vannak többiek egyáltalán
ha vannak más féligáteresztõ tükrû fényforrások
ha õk is arra gondolnak hogy gondolnak valamire
ha már ott tartanak hogy léteznek
és õk is azt akarják amit minden létezõ
megérteni mi is történik itt tulajdonképpen
akkor már elkezdõdött a világmassza élesre fenése
és belsõ forrásunk túláradó életfolyamai
már keresik a jelzõtáblákat
de a jelzõtábla elképzelése
megteremti a jelzõtáblák végtelen kísérõfolyamatát
s a jelzõtáblák jelei
a létezõk történetét jelzik
ami a folytonos keresés története
a keresés történetének elképzelése
a keresés elképzelésének utólagos rekonstruálása
ez az egyetlen jel
Dugovics Tituszként rántja magával a vele jóllakott
valóságot
a termékeny bizonytalanság mesteri tébolyába
hogy a valóságmegvalósító képzelet
az utolsó sárkányokkal hóna alatt
varázsszemét kigyújtsa
és elinduljon a még be nem járt egek felé.

új világkorszakot akarok!

az anyagiságba züllesztett seregek csömöre betesz az
önsorvasztás további sikerének! le lehet végre számolni az
üzleti érdekek kulturális világuralmával, amik mögött nem
áll semmiféle kozmikus szellemi törekvés! föl lehet már
számolni az emberek tenyésztését, legérzékenyebb,
legszemélyesebb világuk kiszolgáltatását az egyöntetû
bornírt hanghordozásnak, az elõírt érzelmi reakcióknak, a
lét igazi dimenziói iránt érzéketlen érdekeknek, a
beszédhibás mûerényeknek! lehetetlenné kéne változtatni
az önnön fényük felé törekvõ lelkek járomba törését, a
kozmikus életsokaság eljelentéktelenítését! kiiktatni az
egyedül üdvözítõ andalító álvigaszt, a gerinctörések
nyál-zenével elfogadhatóvá tenni igyekvését! az önmagáról
sem tudó általánosság jóindulatának lekopaszított fejekre
csöpögését! a fikarcnyi élet bamba reménykedését a
vágóhidakon! Könyveket írni, újságokban elemezni,
tanfolyamokat szervezni arról, mi mérgezte meg a mai
társadalmak majdnem minden emberét! Közkinccsé tenni,
hogyan volt képes mégis megszökni a
világ-szellemcsapdából a pár csapat ketreceken kívül
nyargalászó gondolat! az indulat- és érzelemforrásokat
mozgósítva létünk archimédeszi pontjával mérni a világot!
eleven zenével kiugrasztani az embereket a tárggyá
válásból! õrjítõen csodálatos zenékkel bevonni a falvakat,
városokat! általános mûvészi napokat tartani,
kormánytámogatással, amiben minden résztvevõ ír, rajzol,
táncol és énekel! Inspiráló, önbekapcsoló tantárgyakat
föltalálni! az agy lehetõségeivel élni! mindenkinek
személyes kapcsolatba kell kerülnie kozmikus természeti
erõivel, holnap délután, fél ötkor, a Körúton, és le végig a
Duna mentén! megsúgom, a fiataloknak már ma este össze
kéne gyûlniük Budapest háztetõin, verseket ontani és
papírrepülõkön lehajítani a fényévnyire bekaszlizott
felnõtteknek!

elõérzet

kromoszómák emelte vattacukor-felhõkarcolók
génjeink emberjárású vasárnap délutáni szökõkútjai
testet öltve a felvilág csontvázán hegedülve a mélyvilágba
járási tilalom idején
a lappangó öröklét-élõlények
életünk árán kajtatják Don Quijote álmaikat
hogy a tejutak kékes sajkáihoz imádkozhassanak
a csatárláncba fejlõdõ kozmosz-lehallgató öröklét-hordozók
vágyainkat termesztve szüretelve készülnek a lepke-lét
mámorára
elõérzetek vagyunk a zászlót bontott idõtlenség elõ-akkordjai
egy megremegõ kép szétfolyó festék-csíkjai

