A Vágtázó Csodaszarvas “Végtelen Ázsia” címû lemezének apropóján beszélgettem az együttes legendás frontemberével a zene mágikus hatalmáról, életrõl, magyarságról…

A Vágtázó Halottkémek zenekar a kilencvenes évek elején lett igazán népszerû. Miben változott a mondanivalótok? Mit közvetít a zenétek most, közel 20 év elteltével?
Valójában a Vágtázó Halottkémek nem a kilencvenes, hanem a nyolcvanas évek elején lett az egész országban igazán népszerû, annyira, hogy például az Ifjúsági Magazinban megjelent felmérés szerint 1984-ben minden második budapesti középiskolás kedvenc zenekara a VHK volt. Koncertjeinkre 2-3 000 ember jött el, és sokszor ezrek maradtak kint az utcán. A nyolcvanas évek végétõl pedig a VHK már világszerte, San Franciscótól Tallinig a kollégiumi, egyetemi rádiók játszólistáinak élbolyában szerepelt. A világsajtó a mennyekbe menesztette a zenekart, a New York Times-tól a Melody Maker-ig és a fanzinekig. A német útikönyvek a VHK-val mint Magyarország öt fõ nevezetességének egyikével csalogatták a német turistákat Magyarországra. A VHK népszerûsége a nyolcvanas években az A.E. Bizottsággal, az Európa Kiadóval, az URH-val, majd a kilencvenes években a Kispál és a Borzzal, a Tankcsapdával egy kategóriába tartozott. A VHK zene-felfogása, zenéje és szövegei pedig a világon egyedülállóak, fölemelõek, izzó életörömmel és kozmikus távlatokkal.

Elõadásmódja páratlan, õsi sámán-szertartásokat idézõ, hipnotizáló. Nyugat-Európában és Amerikában is megjelentek lemezeik. A VHK a nyolcvanas és a kilencvenes évek kiemelkedõen kultikus zenekara volt. Lemezeink hónapokig elõkelõ helyen szerepeltek MAHASZ Top-40-es sikerlistáján. A Diákszigeten 40 000 ember elõtt rendszerint a VHK aratta a legnagyobb sikert. A Magyar Narancs listáján rendszerint az elsõ három legjobb koncertzenekar között szerepeltünk. A Vágtázó Csodaszarvas új zenekar, de lényegében semmi sem változott. A Vágtázó Csodaszarvas éppúgy egyedülálló zenekar a Földön. Zenéje minden eddigi forradalomnál magasabbra felemelõ, annál inkább, mert mindannyiunk közös tudatalattijának zenéje. Szövegei éppúgy egyedülállóak, szélesebb távlatokra, a Kozmosz kiteljesedésére nyitják rá az emberi életet. A különbség a VHK-hoz képest az, hogy ezúttal õsi népzenei hangszereken szabadítja el a zenei õserõt. Elõadásmódja, zene-értelmezése a világon egyedülálló, életreszóló, hátborzongató és felemelõ energiákat mozgósít.

És még annyi, hogy még közelebb jutottam a népzenéhez. Az eltelt idõ alatt még jobban elmélyültem a népzene lényegében, felfedeztem az õserejû népzenét, és zenei érzékem éppúgy sokat fejlõdött, mint világlátásom és fogékonyságom az égi erõk felé.

Múlt héten jelent meg a Vágtázó Csodaszarvas „Végtelen Ázsia” címû lemeze, illetve az elõzõ lemez aranylemez lett. Világzene/etno-punk zenei stílus amit képviseltek. Mennyiben tudod hasznosítani Kodály Zoltán és Bartók Béla népzenei hagyományát a komponálásban?
Hadd tegyem hozzá: 2008 szeptemberében (a 39. héten) a Végtelen Ázsia! a MAHASZ Top 40-es listáján a 7., az aranylemez Tiszta Forrás a 21. helyen szerepelt. A mi zenénk más világ, stílusunk nem határolható be mai könnyûzenei kategóriákkal.

Én õserejû világzenének nevezem, mert Bartók Béla népzene-felfogása központi szerepet játszik a zenénkben. Bartók ugyanis elméleti alapon következtetett arra, hogy a szokásos népzenén túl léteznie kell egy igazi népzenének, amely megtisztult tudatállapotban, minden külsõ befolyástól mentesen születik, és amelyet ugyanaz a természeti erõ teremt, amely a virágokat, az állatokat szüli, és ez a természeti erõ a zenei alkotóösztön.

