Megjelent: Magyar Jelen. 2008. január 24, 3. o.

Vágtázva a végtelen Ázsia felé

 Grandpierre Attila megint feléleszti a szunnyadóban lévő hun zenei világot

 Ritkán történik meg, főleg a mai világban, hogy egy-egy, nem az aktuális zenei trendnek megfelelni akaró zenekar át tudja törni azt a hihetetlenül erős média blokádot, amelyet az emberek ízlését minden szinten befolyásoló főállású kultúr maffiózók emeltek. Most ennek vagyunk tanúi, hiszen a nemzeti körökben is igen ismert csillagász, őstörténet-kutató, a 80-as évek zenei életébe a VHK-val forradalmat hozó Grandpierre Attila vezette, ősi érzésvilágunkat újra elénk táró Vágtázó Csodaszarvas első lemeze, a Tiszta Forrás, épp most lépte át az aranylemezhez szükséges határt. Sikereiket nem hagyják kihűlni, hiszen tavaszon megjelenik a tizenegy tagú zenekar új anyaga Végtelen Ázsia címmel.

 Attilának a zenei díjak kiosztóinak őrületbe kergetése mellett még arra is jut ideje, hogy a történelemoktatásunkban sajnos még mindig meghatározó szektás magyarellenesség koporsójába újabb szögeket verjen, hiszen nemrég jelent meg legújabb őstörténeti könyve is.

–  Kezdjük az új őstörténeti könyveddel, ami nemrég jelent meg, és őseink történelmének még a nemzeti oldalon sem igazán ismert részéről szól.

–         G.A.: A címe: Királyi mágusok ősnépe – a magyar. Igazából ez az előző könyvem – ezt Édesapám dolgozta ki, de sajnos már nekem kellett befejeznem – az „Atilla és a hunok” egyfajta folytatása. Egyrészt nemzeti címerünk és zászlónk jelképeinek eredeti értelmének megfejtésével, mert a hármas halom, a kettős kereszt, és a háromágú királyi korona (és kapcsolatuk) értelmezését most egyértelműen tisztázni tudtam. Ezekből egy olyan rendkívüli természettudományos műveltség rajzolódik ki, ami az emberiség ősnépéhez, a mágusok népéhez köti ezeket a magyar jelképeket.

–         Melyik földrajzi területre teszed ezt az ősnépet?

–         G.A.: A könyvben először a nemzeti jelképek jelentését vizsgálom meg, de aztán sort kerítek arra is, hogy ennek a tér- és időbeli határait is leírjam. Egyrészt a régészeti leletek alapján – nagyon érdekes, hogy a 2000-ik év óta csőstől jönnek a régészeti leletek ebből a témakörből – a könyv végén közlök egy táblázatot, melyben bemutatom a mágusok, a napkirályság és a magyarság valódi történelmének térben és időbeni határait. A mágusokról eddig azt gondolták, hogy Perzsiából erednek, még hogyha médek voltak, akkor is ott laktak. Én viszont most megtaláltam, hogy ezeknek a mágusoknak a Kárpát-medencében volt a központjuk, de emellett még sok központjuk volt világszerte. Ezek a központok egy földkerekséget átfogó információs rendszert alkottak az ősidők óta. Ezek kiépítését tízezer évekkel lehet mérni.

–         Ezt a témakört lezártnak tekinted, vagy fogod még soron következő munkáidban kutatni?

–         G.A.: Mi az hogy! Mióta Édesapám először megvilágította számomra, azóta érzem, a mágusok kérdésénél nincs izgalmasabb, lélekemelőbb, jelentőségteljesebb kérdés. Meggyőződésem, hogy a mágusok voltak az emberiség teljes történelmének legmeghatározóbb alakjai.

 – Várhatóan tavasszal jelenik meg a második Vágtázó Csodaszarvas lemez, amelyik az előzőhöz hasonlóan szintén koncertfelvétel lesz. Miért pont ezt a formát, az élő felvételt választottátok?

–          G.A.: Az igazi zenének van egy titka: egészen más, ha valaki a hangokat lepötyögi iskolásan, és egészen más, ha mondjuk a VHK eljátssza úgy, olyan érzéssel, amit nem lehet lekottázni. A VHK-ra gyakran mondták, hogy ami a zenénkben a legjobb, azt nem lehet lekottázni. Bár mondjuk, amit le lehet belőle kottázni, abban is egy új zenei felfogás jelenik meg, de az igaz, hogy a zene varázsának az igazi titka az érzések átélésében rejlik. És ahogy élni, érezni merünk a színpadon, ez az átélés az, amitől a koncerthangulat felröpül.

– Illetve a közönség is tud még hozzátenni a hangulathoz.

–          G.A.: Igen, ezek olyan különleges alkalmak, amikor nemcsak a zenekar tagjaival alkotunk egy tudatmezőt, hanem az egész közönséggel,  együtt jobban megnyitjuk s mélyebben éljük át a zene kozmikus varázserejét. Ez olyan ünnepélyes, különleges tudatállapot, amikor az ember saját maga is jobban képes alkotni, hozzáférni a világegyetem legtitokzatosabb erőforrásához, a zenei alkotóerőhöz és éppen ezért ez jobban kibontakozik ilyenkor. Mi pontosan azt célozzuk meg, hogy az ehhez az alkotóerőhöz vezető utat megtaláljuk, erre pedig a koncertkörülmények sokkal alkalmasabbak.

–          Miért pont Végtelen Ázsia lesz ez új lemezetek címe?

