Megjelent: KAPU. Az értelmiség magyar folyóirata. 2008.10, 70-73. o.

Grandpierre Attila:

A lovas népek zenéjének újjászületése

Mottó:
Az őserejű népzene
maga a Világegyetem teremtőereje, égi erő –
legyőzhetetlen, megalkuvás nélküli erő.
Az igazi, őserejű népzene
a Mindenség lelki kiteljesedésének foglalata,
a kozmikus érzések virágzásának földi párja.

Bartók Béla életének központjában a népzene állt. Bartók Béla az egyetemes zenetörténet egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Ezért is rendkívüli a jelentősége Bartók Béla népzene-meghatározásának. Ráadásul Bartók Béla az igazi népzene olyan mélyreható meghatározását adta, amelynek szemlélete, világképe messze meghaladta az azóta eltelt évszázad világképét. Ezért a modern kor éppen Bartók népzene-felfogását nem értette meg. Miben is állt Bartók népzene-felfogása?

Bartók 1925-ben írta meg „A népzene forrásainál” c. tanulmányát, amely „A népzenéről” címmel szerkesztett gyűjteményes tanulmánykötetben a Gondolkodó Magyarok c. sorozatban 1981-ben is napvilágot látott. Ennek bevezetőjében Szigethy Gábor végleg eltemette a régi paraszti kultúrát, s vele népzenénket. De kihalhat-e a népzene? Lehetséges-e, hogy a népzene csak egy múló epizód a zene történetében? Vagy fordítva, a népzene adja minden időben a zene valódi, örök lényegét? Bartók megfogalmazása az „igazi népzenéről” azt mutatja, hogy Bartók szerint létezik a népzenének egy igazi válfaja. És mivel ezt az igazi népzenét Bartók szerint egy természeti erő szüli, és a természeti erő örök törvényt hordoz, ezért váratlanul, a modern szemléletet újból alapvetően meghaladó következtetésre jutunk: az igazi népzene a zene örök formája, az Örökkévalóság zenei megvalósulása.

De lássuk, hogyan, milyen úton jutott Bartók korszakalkotó felismerésére!
„Az igazi népzene olyan dallamokra épül, melyek magukon viselik egy adott nemzet paraszti zenei stílusának sajátos bélyegét. Hogyan keletkezett? Hosszú időn keresztül azt tartották, hogy ez a muzsika misztikus módon, az egész nemzet együttes erőfeszítése útján jött létre. Ez a vélemény azonban, még ha elfogadhatónak is tartanánk, nem ad feleletet alapvető kérdésünkre. Némelyek feltételezik, hogy a népi melódiákat a néprétegekből származó, egyes kiemelkedő egyéniségek alkották. Sajnos, ezt a feltevést eddig egyetlen pozitíven megállapított tény sem támasztotta alá; ezenkívül pszichológiai szempontból sem látszik hitelt érdemlőnek.” (Bartók, 1981, 13. o.) Valóban, kiemelkedő egyéniségek egész sora alkotott kiemelkedő műveket évezredek során át, mégsem lett ettől zenéjük népzene, gondoljunk például Bach, Beethoven, vagy Verdi zenéjére. Ennek oka, hogy beilleszkedtek koruk szellemiségébe, alárendelték saját szellemiségüket a kor szellemének, elfogadták a műzene „magas művészet” mivoltát, és a kor elvárásainak megfelelően a műzene keretei között alkottak. Maradna az első magyarázat. Csakhogy ez az első magyarázat sem igazi magyarázat, mert csak a népzene születésének egy fontos tulajdonságára, közösségi természetére utal, és nem a miértjére, nem hajtóerejére, nem a lényegére.