Életem sorsszerûen úgy alakult, hogy ez az igazi népzene, aminek létére Bartók csak következtetett, bennem világra jött, hallhatóvá vált. Hétéves koromban kijelentettem, hogy énekes leszek. Aztán 17 éves koromban egy, osztálytársaimmal rendezett házi zenélésen két óra meddõ zenei kísérletezés után azt vettem észre, hogy elkezdtem rohanni, nekirohantam egy szekrénynek, azon elkezdtem dörömbölni, egyre hangosabban, amíg a külvilággal megszûnt a kapcsolatom, a belsõ érzésvilág felfokozottá és elemi erejûvé vált, és egyszercsak kitört belõlem egy különös, de mégis valahogy ismerõs, keleti ének. Barátaim, akik ott álltak mellettem, hüledeztek, megdöbbenve mondták nekem, nem is tudták, hogy egy „müezzin” lakik bennem. Én sem tudtam róla, és évekig tartott, amíg az ismétlõdõ hasonló események hatására lassan kezdtem barátkozni ezzel a zenei világgal. Öntudatlan állapotban tört ki belõlem a „müezzin”, legyõzve a tudat gátjait, mégis egy kétórás, szellemi-lelki megvilágosodásra irányuló erõs vágy, késztetés, akarat és készenléti állapot, magasabb állapot-keresés következtében. Így derült ki, hogy valami õsi népzenét hordozok sejtjeim mélyén, a magyar népzene õsrétegét, amely ma nekünk már keletinek hangzik. Olyan zenei alkotóerõ lakik bennem, amely független az öntudatomtól, és ellenállhatatlanul tör ki, mint egy elemi erõ, valósággal leküzdi az öntudat szokásos fékjeit, mert képességeim teljét, minden életerõmet a zenei alkotóerõ kerítette hatalmába, annyira, hogy a külvilág érzékelése is megszûnt azokban a pillanatokban.

De abban az idõben a rock-zene volt a legnagyobb élmény számomra. Úgy éreztem, csodálatos lelki közösségben élek azokkal, akik a rockzenét játsszák, és zenéjük révén bepillantást kaphatok egy távoli földrészen élõ ember ihletett pillanataiba, hangulataiba, mintha rálátnék belsõ világára, s bepillantanék egy délutánjába. A döntõ fordulat talán akkor következett be népzene-felfogásomban, amikor meghallottam egy csodálatos mongóliai népzenét, amitõl úgy éreztem, ezzel már nem csak egy távoli világban élõ nyugati ember délutánjába pillantok be, hanem egy egész õsi kultúrába, olyanba, amelyik az emberi életet egészében fogja át és öleli hozzá a Természethez, úgy, hogy felmutatja az életet, mint gyermeket Édesanyjának, mint üzenetet haza, annak a valakinek, akitõl életünket kaptuk, a hegyeknek mutatja fel egy távoli országban világló élet minden fájdalmát és szépségét. Vagyis ebben a népzene-élményemben összekapcsolódott a Mindenség és a zene. Ez már kozmikus zenekapcsolat volt a javából! Ennek az élménynek a hatására gyûjteni kezdtem a népzenét, és új tápot adtam a bennem lakó müezzinnek. Ez a müezzin tört ki újra és újra a VHK-ban is, amikor a zenék születtek.