horror vacui – horror materii

a tárgyak csak bizonyos fokig léteznek
életünk a mélyebb alapú, és ezért számunkra csak az
abszolút bizonyosság létezik
ezért van, hogy számunkra a tárgyak üresek nemlétezõk
szíjak és fogantyúk a semmin
ezért közlekedhetünk a tárgyakon uralkodhatunk nyamvadt
héjukon nekiszorítva egészen szorosan õket a semminek –
ilyenkor valóságnak látszanak –
igen, csak így lehet hogy esténként sötétben észrevétlenül
kicsit megdõlnek s parányit megemelkednek a házak
ahogy az alvók nyitott ablak mellett belsõ röpülésben –
röptük beáramolja a falakat járatokat –
szinte hallani hogy mûködnek a közös sorskalickák
de az artikuláció csak közelítés
a házak csak félig házak
a lehetetlen uralomra tör
szó és képkalickákon fütyül hujjog a semmi
s bennünk mélyen a földi lét bugyraiban hörög és párállik
valamiféle emlék

a semmi beúszása

egy félreesõ világegyetem végtelen közepén – élek? nem, azt
már nem! felkiáltójeleket lövöldözök szét!! – meleg körök
középpontjai magukba nyelnek. az Én letekeredik, hideg
gõzmasszák türelemjátéka felcseréli a közelt és a távolt,
fogcsikorgatva elõbukkan az érem kilencszázkettedik
oldala, érzem, és magamba úsztatom, s az alvók
kisugárzása erõmön utazva szétterjed – változatlanul,
láthatatlanul. a fehéren izzó Semmi meglobban, végtelen
sínpáron közeledik. anyagtalanul szétterülök benne és
várakozom. az idõtlen csend vontatott hullámzása rámsiklik
és mindenestül belémhatol, megtöltõdöm korlátlansággal és
nyugalommal. vakító fényességem egyesül a
leghatalmasabb lényeggel. kazamaták példamutató
hidegsége lassan, nyurgán elõrelökõdik eszméletem egyik
kiszámíthatatlanul jelentéktelen zugából és gépiesen
látómezõkbe úszik. sötét hullámok a pszichedelikus
kórterem üvegszilánkjaiból. talpig hófehér. egyszerre
mindenütt vagyok mindenhol és mindenkor: a feltámadt
dimenziók áthatásának csomópontja belémrobban:
rácsapódok.

kozmikus társkeresés

Én vagyok: a Semmi
így mindent akarok
csillagvárosok bensõséges tisztje: örök tavasz
hull az idõ
terek kihunyásában ringatózok
pusztulás bimbói kinyújtóznak
ütközõ falak pántlikás sírkeresztek füttye
hétszínvirág nap-étke visszahúzza nyelvét
megint otthon vagyok

a mindig táncoló lélek
terebélyes nyugalom kékkopjás szigetei
kivérzett egekbõl érkezem gyújtani
reszkettesd meg indáidat!
halálodon keresztüllátva röppenj föl a földrõl
az éhség még nem elég az élethez
rohamban felrúgott szétkoplalt tál elgurul
ugorj, és szemedbe szálló tíz kopasz ujjad
parancsára ismételj
egy ujjamra se elég az élet

ne mondd ki a nevem
jegelt lángkút a fejem
kapcsos ujjaim még nem záródtak össze
oly kevés és édesmindegy az õrület
vagy volt-e valaha
valami

ismeretlen szomj

szabadulj szerelemre hozzám
szabadulj sorsomba egykor
veszítse két kezét az árny
feszítse ki szárnyát a holt
egyszervolt életem kitépve
rohanok a föld pírja felé
fut velem a névtelen árkádok sorfala
csak merj üvölteni és szembefutok veled egykor
életemmel, lázas verítékkel fizetek
holdakként fénylõ nesztelen csillogású csontjaimból
ravatalt építek mostoha dühömnek
koszorúba fonjuk egyszeri múltunkat
zabolátlan támolygunk a mozgó zubogó fényszakadékokon
mosolyogj keserû bábádba
oldozd le földi gyolcsod
töltsd meg éhem
ne remélj

a csend titkos páncélja

mi
mi végül
mi körül

szó
szóba harap
reszket a rab

a nullházak szelepként mûködnek
nemlétem közepén én vagyok a halhatatlanság

álombeli tünemény

billikom és naftalin
panaszkönyv csonkjai
az illemhelyen

gyeptéglák a körúton
sárga katicák nedves
kalpagja leng

egy csipogó zsiráf
az oszlopos menetben
anyját keresi

rezgõnábob kíséri
a pereceket majszoló
locsolókocsit

karikákon hajladozó testem
a tér iszalagja
visszanyeli önmagába

az el nem gondolható elgondolása

búrát vágtam a Semmire
ott remeg benne az el nem gondolható
próbálom megtestesíteni azzal, hogy elgondolom
és ahogy rájövök, hogy ez az álomidõ varázsigéje
a Mindenség Mindensége .
egyszeri Mindenséggé robban