Bartók tovább nyomoz: „A magyarok népzene-kutatásai új hipotézist vetettek föl a parasztmuzsika eredetére vonatkozóan. Kimutatták, hogy minden egyes nemzetnek megvan a maga sajátos faji stílusa, mely bizonyos zenei beállítottságban nyilvánul meg.” Miről van itt szó? Arról, hogy – ha nem is minden nemzetnek, de a magyar nemzetnek bizonyosan – van egy olyan, veleszületett zenei beállítottsága, amit faji, vagyis leszármazási, illetve eredeti nemzeti lényegeként magától a Természettől kapott! A „faji” szó a mai, modern dogmákkal és tabukkal sújtott előítéletes hitrendszerben tiltás alá esik. Csakhogy ha tárgyilagos, tudományos megközelítésben vizsgáljuk, akkor beláthatjuk, hogy itt leszármazási szempontról van szó. Arról, hogy a magyar nemzet természet szerint mindenekelőtt egyetlen egységes leszármazási rendszert alkot, hiszen a családokból épül fel, és a család még ma is „faji”, leszármazási alapon jön létre, akárcsak a családokon túlmutató nagycsaládi, nemzetségi, nemzeti szerveződés. A faji alapon velünk született zenei beállítottság tehát a Természettől, a Kozmosztól, a Mindenségtől kapott ajándékot, zenei hajlamot és képességet, látásmódot jelez!

Bartók hozzáteszi: ez a zenei beállítottság minden hatást a maga képére formál, minden külső zenei befolyást saját kifejezőerejének eszközéül használ fel.
Vagyis ez a veleszületett, kozmikus ajándék-adottság önálló, végső alapja zenei ízlésünknek, egy önálló, kozmikus, örök zenei alap, amely természet szerint minden külső hatást saját épségének megvédésével, saját épségének kifejezésére használ fel!

De létezhet-e, hogy a Világegyetem zenei beállítottságot hordoz? Létezhet-e, hogy az igazi népzene közösségi teremtőereje a Mindenségből eredjen? Nem túlzott követelmény-e ez a Kozmosszal szemben? Hiszen modern világképünk szerint a Világegyetem „minden anyagi létező összessége” (Dictionary of Philosophy and Psychology), „az anyag és az energia egész kozmikus rendszere, amelynek Földünk is része”; Encyclopedia Britannica, 2007). Csakhogy ez elmúlt évtizedekben világossá vált, hogy az emberrel rendkívül sokféle szellemi beállítottság és képesség vele születik. Így például a matematikai képesség, sőt a nyelv is egyfajta egyetemes, szavak előtti, de szóalkotásra irányuló nyelvtani készségként velünk született (lásd pl. Stephen Pinker könyveit a nyelvi ösztönről). Márpedig a nyelv is közösségi alkotóerőt hordoz!

Ráadásul nemrég Grandpierre K. Endre (2000, Collective Fields of Consciousness in the Golden Age, Közösségi tudatmezők az Aranykorban, World Futures) mutatta ki szigorú természettudományos érvelés alapján, hogy az Aranykorban, az emberré válás évmilliókra kiterjedő hatalmas korszakában az emberiség kozmikus közösségi teremtőerővel bírt. Vegyük figyelembe ugyanis, hogy a Mindenség elsősorban nem anyag. Az anyag csak kölcsönhatások következménye. Az ok, ami az anyagi világot szüli, a Kozmoszt átható kölcsönhatásokból, a kölcsönhatások egységes rendszeréből adódik. A Világegyetem kölcsönhatások gazdag rendszeréből áll. A kölcsönhatások kölcsönössége, sokrétűsége, összetettsége és anyagot létrehozó mivolta a kölcsönhatásoknak az emberi közösségekben tapasztalt közösségi jelleghez hasonló, közösségi jelleget ad. A Világegyetem alapvetően kölcsönhatásokból és ezek termékeiből áll.

A közösségi kölcsönhatások nemcsak a ma figyelembe vett fizikai kölcsönhatásokra terjednek ki, hanem éppúgy a biológiai, az öntudati, az ismert és ismeretlen kölcsönhatási rendszerek egész egységes szervezetére. A modern felfogás az embert alapvetően társadalmi lénynek fogja fel, mégpedig a modern társadalomnak alárendelt lénynek, akinek természeti lény mivolta alantas, elnyomásra való, sötét késztetésekből áll, és ezt egy „civilizált” ember igyekszik teljes egészében alávetni a modern társadalomnak. Csakhogy a Természet törvényei fölött a földi hatalmasságok szerencsére nem rendelkeznek, ezek időtállók, örökérvényűek. Az ember Természettől kapott, veleszületett adottságai és képességei így ma is elevenen élnek, és ezek között is elsősorban a Kozmosz közösségi teremtőerői. Az ember elsősorban nem egyéni, hanem közösségi, kozmikus lény, érzékeli magában és a világban élő énjével a közösségi kozmikus teremtőerőket.