Amikor aztán 1982-ben egy nagy koncertünk elõtt jelezték, hogy sajtótájékoztató lesz, hat újságíró fogja kérdezni, hogy miféle zenét játszunk, mert ezt senki sem tudja hova tenni, könyvtárnyi könyvet néztem át a zenérõl, mert én sem tudtam, hogy mi ez, csak ösztönösen jött (érdekes, hogy ösztön szavunk hangalakja és jelentése is Isten szavunkéval rokonítható – az õsi idõkben a nyelvalkotók rokon szavakkal rokon jelentést jelöltek). És akkor bukkantam rá Bartók népzene-meghatározására, az igazi népzenéére, aminek létére Bartók, ahogy írja, csak következtetett. És – hadd idézzem még egyszer – így fogalmazta meg: „az igazi népzene öntudatlan tudatállapotban, minden kulturális befolyástól mentesen születik, és természeti erõ hajtja, a zenei alkotóösztön”. Ami Bartóknál csak elméleti következtetés volt, tapasztalt zene nélkül, az nálam évtizedek óta tapasztalt valóság volt, elmélet nélkül. Igen! A bennem viharosan, villámcsapásként születõ zene öntudatlan állapotban születik – mint amikor a müezzin kitört belõlem! Igen, minden kulturális befolyástól mentesen – ezért tûnt olyan idegennek, szokatlannak, távolinak attól a kultúrától, amiben addig nyakig elmerültem, amíg a müezzin ki nem tört belõlem. Igen, ösztön hajtja, zenei ösztön, mert ez ösztönbõl jön! Igen, természeti erõ hajtja, mert nem az öntudatból, hanem sejtjeim legmélyebb világából jön, és a sejteket természeti erõ hajtja! Vagyis a sejtjeimben élõ müezzin-zene nem más, mint az az igazi népzene, amire Bartók következtetett! És már ekkor tudtam villámcsapásszerûen, hogy ez telitalálat, de érteni még nem értettem így, csak évtizedekkel késõbb, amikor megértettem, hogy nemcsak fizikai természeti erõ létezik, amelyik a fán a leveleket elragadja, hanem zenei erõ is, ami az ember lelkét ragadja el, és a tánc kiteljesedésekor a zenei erõ a testet is pehelyként ragadja magával, mintha egy hatalmas forgószél törne ki.

Ezzel összefügg, hogy csillagászként, a Világegyetem kutatásában elsõként a világon felfedeztem egy teljesebb természettudományos világképet, amelyben a fizika mellett a biológia és a pszichológia is a Világegyetem lényegét alkotja. A biológia pedig az élet tudománya, az életet pedig az érzések szülik és irányítják, és mivel a természetes, igazi népzene az érzések kifejezése, kapcsolatot találtam az egységes természettudomány és a zene között! És ezt a kapcsolatot már Bartók is érezte! A zenei alkotóösztön az életerõbõl fakad – és Bartók is azt írja, ez a zenei alkotóösztön szerves szabadsággal fejlõdik, mint a virágok, állatok – vagyis Bartók is erre az életerõre érzett rá! Úgy jártam, hogy nálam állt össze elõször az az értelmezési rendszer, azok az összefüggések, aminek alapján meg lehet érteni Bartók népzene-meghatározását! Bartók pedig nem volt akárki, hanem a világ egyik legnagyobb zeneszerzõje, aki valaha is élt. És mivel Bartók életének középpontjában a népzene állt, ezért ennek a bartóki népzene-meghatározásnak kulcsfontosságúnak kell lennie! Az, hogy nekem sikerült megértenem a népzene és a kozmikus természeti erõk kapcsolatát, Bartók miatt is világraszóló jelentõségû! Ráadásul úgy adódott, hogy rendkívüli gyûjtõszenvedéllyel és népzene iránti érdeklõdéssel is megáldott a sors, tizenéves koromra már világra szólóan páratlan gyûjteménnyel rendelkeztem, világvevõ rádiómból is sok zenét vettem fel. És mivel évtizedeken át gyûjtöttem elsõsorban az ázsiai és a magyar népzenét, ezért nem teljesen véletlen, hogy rendkívüli párhuzamokra bukkantam, s az sem, hogy ösztönösen ismét Bartók és Kodály nyomába szegõdtem, hogy összehasonlító zenetudományi kutatásokat végeztem, és rendkívüli megegyezésekre találtam.

Így jött össze minden ahhoz, amire itt szükség volt a magyar népzene legõsibb rétegének újjászületéséhez. Úgy látom, hogy az az igazi népzene, amire Bartók csak következtetett, valóban létezik, vannak ilyen népzenei felvételeim is, és a Vágtázó Csodaszarvas zenéje is ilyen.

Milyen, klasszikusnak nem nevezhetõ hangszereket lehet hallani a lemezen?
Ilyenek például a ciszter, amely egy gömbölyded hasú, gitárhoz hasonló lant, amelynek azonban jóval gazdagabb, teltebb a hangzása. Ilyen a csángó dob, az a hatalmas dob, amelyet alkalomadtán szíjpánttal vállain átlógatva maga elõtt hord a dobos és úgy csépeli. Ilyen a kínai fuvola, amelyen Vaskó Zsolt játszik, aki írásban is lejegyzett hun dallamokat is tanult Kínában, a magyar duda és a töröksíp, amelyek varázslatos hatásukkal az õsi magyar hangzást idézik fel. A tambura, a hegedû, a tapan dob, a bõgõ és az énekek hangzását is ez a cél határozza meg.

