Megjelent: KAPU, 2008.08-09, 116-118.

Az első emberiség jelentősége a modern emberiség számára

Az emberi történelem két alapvető korszaka

Az emberiség történelme az emberré válástól alapvetően két korszakra tagolódik. Az első kor az emberré válás kora, az Aranykor, a mágikus kor. A mágikus kor többmillió évvel ezelőtt kezdődött, és néhány ezer évvel ezelőtt, az utolsó jégkorszak után ért véget (Grandpierre K. Endre (a továbbiakban GKE), 1992, Eltemetett világkorszak: a mágikus kor; GKE-GA, 2006, Atilla és a hunok, 77-146; GA, 2007, Királyi mágusok ősnépe: a magyar. Az első emberiség és az ember rendeltetése). A második kor a hatalom, az erőszak kora. Régészeti tények szerint ez a kor hat-nyolcezer évvel ezelott kezdődött (GKE-GA, 2006, Atilla és a hunok; GA, 2006, Karácsony). Az ember évmilliók óta beszél (GKE-GA, 2006), évmilliók óta közösségi ünnepeket tart, évmilliók óta nemzetet alkot. Az ünnep természet szerint mindig közösségi, és mindig az Egésszel való összeköttetésre, kapcsolatteremtésre irányul, és ezért mindig felemelő élmény. Az első emberiség az aranykori, mágikus ember kora. Ebben az évmilliókig tartó korban a nemzetet a közös forrástól leszármazás tudata tartotta össze. A nemzet ősi fogalmának lényege tehát a kezdetekig nyúlik vissza. A nemzet eredeti fogalmát a történelem viharai mára szinte felismerhetetlenné tették. A modern nemzet egy történelmileg kialakult, közös nyelv, gazdasági élet és kultúra, amely megkülönbözteti magát más kulturális, gazdasági, történelmi egységektől. Ettől eltérően az első nemzet lényege az egész emberiséggel összefonódottság. Az első nemzet élete szükségképpen az emberré válással kezdődik, az első emberiség közös forrásáig, az első emberi közösség megszületéséig. Micsoda kor! Kozmikus közösségi erők formálták az embert közösségi lénnyé. Az ember nem egyénként, hanem közösségi, nyelvalkotó, kultúra-alkotó, öntudatra emelkedő, a kozmikus Egészet összetartó erők közösségi megelevenedését átélő lényként született. Lehetetlen, hogy egy férfi-egy nő legyen az emberiség őse, hiszen az ember társas lény, alapvetően közösségi lény. A nyelv alapvetően közösségi, nagyközösségi alkotás, nem néhány ember műve. Az első nyelv természetes nyelv, benne a Világegyetem emberi alkotóerői nyilvánultak meg, és ezek a legemberibb alkotóerők a legemberibb feltételek között bontakozhattak csak ki, az emberréválás évmillióinak közösségi ünnepein. Ezek a kozmikus közösségi erők a Mindenséget összetartó erőket bontakoztatták ki az első emberi közösségek ünnepein. Így született meg az első emberiség nemzete az emberi közösséget összetartó kozmikus egységerő, a világot EGY-gyé összetartó, a kozmikus összhangot érvényre juttató erő révén. Ezt az első nemzetet tehát nem a modern történelem erői hozták létre. Hiszen a modern történelem, mint az közismert, a háborúk, a természetellenes erőszak története. Az első nemzet lényege teljesen más természetű, mint a modern nemzeteké.