Bartók észrevétele, ami szerint az igazi népzene az egész nemzet közös erőfeszítésével születik, kezdi elnyerni valószerű értelmezését. A kozmikus közösségi teremtőerők közösségben meghatványozódnak. Ahhoz hasonlóan, ahogy egy óriás, egységes elv szerint épült távcső messzeható horderejű, mert hordereje hatványozottan nő a távcső tükrének területével, a tükröt alkotó elemi cellák számával, úgy a közösségi, egymás hullámhosszára hangolt emberek közösségi teremtőerői is hatványozottan érvényesülnek, ha egységesek, ha összehangoltak. Tíz ember közösségi teremtőereje ezért százszorosa, százé tízezerszerese lehet az egyénének. Ha pedig az egész nemzet összehangolódik, akkor lelki-szellemi képességeink kozmikus hatóerőre, értelmi és átélő képességünk sokezer milliárdszorosra képes erősödni. Ha pedig az egész emberiségre kiterjed, akkor ellenállhatatlan lelki-szellemi irányítóerővé, kozmikus jelentőségű erővé válhat.

Az emberré válás éppen ezért a Kozmosz közösségi alkotóerejének felfedezésén alapult, a legnagyobb, kozmikus örömforrás, a Mindenség természetes érzés- és gondolatvilágának felfedezésén és közösségi átélésén. Ezek az ősi közösségi találkozók valóban közösségi, lelki-szellemi erőfeszítést jelentettek, a mindannyiunkban bennünk élő természetes igénynek, az öröm legmagasabb fokú virágzásának csodálatos találkozói, ünnepei voltak ezek a közösségi találkozók. Ezeken az ünnepeken, az emberré válás hatalmas korszakának közösségi ünnepein emelkedett fel az emberi öntudat fénye is a kozmikus magasságokba, megvilágítva, átélhetővé és érthetővé téve a Mindenség titokzatos, emberarcú lényegét, kimeríthetetlen és folyton önmagát kiteljesítő, boldog lényét. Ezeken az ünnepeken, a közösségi énekelés, zene és gondolkodás ünnepein valóban az egész nemzet együttes lelki, érző és gondolati képességei hatványozódhattak meg. Égig érő közösségi teremtőerő! Az egész emberiséget átfogó erő! Ez a végső meghatványozó erő, a lelket-szívet-észt megtáltosító erő!

Bartók így folytatja: „A fentebbi észrevételek alapján bizonyos következtetéseket lehet levonni minden nemzet ős-zenéjének keletkezéséről. Ezt a folyamatot ugyanaz a titokzatos fátyol fedi, mely az emberi beszéd keletkezésének talányát. Ennek az ős-zenének maradványait fellelhetjük egyes nemzetek hagyományaiban. E hűségre példa a legújabb magyar zene, melyben még ma is dominál a magyar nép ázsiai bölcsőjéből kiemelt, őskori pentaton hangsor. A népzene tehát a természet tüneménye. Mai formái olyan környékek öntudatlan alkotásainak eredményei, melyek minden kulturális befolyástól mentesek. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei: a virágok, állatok stb. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene.” (kiemelés: GA)