A színpadképet ki tervezi? (Gondolok itt az óriáskivetítõre, fellépõruhákra, dobokra)
A színpadképet és a kivetített képeket Barcsik Géza, akivel már a VHK-ban kezdettõl fogva együtt dolgoztunk. Ünnepélyes fellépõ ruhámat én tervezem, illetve én választottam ki Indiában – ez egy közép-ázsiai eredetû köpeny, amibe az élet legragyogóbb ünnepén, esküvõ alkalmával öltöznek.

A Csodaszarvas lemezeinek borítóját Dobi Gáborral közösen terveztük. A „Tiszta Forrás” lemezborítója az év legjobb borítói közé is bekerült.

A mai kor emberére sok veszély leselkedik, mint például: a közöny, lelki kiüresedés, elidegenedés… Véleményed szerint mit lehet zsinórmértékül használni egy értelmes, emberhez méltó élet kialakításához?
A fõ, hogy minden nap, rendszeresen, életvitel-szerûen törekedjünk az elidegenedés leküzdésére! Nemcsak kezünket kell megmosni, amikor otthonunkba hazatérünk, hanem lelkünket is! Próbáljunk felszabadulni a ránk kényszerített életidegen szemlélettõl!

Merjünk életünk virágzására teljes szívünkkel-lelkünkkel vágyni! Keressük meg belsõ világunk mélyén egykori, még tiszta önmagunkat, az eredetit, amit aztán a külvilág mint egy százkarú polip, behálózott, keressük és találjuk meg, mert az életünkrõl van szó! Számoljunk le magunkban minden elõítélettel, ami elidegenít eredeti, gyermekkorunkban még ép önmagunktól, ami elidegenít családunktól, számoljunk le minden elõítélettel, ami elidegenít nemzetünktõl, ami elidegenít az emberiségtõl, ami elidegenít az élõvilágtól, ami elidegenít a Világegyetemtõl! Vegyük elõ képzeletünket, ezt a csodálatos képességet, logikánkat, ezt a világító erõt, józan eszünket, ezt az alig használt kincset, és mondjuk meg neki: a cél teljes lelki-szellemi épségünk helyreállítása!

Reggel felkelés elõtti pillanatban mondjuk el magunkban olyan erõs elhatározással, amire csak képesek vagyunk, a következõ két szót: „ÉLETEMET FÖLEMELEM!”

És ha minden reggel elmondjuk, ha komolyan is vesszük, és cselekszünk is érte, mégpedig életvitelszerûen, minden nap, legalább néhány percet rászánva, akkor elõbb-utóbb megnyílnak elõttünk az utak, és életünk csodálatos módon fölemelkedik!

Csillagászként nem tartanak kicsit romantikus álmodozónak kollégáid? Számos írásod érint eddig nem bizonyított, feltételezésen alapuló témákat: halál utáni élet, a lélek halhatatlansága, kozmológia…
Egy pillanat, álljon meg a menet: nem lehetséges, hogy felületes véleményt említettél? Hiszen senki nem gondolt itt alaptalan álmodozásra! Ellenkezõleg: egy teljes harci vértezetben elõálló tudományos érvrendszerrõl van szó, illetve a józan észre és leellenõrzött tapasztalati tényekre támaszkodó rendszeres, célirányos szellemi erõfeszítésrõl, körültekintõen és alaposan dokumentálva. Könyveimben is minden állításomat tényekkel, forrásokkal, logikai érvekkel, összefüggésekkel támasztom alá. És könyveimrõl elismerõen írtak jeles hazai tudósok.

Egyébként pedig manapság a kozmológia a hivatalos tudomány fõ vonulatához tartozik.

Írásaid alapján te hiszel a hun-szkíta-magyar kultúra továbbélésében, annak ellenére, hogy a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan nem ismeri el ezt a feltételezést. Hordozzuk-e génjeinkben azt a tudást, amit örökül hagytak ránk õseink? Mi a „magyar”?
Szó sincs itt hitrõl. A hit megoszt, a tudás egyesít. Csak akkor kényszerülünk rá, hogy higgyünk, ha tudni nem vagyunk képesek, és az már nagy baj, különösen nagy baj a tudás hiánya az életveszélyes, életfontosságú döntéshelyzetekben.