–   G.A.: Azért, mert itt az ősi eurázsiai síkság lovas népének zenei kultúrájáról van szó. Amikor ezek a zenék felmerültek bennem, sokszor mondta nekem a többi zenész, hogy Attila, ez tiszta Ázsia. Amúgy nem mellékesen, én is Ázsiában találtam a legtöbb zenei nyomot, amit követni tudok. A kínai, közép-ázsiai, indiai zenékben vannak a hozzánk legközelebb álló motívumok, és én ezek közül nagyon sokat fel tudok használni. Mert például annyira szédületesen beleillenek mondjuk a moldvai zenevilágba, hogy amikor egy moldvai dallamot összehoztunk egy Kínában fennmaradt hun dallammal, magasfeszültség tört ki, és ebből született az egyik legátütőbb számunk, a Napkapu, ami talán a legtöbb embert magával ragadja.

–           Mostanában a Csodaszarvassal adott koncertjeiteken is lehet érezni azt a semmihez nem hasonlítható érzést, amit annak idején a VHK koncerteken lehetett átélni.

–          G.A.: Igen, mostanában már látszik, hogy akusztikus hangszerekkel is olyan hihetetlen tömör életerőt tudunk átadni, ami a VHK-n kívül a világon semmihez nem hasonlítható. Ha meg kellene mondanom, hogy melyik a VHK-sabb, a VHK, vagy a VCSSZ, sokszor nem tudom, melyiket mondanám, mert annyira színtisztán ugyanaz a kettő. A magyar nép ősi érzésvilágát tudjuk visszaadni, és hát ez azzal jár, hogy aki meghallja, az föléled.

–          Harminc éve zenélsz nem is igazán könnyű műfajban, ennek ellenére nem lehet látni rajtad, hogy fáradt, fásult lennél a színpadon. Ez azért van, mert nem koncertezel túl sokat, vagy egészen más okai vannak?

–          G.A.: Volt egy-két zenész, aki azt mondta nekem, hogy ennek az egész zenei dolognak, amivel foglalkozom, az lenne a halála, ha turné keretében kötelező lenne. Mondom, ez fordítva van: a turnén az első nap nagyon felvillanyozó, a második nap már jobban szeretném előadni magam, mint előző nap, és így tovább. Régebben a VHK-val volt egy olyan turnénk, amikor egymás után 11 napon játszottunk. Az utolsó napom, amikor este nyolckor volt a fellépés, már délután ötkor le kellett rohannom a városba, és este hétig rohangásztam körbe-körbe, egyre gyorsabban, mert már csak így tudtam magam lefékezni, hogy viszonylag elfogadható állapotban lépjek a színpadra, mert már annyira fel voltam pörögve. Ezen a tizenegyedik koncerten olyan erők nyíltak meg, hogy az már szinte életveszélyes volt rám nézve. Amikor kimegyek a színpadra… én a legutóbbi koncert óta arra készülök, arra várok, folyamatosan azon jár az agyam, a képzeletem, hogy milyen jó lesz majd, ha megint színpadra kerülök és miket fogok majd ott művelni. Nekem az lenne a legnagyobb adomány, ha mondjuk két hónapig tudnék egymás után minden nap koncertezni és, hogy ezek a koncertek minden nap megújulnának – azt garantálom.

–          A tőletek hallható dalok nem besorolhatóak a mai mesterségesen bezárt zenei világba, honnan veszitek elő ezeket a világ legtöbb részén már rég elfeledett dallamokat?

–           A hetvenes évek elejétől folyik ez a gyűjtőmunka, óriási gyűjteményem van, ezeket újra és újra hallgatom, próbálok közelebb férkőzni a titkaikhoz. Persze bennem is élnek zenei indíttatások – valószínűleg úgy születtem, hogy egy bizonyos zenei logika kiérlelése a hivatásomhoz tartozik, és a kettő egymást erősíti. Kialakult egy olyan zenei anyanyelvem, ami teljes egységben van az ősi magyar érzésvilággal, és ezért könnyen felismerem, hogy a rengeteg sok zenei motívum közül, amellyel találkozom a gyűjtőmunkám során, melyik lehet az ősi hun-magyar-szkíta zenei motívum. Az a tapasztalatom, hogy az ősi magyar-hun népzene a mai világban szinte hihetetlenül frissnek, életerősnek hat, híre-pora nincs az elidegenedésnek, éppen fordítva! Az elemi erő, ami ősi népzenénkben él, az a kozmikus zenei alkotóerő, amit Bartók Béla tiszta forrásnak nevez, és ami az ősi Eurázsiában ötezer éven keresztül az égig ért. Ahogy telnek-múlnak a napok, egyszer-egyszer jelentkezik nálam egy-egy ritmus, dallam, elcsípem, felveszem diktafonra, és amikor már nagyon kibontakozik, és nagyon követelőzik, akkor ha kiállja a sokoldalú vizsgálat és az idő próbáját, elviszem zenekari próbára s ha a többiek is úgy gondolják, megszólaltatjuk őket, s ha feléled, összeáll belőle egy hiteles világ, koncertre visszük. Most egy kicsit más a zenekar, mint két éve, mikor elindult a Csodaszarvas, amit egy nagyszerű, de még kísérleti csapatnak tekintettem, amihez képest már hat helyen változott a felállás és a megújult zenekarban 11 ember már másfél éve játszik együtt. Mostanra rázódtunk úgy össze, hogy ezek a dolgok robbanóképesen, életre szólóan, virtussal és érzéssel szólaljanak meg. A magyarság eredeti érzésvilága úgy szólal meg, hogy ez már nem is csak zene, hanem még inkább: vérátömlesztés. Életmentő vérátömlesztés.