Láthatjuk, hogy Bartók is összekapcsolja a népzene születését a beszéd születésével. Vegyük figyelembe, hogy a legmagasabb és legtartósabb öröm és boldogság felé haladás nem más, mint a Világegyetem közösségi teremtőerőiből fakadó érzések és gondolatok világtörvénye. Ebből a kozmikus közösségi erőből fakad a virágok, az állatok tökéletessége és rendkívüli szépsége. Gondoljuk el, hogy a virág a parányi, szinte jelentéktelennek látszó magból fejlődik ki a magasra hajtó csodálatos életerő révén. A virág születését kozmikus, természeti erő hajtja, a biológiai erő, az életerő. Egy természeti erő, amely csodálatos kapcsolatban áll a szépséggel. A parányi mag sarjadásnak indul, és testéből csodálatos tornyot emel, a növényi szárat, és miután a legmagasabb tornyot építtette föl, amire csak képes, akkor jött el az ideje annak, hogy megmutassa a kis növényke, hogy mi van belül: és kibontja csodaszép szirmait, belső világának érzékeny, kifinomult szépségét, a legmagasabb szépség kivirágzásnak világtörvényét követve. A biológiai életerő lényege tehát a szépség világtörvényével egylényegű! Ez a világtörvény jelenik meg a játék örömének világtörvényében is!

A zene, amikor igazán él, akkor játsszák. A játék, a játékos öröm, az örömteli boldogság minden élet, minden élőlény íratlan, természeti alaptörvénye. A legmagasabb szépség, öröm, kiteljesedés, virágzás törvénye az élőlények érzésvilágának világtörvénye. Amikor a zene játékának öröme minden más szempont fölötti, elsődleges és korlátlan, amikor az öröm önérvényesítésre, ön-fokozásra és önmaga általi virágzásra alkalmassá válik, a zenei érzés világtörvényei átveszik az irányítást a külsődleges szempontok felett. Az ilyen, igazi zenét már nem külső hatások irányítják, mert öntörvényűen és elemi erővel bontakozik ki. Grandpierre K. Endre a mágikus élmény, a mágikus érzésvilág legfőbb jellemzőjeként épp ezt a két tulajdonságot állította: a mágikus élmény az, amely öntörvényű és elemi erejű. Figyeljük meg, milyen szorosan kapcsolódik Grandpierre K. Endre fenti meghatározása Bartók népzene-meghatározásához! Bartók szerint az igazi népzene külső hatásoktól függetlenül, természeti erő által születik. Grandpierre K. Endre szerint a mágikus élmény nem külső hatásokra, hanem saját törvényeit teremtve születik. Bartók szerint az igazi népzenét természeti erő szüli. Grandpierre K. Endre szerint a mágikus élményt elemi erő szüli. Rendkívül fontos felfedezésre jutottunk: az igazi népzene tehát mágikus élmény!

A zene lényege a legmagasabbra szárnyalás

Minden igazi, természet szerinti emberi alkotás lényege az elérhető legnagyobb szépség, igazság, jóság. Az élet lényege a legmagasabb, legmaradandóbb kiteljesedés. Ilyen a szerelem, az igazi zene, az igazi, mágikus erejű alkotás, az igazi, mágikus önmegfelelés. A lélek lényege a lelki fejlődés, különbbé, igazabbá, szebbé fejlődés. Mivel az igazi népzenét természeti erő szüli, vagyis égi erő, és mivel az égi erő határtalan, betörhetetlen, elemi erő, ami teljességet hordoz, épséget, egészséget, önmegfelelési érzést, ezért legyőzhetetlen, megalkuvás nélküli erő.

Bartók népzene-meghatározásának értelmezése

Bartók népzene-meghatározásában a természeti erő tehát kozmikus erő, vagyis égi erő! Szerves szabadsággal születik, mint a virágok, állatok, vagyis a kozmikus életerő szüli. A Mindenséget átható életelv hajtja a világra! Tökéletes, mint a virágok, az állatok: mert az életelv, a legnagyobb hatás elve, a legmagasabb virágzás mágikus világtörvénye szüli. Öntudatlan tudatállapotban születik, mert az ellenőrző értelem korlátozó hatása nélküli, teljes mértékben öntörvényű, önkiteljesítő hajtóerő hajtja a világra!