A tudás igényét nem adhatjuk fel, különösen, ha az életünkrõl van szó! Édesanyánkban nem hinni szoktunk, pontosan tudjuk, milyen a kapcsolatunk, miben számíthatunk egymásra. És éppen az életfontosságú kérdésekben a legfontosabb tudni! Ahogy a tudományban nem megengedett a hitre támaszkodni, úgy a józan észnek is ellentmond, hogy félretegyük a tudást, és valami másra támaszkodjunk helyette.

Magyarságunk mibenlétét illetõen éppen az az egyik legnagyobb baj, hogy annyian azt hiszik, elég abban hinni, amiben éppen hisznek, és ezzel megelégednek. És olyan sokféle, ellentmondó képben hisznek, hogy a magyarságképünk éppen emiatt ma nagyon zavaros. A magyar-hun-szkíta folytonosságot éppen ezért a lehetõ legvilágosabb, legalaposabb vizsgálatokra építem, s ezeket két könyvben foglaltam össze. Az egyik, az „Atilla és a hunok”, Édesapám, Grandpierre K. Endre egyik fõ mûve, amit én rendeztem sajtó alá. A másik a „Királyi mágusok õsnépe: a magyar”, nemrég jelent meg. Igen, génjeinkben is hordozzuk magunkban õseink életét, mert génjeink a Természet találmányai, éppen azt a célt szolgálják, hogy átörökítsék számunkra õseink életét.

Magyarnak lenni természet szerint azt jelenti, hogy magyar õseinktõl származni. De magyarnak nemcsak születni, lenni kell, mert az élet arra való, hogy valóra is váltsák. Még fontosabb, hogy magyarként cselekedjünk. Ehhez fontos tudni, mi a magyar! A magyar azt jelenti, hogy istenigazából, égig érõ érzésekkel élni és cselekedni, életünk velünk született feladatának megvalósításért élni, hazánkért, családunkért, az emberiségért, az élet szépségéért, a Természetért, az Élõ Világegyetemért élni. Életünk nem korlátozódik szervezetünk életére, mert sejtjeinkben is élünk, családunkban is, a magyarságban is, az emberiségben is, az élõvilágban is, az Élõ Világegyetemben is.

Mind e hét életünk egyformán lényeges, egyiket sem emelhetjük a többi fölé, mind a hét életünket egyformán égig érõ érzésekkel és gondolatokkal, tettekkel kell élnünk!

Írásaid néhány lét-elméleti, filozófiai kérdést is boncolgatnak. Mi lehet a válasz az élet „nagy kérdéseire”? Mi az élet célja? Miért élünk ezen a földön?

Azért élünk a földön, hogy önálló, erkölcsi lényként kötelezzük el magunkat az élet igazi szépsége, igazsága, nagyszerûsége és varázslatos teljessége mellett. Azért élünk a Földön, hogy életünket összekapcsoljuk a sejtjeinkben élõ csodálatos alkotóerõvel, hogy felfedezzük, és valóra váltsuk személyre szabott életfeladatunkat, hogy életfeladatunkkal felemeljük az életet, családunkat, nemzetünket, az emberiséget, az élõvilágot, hogy elõre vigyük a világot, jobbá, nemesebbé, tisztábbá és ragyogóbbá tegyük az Élõ Világegyetemet.

Az élet célja, hogy az emberek, a családok, a nemzetek megtanuljanak összefogni az élet legmagasabb és legmaradandóbb virágzásának érdekében, a legteljesebb és legnagyszerûbb szépség és igazság érdekében. Az élet célja, hogy az egész emberiség összefogjon, és együtt érezzen, egyetlen összehangolódott nagyszerû közösségként, csodálatos embertársi érzéseink szárnyakat kapjanak egymástól, és felemelõ közösségi ünnepeket tartsunk a Kozmosznak, minden élet örök közösségének ünneplésére, és az Élõ Világegyetem örökkévaló érzéseinek izzó folyamában kigyújtsunk egy olyan szép érzést, amit nélkülünk, személyes odaadásunk, átélésünk nélkül még maga az élõ Világegyetem sem tudna elõidézni.