ha nem jutsz túl magadon
a Semmibe zuhansz
ha túljutsz magadon
már csak titokként élsz tovább
az önmagán túljutó Mindenség
már titkos maggá varázsolódott Benned
Õ minden létezõnek magja e világban
ahol Te a gyümölcs vagy

ÉLÕ VILÁGEGYETEM

„Rosalyn Tureck röviddel 17. születésnapja elõtt a Jóltemperált
Klaviatúra 1-es könyvébõl az A minorban írt Bach fúgát játszotta,
amikor egész létének tudatát elvesztette. Ahogy magához tért, idézi
vissza, Bach zenéjét teljesen új fényben látta, új szerkezetben, ami
új zongoratechnikát igényelt. Két nap alatt kidolgozta ezt a
technikát a fúga négy vonalában, és lejátszotta az órán. A tanár
azt mondta neki, ez csodálatos, de az egész lehetetlen, egyszerûen
Ezt így nem játszhatta le.
– Minden amit tudtam – mondja Tureck -, az volt, hogy kis ajtón
– mentem át egy beláthatatlan, élõ zöld világegyetembe, és hogy
– lehetetlen visszamennem abba a világba, amit addig ismertem.”

Science News, 1987. Nov. 7., Vol. 132. p.

„Homály

Az éj mély sötétjében

A csillagok halmazánál érzem,
Végre magamra leltem.

Rám súlyosul a kozmosz
S örök körök között
Egy tûnõ pillanatra
Kivillantom énemet a káoszból.

Gondolatrádió vagyok
És a végtelen közöttünk
Átengedte simogató sugaram.”

(skizofréniás õrült verse, idézi Nyírõ Gyula: Pszichiátria, 1961, Medicina
Könyvkiadó, Budapest, 149. old.)

mágikus õstornyok

suttogó hang szólít
õsvihar tör minden idegszáladra a mûanyagvilág
repedéseibõl
mint egy induló földmoraj
síri hang száll föl sejtjeimbõl
egy többezer éves könyörgés
fenség és pompa bontakozik ki a fölkígyózó ködbõl
végsõkig elszánt arcok szilaj zord lovasok
a robaj fenyegetõen fölerõsödik
elõugrik a ködbõl igaz énem
istenesen táncra kel
kezével megdobbantva a földet az ég felé ugrik
keleti varázsú torony csavarodik elõ a tûzbõl
pattognak szét a szikrák
egyre érthetõbben sivalkodnak a rõzseágak
a tûz fényében fölsejlõ alak villogó szemekkel néz
tudja hogy látom és félem
maga a tûz-istenség jött értem
az eleven féktelenül égõ lélek ami a Napban is lobog
néz kérlelhetetlenül amíg életem határai szélsebesen
tágulnak
az elviselhetõség ájuló határáig
villódzó erõvel föltöltekezve összecsapja bokáit
megmutatja magát lovon vágtában
a tündöklõ mámor hátán lovagolva
az õrületes élet teljében
õrjítõ elemi erejében
ami elér az emberi élet élettõl táguló határáig
az élet határán égõ õrtornyokig
és ott tesz minket õrré
életünk egyetlen õrévé
hogy az élet egésze átjárjon õrjítõ, õrré tevõ õserõvel
ami szárnyainkat újra kiterjeszti
hogy az élet ereje megmámorosodva újra teremni és
teremteni kezdjen
ez az égre
az ég felé hajtó vágy
a végtelen láng
ami ha istenigazából lobogni kezd
a Mindenség önmagává tesz
magamagától mintegy mágnesesen belsõ mozgásba jön
kiteljesedése felé zuhan
átjárva a bûvös erõtõl vérétõl a bûvölettõl
ami minden élõnek magja
mag-ereje belseje széke
amit a mágusok éltettek élesztettek
a bûvös láng ami ha rejtekébõl elõtûnik
foglyul ejt életre hatóan
a hajdan volt kürtök fölrivallnak
világ világlik
egetverõ fény