A Kínában fennmaradt mágikus hun zenefilozófia szerint az igazi zene alapelvei a Mindenség törvényeiből adódnak, és az ilyen zene rendkívüli, mágikus erővel képes hatni az emberre. A mágikus érzést egyesegyedül a legmagasabb kiteljesedés törvénye irányítja. Az Élő Világegyetem világképében nemcsak a fizika, hanem a biológiai és a pszichológia, az élet és az öntudat, az érzés és a gondolat első elve is alapvető szerepet játszik. A biológia alapelve éppúgy áthatja a Kozmoszt, ahogy a fizika alapelve is mindig és mindenütt érvényes az egész világon. És mivel a biológia alapelve az élet, vagyis a lélek, az érzésvilág alapelve, ezért természetszerűen életreszóló érzéseink is az életerőből fakadnak. És mivel a zene nem az esetleges, hanem éppen hogy a törvényszerű érzések megnyilvánítására hivatott, ezért a zene az érzések világtörvényének kifejeződése, vagyis közvetlenül a kozmikus életerő megnyilvánulása.

Bartók szerint az igazi népzene „A tiszta zenei gondolat megtestesülése, mely bámulatba ejt egyrészt a forma tömörségével és kifejezésteljességével s az eszközök gazdaságosságával, másrészt frissességével és közvetlenségével (Bartók, 1981, 14) Ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint a városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye. Ezért ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszegényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.” (30. o.)

Ismét kapcsolatot találunk az élővilágban működő, rendkívül gazdaságosan, szinte a tökéletesség szélső határát súrolóan működő életerő és az igazi népzene között! A népzene bámulatba ejtő tökéletessége az életelv legmagasabb virágzásra törekvésével, a legnagyobb hatás elvével magyarázható! Ez az elvi szintű irányítás logikailag mélyebb szintű, alapvetőbb értelmi szintű, mint a törvények általi, mert az életelv képes a genetikai komplexitás fejlesztésére is! A modern ember értelme egyre gyakrabban a puszta felszínen, a külső érzékszervekkel észlelhető tárgy-felszíneken siklik, a materializmus kíméletlen terrorjának pusztító hatása alatt. A képzett értelmiség alkalmanként képes egyes törvényeket felismerni. De az egész modern emberiség, úgy tűnik, ritka és részleges kivételtől eltekintve, nem is ismeri a Világegyetem elvi szintű valóságát. Ez az elvi szintű valóság mélyebb értelemmel bír, mint a törvények szintjén felfogható valóság. Ez a többlet idézi elő az élővilág rendkívüli, mélyreható értelemmel bíró csodáit.

Bartók kiemeli, hogy az igazi népzene jellemzője a „salaktól mentes, eszményi egyszerűség”. Vessük ezt össze az őskori és ókori világ mágusainak felfogásával, amely maga volt az eszményi, fenséges egyszerűség és abszolút tisztaság! A népzene salakmentes egyszerűségében ismét az ősi, mágikus világfelfogás nyomaira bukkantunk!

Bartók folytatja: „Ez a parasztzene formailag a lehető legtökéletesebb és legváltozatosabb. Kifejező ereje bámulatosan nagy, emellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, minden fölösleges cikornyától; néha a primitívségig egyszerű, de sohasem együgyű. Nem is lehet nagyszerűbb tanítómestere egy zeneszerzőnek, mint a parasztzenének ez a fajtája. A lényeges az, hogy a parasztzenének szavakkal le sem írható benső karakterét vigyük át a műzenénkbe…”

Az igazi népzene lényege tehát nem is annyira a lekottázható, végleges formát öltött hangjegyekben rejlik, hanem a le nem kottázható előadásmódban rejlő finomabb részletek összhangjában és kölcsönös egymást értelmezésében! Nem a hangképzés váza, hanem maga a zenei értelmezés a lényeg! Nem a hangok egymásutánja, hanem az előadásmódban rejlő jelleg! A hangulat valami lényegi többletet hordoz a külső érzékszerveinkkel érzékelhető anyagi képzetek fölött! A hangulat maga a varázslat, a finom részletek olyan összjátéka, amely túl az érzékszervek tudatosítható érzékletein, a mélyebb érzésvilág értelmi tevékenysége által fogható csak föl!