Kutatási területed fõleg a napjelenségekhez kapcsolódik, bár utópisztikus kérdés, mégis, mi történne az emberiséggel, ha a Nap mûködésében komoly zavarok jelentkeznének? Képes lesz-e valaha az ember létrehozni egy Napot helyettesítõ égitestet?
Azt gondolom, hogy a kérdésben az rejlik, mi lesz az emberiséggel, ha a Nap megszûnik? A válaszom: amikor földi életem értelmét keresem, nem azt szeretném, hogy a lábam túlélje földi szervezetem esetleges felbomlását, hanem az, hogy ami számomra fontos, az éljen túl, vagyis legfontosabb érzéseim, gondolataim, értékeim éljenek túl. Vagyis nem a testi túlélés a lényeg, hanem a lelki.

Ha legfontosabb érzéseim, gondolataim örökké élnek, ha legszebb értékeim megvalósulnak, akkor nyugodt lehetek. Hasonlóan, az emberiség túlélésében is az érzésekben, gondolatokban rejlõ, magasszintû formák, csodálatos szervezõdések túlélése a lényeges. Márpedig az érzések például a zenében is tovább élnek, a gondolatok a könyvekben, filmekben, lemezfelvételekben, írásokban, és az emberi lelkekben, a kultúrában tovább élhetnek. A kibernetika felismerte, hogy a szervezõdés a lényeg, az anyagi-testi hordozó csak másodlagos: ugyanazt az információt papírra írhatjuk, hanghullámokban beszéddé alakíthatjuk, elektronikus formában számítógépen tárolhatjuk, és ez a sor tetszés szerint folytatható tovább. A lényeges kérdés tehát, hogy képes lesz-e az emberiség más testi formába átköltözni? Ha az élet tudománya ebben az irányban is tovább fejlõdik, az emberiség választ kaphat erre a kérdésre.

Hozzáteszem, hogy ha az életünkben átélt érzéseink, gondolataink az Élõ Világegyetem fejlõdése számára fontosak, akkor ezek közvetlenül a Világegyetem érzésfolyamába kerülhetnek, és ott örökké tovább élhetnek, és így minden testi formától függetlenül is tovább élhetnek.

Mi a különbség az olyan ember én-tudata között, aki szerves, organikus egészként aposztrofálná a világegyetemet, mint aki élettelen, tõle különállóként?
Aki a modern felfogásnak aláveti magát, lesújtó világkép tárul a szeme elé. Nem véletlen Kafka, Sartre, Becket, az abszurd irodalom, a Bertrand Russell-féle filozófia, vagy a cinikus világnézet népszerûsége. Egy élettelen, közömbös, vagy ellenséges, fenyegetõ Világegyetemben, amelyben az ember a fogyasztói társadalom javainak engedelmes habzsolója, nincsenek maradandó értékek, az ember alól kizuhan a talaj, és jönnek a testi-lelki bajok.

Civilizációnk bámulatosan fejlett: ma már minden három amerikai felnõtt közül kettõ egyszerre több krónikus betegségtõl szenved! Nem véletlen a magatartás-zavarok, a pánik-betegség, az allergia, a depresszió, a kiábrándultság, a cinizmus, a nihilizmus, a materializmus terjedése – mindezek végsõ szinten az élettelen, különálló világegyetem világképének következményei.

Magatartáskutatók, például Kopp Mária és munkatársai kimutatták, hogy azok az emberek, akik meggyõzõdése, hogy az életnek van értelme, 17,5-szer boldogabbak és eredményesebbek azoknál, akik szerint az élet értelmetlen.

Mit gondolsz a Biblia által közvetített erkölcsi értékekrõl? Szerinted léteznek a világot meghatározó, megkérdõjelezhetetlen törvényszerûségek? Kérdezem annak figyelembevételével, hogy szinte máig hat az az érték-válság, amit talán a második világháborúban az európai erkölcsi értékeket porig romboló rendszerek indítottak útjára.
Életbevágóan fontos, hogy az emberiség elkezdjen alaposan, körültekintõen és rendszeresen foglalkozni a Világegyetem és az élet lényegével. Az ember alapvetõen nem a mai társadalom terméke. Az ember örök, egyetemes értékei velünk született, örökletes képességeinkben, hajlamainkban, vágyainkban és életfeladatunkban rejlenek.