élõ világegyetem *

haj végtelen tér
haj végtelen láng
gyújt vérig a kép
hajt égig a vágy

haj régi emlék
haj régi világ
haj rég felejtett
fékeveszett szabadság

hallom régi dobszavát
látom égi farsangját
újra látom álmomban
szólal újra hangomban

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1986

pótolhatatlan halhatatlanság*

pó tol hatatlan
hal ha tatlanság
pó tol hatatlan
hal ha tatlanság

kí sér letezõ
vég te len erõ
kí sér letezõ
vég te len erõ

dús lét csapolás
ö rök megnyílás
dús lét csapolás
ö rök megnyílás

nincs más megoldás
hal ha tatlanság
nincs más megoldás
hal ha tatlanság

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1991

tárulj világ *

tárulj világ tárulj elém
tárulj világ tárulj elém
tárulj világ és terülj elém
tárulj világ és terülj elém

egy pontból árad minden mi él
egy pontból árad minden mi él
belsõ hatalom özönlik szét
belsõ hatalom özönlik szét

dühöm erõsíts tudom miért
dühöm erõsíts tudom miért
egy nem sejtett de eljövõ holnapért
egy nem sejtett de eljövõ holnapért

minden hatalom általunk él
minden hatalom általunk él
rázd meg ontsd ki a világ tejét
rázd meg ontsd ki a világ tejét

újra csapjunk a lovak közé
újra csapjunk a lovak közé
vágtassunk viharba társaink közé
vágtassunk viharba társaink közé

hé földönfutók nincs más törvény
hé földönfutók nincs más törvény
bennünk mozog s teljesül be a lét
bennünk mozog s teljesül be a lét

a mindent-tudás táncát hívom közénk
a mindent-tudás táncát hívom közénk
korbácsoló élet adj adj innom még
korbácsoló élet adj adj innom még

adj ki mindent és kerülj elém
adj ki mindent és kerülj elém
ölelj világ ne váljunk szét
ölelj világ ne váljunk szét

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1987

ki vele az istenért!*

ki vele az istenért!
add ki ami benned él!
megtudod hogy mennyit ér!
itt az ideje már rég!

ki a szívfájdalomért!
ki egy félkalapért!
ki a végsõ gyönyörért!
a belsõ hatalomért!

ki a düh tudja miért!
az utolsó szavamért!
ki vele az istenért!
ki ami most benned él!

titokzatos csatatér!
nem tudja senki csak én!
megtudod ki vagyok én!
eszméleted küszöbén!

az egész világ egy nagy én!
õ mondja azt is hogy én!
hallom ahogy mondja én!
mikor azt mondom hogy én!

lerepül rólam a héj!
kitör belõlem a szél!
utánam hajol egy kéz!
régi testem visszanéz!

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1986

a falak növése (az ismeretlen föld) *

hej! hej! hej! hej!
mi van mi?
mi van mi?
itt vagytok mi?
eljöttetek?
micsoda földmagot pakoltatok ki!
virágzik fel!
micsoda ég és földtömböt?
letépett tárgyak!
lovagolj!
állati tetemek emelkednek a hold udvarában!
veszettül mozognak a nagyjáték ütemére!
mindent elönt a fény!
szanaszét guruló kerekek!
az ég küllõi hajamnak sátraiban!
ostorra pattanó falak növése!
lövések! lövések!
lövések!
lövések magtárakból!
feltámadó növekedés!
ezer éve nem volt távol!
felnyesett Dunán
fel, szögeimbõl el!
házak városok repkednek!

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1984

császármetszés*

mi történt?
föltört a reggel!
megvakulok!
nincs nálam boldogabb!
halál
hiába vársz!
életem markodból kirántom!
a hajnali levegõ vág!

általad
fölkavarom a világot
kiálts!
kiálts!
kiálts!
ameddig nézlek
ameddig nézlek
álmodon túlhajtalak
egy igazabb valóbb valóságba!

magamévá teszlek
Téged és a világot
túláradás taníts!
amirõl nem tudok!
és összerázkódnak a holnapok!
testet öltõ akaratok!
más világ! más világ! más világ!