Az őskori pásztorok népe

Természetszerűen merül föl a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy a modern világban évszázadokon át olyan mélyen lenézett parasztság képes arra, hogy a legmagasabb művészi tökéletességet, az igazi népzenében rejlő teljességet hordozza? Hogyan lehetséges, hogy az egyszerű magyar paraszt zenei érzéke összehasonlíthatatlanul magasabb szintű Mozarténál, Beethovenénél, Verdiénél? Miféle népnek kellene lennie annak a népnek, amelynek leghűbb hordozói azok a parasztok, amelyek még évszázados üldözés után is képesek az igazi, őserejű népzenét felmutatni? Ha az őserejű parasztzene romjai a lehető legmagasabb tökéletesség testet-öltései, ahogy azt Bartók felismerte, akkor miféle nép hagyománya ez? Melyik korból? Bartók válasza egyértelmű: az őskorból! Már csak azért is, mert a magyar parasztság az őskorból származó pentatóniát is őrzi zenei hagyományaiban!

Léteznie kellett tehát egy olyan őskori népnek, amelynek zenei műveltsége nem a modern, hatalmi alapon berendezett zenei felfogásnak alárendelt, hanem amely őrzi a Mindenségtől kapott fényét és örök szabadságát. A régészet, a történelem, a nyelvészet, a genetika, az embertan, és maga a népzenekutatás (lásd Juhász Zoltán: A zene ősnyelve c. könyvét!) igazolta és alátámasztotta, hogy a Kárpát-medencétől Észak-Szibériáig, Koreáig, Indiáig évezredeken át egy olyan pásztornép élt, amely a füves táj, a fűs táj = a pus-ta, a puszta ura! A puszta urai hozták létre hat évezreden át, legalábbis i.e. 5 800-tól kezdve, az Eurázsia meghatározó részére kiterjedő, egységes kultúrát, egységes államot, az őskori és ókori Magyarországot (Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok. NapKút Kiadó, 2006)! E kultúra népét Govedarica hamburgi régész-professzornő 2004-ben megjelent vaskos monográfiájában a jogarhordozók népének nevezte, mások a lovaskultúra népének, a szerző pedig a királyi mágusok népének (Grandpierre Atilla: Királyi mágusok ősnépe: a magyar. 2007, Hun Idea Könyvkiadó)! A királyi mágusok, a királyi szkíták népe hozta létre a lenyűgöző erejű, mágikus népzenét! A mai világ elidegenedett, megnyomorított emberénél százszor különb emberek népe!

Kétféle népzene

A fentiek alapján tehát kétféle népzene létezik. A szokásos, modern felfogásban értelmezett; és az égig érő őserőtől hajtott. A megmerevedett, kész formák uralta népzene, és a születőben lévő, a teremtőerővel folyamatosan kapcsolatot tartó népzene.
Nem kell feltétlenül ellentétet látni a népzene „autentikus”, magyar szóval hű válfajában, és a felelevenített, elevenszülésben keletkező folyamatzenében. A hagyományokhoz hű, a hallott népzenét egy az egyben újra-előadó népzenének is megvan a maga értéke, nem is akármilyen. És ha ráadásul a már megmerevedett forma az eredeti zenei mondanivaló számára a legmagasabb kiteljesedést megközelítő forma, akkor ha felfedezzük az eredeti zenei mondanivalót, és annak fényében értelmezzük a dallamot, és ennek megfelelő előadásmódban értelmezzük a zenét, akkor ebben az értelmezésben előjöhet eredeti arca. A kész, modern világba beillesztett népzene is visszanyerheti eredeti fényét!

Ha pedig nem a népzenét másoljuk, hanem abból merítünk, amiből őseink merítettek, akkor eljuthatunk az őserejű népzene újjászületéséhez is. Az őserejű népzene alapvetően kétfajta lehet: az egyik a közel késznek tekintett népzenei formák eleven mondanivalóval, épségét visszaadó értelmezésben való előadásmódtól kaphatja meg az őserőt. A másik fajta őserejű népzene az, amelyik közvetlen kapcsolatot teremt a Mindenség érzésvilágának mondanivalójával, ez az érzelmi kapcsolat szüli és teremti folyamatosan mindaddig, amíg ez az eleven, közvetlen kapcsolat fennáll. Ez az őserejű népzene igazi válfaja, maga a testet öltő kozmikus teremtőerő, vagy legalábbis ennek földi párja. A népzene újjászületése a lélek anyanyelvének újjászületése.