Az első nemzet

Az első emberiség egyetlen egységes nemzetet alkotott. Tudjuk, az emberi rasszok megjelenése viszonylag újkeletű jelenség, mert a Würm jégkorszak kezdetén, azaz mintegy 100 000 éve kezdtek az egyes nagyrasszok egymástól elkülönülni (Gáboriné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. 1980, 86. old.). Az első emberiség élete pedig évmilliókat jelent; mai tudásunk szerint hat, illetve tízmillió évet. Az első nemzet nem más nemzetektől megkülönböztetésben, szembenállásban, elkülönülésben látta önazonossága lényegét, hanem éppen fordítva: az egyetemes emberi összetartozásban. Az első nemzet olyan nemzet, amelyik évmilliókon át kozmikus erővel élte át az egyetemes emberi összetartozást. Az első nemzet egyetlen egységes nemzet, amely az egész emberiségre kiterjedt, amelyre egyáltalán kiterjedhetett. Ha a mai emberiségbe esetleg különböző földrészeken kialakult több, egymástól független emberfajta is beolvadt, ez az egységtörvény ezekre külön-külön, majd egymásba olvadásukkor is egyaránt teljesült, mert az emberré válást természeti, tehát kozmikus erők irányították – és a Kozmosz Egy. Amíg az emberiség sorsát maguk a kozmikus, természeti erők irányították, addig az emberiség egységes egészként élt. Az első nemzet az egész első emberiségre kiterjedt. Az első emberiség egyetlen egységes nemzetet alkotott.

Első nemzet és modern nemzet

A Wikipedia meghatározása szerint (http://en.wikipedia.org/wiki/Nation) “a nemzet tagjai közös önazonosságban részesülnek, amely rendszerint közös eredetre nyúlik vissza, történelmi és leszármazási értelemben”. Világos, hogy a modern emberiség egésze közös eredetre nyúlik vissza: ez az első emberiség, az első nemzet. És tény, hogy ma is tapasztalhatók az első nemzet összetartó erőinek nyomai, mint például az egyetemes emberi együttérzés, még ha csak magánéletünkben is, hiszen ezzel az emberi indíttatással a modern kort irányító természetellenes erők szembefordultak.

Világos tehát, hogy minden mai nemzet eredeti önazonossága az első nemzetben, a mágikus korban gyökerezik, még akkor is, ha az első nemzettel szembeforduló modern nemzetek önazonosságukat éppen a Természettel szembefordulásban, a Természet leigázásában, a többi nemzettel való szembenállásban igyekeznek megtalálni. De ezek már mesterséges, az eredeti valóságtól eltérő törekvések, amelyek mögött nem áll ott maga a Világegyetem, már nem állnak ott az embert éltető természeti erők. A modern nemzet alapvetoen meghasonlott önmagával, meghasonlott saját gyökereivel, amíg nem kerül összhangba az első nemzettel, az első emberiséggel, saját valós őstörténelmével, a mágikus kor szellemiségével. A modern emberiség a modern nemzetek egymásra uszított egyvelege. A modern nemzet önkényesen el akart térni saját fejlődési vonalától éppúgy, mint a kozmikus emberalkotó közösségi erőktol, és ezeket mesterséges tényezőkkel igyekezett pótolni: hatalmi intézményekkel, erőszak-szervezetekkel, mesterséges alapon erre a célra kitalált művallással, természetellenes alapon álló kultúrával. A modern kor alapvető jellemzői közé tartozik a valóság és a kultúra kettéválása, amiből következik a tudomány és a vallás szétszakadása, a természetes emberi lélek megtörése, a művallások hatalmi szóval (újabban képpel) és erőszakkal kötelezővé tétele.

A közösségi összetartó erő eredete

Ha az első emberiséget egy kozmikus közösségi erő tartotta össze egyetlen egységes nemzetté, a kérdés ma az, miben rejlik e kozmikus erő közösségi, összetartó természete. Hogyan tudjuk megérteni, hogy a bennünk muködő legemberibb erő, ami bennünket emberré tesz, ami bennünket emberebb emberré tehet, valójában kozmikus és közösségi természetű? Létezik talán közösség az emberi közösségeken kívül is?