Az ember igazi méltóságát, erkölcsiségét tehát éppen örök, természeti lény mivoltunk adja, és nem a modern társadalomból ered. A modern társadalom átmeneti jelenség, de az ember, mint természeti jelenség, örökérvényû természeti értékeket hordoz. A Természet sokkal emberibb, mint ahogy azt a mai modern ember képzeletének megfeszítésével el tudná képzelni.

Az ember, a Homo Sapiens, az Élõ Világegyetem csodálatos kísérlete olyan önállósággal bíró élõlény megalkotására, amelyik képes önmaga alkotásában lényeges módon részt venni. Sajnos, ezt az Élõ Világegyetemtõl kapott magas szintû erkölcsiséget a modern ember nem becsüli, ellenkezõleg, visszaél vele. A romlás megítélésem szerint nem a második világháború után kezdõdött, akkor szerintem csak még tovább erõsödtek a már meglévõ, lealacsonyító, közösségeket felbomlasztó, az emberi összetartozást meggyengítõ, támadó folyamatok.

Látnunk kell: ha nem akarunk a foglyai lenni az éppen divatos, de valójában embertelen társadalmi nézeteknek, akkor fel kell ismerjük, hogy nem ilyen életre születtünk, hogy életünknek van egy Természettõl kapott értelme, és ez a Természet, az Élõ Világegyetem, örökkévaló és minden részének javára cselekvõ lény. Létezik, sõt él a Legfelsõbb Lény, és ez az Örökkévaló Lény maga az Élõ Világegyetem. Az Élõ Világegyetem legfõbb jellemzõje, hogy az életet felemelõ, isteni erõ, csodálatos érzés.

Az Isten nem más, mint az Élõ Világegyetem, a Legfelsõbb Lény, minden más értelmezés félreértelmezés, és a félreértelmezés az élet legalapvetõbb kérdésében különösen káros. A történelem megmutatta, hogy a mûvallások megszületése óta állandósultak a háborúk, és ez még ma is így folyik.

A nagy francia forradalom után szintén óriási paradigmaváltást jelentett, (és az összes mûvészeti ágra hatást gyakorolt) a newtoni mechanikát felváltó Einstein-féle relativitáselmélet. Egy hegeli mondás szerint „Minerva baglya csak a szürkület beálltával kezdi meg röptét”. Véleményed szerint a világ mikor fog megérni egy lelki-szellemi újjászületésre? Egyáltalán szükség van újjászületésre?
Tény, hogy a newtoni fizikából született meg a mai, mechanikus-gépies, fizikai világkép, amelyben nemcsak hogy nem szerepel az élet és az ember, de éppenséggel ellenséges az ember és az élet minden formájával, és ennek nyomait is számûzni igyekszik, mint idejétmúlt antropomorfizmust vagy babonát.

Rájöttem, a modern tudomány sohasem vizsgálta meg kiindulópontját, alapját, azt a nézetet, hogy a Világegyetem élettelen, és ennek megfelelõen kell megközelíteni. Tény, hogy a fizika rendkívül sikeres. De vigyázat, emberek, figyelem! Rendkívül veszélyes a fizika sikerébõl arra következtetni, hogy a fizikán kívül nem is létezhet semmiféle más tudomány. A fizika sikerei nem követelik meg feltétlenül a biológia és a pszichológia kirekesztését, vagy megtûrés esetén a fizikának való teljes alárendelését. A tudomány egyik legfõbb követelménye a megalapozottság.

Alaptalan azt vélni, hogy a fizika szükségképpen kirekeszti a biológiát, annál is inkább, mert nagyonis jól tudjuk, hogy élõlények léteznek, és emberek is léteznek, és az élet éppen az anyag irányítására való. Nem lehet az irányító tényezõt alárendelni az irányítás eszközének! A modern tudomány tehát éppen legvégsõ alapjában tudománytalan, alaptalan. Ezért gondolom, hogy megérett a világ egy lelki-szellemi újjászületésre! Sok évtizedes munkával sikerült egy egységes természettudományt megalapoznom, amiben a biológia és a pszichológia egyenrangú társa a fizikának. Ez az új természettudományos világkép rendkívüli jelentõségû lesz az emberiség számára, sokkal nagyobb jelentõségû fordulatot jelent, mint Newton munkássága, mert teljesebb, természetesebb és emberibb igazságot hordoz, a modern világban elõször az élet és az ember számára is.