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1984

halló, mindenség! *

halló, mindenség!
legyünk egy test s vér!
hallom szíved él
hallom hogy zenél!

furcsa égzengés
fölvillan a fény
õsvilág mélyén
meglátod, ki él!

hol az álmod, hé?
hol virágzik még?
õsvilág mélyén
õrzöm emlékét.

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1989

villanycsarnokban *

villanycsarnokok tábornoka most jöjj gyere elõ!
és csontjain egy fordult tempó –
menekülõ föld!
növekedj növekedj!
nincs vége! nincs vége!
soha semminek nem lehet vége!
a távolság az semmis!
az idõ az semmis!
az akadály az semmis!
itt minden van!
itt minden van!
a mindent nem lehet elpusztítani!
minden mindennél tovább él!
minden mindennél több!
minden mindenben minden lesz!
minden mindent újjászül!
tojásokat épít a házak felett és remeg a fenyegetett jövõ!
minden szétporlad és a porból minden újjászületik!
a porból világóceán lesz!
oázisok vagyunk!
nyurga délszaki kutak!
fel a háztetõkre!
repülõ kaszárnyákat hasogat az ég!
óriás tölcsérbe a pokol lapátol eszmét!

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1983

MEGTÁLTOSODÓ VILÁGOK

“Én vagyok
és felettem az Én csillagom
ragyog
evolál
dagad
dagadása édes
édesen kiélõ
önmagát
önmagát kiélõ
édesen észrevétlen
halál
észrevehetõ életbázis
az életfázis
az életfázis
dagadása édes
édesen kiélõ
önmagát
önmagát kiélõ
édesen észrevétlen
halál.”

(skizofréniás õrült írása, Nyírõ Gyula idézett mûvébõl)

az éjszaka karmai *

tornyok csavarodnak belém, az éjszaka karmai.
sátorvárosok ugranak ég felé! egy képzelt világot építetek
újjá. hívó gyertyák özöneibe érek. suttogva lángoló,
fénykarddal rohamozó délibábtortákat akarok falni! zokogó
délibábrohamok, szeleteljetek fel! nyíljatok meg! nyíljatok
meg! óriástörpék! széljáratok keringenek, az átjáró világít,
nem keresi senki! csillogó folyamok fröcskölnek, a fényáram
széttörött! millió fényszilánkká, millió szemhéjjá, millió
szemhéjat szült eleven testünkre, a félelem eltakarja a
diszharmónia bûvöletében élõ rázkódó jövõt! arcok
villanásai, szállok veletek! elnyelt világ hatalma szólít.
forduljatok a Nap házaiba! a pillanat megpengézve zuhan
az idõtlenség meredélyeire.

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1982

tombolás

halott majom!
te hülye ál!
álhalott nyál!
élj már!
itt veszünk meg!
már benned jár!
rázd a lelkét!
a lelkét rázd!
cseng a frász!
perzselõ téboly!
égsziklák!
térdre, halál!
szarvát rántsd!
hajítsd mögéd!
szögezd át!
égjen fékje!
csikorgó, lármás vonulás!
hadrendbe álló égi szalagok!
vaksi karavánok!
a tükör fordul!
friss tér!
rohanás!
rázd a lelkét!
ami belé jár!
bûvöljön!
remegjen!
életed vége
kukorékol rád!
ki a gyorsabb!
tépd le maszkját!
egyszer élsz!
pörögjön a világ!
legyen bumeráng!
ki kapja el!
hogy lehet tudás!
csak reng a váz!
bûvölet!
merre jársz!
börtön a világ!
feszítsd fel!
röpítsen!
egyszer élj!
dõl a ház!
lát a villám!
izzik a táj!
célba talál!
életed közepébe!
ezer év
egy sikítás!
életünk
eltörli a halált!
kiontott vérem
ébred a mélyben!

* Az „ÚJ HÖLGYFUTÁR REVUE” élõ folyóirat elõadóestjére készült, 1988-ban.