Igen, létezik ilyen összetartó, közösségi erő, hiszen minden élő szervezet közösségi szervezet, sejtközösség. Bizonyos, mégpedig alapvető értelemben az ember a sejtek találmánya, alkotása. Az emberi szervezet mintegy hatvanezer milliárd sejtből álló sejtközösség. Mi tartja össze ezt a csillagászati számú sejtet, mi teszi ezeket a sejteket egyetlen egységes élő szervezetté? A választ erre a kérdésre sok évtizedes munkám eredményeképpen az élet alapelvében, a biológia első elvében találtam meg (GA, 2007, Biological Extension of the Action Principle: Endpoint Determination beyond the Quantum Level and the Ultimate Physical Roots of Consciousness, Neuroquantology, Vol. 5 (4), 346-362, http://arxiv.org/abs/0802.0601; Grandpierre, 2005, A lélek halhatatlansága, Barrus Könyvkiadó; Grandpierre, A. 2007, Királyi mágusok ősnépe: a magyar. Hun Idea Könyvkiadó). Az élet alapelve tudományos megfogalmazásban a legnagyobb hatás elve, köznapi szavakkal a haláltól való legnagyobb távolságban tartózkodás, mégpedig a lehető legtovább. A haláltól való távolság fizikai mértéke az az energiatöbblet, amivel az élő szervezet rendelkezik a halotti állapothoz képest. A hatás mennyisége az energia és az időtartam szorzata. Értelemszeruen az élet alapelve a haláltól való legmagasabb állapot felé haladás, más szóval a virágzás, a kivirágzás, kiteljesedés, a legnagyobb boldogság. Még a művészi alkotómunkában is érzékelhető ez az életelv, hiszen a művész alkotó tevékenysége a legfelemelőbb élmény átélésén és ezen legmagasabb élmény mások által is átélhető formában való megjelenítésén alapszik. A sejtélet alaptörvénye, hogy minden elemi biokémiai folyamat a legnagyobb hatás elvével, az élettevékenység egészével összhangban álljon. Másodpercenként többszázezer biokémiai folyamat zajlik le mind a hatvanezer milliárdnyi sejtünkben, és természet szerint ezek mindegyike (vagy majdnem mindegyike, legalábbis egészséges állapotban) a megfelelő molekulákat a megfelelő rendeltetési helyre juttatja el, a megfelelő enzimeket a megfelelő receptorokhoz, amelyek képesek ezen enzimek hatását a sejt és a szervezet számára megfelelő módon érzékelni és közvetíteni.

A sejtközösségben élettörvény az együttmuködés, mégpedig a legmagasabb fokú együttmuködés. Ezt az együttmuködést az élet alapelve írja elő. Az élet alapelve nem írja elő szigorúan, hogy pontosan hogyan, miféle módokon érje el a sejt a sejtközösség életének legmagasabb virágzása felé vezető állapotokat. Amit az élet elve előír, az csak maga a legmagasabb virágzás elve. Minden sejt megfelelő önállósággal rendelkezik ahhoz, hogy maga válassza meg, milyen úton-módon, miféle biokémiai folyamatok előidézésével gondoskodik saját élete és a sejtközösség élete legmagasabb virágzásáról.