A népzene újjászületése rendkívüli jelentőségű az adott nép, és az emberiség világöröksége számára. A népzene ereje rendkívül szoros, mindmáig fel nem ismert kapcsolatban áll az adott nép életerejével. Vegyük észre, hogy például az orosz népzene egyik legismertebb dala, a „kakalin kakalin kakalin kamalja” milyen fergeteges életerőt jelenít meg, és vessük ezt össze az orosz nép napjainkban is megnyilvánuló életerejével. Szinte lehetetlen, hogy fel ne ismerjük a két jelenség között a kapcsolatot! Különösen, ha hozzátesszük, hogy a szerb, a román, a szlovák népzene életereje is figyelemre méltó párhuzamot mutat nemzetük erejével.

Vessük ezt össze a magyar népzene legközismertebb dallamaival, mint az „Akácos út”? És hogy lehetséges, hogy a magyar népzene az egyetlen, amelyet külföldön cigányzenének állítanak be, és így népszerűsítenek? Miféle érdekek fűződnek ahhoz, hogy a külföldiek számára cigányzenének tálalják a magyar népzenét?

Mindezeket a tényeket, észrevételeket figyelembe kell vegyük ahhoz, hogy kellőképpen értékelni tudjuk a magyar népzene több mint egy évszázada tartó újjászületését. Bartók népzene-felfogása és Kodály munkája nyomán hazánkban és világszerte felértékelődött a népzene.

Magyarságképünk a népzenéről alkotott képünk változásával párhuzamosan alapvető változáson megy keresztül. Jövőnk legfontosabb alapja, a lélekerő, a közösségi élményerőt hordozó őserejű népzene, újjászületőben van! Az ezer éven át föld alá kényszerített ősi, „sámánisztikus” (pontosabban: mágikus) népzene ismét felszínre bukkan.

Zolnay László „A régi magyar muzsika évszázadaiból” című könyvében azt is megírja, hogy „A 11. század elején csitul el a sámándal. A pogány kor költészete alámerül a népzene, a népi ének látszólagos névtelenségébe, történet alatti mélyrétegeibe.” A modern világba „beilleszkedés” nem tűrte meg az igazi, magyar életérzés továbbélését, és a „sámándal”-t (az Aranykor népzenéjét) betiltotta, föld alá kényszerítette. Mégis feltárható a magyar népzene igazi, legősibb rétege – csak követni kell Bartók és Kodály útmutatását. Évtizedek óta ezt a munkát végzem. Gyűjtöm az ókori és őskori magyarság népzenéjének nyomait a Kárpát-medencétől Japánig, Indiáig, Közép-Ázsiáig.

A lovas népek népzenéjének felelevenedése

Munkám során lassanként kibontakozott előttem a lovasnépek eredeti, természetes, manipulálatlan zenéje. A kínai népzenében rábukkantam a Rákóczi-induló (!) olyan változatára, amely ráadásul vágtázó ritmusú, a vágtázó lovak ritmusát idézi. Az évtizedek alatt komoly zenei gyűjteményt hoztam létre, összejött egy egész estés zenei anyagom, amit még senki sem ismer, és nem is sejt. Ez olyan, mintha előkerült volna egy 6000 éves őskódex, ami érzésekkel van teleírva, és amik segítségével közvetlenül átélhetjük, hogyan éreztek, éltek a manipulálatlan világban az emberek. A zenei elemek egyik részét az ősi eurázsiai népzenében találtam meg, és ezek szerves, élő egészet alkotva kapcsolódtak össze azokkal a zenékkel, amelyek a sejtjeim mélyén át születtek napvilágra. Remélem, a „Végtelen Ázsia!” megjelenése történelmi esemény lesz, mert a világon először eleveníti fel a lovas népek őserejű népzenéjét. A lovas népek műveltsége többezer éven át a Kárpát-medence, India, Japán közötti hatalmas térségben, ahol ma is az emberiség 60%-a él, magaskultúrák egész sorát fejlesztette ki. Olyan magaskultúrákét, amelyek a Természet, az ember, a társadalom összhangjának igényéből, élményéből fakadtak, vágtázó lovak hátán, a csillagos égbolt alatt, életreszóló
bajtársak társaságában száguldva a végtelen síkságokon. A vágtázó lovak mámorító szabadság-élménye, a tűzzel telített hihetetlenül gazdag ritmusvilága és frissessége, életörömmel telítettsége a lovas népek népzenéjének megkülönböztetett szerepet biztosít a világ népzenéi között. Olyan rendkívüli életerő ez, amelynek lélekerősítő hatása semmi mással nem hasonlítható össze. A kritikák szerint „A Vágtázó Csodaszarvas muzsikája az égig ér, és még azon is túl, örök lánggal a közepén…Örök dallamok, amelyeket korszerű köntösbe öltöztettek.”