TUDATPILLÉREK*

A SPONTÁN ÜRÜLÉK! A KALUCSNIS TÉBOLY!
ÉGIGÉRÕ FÖLD!
PAPOK CSÜLÖKKEL! A LÁRMÁZÓ LAJHÁR!
A TAPPANCS A NYÚSZIK A MÁSZIK FELISZKOLÁSA KÖDNEK!
MOZICSKOLJATOK!
A LIÁN A KÉJGÁT A DUZZADÓ SPRÉ!
SZEMBEVERÕ ESÕ KÖPÖNYEG VÁROSA!
BETONÁRKÁDOK SZÉLMARTA TORNYAI!
DARÁZZSAL FELEJTEK LÁNCOT REMEGEK MAJOMMAL EMLÉKEZEM!
ERDÕ TÜDÕ!
LÁNGOL A SÍROM!
FIAL ÉS MEGÉL A NAGY SZÁRADÁSBAN!
FOROG A VEREM SZABAD TÉRBEN TEREM!
DALMAHODOTT TEMPLOMOK MEGRÉSZEGÜLT TEREKEN AZ ID
TLENSÉG
SÍPJAIT FÚJJÁK
MACSKÁK RÖPÜLNEK JAJ!
SZELÍDÍTETT PÓKHÁLÓK IDOMÍTOTT NESZEK RECCS!
PÖRGE BÉKLYÓM MEGLOVAGOLLAK MOST!
LEGYEN NÁSZTÁNC A KARTÁCSTÛZBEN PORONTY A BOKOR ÖLIBEN
SUHANCOK LÓGÓ NYELVVEL TAPOGASSÁK A FALAKAT!
KONC VESZÍT ÉS NYER LÁBAMAT UGRÁLJA ZAKATOLVA FRISS
MÁMORÁBAN!
EGYÜTT ÜLÜNK EGY EZÜST GYÛSZÛBEN
ÜLÖK A FÛBEN ÉS SZERETKEZEM!
A LEVEGÕ A FÜLBEVALÓM!
HÁRMASHATÁR A SZEMHÉJAM CSÜNGÖK RAJTA FORGÓ TARAJLÓ
VÍZESÉS!
ELCSÖPPENT IDÕN ÁT ORDÍTÓ RUGÓKKAL
ÁRNYÉKGYALOGOK!
TUDATOLLÓBA VÁGOTT BÖMBÖLÕ PILLÉREK!
KICSEREPESEDETT VÍZTORNYOK! ZSINATOLJÁTOK A FÖLD KÖZEPÉT!
TÖRJ KI FÉKTELEN LOVAS
BORÍTSD PAJZSODRA ELHAJÍTOTT TESTEM
VERD KI RAJTA AZ ISTEN IGAZÁT!

* Az „ÚJ HÖLGYFUTÁR REVUE” élõ folyóirat elõadóestjére készült, 1988-ban.

aláírhatatlan történelem

indulj már, hé!
emberemlék
önmagától
gyulladó fény
indulj már, hé!
emberemlék!
Önmagától
gyulladó fény!

tombolj már, hé!
térdeplõ ég
vonagló tér
lovagló fény
tombolj már, hé!
térdeplõ ég!
vonagló tér!
lovagló fény!

* VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK szöveg, 1991

A VILÁGÖSZTÖN ÉS
A SZERELEM

„A világösztön a legõsibb, legemberibb ösztön, a világ
megismerésének vágya, a kíváncsiság, a parttalan, kozmikus
tudásvágy, a világgal összemérhetõség, a világegésszel
összekapaszkodás vágya, önmagunk próbatétele, a legistenibb
ösztön, a világösztön, aminek rendeltetése, hogy a világ természetét
kibontsa. Ahogy egyéni létünk az emberiség és a világ létén
alapszik, úgy alapszik a világösztönön a fajfenntartás és az
önfenntartás ösztöne. A szexuális ösztön a világösztönön alapulva
teljesedik ki emberi szerelemmé.”

G. A.

világkutató

átváltozás

meglátsz
elõtûnök
gomolygó világok ködébõl
sodródó életek árjában
megsejtelek
esõ kezd esni
sûrû televény nõ körénk és játszó csillámló vizek hangzanak
találkozásunktól kihúzódik s áttetszõvé válik
eltemetett eszméink borzongva növekedõ teste
sarjadunk zsongunk ezer éveket pótolva
mire fölocsúdnék belém áradsz
átélem lényed hajlékonyságát röptét
kivágódó utcákat ahol térdre süt a Nap
ehetõ tavaszi húsa a szélnek
fürdet gyorsan zaklatottan
nyughatatlan lenyûgözõ áradásban
belsõ városok izzanak föl
úsznak tolongnak sípolva az eszmélet szakadékain
lüktetõ fájdalom hasít fel – megismerõ föléhajolás
új élet eszméje vág végig rajtunk