A biológiai törvények irányítják a fizikai folyamatokat

Szemléltessük egy példával. Tagadhatatlan, hogy amíg a pisai ferde toronyból leejtett fizikai testek mozgását a fizika törvényei szigorúan előírják, addig például az élő madár röptét nem képesek előírni. A madár sokfajta pályát választhat. De még ha hasonló fajta pályát választ is, például hirtelen esés után fokozatosan, sima siklással elérve a mélypontot onnan a legkisebb szárnymozdulatok révén térve át emelkedő pályára, a madár éppúgy röpülhet északnak, mint délnek, ugyanannyi energiával röpülhet bármely irányba. Az élő madárnak az élettelen madárhoz képest többlet-lehetőségei vannak. Az élő madár valójában kozmikus nagyságrendű olyan lehetőséggel rendelkezik, amit nem írnak szigorúan elő a fizika törvényei. Ezek közül a lehetőségek közül szabadon választhat, de úgy, hogy a biológia, az élet törvényeivel összhangban álljon, legalábbis rendszerint, természet szerint. A pisai toronyból leejtett madár röpülhet a legkisebb energia-befektetést igénylő pályán éppúgy, mint az esetleges veszélyforrás (ragadozó madár) helyétől a lehető leggyorsabb eltávolodás pályáján, vagy a legélvezetesebb pályán stb. Látható, hogy sok különböző típusú pálya közül választhat a madár, és mindegyik típushoz fizikailag végtelen sok pálya tartozik. Ha például a madár úgy ítéli meg, hogy a legkevesebb energiát szeretné felhasználni, ezt bármelyik irányban röpülve megteheti. Ha kezdetben függőlegesen esik, ugyanannyi energiába kerül ennek észak, mint dél felé módosítása. A biológia számára rendelkezésre álló kozmikus nagyságrendű lehetőségrendszer teszi lehetővé a biológiailag legkedvezőbb lehetőségek kiválasztását. Amint választ a biológiai lehetőségek közül az élőlény, a végrehajtandó feladat adottá válik. Amikor a biológiai önállósággal bíró lény már döntött, a feladat fizikailag is határozottá válik, és a fizikai törvény megvalósítja a biológiailag kijelölt eredményre vezető pályát. Így kaphatunk képet arról, hogyan képes a biológiai törvény, az élet törvénye a fizikai törvények, a testek irányítására. Hasonlóan az önmaga létének, helyzetének tudatosítására képes, öntudattal bíró lények (mint az ember) is képesek testük irányítására. Ezen alapszik mindennapi életünk éppúgy, mint a társadalmi együttműködés minden formája. Ha öntudatunk nem lenne képes testünk irányítására, nem lehetne arra számítani, hogy holnap az emberek bemennek a munkahelyükre. Tény, hogy a modern kor igyekszik kivenni az ember kezéből életének irányítását. A modern világképben a fizika az alapvető tudomány, ez irányít mindent. Csakhogy a fizikai törvényektől nem várható sem az, hogy gondoskodjék az emberi testek időben munkahelyre érkezéséről, sem az, hogy betartsák a társadalmi-erkölcsi törvényeket.

Minden testi valóság ezt megelőző, belső, biológiai és pszichológiai folyamatból fakad. Ha az élet és az értelem (öntudat) a fizikához hasonlóan a Világegyetem alapvető valóságai, akkor egy új, átfogóbb természettudomány képe rajzolódik ki előttünk. A fizika, a biológia és a pszichológia egyetlen egységes Világegyetemet alkotnak. A Világegyetem egysége tehát egy hármasságból tevődik össze. A Mindenség Egyháromságként jelenik meg ebben a lényegi teljességet jelentő világképben. A modern világkép egyoldalú, hiányos, csonka, megnyomorított, mert kirekeszti az életet és az öntudatot a világból. Az új, lényegi teljességet hordozó világkép lehetové teszi testi-lelki-szellemi épségünk visszaszerzését. A fizika-biológia-pszichológia természettudományos Egyháromsága megfelel a test-lélek-szellem, az anyag-élet-értelem, az atom-érzés-gondolat Egyháromságnak.

A természetes társadalom összhangja a Kozmosszal

Ahogy a sejtközösséget az élet alapelve tartja össze s teszi egységesen szervezett egésszé, s ahogy a sejtek önállósága teljes (lényegében teljes) összhangban áll az egész szervezet legmagasabb virágzásának elvével, úgy az első emberiség, az első nemzet tagjainak önállósága is természetes összhangban állt a természetadta emberközösség legmagasabb virágzásnak természeti követelményével. Természetes, kozmikus hajtóerők élnek minden emberben, amelyek nemcsak egyéni, hanem egyben közösségi boldogulásunk legmagasabb virágzására irányulnak. Az emberi önállóság, a szabad akarat, természet szerint az élet legmagasabb virágzásával összhangban állt, ez adta meg egyetlen értelmét. Ezek a természetes, kozmikus hajóerők bennünk érzékelhetők, mégpedig legtisztább, természetes érzéseinkben, legvilágosabb, természetes gondolatainkban.