Biológia önálló, alapvetõ tudományként elismerése azt jelenti, hogy a Világegyetem nem élettelen, hanem élõ, mert a biológia törvényei éppúgy áthatják az egész Kozmoszt, mint a fizikai törvények – és a biológia törvényei éppen a fizikai törvények irányítására valók. Amíg élek, életerõmmel képes vagyok kisujjamat behajlítani, testemet oda mozgatni, ahová csak akarom. Az élet irányít, a test engedelmeskedik, ez a világ rendje! Ami a fizikában az erõ, az a biológiában az érzés. Amíg érez az élõlény, addig képes magát mozgatni. Az egységes természettudományban tehát az érzés ugyanolyan végsõ valóság, mint a fizikai világképben az anyag.

A fizika, a biológia és a pszichológia persze a valóságban egyetlen egységes világot alkot: a Természetet, a Világegyetemet. Ha a Világegyetem lényege a fizika, a biológia és a pszichológia, vagyis az anyag, az élet és az öntudat, a test, a lélek és a szellem, az atom, az érzés és a gondolat, akkor a Világegyetem lényege hármasságot mutat: anyag-élet-öntudat, atom-érzés-gondolat. De ez a hármasság egyben egységet is alkot, mert a világ egy. Így rajzolódik ki elõttünk váratlanul az Egyháromság világképe, és feltûnik a látóhatáron az egységes természettudomány és a vallás egyesítésének lehetõsége. Ennek a jelentõsége felmérhetetlen.

Minden eddigi forradalomnál alapvetõbb változást jelez ez az új világkép: olyan természetes társadalmat kell létrehoznia az emberiségnek, amely nemcsak az anyagnak, hanem az életnek és az embernek is igazságot ad. Ebben áll az egységes természettudomány igazi jelentõsége az emberiség jövõje számára! Minden eddigi társadalom-lépnél sokkal alapvetõbben új, mégis valóságos alapokra épített társadalom építésének szükségszerûsége bontakozik ki elõttünk!

Hazánkban demográfiai válság van, a közélet válsága szinte minden területen érezhetõ. Mégis, a Múzeumok Éjszakáján óriási sorok kígyóznak, a színházi elõadásokra nehéz jegyet szerezni, rengeteg a fesztivál, koncert. Mivel magyarázható ez az óriási igény a kultúrára?
A kultúra a nemzet agyközpontja. Ami a testnek a lélek és az értelem, az a nemzetnek a kultúra: a kultúra a nemzet irányító ereje. Sajnos, a kultúra a médiák által idegen kézbe került, és ez olyan, mintha agyközpontunkat eladtuk volna egy ellenséges, alantas valakinek.

Mi lesz így a testünkkel, ha agyközpontunkat egy ellenséges, külsõ, idegen akarat irányítja, ha a sejtek közötti hírközlést tetszése szerint hamisítja, manipulálja? A társadalom sok színtéren egyre nagyobb sebeket kap a modern fogyasztói társadalomtól – és éppen ez váltja ki a mégiscsak élni kívánó emberekbõl a kultúra iránti, óriási igényt, amikor erre mód nyílik.

Privát életedrõl mit lehet tudni? Hogy élsz a mindennapjaidban?

Keresem a jókedvre nyíló ablakokat, keresem a bennem fészkelõ tettvágy és tudásvágy forrását, és igyekszem felmérni a bennem rejlõ életakarat sokszor felmérhetetlennek tûnõ, gazdag mélységeit. S ha sikerül, elfog a legnagyobb öröm, és keresem a legjobb utat, amelyen megvalósíthatom, átadhatom az embereknek, amelyben útjára bocsáthatom ebben a jobb sorsra érdemes világban.

Van-e esetleg valamilyen cél akár privát akár a zenekarral kapcsolatban, amit szeretnél megvalósítani a jövõben?
Az igazi élet csodálatos, ragyogó, bûvös erõvel tölt fel minden embert, akit erre érdemesnek talál. Igyekszem ezt kiérdemelni zenekarommal, a Vágtázó Csodaszarvassal is, mert a közösségi öröm élménye messzebb röpít, mint amire egymagamban képes vagyok.