Az őserejű népzene újjászületése

A 20. századtól kezdve egész sor jelenség mutatja a magyar népzene újjászületését. Először a Bartók és Kodály tevékenységeként kibontakozó új népzene-felfogás terjedése. Ezért nagy jelentőségű a bartóki népzenefelfogás lényegének és jelentőségének felismerése. Másodszor a táncház-mozgalom születése és népszerűvé válása, például a Muzsikás együttes WOMEX-díja, ami a zenei Nobel-díj megfelelője. Harmadsorban az ősi néphagyományokból táplálkozó rock-zene és a punk-zene, legalábbis kezdeti, romlatlan indíttatása, amely alulról jövő forradalomként világmegváltó jelentőséget hordozott. Még a metál zene is az ősi mitológiákhoz kapcsolódik vissza – sajnos, elsősorban ennek sötét, nyugati ágához. Negyedszer a világzene népszerűségének növekedése kétségkívül a népzene jelentőségének megnövekedését jelzi. És ide tartozik a sámánisztikusnak nevezett (valójában: mágikus) etno-punk (magyarul: népzenei őserőt hordozó) Vágtázó Halottkémek mágikus népzenéje, amelyről a New York Timestól a Melody Makerig, San Francisco-tól Tallinig felsőfokban írtak, és amely zenekar Nyugaton megkapta a „minden idők legjobb etno-punk zenekara” címet. És a második vágtázó zenekar, a Vágtázó Csodaszarvas két lemeze, a Tiszta Forrás, amely nemrég aranylemez lett, és a Végtelen Ázsia!, amely a MAHASZ Top 40 album-sikerlistáján a 7. helyen is szerepelt.

Az őserejű népzene újjászületésének jelentősége

A magyar népzene újjászületése világraszóló jelentőségű folyamat. Látóhatárunk tágulásával a magyar népzene 7 000 éves távlatai tárulnak fel, és megnyílik előttünk az ősi, mágikus magyar népzene világa. Ez a zene az egész emberiség világörökségének egyik legnagyobb kincse. Az emberiség újjászületése, boldog jövője nem érhető el a belső és külső világgal összhangba kerülés nélkül. Ideje, hogy észrevegyük a népzene újjászületését, rádöbbenjünk jelentőségére. A világgal összhangban álló népzene örök értéket hordoz, kitüntetett szerepet játszik az emberiség szellemi életében. Amíg az öntudat közvetítője a nyelv, addig a lélek közvetítője a zene. Amíg csak gondolatban keressük az egészséget, emberi épséget, és a fogyasztói társadalom szemlélete mérgezi meg érzésvilágunkat, addig nem találjuk meg az összhangot önmagunkkal és a világgal. De ha érzésvilágunk visszatalál eredeti forrásához, és teljes fényében ragyog ránk, gondolataink ereje is meghatványozódik, életünk szárnyakat kap. Az ősi népzene a lélek anyanyelve. A magyar lélek a magyar népzene őserejétől tanulhat meg újra magyarként, égig érő érzéseket érezni. Ideje visszatalálni lelki anyaföldünkre.

Honlapok: Vágtázó Csodaszarvas (VCSSZ)
www.vagtazocsodaszarvas.hu, www.grandpierre.hu/ujdonsagok0.htm, www.myspace.com/vcssz