Az első emberiség közösségi életének törvényei természetszerűen a közösség legmagasabb kibontakozását, virágzását biztosították. Ahhoz, hogy a közösségi élet legmagasabb virágzása felé haladjon a nemzet, folyamatosan gondoskodni kellett a legmagasabb kibontakozás feltételeinek megteremtéséről. A modern társadalom a Világegyetemnek csak külső érzékszerveinkkel észlelhető felszínét tudatosítja. A modern világképben a Világegyetemet fizikai törvények irányítják. A modern világkép alapvetően kirekesztő világkép. Kirekeszti az életet és az embert a világból. De bármennyire is átvehető ez a modern szemlélet, továbbra is napnál világosabb tény marad, hogy az élet és az ember nem rekeszthető ki a világból. Az ember, és minden élőlény, ma is a Természet része, és erről nem a modern világ felfogása, hanem maguk a Természet időtlen törvényei gondoskodnak. A modern világkép ezzel a kirekesztéssel elvesztette az Egész, az összhang érzékelésének képességét, és ezért ma már nem látja, hogyan függnek össze a Kozmosz szervezőerői a földi társadalmak szervezőerőivel. A Kozmosz és a társadalom között hatalmas űr támadt. Ezt az űrt a földi hatalom igyekszik betölteni. Az a földi hatalom, amelyik már nem a közösség legmagasabb kibontakozásában, hanem saját hatalmának növelésében látja célját. Amilyen mértékben sikerrel jár hatalmának növelésében, olyan mértékben növeli az űrt az Ember és a Világegyetem között. A felszín kirekeszti a mélységet, a látszat kirekeszti a valóságot. Az a közjó, aminek ma a puszta léte is vitatott, és aminek betartásáról nem gondoskodnak a modern társadalom törvényei, az első emberiség közösségi életében irányító szerepet játszott. Ezzel szemben a modern társadalom az önérdeket, a magántulajdon növelését egyre inkább minden közösségi szempont fölé igyekszik emelni. Ördögi kör jön létre: a Természet törvényeivel való kezdeti szembehelyezkedés csak úgy tarthatja fenn magát, ha saját hatalmát növeli. Ezzel pedig egyre nő az ur az Ember és a valóság, az Ember és a Világegyetem között. A folyamat nem tartható fenn sokáig. A földi hatalom néhány kézbe összpontosulása olyan polarizálódást jelent, amelynek másik pólusa az egész emberiség. Az emberiséget egyre inkább egybefogja sorsközössége, alávetettsége, kirekesztettsége. Az elidegenedés nem növekedhet minden határon túl. Az élet természeti jelenség, fennmaradásának természeti feltételei vannak, amelyek egy kozmikus léptékkel mérve rendkívül szűk feltételrendszert alkotnak. A modernitás háborúban született és háborúk által igyekszik fenntartani magát. A modernitás háborúban áll a valóság lényegével, az emberi közösségeket összetartó erőkkel éppúgy, mint az Embert és a Világegyetemet összekötő kozmikus szervezőerővel. Csakhogy ez a háború a látszat háborúja a valóság ellen. Természeti törvény, hogy a látszat nem győzheti le a valóságot.

Az emberiségre egyre vészesebb mértékben fonódnak a modern elidegenedés ördögi körének fojtogató következményei. Elkerülhetetlen, hogy az emberiség megpróbáljon talpra állni. Ehhez meg kell oldania a feladatot, hogy meghaladja a modernség lényegét, a modern világképet, amely a görög-római civilizáció iskolai, gazdasági, közigazgatási, jogi intézményesítése óta szinte egyeduralmat élvez a modern világban. A feladat megoldásához pedig célra irányuló, értelmes, rendszeres tevékenységre van szükség. Mindannyiunknak feladatot kell vállalnunk világképünk megtisztításában, társadalmi intézményrendszereink ember- és életbarát alapokon történő újjászervezésében. Ebben a munkában alapvető szerepet játszik az első emberiség eszméjének minél alaposabb megismerése.

dr. Grandpierre Atilla

csillagász, kandidátus